A szexualitás az élet fenntartása (az önfenntartás és az önvédelem) utáni legerősebb emberi ösztön, ezért a legerősebb motiváció. Tartós elnyomása lelki és testi zavarokhoz vezet, de még a meg-/kiélésének időszakos hiánya is egyensúlytalanságot okoz a szervezetben. Nem véletlen, hogy a szexualitás és megélésének szabadsága mindig a különféle megváltó ideológiák fő ellenfele volt, mégis -- ha őszinték vagyunk az eredményeikkel kapcsolatban, ami a féken tartástól a funkcionális mederbe terelésen át az elnyomásig terjedt, kötődjenek ezek a törzsi kultúrák egy részéhez, a kereszténységhez, a tradicionalista konzervativizmusokhoz vagy éppen a "kommunista erkölcshöz" -- lépten-nyomon vereséget szenvedtek tőle.

A szexualitás erkölcsi megítélésének máig irányító szempontja a "normalitás", amelybe a magyarok többsége szerint egyelőre nem tartozik bele a homoszexualitás. Ezt is -- mint feljebb -- az ösztön megélésének szabadságaként (azaz kényszerként) tárgyalom, nem a szeretet megnyilvánulásaként. Az ösztönhöz kötődő kényszerrel (a szexualitás kifejeződésével) szembeni ellenállás -- akár személyes, akár társadalmi parancsra -- a fentiek értelmében súlyosan károsítja emberek lelki és testi egyensúlyát, ezért aligha igazolható puszta erkölcsi normákkal. Ezek az erkölcsi normák ugyanis ebben az esetben emberellenesek. A magyarok többsége (illetve sokan mások a múltban és a jelenben) tehát nem viselkedést akar erkölcsi normákkal szabályozni (ami az erkölcs egyedül érvényes funkciója), hanem biológiai késztetéseket, ami -- ha már erkölcsről beszélünk -- helytelen. Ergo, ami a hagyományos erkölcs (a normalitás) szerint bűnös vagy abnormális, annak az elnyomása mégis lehet helytelen. A homoszexualitás megélésének erkölcsi, pláne jogi tiltása helytelen.

Ettől független kérdés, hogy az erkölcsi tiltás helytelen volta maga után vonja-e az elismerés kötelességét, azaz a normalitás (az optimális társadalmi gyakorlat) a homoszexualitással kapcsolatban a toleranciát vagy az elismerést írja-e elő; más szavakkal, segítse a társadalom a homoszexualitást egyenlő pozícióra szert tenni a heteroszexualitással a jogban, az erkölcsben és a mindennapi publikus gyakorlatban? Még korábbról kezdve: hozzátartozik-e a szexualitás mint ösztön szabad megéléséhez az elismerés és az így értett egyenlőség. Szerintem nem. Az ösztön jelentette kényszer megélése szexuális aktusokhoz kötődik, nem erkölcsi normákhoz. A szexualitás az iménti gondolatmenet fényében magánéleti (nem publikus) kérdés; ám valójában minden szexualitás az (leszámítva a szexipart, a pornót és a szexmunka utcán zajló értékesítési részét). A Pride az én szememben publikussá teszi a homoszexualitás ösztönrészét és éppen úgy erkölcsi kérdést csinál belőle, ahogy az ösztön cenzúrázói erkölcsi elvárássá emelnék a cenzúrát. Mindkét részről összekeverik a homoszexualitás ösztön- és erkölcsi komponensét, amelyeknek semmi közük egymáshoz: kategóriahiba (vagy manipuláció) az utóbbival tiltani az előbbit (a homofóbok esetében) és az előbbivel indokolni az utóbbit (a Pride esetében). És valóban, a Pride ízléseket is sérthet (kvázi "ízléstelen", de ilyen lehet sok minden más már bevett szubkultúra gyakorlata is).

A homoszexualitás és a tágabban vett erkölcsi egyenlőség kapcsolata (ideértve a vágyak és akaratok egyenlő elismerését is) bonyolult kérdéseket vet fel. Sok más egyéb mellett, amit nem tárgyalok, az egyenlőség generikus volta (parttalansága) olyan -- főként szimbolikus, identitásokkal és soft powerrel kapcsolatos -- koordinációs problémákat hoz a nyugati társadalmakba (amelyeket korábban az ún. természeti törvény és a szokások irányítottak), amelyek megoldása nem képzelhető el piaci alapon vagy hagyományok/szokások alapján, csak állami beavatkozással. Ez viszont olyan monstrumot növeszt a személyes és közösségi autonómiák fölé, amelynek kisajátításához egyre nagyobb koncentrált érdek fűződik, tehát egyre veszélyesebbé, ellenőrizhetetlenebbé és manipulatívabbá válik. Mivel mindig lesz egyenlősítendő mező/aspektus a szimbolikus térben, az állam vagy a befolyásolásának megszerzése folyamatos harccá válik az identitások képviselői között, amelynek megszüntetése érdekében, megfordítva, elindulhat az identitások visszaszorításáért folyó harc is. De ez persze mind nem érdekli az egyes indentitásharcosokat, akik nem kollektív cselekvési problémát látnak a saját ügyük optimális kezelésében, hanem kizárólag a saját ügyüket.

Összefoglalva, konkrétan a homoszexualitás ellen átfogó erkölcsi igénnyel fellépni tévedés, de erkölcsi kérdéssé tenni is az. Nincs pusztán a homoszexualitásnak olyan erkölcsi mozzanata, amely előírhatná a jogi, társadalmi, gyakorlati elismerését, illetve ilyesmire csak az egyetemes emberi egyenlőség részkérdéseként számíthat, ami viszont tágabb koordinációs problémákat vet fel az együttélésben. A megoldás mégis csak az -- amivel egy módszertani konzervatív hozzájárulhat a probléma kezeléséhez --, hogy a magánéletet üdvözöljük (ideértve a magánéleti gyakorlatot, pl. utcai kézen fogást, puszit, egyebeket, amit a közerkölcs a heteróknak is elnéz), a joggal csínján bánunk, a szokásoknak és hagyományoknak az elismertetés irányában való megerőszakolásától pedig őrizkedünk.