A konzervativizmusé a legplasztikusabb politikai hozzáállás. Genetikusan a konzervatív gondolat a felvilágosodásra való reakció szülötte, de nem reakciós abban az értelemben, hogy a felvilágosodás előtti állapotot akarná visszaállítani. Ez irracionális, terméketlen, szánalmas és egyúttal veszélyes kísérlet volna. Az lett volna már a XIX. század elején, már a Szent Szövetség sem törekedett ilyesmire, illetve az ipari forradalommal és a polgárosodással ez a fajta reakciósság végleg meghaladottá vált, mert nem klappolt a gazdasági, technológiai, szociológiai, kulturális (általában a modernizációs) trendekkel, amelyek sokkal hatalmasabbak annál, hogy politikai ideológiákkal vagy akaratokkal felül lehessen írni őket. A politikai voluntarizmus eredménye pro és kontra a XX. században potom százmilliók életét követelte, talán meg kéne végre barátkozni azzal, hogy nem járható út. 

A konzervativizmus lényege egy elismerten elmúlt és visszahozhatatlan erkölcsi és politikai rend -- konkrétan a felvilágosodást megelőző keresztény-realista objektív értelem és az univerzális természeti törvény -- maradékainak korszerű ápolása (=fontolva haladás) a változó világban, konkrétan a szubjektivizmus radikalizálódásának (a szubjektív értelem, az akaratok és a vágykielégítés sorrendjében), majd az ezt kiegészítő progresszivizmus korában. A konzervativizmus sikeresebb -- a keleti típusú reakciónál mindenképpen, de az abortált modernizációt végrehajtó Magyarországnál is sikeresebb -- volt azokban a (döntően nyugati) országokban, ahol a Hagyomány elég erősnek bizonyult arra, hogy nemzeti keretekben integrálja a polgári, liberális modernizációt a preaufklérista erkölcsi rend objektivista (az univerzális természeti törvényben, a politikai rendben, a jó és a helyes általánosan elfogadott normáiban megnyilvánuló) céljaival, és ez vált a nemzeti konstitúció és erkölcsi karakter lényegévé. A két aspiráció -- a nemzet érdekeltsége a természeti törvény fenntartásában és a polgári modernizációban -- kiegészítette egymást a nyugati Hagyományban (szemben egyfelől a reakciós individualizmus- és modernizáció-ellenességgel, másfelől a későbbi szubjektivista álláspontok antikollektivizmusával és transzcendencia-bírálatával).  

A magyar társadalomfejlődés mai, döntően reakciós vonásaiban a premodern -- és ezen belül a polgárosodás hiányára utaló antiindvidualista, szabadságellenes -- szemlélet ötvöződik a modernizációt gleichschaltoló etnicista államrezonnal, amely a modernizáció hordozójául szolgáló etnikumokat részint elidegenítette és elveszítette (a szászokat), részint jelentős arányban ellehetetlenítette és kiirtotta (a zsidóságot), a maradék etnikai magyarságban pedig az antimodernizmust, a Nyugat-ellenességet és az etatizmus tette meg fő erényekké.*

A magyar Hagyomány etnicista maradt, nem járta át a modernizáció (komoly súlyú etnikai polgárság híján), a Hagyomány a premodern értékeket (amelyekre fentebb objektív erkölcsi rendként utaltam) etnicista (nem az individualizmusok között koordináló, hanem azok ellen forduló) nemzeti "lényeggel", antipolitikai esszencializmussal) ötvözte: tehát kimaradt a nemzet képletéből a polgárosodás, a szabadság és a modernizáció, amiért a magyarok túlnyomó része ezek napirendre kerülését máig félelemmel vegyes ellenérzésekkel kíséri.

Az írásom lényege: ami egykor elmaradt, az már nem pótolható. Magyar konzervativizmus azért nincs, amiért a polgárosodás és a modernizáció elakadt. Magyarország a belátható időben -- míg más, az eddigitől független produktív nemzetfejlődési logika nem válhat dominánssá (de én ilyesmit csaknem lehetetennek tartok) -- folyamatos hanyatlásban marad, amit csak a nyugati integrációnk lassíthat. Ugyanezen okból a konzervativizmus (szemben a nacionalizmussal) soha nem lesz része a magyar Hagyománynak (és amikor a baloldal mégis ennek jegyében szidja a politikai kultúrát vagy a kormányzást, akkor nemcsak a hozzá nem értéséről árulkodik, hanem maga is hozzájárul a nemzetromboló etnicizmus továbbéléséhez). 

A magyar konzervativizmus lehetősége az uralkodói udvari irodalom és történetírás, a vékony skolasztika, az erdélyi reformátorok, az ellenreformáció, a felvilágosodás kori progresszió (Berzsenyi, Csokonai), a liberalizmus jobboldala (Széchenyi, Kemény, Deák), a polgári írók (Babits, Kosztolányi, Csáth, Szerb, Márai stb.) és tudósok, a piaci gondolkodók stb. szinte ezoterikus spektrumában érhető tetten, minimális hatást gyakorolva a mai közgondolkodásra. A progresszivizmussal, a baloldali radikalizmussal vagy éppen a virtigli reakcióval szemben (a tegnapi és a mai nyilasok) a konzervativizmusnak éppen az éltető elemét, a Hagyományt kell nélkülöznie, amiért nem tehet mást, mint az egyetlen biztos ponthoz, az európai preaufklérista erkölcsi rendhez visszanyúlni, és ennek jelentéssel teli (értelmezhető) maradékait részint kritikai, részint pozitív funkcióval ápolni, esetleg -- némi optimizmussal -- erőfeszítéseket tenni a jelzett töredékes szellemi közeg megszólítására, értelmezésére és befogadására: röviden, legalább a saját hagyománya megkonstruálására.

Hogy ebből mikor lehet potens politikai áramlat, az mindebből sejthető. De már az is számítana, ha nem próbálnánk tovább diszkreditálni azzal, hogy az újnyilasokhoz viszonyítjuk, akik minden (voluntarista etnicista reakció), ami a konzervativizmus nem (preaufklérista keresztény realizmus, polgárság, individualizmus, modern nemzet, fontolva haladás). A konzervativizmus közben jót tenne mindenkinek: a produktív közösségi identitásunk erősítésében, a társadalmi hatékonyság új paradigmájának kialakításában és a bal-jobb törésvonal felülírásában (de legalább elmosásában). Kár érte.

*A vidéki polgári kultúrát hordozó svábság nagy részének kitelepítése a II. világháború után maga is az etnicizmus megmutatkozása volt egy furcsán kitekert verziójában. A vidéki zsidóság és a svábság eltűnése alapjában vetette vissza a magyar vidék polgárosodási tartalékait a rendszerváltozás utáni időszakban.