Ha még emlékszünk, úgy ért véget a Kádár-rendszer, hogy az országban nem volt egy park, ami civilizált sztenderdek szerint parknak, nem volt egy út, amely útnak (és nem vegyesen kátyús és foltozott potenciális sártengernek) lett volna nevezhető. Nem voltak viselhető ruhák, csak felvehetők, nem volt korabeli építészet, amelyben művészet találkozott volna a funkcionalitással, nem volt csomagolás, ami ne adta volna vissza a gyárak szagát, nem volt hivatal, ami ne az államért lett volna, nem volt hivatalnok, aki ne félt volna, nem volt jó, nem volt helyes, nem volt szép -- csak pártszerű és korrupt. Vagy elhanyangolható mértékig privát. A normák a föld alá szorultak. Nem volt beszéd, ami emberi lett volna. Alig voltak emberek, akik a méltóságukért kiálltak volna.
2010-ig sok minden rossz történt, sokaknak lehetett okuk az elégedetlenségre, a kormányzati színvonal szégyenletes volt, mégis -- mivel a normákat és célokat nem vonta kétségbe senki és nagyjából tudtuk a helyünket -- megindult a felzárkózás ahhoz a civilizált világhoz, amelyben a gyárak környéke rendezett, a parkokban a fű zöld és gyommentes, az útszélék és az árokpartok többnyire tiszták, a hivatalok az állampolgárért vannak, a tárgyi kultúra egyformán magán viseli a polgári ízlést és a kapitalista profitcélokat, a gyerekek a legjobb oktatást kapják, ami adható, az emberi szó természetes és a szavakon nagyjából ugyanazt értjük. 2010-ben is sok volt még vissza addig, hogy az egész országban áttörjön a normáknak ez a rendje, de ott volt a perspektíva.
Ma már nincs. Az országot ma a felcsúti barbarizmus uralja. A lelkekre éppúgy, mint a szellemre rávetült a civilizáció fogyó holdjának sápadtsága. A sápadtság rövidesen sötétbe vált. A nap visszfénye is elhal. Magyarország úton van afelé, hogy kivesse magából a történeti legjobbjait is -- hogy a legrosszabb önképe szerint teljesen magyarrá váljon.
Akkor veszünk el végképp.
Az utolsó 100 komment: