Orbán Viktor még a jóindulatú hívő számára is talán erőltetetten, de egyetlen narratívába rendezte az utóbbi harminc év magyar politikatörténetét és ebben a narratívában helyet talált minden korábbi törekvésnek, az ellenfeleiének is, kivéve a szabaddemokratákét, akiknek a brandjéhez a liberalizmus kötődik (egyébként helytelenül, mert a többségükben ezek sem voltak liberálisok). Magyarul nagyvonalú volt és a konszolidáció általa kikövezett útján lökte tovább az emlékezetpoliitkát és a politikai kultúrát, amelyben elvileg (majdnem) mindenki megtalálhatná a helyét, ha akarná; (majdnem) senki érdemei nem maradnának elismeretlenül, habár az igazsághoz nem sok köze az egésznek, szóval tipikus magyar politikai alkotás (vö. Bibó). A rendszerváltásnak és a harminc évnek nem létezett az Orbán leírta, tudatosan eltervezett forgatókönyve, az orbáni rekonstrukció legfeljebb a hegeli Világszellemben létezhetne, minden más csak politikai narratíva.
De éppen az a lényeg. Ehhez érteni kell(ene) pontosan, ahogy Orbán érvel: mindenekelőtt, hogy érzelmeket, szenvedélyeket és vágyakat keretez tapasztalatok szelektálásával és rendbe szervezésével, majd a "józan észhez" -- "nem tudjuk, mi az, de érezzük, hogy igaz" -- rendelt konstrukciót transzcendens (örök, logikus, kollektív, magasabbrendű, érték-) célnak rendeli alá, illetve látszólag közös cselekvési programot fűz az egészhez, amellyel a szellemi mellett cselekvési (a lényeg: szavazótábori) egységet is létrehoz. Élménypolitika az egész (amelytől persze éppen ezért idegen a valóság).
Ehhez a négyemeletes szilárd építményhez képest (érzelmek, tapasztalatok, "józan ész", transzendencia), hogy fejezzem ki magam, az ellenfelei sárkunyhót kínálnak, amelynek az egyetlen létező "emeletét", a valósággal lehetőleg egyező tapasztalati szintet sem sikerül összetákolni. Fájdalom, hogy Orbán építményének fundamentuma az a mocsár, amelyet a mai populista politikák és a korlátozott magyar nemzeti képességek összefolyása táplál. Az épület összedőlése idő kérdése, de nem úgy, ahogy bármelyik épületé, hanem úgy, ahogy egy légváré. Ilyen szempontból értelemszerűen az ellenzéki inkompetencia is jobb (nem abból a szempontból persze, hogy képtelen feltartóztatni Orbán építkezését és közvetve -- néhány tagja közvetlenül -- hozzájárul az ország süllyedéséhez).
Ez mit sem változtat azon, hogy a narratíva nem léte súlyosan, már két évtizede (amikor a rendszerváltás lendülete kb. kimerült) rombolja a balos-progresszív politika lehetőségeit. A magyar ellenzék a múltban és a múltból él anélkül, hogy a múltban túl sok érdemet szerzett volna. Folyamatosan nem érti a politikát (kézenfekvő volna legalább megnézni az HBOGO-n a Russell Crowe főszereplésével Roger Ailes-ről és a Fox News-ról futó sorozatot). Nem talál fogást Orbánon, hiába hazudozik ez tényszerűen Tusványoson legalább tizenöt éve -- megadja magát annak a narratívának, amelyet közben kigúnyol. Ez abszurd. Mostanra azt kell észrevennie, hogy a saját szavait (jogállam, szabadság, demokrácia) is ellopták tőle, nem tudta a saját narratívájával és politikájával megvédeni ezeket (pontosabban úgy relativizálták a saját szavait, hogy az az értelmezés áll nyerésre, amelyik mögött a nagyobb hatalom áll, azaz nem az ellenzéké).
Orbán szombati beszéde nem volt kiemelkedő retorikai vagy szellemi teljesítmény, több ponton inkább kuszának tűnt, de mivel már nagyon sok ideje építkezik, ez a tégla a falban is jóval értékesebb a hívei számára, mint az ellenzéki kritikák a Szél Bernadettétől a Momentumén át a Jobbikéig a saját szavazóik számára. A beszéd lényege az inkluzív (befogadó) nemzeti narratíva mellett a saját Európa-képének propagálása volt ("szemben a liberális internacionalizmussal"). Az EU kapcsán megfogalmazott kritikáiban sok igazság is volt, az ellenzék egyöntetű elutasítása itt is inadekvát. Az Orbán-arcképekkel (O rban M akes E uropa G reat A gain) terjedő kultusz erközben Orbán személyes aspirációira is utal Európa intézményi vezetésében.
Orbán Trumpéhoz egyébként egyre közelebb álló felfogása a konszolidáció irányába mutat, de ez -- döntéshozói szuverenitás, jogállam visszabontása, etnicizmus és/vagy keresztény nemzet, kétkezi munka, adófizetés, erkölcs, a közösség (ti. a politikai többség, esetünkben a szuverén) elsőbbsége az egyénnel szemben -- nemcsak a balos véleményformálóknak, hanem annak a most nagy számban Orbánt követő szavazói közegnek sem fog tetszeni, amelyik ebben a rezsimben csak nagyon korlározottan tudhat majd javítani az életén, a sorsát inkább az állam adta keretek, mint a saját képzelőereje és tehetsége fogja meghatározni. Jó esetben biztonságra, a szabadságra meg semmiképp nem számíthat. Egyúttal ez nem is a versenyképes nemzet útja, mert bármennyire nem szereti Orbán a piacok uralmát, a piaci viselkedés nem véletlenül választódott ki az utóbbi kétszáz évben a fejlett (liberális) nemzetek belső és külső kooperációjának vezető elveként- Ezen nem fog változtatni se a digitalizáció, se a klímaváltozás, se Putyin. Az orbáni nemzetkoncepció ezzel szemben a felső tíz százalék nettó nyereségét fogja hozni (nem beszélek most azokról, akik a tervszerű lopásban tettestársak), minden más bizonytalan. (Más kérdés, hogy a piacok működése a globalizáció ritmusa miatt a nyugati alsó-középosztályt éppen elégedetlenséggel tölti el.) És éppen azért, mert csak a felső tíz százalék rezsimje, a többiek szempontjából pedig esetleges, ez utóbbiak lojalitását folyamatosan biztosítani kell hol nacionalista érzelmekkel, hol ellenségkereséssel ("gyűlölnek bennünket"), hol baksissal, hol szimpla hazudozással, ami a folyamatos politikai hazugság és paranoia állapotában tartja az országot.
A bizonytalanság anyagi és szellemi forrásbőség idején -- ha veszteséggel is, de -- járható út. Aztán nem lesz az. Aztán nem tudjuk, mi lesz. A világ bonyolult, aligha lehet látni benne előre egy-két évnél többet, a váteszek sorsa végül mindig a feledés lesz (hacsak nem társul hozzájuk -- mint hősünk esetében -- kirívó rombolás). Konzervatív váteszek pedig kifejezetten nem léteznek.
