A felfogásom szerinti konzervatizmus a felvilágosodásra való reakcióból született, olyan értékeket véd, amelyeket a felvilágosodás támadott, és amelyeket a felvilágosodásban gyökerező progresszió és demokrácia egyenesen kirekeszteni akar a közösségi térből és a politikából. Ezek az értékek a hierarchia és a tekintély köré, a természetjog és az erkölcs változtathatatlan alapjaira épültek, a hagyomány elsőbbségét támogatják az életmódbeli újítással szemben stb. A konzervatizmus alapélménye, hogy az emberi együttélés problémái nem szüntethetők meg valamiféle "fejlődéssel", mert az emberi természet adott (semmilyen lényeges tekintetben nem vagyunk mások, mint római kori vagy óegyiptomi embertársaink, ami nem azt jelenti, hogy eredendően "rosszak" vagy "bűnösek" lennénk: olyanok vagyunk, amilyenek), ezért komolyan vesszük a természetjog, a hagyomány, a vallás és a politikai intézményrendszer közös alapfunkcióját: az irányítást és a koordináció biztosítását a máskülönben széttartó emberi közösségeken belül.
Ennek megfelelően se a technológiát, se a piacot, se a demokráciát, se a nemzetet, pláne az ennél magasabb politikai egységeket nem tartjuk alkalmas alternatíváknak a koordináció céljára. Az utóbbi száz-százötven év materiális fejlődése mellett bekövetkezett erkölcsi lerobbanását (a normák relativizálását és effektív felszámolását) elégséges bizonyítéknak tartjuk arra, hogy a modernség rendje -- és ennek részeként a demokrácia -- kudarcot vallott. A többségi elv hasznossága a közjó és a koordináció szempontjából erősen vitatható. Látszólagos "igazságosságán" és "magától értetődésén" (a legitimációs logikáján) túl nem látszik a működésében a lényeg: hogy a szubjektumai jobban járnak vele (ti. a politikai döntéshozatalban való részétellel), mint a megfelelő alkotmányosság, a szabadság és méltányos adórendszer mellett üzemeltetett piac kedvezményezettjeiként, de a (központi képviseleti szervet és funkciókat érintő) politikai döntéshozatalból kizárva.
Megfordítva viszont, ami a demokrácia kára lehet a tágan értett közjóra nézve (ideértve a szabadságot, a társadalmi hatékonyságot, a prosperitást, az emberi méltóságot stb.), azt a közhatalom demokratikus-plebejus érdekeltsége nagyobb eséllyel váltja be, mint a korlátozottabb elektori rendszer korlátozottabb mandátummal. Magyarán szilárdabb, értékelvű alkotmányok korlátozottabb demokráciával és korlátozottabb központi hatalmi mandátummal nagyobb közjót engednének (hoznának létre).
A demokrácia korlátozása -- a választójog feltételekhez rendelése -- mellett szól az általános információ-, tudás- és műveltséghiány, illetve a képviseleti rendszer szívében lévő pártrendszer maga, amely nemcsak az alapvetően oligarchikus volta miatt, hanem egyébként is kínálati piacra viszi a választókat, akik a programok, pláne a későbbi kormányzati döntések között nem tudnak kombinálni, nem tudnak optimalizálni, azaz nemcsak azt nem tudják, hogy az egyes hatalmi ágensek milyen hatással lesznek a közjóra, de azt sem, hogy milyen hatással lesz egy-egy voksuk a saját életükre. Ezért minden döntésük végeredményben szenvedély alapján leadott, irracionális szavazat. Abban hinni, hogy irracionális szavazatok nagy tömegben kiegyenlítik egymást és optimális eredményt hoznak, borzasztó rövidlátás, amely a kollektív cselekvés és a public choice logikájának nem ismeréséről tanúskodik. (Vö. a véletlen és a koszmosz közötti viszony plusz manipuláció.)
A demokráciát továbbá megerősíteni se lehet, mert az üzemeltetéséhez szükséges tudás mediánja koronként alig változik: az ignoráns tömeg aránya többé-kevésbé állandó (erősödő politikai komplexitásban), ezért a közjó szempontjából vett rossz döntések aránya és súlya is az. Semmilyen progresszivista optimizmus -- "nevelés" vagy tájékoztatás -- nem teszi a tömeget kompetensebbé. Ennek megfelelően romlik viszont a tömeg szavazataira ácsingozó pártok minősége, ami mindösszesen a közjó optimumától való folyamatos távolodást eredményezi.
Vagyis: a közjó biztosítását a demokráciától (a politikai döntéshozók számának kiteljesítésétől) remélni illogikus és a tapasztalat sem igazolja vissza. Az előbbi óhatatlanul áldozatává válik az utóbbinak. Mondhatnánk, hogy ezt megelőzendő találták ki elejeink a demokrácia (a többségi elv) korátozását a legkülönfélébb módszerekkel, de ezek a legritkább esetekben tudják elejét venni a választási alapon, képviseleti úton feltöltött központi (állami) pozíciók, illetve a velük kapcsolatos elvárások irracionális eltérítésének. Ellenben ahogy ezek (az alkotmányossági fékek és egyensúlyok, szubszidiaritás, archaikus formák stb.) működnek, az többnyire a tömegakarat kontrolljának jegyében történik többnyire konzervatív (antropológiai) belátások alapján. A probléma az, hogy a szélsőséges (ma főleg az etnicista és a progresszivista) ágendák, amelyek a tömegember manipulálásának mindenkori logikája szerint rendeznék be a politikát, folyamatosan támadják a közjó alkotmányos-arisztokratikus-tradicionalista védvonalát, amelynek létét nemhogy igazolni, de indokolni is nehéz a tömeg nyelvén.
Kiszélesítve az érvelést: az általunk, konzervatívok által védett értékek és formák helyettesítése a technológia, a piac és a (plebiszciter-abszolutista) demokrácia gyakorlatával véleményünk szerint az élet kiüresedését, racionalizálódását, mechanizálódását, sematizálódását és objektiválódását hozta, de ezzel párhuzamosan az erkölcs és a hagyományok helyére -- nem megszűnvén az igény a posztmateriális élményekre -- az identitások szubjektivitása, a szenvedély- és érzelmi alapú önigazolás, illetve az ezeket manipuláló amorális politika lép be, immár szabad kezet kapva maga is a közjó pusztítására. A kontroll ma is megvalósul, de a humanitás (eszménye) iránti csökkenő igénnyel. Ráadásul úgy valósul meg, hogy a demokráciának "hála" minden felelősség -- hiszen a saját döntésük valósul meg -- a választókat terheli.
A demokrácia -- lehetőséget adva a tömegtársadalom manipulációjára -- a pőre hatalmi gépezet járszíjává válik, miközben nem tudja összehangolni a közjót a többségi elvvel. A könnyen meghekkelhető proceduralitás győz a közjó felett. Nem állítok többet e poszt címének indoklásaként, minthogy se a demokrácia logikájában, se a gyakorlatában nincs semmiféle garancia arra, hogy a közösségi koordináció premodern korból visszamaradt reflexeinek helyébe az intézmények fentebb említett modern dirib-darabjai nagyobb rendet, jólétet, boldogságot vagy igazságosságot hoznának. Másképp: a demokrácia minősége nem oka a közjónak, illetve ahol -- pl. az északi államokban, Új-Zélandon stb. -- hatékonyan üzemeltetik a demokráciát és magas életminőséget érnek el, ott mindkettő mögött az adott nép/társadalom kultúrája és kompetenciakészlete áll, azaz nem a demokráciából következik az életminőség, hanem mindkettő egy mögöttes képességből. Nem okozati kapcsolat van demokrácia és közjó között, hanem korreláció.
Nem vagyok demokrata tehát nemcsak amiatt, hogy a konzervatizmus eleve a demokrácia előtti korban született (bár lehet valaki konzervatív demokrataként is, ez ma így píszí, noha szerintem inkonzekvens), hanem mert a demokrácia mindössze azt éri el, hogy egy rosszul felfogott legitimációs keretrendszerben -- kihasználva a korszellemet -- tönkreteszi a legitimáció valaha tényleg működött alapvetését (vagy hozzájárul a pusztításához). És itt az ember -- ha én vagyok -- kénytelenül le is mond a modern politika komolyabb befolyásolásáról, legföljebb szomorúan konstatálja az egymást követő zavaros eseményeket és a közgondolkodás lefelé húzó spirálját.