Orbán hivatalának ormán -- ha valaki még nem látta volna -- a Karmelita felirat díszeleg, így, ennyi. A bejáratok mellett a miniszterelnöki hivatal bejáratait így aposztrofálják: Karmelita személyi bejárat, Karmelita sajtóbejárat. Mindegyik mellett a koronás címer. Nem beszélve most a kármelita (nem pedig karmelita) rendet ért -- remélem, így fogják fel -- inzultusról, a név hivatalos állami rangra emelése, tehát nem csupán becenévként (rövidítésként) való használata, mint Franciaországban az Elysée-é, vagy ahogy Angliában használják a "10"-et a 10 Downing Street, a kormányfő hivatalának jezésére, létező helynevekre utalva, erősen összefügg az állam reszakralizálására tett kísérlettel. (Ez az épület utoljára a XVIII. század utolsó harmadában -- mindössze húsz éven át -- üzemelt kolostorként, utána azonban több mint kétszáz éven át a Várszínház volt! Érhetően a miniszterelnök nem akarta a színházzal asszociálni a hivatalának működését, bár nem állunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, ez is jóval pontosabban kifejezné a most ott folyó munkát. E poszt témája szempontjából szigorúan: a szentség eljátszását, még pontosabban meg- és bejátszását.)

Miért van erre szükség? Fejed, mint a Kármel ("termékeny föld"), mondja az Énekek Énekében a vőlegény a menyasszonyának és aki egy cseppet is járatos a tekintély (benne a fejedelmi hatalom és az állam) korai szimbolikájában, az rögtön tudhatja, hogy a Kármel esetünkben sem Orbán Viktor természetes fejére, hanem esetleg -- ha nagyon belegondoltak -- az ex-kolostor-színházban regnáló állami caputra (fejre), a miniszterelnöki officiumra (hivatalra) utal a termékenység (ez esetben a nép termékenységének gondját is magára vevő) forrásaként. (Amely állami fej persze de iure a köztársasági elnökség, na de mindenki tudja, hogy nálunk csak a facti, a tények számítanak.) Még közelebb járunk a szándékolt értelemhez, ha a Kármelben azt a hegyet fedezzük fel, amely az Ószövetségben a termékenység és a szépség, sőt Izrael népe megszabadulásának jelképe (a babiloni fogságból), de része Mária (Magyarország oltalmazója, a Kármelhegyi Boldogasszony) kultuszának is, emellett az ősidőkig mindenféle istenség imádatának központja. A Kármel utal közvetenül a remete rendre, amelynek egyszerűségét a kormányfő hivatalának berendezése is jelezni hivatott (no comment here). Röviden, a Várhegy és a Kármel-hegy analógiája az állami főség és benne a faktuális főhatalom, a Miniszterelnökség szakralizálása felé vett irány pregnáns kommunikációja az értő fülek felé -- amely értelmezés akár megerőszakolása is lehetne az épülettel kapcsolatos szándékoknak, ha nem támasztaná alá minden más, ami a szemünk előtt zajlik és koherenciát hoz létre a fejlemények között.

Csodásan egybecseng ugyanis ezzel az interpretációval a miniszterelnök legutóbbi, enyhén messianisztikus beszéde a hegyen épült városról, a keresztény szabadságról (amit rosszul fejezett ki, mert éppenséggel vészes közelségben határozta meg a liberalizmus negatív szabadságkoncepciójához, de fogjuk fel ezt az első botladozó lépések egyikeként); és hát egybecseng ezzel a mindennapi valóság a legkevésbé szimbolikus, nagyon is anyagias gyakorlattól -- az egyházak százmilliárdokra rúgó támogatásától -- mára már minden második politikai nyilatkozatig, amelyeken egy karakószörcsögi bekötőút avatási ünnepségétől a parlament kupolaterméig egyre intenzívebben vonul végig a "keresztény Európa" védelme, ebben Magyarország helye, miközben hemzsegnek a farizeusi intelmektől és csöpögnek a politikai számítástól. A kereszténység mára átvette a szocialista erkölcs helyét az igazodás iránytűjeként, a demokrácia fosztóképzője a szocialista helyett az illiberális lett, az állampárt vezetőinek hatalma hasonlatos az egykori pártállami vezetőkéhez -- és az agyak és arcok is ugyanazok (adott esetben akár konkrétan is).

Mindez kulturálisan frusztráló, de hatalmi szempontból is végső soron terméketlen akkor -- mondom én, aki a minden bizonnyal végleg elmúlt hívő világban rengeteg pozitívumot lát visszamenőleg --, ha a keresztény szabadság valódi értelme, ti. az a szabadság, amit a hit által nyerünk el -- erről Szent Páltól Lutheren át a XX. század vértanúkig ott vannak a valódi források -- már nagyon keveseknek mond valamit. Magyarország csak annyival keresztényebb (ám semmi esetre sem keresztényibb) a legtöbb nyugati országnál (de például az észak- vagy dél-európai országoknál már kevésbé), hogy kisebb nálunk más vallások (konkrétan az iszlám) szerepe. A vallásgyakorlók aránya -- különösen pedig közöttük a fiataloké -- gyakorlatilag ugyanaz, ahogy a trend is (hanyatlik). Ezért a kereszténységnek az orbánizmus ajkain se erkölcsi vagy vallási, pláne hitbeli, hanem kulturális célú, még drasztikusabban pedig xenofób (etnicista) értelme van, leírás helyett előírást, mindösszesen pedig a hatalmi manipulációt szolgálja, ha éppen akcidentálisan támogatható eredményekkel is.

Reszakralizálni lehetetlen, reszakralizálni vágyni pedig butaság ilyen körülmények között. Nem beszélve most az olyan apróbb problémákról, mint a demokratikus legitimáció és a szakralitás egymást kizáró volta, a hit individualitásának és személyességének éppen ötszáz éves hazai hagyománya legalább éppen ennyi ideje (de valójában már a középkor második felétől) fokozatosan visszavette a politikai uralomtól a szent jelleget és azt már az olyan viszonylag régi szereplőknek is nehéz lett volna közvetlenül vindikálni, mint Mária Terézia vagy akár Mátyás király. NB a magyar alkotmányfejlődés és alkotmányos gondolkodás már az Aranybullától Werbőczy-ig tartó időszakban rendi alapra helyezkedett, ami (a "történeti alkotmány"!) már akkor sem fért össze a szakrális uralom abszolút voltával, amikor azok még egymás mellett éltek (újraélesztve meg óhatatlanul torzó maradt az ötlet, lásd a Horthy-rendszer és a Szentkorona-tan alkotmányos kentaurjait), a XXI. században pedig ilyesmire akár célozgatni is egyszerre provincializmus, ízlésficam, nagyzási hóbort és nemcsak az emberi tudatlanság kihasználása, de olyan irány is, amelyre már nincs igénye a megszentelésre váró Legfőbb Hatalom híveinek sem, azaz politikailag irracionális. És amikor az elemző ilyet lát, akkor tudja, hogy a végiggondolatlan gondolatok célja a manipuláció, ez esetben elszámított manipuláció, a végkifejletük ezért -- éppen a gondolatok megalapozatlansága és terméketlensége miatt -- sajnos éppen annyira lehet tragikus, mint komikus.

Az egész történetben kellően sajnálatos még, hogy a kereszténység remélt megújulásában a tágabban értett Karmelita-projekt farvízén úszó papság mindennek ellenére többet vár Orbántól, mint magától Jézus Krisztustól.

PS. Egy kedves kommentelő emlékeztetett valamire, amiért nem árt kiegészíteni ezt a posztot. A mostani, egyre emelkedettebb bölcselkedés növekvő erővel egészül ki azzal a motívummal, hogy sokkal fontosabb megtalálni a hazát a magasban, mint itt lent a földi hívságok (európai életszínvonal, többpártrendszer) között. A folytatódó lecsúszás és elszegényedés fegyorsulását várná a Nagy Kármel, miközben a közvetlen környezete -- biztos, ami biztos -- változatlan szorgalommal spájzol?