1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2019.12.16. 08:33 HaFr

Milyen lenne a szabad emberek állama?

Képtalálat a következőre: „free state”

Az állam vonatkozásában helyeselhető konzervatív hozzáállás a minimalizmus. Nincs érv, amivel igazolható lenne az államok elterpeszkedése az emberi életek fölött, annál is kevésbé, mert a túlterjeszkedő állam óhatatlanul -- nem beszélve a gyakori szándékosságról -- irtja az alternatív szervezőelveket, mikro erőközpontokat, a kollektív cselekvési problémák lokális megoldásait, az erkölcsi autonómiákat.

A kis állam melletti érveim nem piaci, hanem erkölcsi érvek; a szabadság nem piaci elvű -- a haszonszerzés logikáján alapuló -- szabadság, hanem autonómia, amelynek az előbbi legfeljebb csak egyik összetevője, még inkább eszköze. Az autonómiára -- önrendelkezésre -- fel kell készíteni a polgárokat: ez az állam elsődleges feladata. A szabad társadalmakat szabad emberek üzemeltetik produktív együttműködésben, ami jóval többet feltételez a képességeikről, mint a negatív szabadság (a "mindent szabad ami másnak nem árt") antropológiai redukcionizmusa. Autonómmá válni és ekként létezni mindenekelőtt erkölcsi feladat, nem a fejlődésből visszamaradt esetlegesség, mint a negatív szabadság. Ez utóbbira bárki képes, éppen ezért -- mert nem társul hozzá erkölcsi cél -- a körülményeinek és feltételeinek alakítása kiesik az egyes ember kezéből. Autonóm emberek produktív együttműködését fenntartani ezen túl pedig olyan kompetenciákat feltételez -- illetve hoz létre --, amelyek egy társadalmat egyszerre tesznek boldogabbá és versenyképesebbé.

Az autonómia, amely egyszerre szabadság és képesség a reflexív, jó életre, nem jön a megszületéssel. Szabadnak se születünk, de autonómiára különösen nem. Ehhez olyan (politikai) közösséget kell üzemeltetni olyan hagyománnyal, amilyenben ez lehetővé válik. Egy ilyen közösségben az autonómiák -- logikusan -- kooperációban élnek, ez a kooperáció teszi magától értetődővé az autonómiákat, és egy ilyen közösségben az államnak csak nagyon korlátozott helye lehet: konkrétan az autonómiák kialakításának egyik ágense a család, a kultúra, a különböző közösségek, az önkormányzatiság, a piac stb. mellett. Amint az állam túlterjeszkedik azon a rendeltetésén, hogy az autonómiák egyik nevelője (keltetője) legyen, azaz lemond arról, hogy önmaga folyamatos kritikusa, végső soron felszámolója legyen, (csupán ezzel) rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan emberek kezébe került, akik az önös érdekeiket szolgálják a közösség érdeke helyett.

Így az államnak -- ha legitim -- kizárólag azoknak a kollektív cselekvési problémáknak a megoldására kellene szorítkoznia, amelyeket alacsonyabb szinten, kisebb körben nem lehet megoldani. Vannak ilyenek: pl. a hon- és rendvédelem, a jogszolgáltatás, a külpolitika (ha nemzetállamokban gondolkodunk), az oktatás egyenlő színvonalához szükséges differenciált támogatások, a piaci inkompetencia -- a személyes versenyképtelenség -- másképp nem megoldott egzisztenciális (eü, minimális létfenntartást illető) ellensúlyozása, a magas- és hagyományos kultúra támogatása, a környezetvédelem bizonyos szankcionálása, illetve egy kisebb állami retainer (költségvetési puffer) elismerésével az ad hoc állami feladatok transzparens finanszírozása. Ezek mind olyan területek, ahol az emberi együttműködés folyamatosan erős struktúrát kíván, ezért nem megengedhetők a lokálisan eltérő közösségi megoldások. Minden ilyen állami beavatkozásnak -- mint említettem -- egy célja van: az emberi autonómia (önrendelkezési képesség) erősítése és esélyként való biztosítása mindenki számára.

Ez határozza meg az adórendszert is, amely a szuperbruttó jövedelmek kifizetésével és az adók személyes befizetésével működik részben az előbbiek finanszírozására, részben az opcionális állami szolgáltatások igénybevételére. A cél az állami önkény minimálisra szorítása a pénzek elköltésében és ezáltal az értékteremtő állami intervenció garantálása.

Ahol a társadalmak összetartásában az állam válik a meghatározó erővé, ott kollektív érdekkel takart folyamatos erőszaktevés történik a polgárokon. Ez éppen az ellentéte az autonómiák szabad, versengő, ugyanakkor méltányos együttműködésének, amely - utóbbi - hosszabb távon hagyományokat hoz létre és tisztel, optimális közösségi szabályokat alkot és tart fent, ápolja a humánumot és az erkölcsi rendet. A modern társadalmakban az állam a legnagyobb pazarló és -- egyszerre anyagi és erkölcsi -- kártevő. Túl kevesen vannak tisztában ezzel, mert az emberi életet eleve az állam kondicionálja, ami miatt nagyon kevesekben vetődnek fel a mai működésének legitimitási problémái.

193 komment

2019.12.15. 14:22 HaFr

A magyarok továbbra is kómában, míg bülbülszavú kormányfőjük kirabolja őket

„Mi, magyarok ki akarunk törni abból, hogy Európa másodvonalába tartozzunk, mi azok közé az európai ország közé akarunk tartozni, ahol a legjobb élni, alkotni és lakni. Magyarország a világgazdaság legkorszerűbb technológiájával akar termelni. A legjobb és legtisztább természeti környezetet akarja élvezni. (...) Olyan Közép-Európát, ami nem csak beszállítója a nyugati gazdaságoknak, hanem a világ egyik legsikeresebb és legversenyképesebb térsége is. (...) Ahol mindenkinek van munkája, ahová visszatérnek a munkásaink, ahol az okoz majd fejtörést, hogy mit kezdjünk a Nyugat-Európából jelentkező munkavállalókkal."

No photo description available.

Ehhez a delíriumhoz képest a valóság:

Íme a kumulált GDP országonként (2002-es bázison) és az USD-ben mért GDP országonként. Nem tudom, hogy lesz ebből Európa egyik legversenyképesebb gazdasága, amelyik idevonzza a nyugati munkavállalókat -- garantáltan Orbán se. Ehhez -- akárcsak a többi régiós ország esetében -- több hatékonysági egységugrásra volna szükség, de a legfontosabb erőforrás -- a gondolkodó, magas hozzáadott értékű együttműködésre képes emberek társadalmának -- szétverésével O. ennek éppen az ellenkezőjét valósítja meg.

Image may contain: text

Az ábra az államok kb. együttmozgását mutatja egy olyan trendben, ami azt bizonyítja -- kis különbségek most nem érdekesek --, hogy nagyon nehéz, csaknem lehetetlen kitörni a közepes fejlettség ismert csapdájából. Ehhez képest, O. már garantálta a legfontosabb hosszútávú versenyképességi mutatókban (eü, oktatás, K+F, jog- és intézményi rendszer, társadalmi bizalom) tetten érhető rombolással, hogy a következő 20-25 évben nem is fogunk. Orbán azt hiszi, a technológia majd megváltja az országot a nyomortól. Mi sem áll távolabb az igazságtól.

A technológiát legalább üzemeltetni kell tudni -- méghozzá hatékonyan, akkor is ha robot az istenadta --, de ha a Mindent Látó Szem csak az üzemeltetést tűzi ki célul (márpedig a hanyatló társadalmi tudás nem fog többet engedni), ezzel lemondunk arról, hogy magunk hozzuk létre és adott esetben exportáljuk az ilyesmit, vagyis semmi esélyünk a versenytársainkhoz mért hatékonysági ugrásra. Tegnapelőtt minden hülye bányát működtetett, tegnap bútorgyárat, ma minden hülye autógyárat üzemeltet, holnap pedig minden hülye x-et vagy z-t fog üzemelteti. De a hülye mindig hülye maradt, mert nem maga csinálja a hatékonysági-versenyképességi ugrást lehetővé tevő kutatást, innovációt és szervezeti fejlesztést, ugyanis a miniszterelnöke ezeket kiadta gebinbe vagy a helyét beszórta sóval, aztán elment Temesvárra delirálni.

Egy kijózanító adat, ha ennyi nem volt elég: a GCI szerint  Magyarország olyan távol áll versenyképességben az európai éllovas Hollandia mögött (amelyik "csak" a negyedik a világon), mint Elefántcsontpart és Gabon előtt. (Tudom, tudom... ezek is klassz helyek és az indexet is eleve a magyar nemzet szivatására hozták létre, alighanem Soros vezényletével.)

Marad a régi szlogen: álmodó magyarok, de mondjunk inkább kómát (egyedül a gazemberek vannak ébren).

(Nem mellesleg emlékezzünk meg a kitűnő Gyurcsány F-ről is egy-két keresetlen gondolattal.)

138 komment

2019.12.14. 07:48 HaFr

A Momentumban a magyar politikai képesség legjava

Képtalálat a következőre: „momentum”

Az örök, a tradíciók és az erkölcsös-értelmes jelen hiányában (tömegdemokráciában) a konzervatív politizálás éltető elemei vesztek el. Ennek hiányában marad az erő, amellyel neki lehet esni a mai káosznak (ami éppen elég jól ismert jelenség az utóbbi 100-120 évből, ez a fajta "reálpolitika" a modern korban Schopenhauer és Nietzsche gyermeke, noha távolabbi felmenői is vannak még régebbről), kivéve, hogy a puszta erő és a hatalom akarása maguk is a káosz része. Konzervatív politika már nem lehetséges (lásd Angliát, mi lett a konzervatív pártból, pedig, ha itt nem lehet, akkor hol igen?), személyes konzervatív beállítottság és emberség azonban igen. Ezek megóvnak attól, hogy az ember benáculjon, de az az ára, hogy nem érvényesül a politikában.

Ilyen körülmények között a Momemtumot mint potensnek tűnő magyar ellenzéki alternatívát nem szabad lebecsülni. Sőt, ha körbenézünk Európában (ideértve Angliát), még büszkék is lehetünk rá mint talán a legjobbra, amit a magyar politikai képesség hosszú évtizedek óta kitermelt. A Momentumban elég termékenyen találták el a beszédnek és az érzelemkeltésnek azt az ötvözetét, amely azokra is hat, akik diszkurzív értelmet várnak a politikától és azokra is, akik látványt, szenvedélyt és vágyakat. Ebben hasonlít a korai Fideszre és nem hasonlít rá egyik korábbi párt sem. A párt elég szerencsésen ötvözi a kormány és az ellenzék ellenzékének a szerepét is. Nyilván nem szimpatikus a kőbalosoknak és a kőnaciknak, de ettől is jó. Eljutottak oda, hogy a velük szembeni túl nagy agresszió jobban ártana a Fidesznek, mint nekik, tehát ügyesen továbbmenve az útjukon ezt a veszélyforrást is elkerülhetik. (Ez szintén nem mondható el a többi ellenzéki pártról, mert a szavazók másodlagos preferenciái -- amelyek a Momentumot jutalmazzák, ezzel nagy passzív szimpatizáns tömeget, kvázi megtartó erőt biztosítva neki -- a régebbi ellenzékkel szemben konfliktusosabbak: kevesen vannak a DK-sokon és néhány százaléknyi szocin kívül olyanok, akiket a DK-val szembeni koncentrált kormányzati támadás -- ha lenne ilyen, de hát nincs, mert a DK/Gyurcsány léte Orbán érdeke -- túlontúl felizgatna stb.)

Eddig jó. De hogy lesz tovább? Mi biztosítja a szavazóik megkétszerezését, megháromszorozását a belátható időben?

96 komment

2019.12.13. 08:05 HaFr

Orbán és a Brexit sült konzervatív dicsérete (összevontposzt)

Képtalálat a következőre: „armageddon monty python”

1. Well, a font egy évtizede nem látott erősödésben, a tőzsde a reggeli nyitás óta száguld, a gazdasági Armageddon sok "szakértés" dacára egyelőre elmarad. Az aussi PM örül, Donald örül, a világban erősebb az angolszász hagyomány, mint a területi (nemzeteket összeboronáló, szupraállami) integrációs húzás. És bár Putyin is örül, ha az európai kormányok csak fele annyira lennének orosz-szkeptikusak és szabadságelvűek, mint amilyenek a toryk, akkor semmi bajunk nem lenne a kontinensen (és Magyarországon sem). Ezzel szemben ami itt folyik, az kísértetiesen emlékeztet a kontinentális háborúkat (ideértve a világháborúkat) megelőző értékválságokra, amelyek miatt az érdekütközések és elvtelen mutyik ma is kibogozhatatlan nemzeti konfliktusokba torkollhatnak, megnyitva az utat külső hódítók előtt. Én magam csak annyiban örülök az EU-tagságunknak (egy alternatív EGK/EGT-tagsággal szemben), amennyiben a magyar politikai kultúra tragikus állapotban van, a magyar választó látványosan inkompetens és Orbán a belátható időben még itt lesz a nyakunkon. (Jóllehet az EU nélkül már nem biztos, hogy itt lenne, tehát az EU-nak ez az értéke is erősen kétséges: egyszerű szabadkereskedelemmel a kezdettől -- jóval beljebb lennénk ma. Kikényszerített volna valami reális teljesítményt.)

2. Megengedhetetlenül liberális vagyok a konzervatív énemmel szemben. Egy magát komolyan vevő, hajlíthatatlan konzervatív ünnepli Orbánt, hiszen mit ért el? A népet kordában tartja, a hülyék azt kapják, amit megérdemelnek és közben boldogok (rá szavaznak), a balos fantasztákat lefizeti és/vagy lenyomja (bizonyítva, hogy ezek korruptak és/vagy gyengék, tehát nem érdemlik meg a hatalmat), a saját hatalmát az övéivel szemben is biztosítja (Mészáros & Mészáros egyik funkciója), a liberális demokráciát mint a baloldal és a progresszivisták anyatestét/anyahajóját (kontextusát) leölte, a nemzeti hagyományokat proaktívan manipulálja (mivel a hagyományok egyébként is választással és kinevezéssel jönnek létre). A megtestesült erő.

De, mint mondtam, megengedhetetlenül liberális vagyok. Komolytalan. (A komoly konzervatív kissé fasiszta, vö. "megtestesült erő", vagy nincs. Megemészti a modernség és a liberalizmus. Itt is igaz, hogy aki az eszközeiben válogatós, az kisebb eséllyel éri el a céljait. Meg az Úr is kiköpi. Ki is vagyok köpve. Viszont a megtestesült erőt közben szintén megemészti a modernség és a liberalizmus, mert képtelen termékeny, fenntartható egyensúlyt létrehozni. De hogy hogy nem, közben a liberalizmus és a modernség is folyamatos válságban van. Ki érti ezt. Egyedül talán Madách.)

A címet ("összevontposzt") Jótündér ihlette

269 komment

2019.12.08. 16:05 HaFr

Pusztulásban. Egy teljesen értelmetlen dráma részesei vagyunk

Képtalálat a következőre: „void destruction”

Még az abszurditásnak is van értelme (mint az értelem inverze, amely az emberi és közösségi értelem hiányosságaira mutat rá és ekként élvezhető, de legalább tanulságos művészetet tud létrehozni), de annak, amit Orbán művel az országgal: semmi. Azt képzelni (delirálni), hogy a -- vegyük elő: évezredes -- nemzeti együttélést és annak jó-rossz hagyományait felül lehet írni puszta agresszóval, amely ráadásul semmit nem állít, kizárólag rombol, nos, ez olyan irracionális vágyból eredhet csak, amely nem értelmezhető politikailag. 

Mikulás napja komoly radikalizálódást hozott az addig sem épp konszolidált kormánypolitikában. Orbán pszichéje lassan elborít mindent, ami ebben az országban még jó. Nekiesni a kultúrának azzal a csaknem totálisan üres kulturális (akár történeti, akár jelenbeli) hátországgal, amely az Orbáné, mert azt hiszi (vagy mit tudom én mit), hogy majd valahol a jövőben átfordul ez produktív nemzet-, kultúra- és készségformálásba, csak ki kell tartani (a rombolásban), ez jóval radikálisabb és értelmetlenebb várakozás, mint ami a komcsikra volt jellemző 1945 és 1989 között bármikor. Ezeknek volt legalább egy Révaiuk meg egy Aczéluk meg valamilyen preegzisztens hagyományuk, Orbánnak csak senkijei vannak meg semmije. Tisztázzuk: a magyar nemzeti kultúra nem az övé. Nem az ő oldalán áll Szent István, Berzsenyi, nem ott Kölcsey, Széchenyi, Arany, Kemény, Bethlen vagy Kosáryné Réz Lola. Neki csak Felcsútja van. És Felcsút még csak nem is Mucsa. Mucsának van valamiféle kultúrája, amelyet meg lehet érteni, lehet vele empatizálni, sőt tartogathat értékeket is. Felcsútot nem lehet megérteni, hiába próbálkozik az ember szépszerével, indulattal, hegedűszóval, tárogatóval (akár). Orbán a valamit akarja lecserélni a semmire.

Magyarul, az a dráma, amelybe belecsöppentünk -- bár önkritikusabban azért mondhatjuk: magunkra húztunk sok évtized hibás önreflexiója és inkompetenciája eredményeként --, teljesen értelmetlen, mert nemcsak jó vége, de tanulsága sem lehet: semmi másból nem táplálkozik, mint kulturálisan üres, egzisztenciális bosszúvágyból, egy paradox módon örök vesztes pozíció totális civilizációellenességéből. Ez nem tud koszolidálódni a civilizáción belül, és főleg nem tudja megtermékenyíteni azt. Ilyesminek nincs se tanulsága, se katartikus értéke (ezért -- fájdalom -- megint olyan ügy, amelyet végül megúszhatunk, mert nem lehet hozzá viszonyulni: olyan totális átértelmezését követelné a magyar önképnek, amire nemcsak alkalmatlanok vagyunk, de nem is várható el egy nemzettől teljes önmeghasonlás nélkül).

Ha annyi lenne, hogy szükségképp radikalizálódnak, mert ilyen a bolond hatalmi algoritmusuk természete, azt még meg lehetne érteni, sőt meg lehet érteni a putyinista politikai stratégiát is, amely a kisebb vagy nagyobb politikai közösségek teljes összezavarására és önvédelmi képességének teljes felszámolására irányul. Ismerve azonban, hogy a stabilizációnak és a konszolidációnak semmilyen eszköze nem áll a rendelkezésükre, hacsak nem a cinikus előremenekülés a nemzet várt magafelejtéséig, úgy a most folyó puszta rombolás és nemzetvesztés -- tragikus módon a nemzet felhatalmazásával -- már nem a politikai harc harc kategóriája. Hanem a jó Ég tudja csak, mi.

387 komment

2019.12.03. 06:10 HaFr

Vallástalanul boldogabb? Magyarország itt is rosszul teljesít

Képtalálat a következőre: „religion happiness”

A kivételek ellenére kutatások szerint erős korreláció mutatkozik egy ország fejlettsége (fejlődőképessége) és vallástalansága (elvallástalanodása) között.

Ugyan a fejlődésnek és a vallásosságnak is megvannak a maguk árnyoldalai, egy harmadik típusú mérés, a boldogságindexek, mégis inkább a fejlettséggel korrelálnak, azaz -- leegyszerűsítve, szisztematikus egybeesést feltételezve -- az emberek inkább boldogok lennének, mint vallásosak. Erre meg lehet azt mondani, hogy az emberiség a saját sírját ássa -- mert milyen áron boldog és milyen a boldogsága minősége? --, de ez egy következő probléma. (A linkelt kimutatásokat látva szembetűnő Magyarország unikális helyzete: elég vallástalan, mégis erősen boldogtalan. Vessük aztán össze ezzel a kormányzati propagandát és -- adekvát módon -- sírjunk.)

Mégis meg kell mondani, a vallásosság (hit) és a boldogság kapcsolatát illetően ellentmondó kutatások láttak napvilágot az utóbbi időben (itt és itt és itt). Van, amelyik a pozitív korrelációt egyértelműsíti, van, amelyik nem. Intuitíve az ember vele született és kulturális igényei a transzcendenciára igazolhatják a pozitív viszonyt, akár a kauzalitást is (a hit boldogabbá tesz). Az a tény azonban, hogy az erősen vallásos emberek boldogságának mértéke jelentősen eltér országonként (Hollandiában pl. a nagyon aktív hívők 38%-a mondja magát nagyon boldognak, míg Belaruszban csak 13%), illetve egy országon belül kisebb lehet a személyes hitek (pozitív) befolyása és az általuk okozott eltérés a boldogságra, mint az egyes országok boldogságszintjei közötti eltérés (pl. a leghívőbb spanyol is jóval kevésbé boldog, mint a vallástalan új-zélandi), arra utal, hogy az országok boldogságindexeiben a vallásosságnak nincs kirívó jelentősége, illetve még a nagyon hívő emberek boldogsága sem elsősorban a hiten múlik.

Röviden, nem tagadva a vallás kedvező hatását a boldogságra (statisztikai méretekben), az is igaz, hogy az országok és népek boldogságának fontosabb összetevői is vannak (mint pl. a fentebb említett fejlettség), illetve a vallás és más tényezők hatása a boldogság befolyásolására az előbbi hátrányára változik egy adott társadalom versenyképességének növekedésével (hogy egy következő bonyolult mérőszámot hozzak). Azaz, minél versenyképesebb egy társadalom, annál inkább visszaszorul(t) benne a vallás szerepe, ideértve azt, hogy visszaszorul(t) benne a hit fontossága a boldogságérzetben -- jellemzően nagyobb boldogságot eredményezve, mint azonos időben az archaikusabb társadalmaké.

Röviden: a versenyképesség és a boldogság nem állnak ellentétben egymással, sőt erős korreláció, adott esetben kauzalitás van közöttük. Az archaikus társadalmak átalakulása jó eséllyel jár boldogsággyarapodással, de az átmenet nem fájdalomnélküli. A sikeres átalakulás intuitíve azonosítható lényege, hogy az individualitás ne az együttműködésre képtelen egoizmus dominanciájának irányába, hanem a hagyományos közösség(ek) legalább részleges fenntartása mellett történjen meg, új értelmet adva neki(k). Ami Magyarországot illeti, mi mindkét világból (az archaikus, vallásos, közösségi és a deszakralizált, modern, versengő világból is) a rosszabbat kapjuk, valamiféle árnyak birodalmában mozgunk, ahol a múlt árnyai és a jövő előképei harcolnak egymással (ami a kompország metafora egyik változata itt), rendkívüli feszültséget okozva a társadalmunkban. A közösségből etnikai program, a versengő individualizmus helyett öldöklő egoizmus kapott lábra, a fentebb már jelzett anomáliát okozva a vallásosság, a boldogság és a versenyképesség viszonyában.

224 komment

2019.11.30. 12:26 HaFr

Égerrel egy igazi kártevő búcsúzik

Képtalálat a következőre: „éger istván”

Éger 16 éven át hazudozott és szolgálta az eü rendszer átalakítását akadályozó orvosbárók érdekeit. Közben hagyta, hogy felgyorsuljon a fiatal szakemberek elvándorlása, a béka feneke alá kerüljenek a (hivatalos) bérek, tomboljon a szegények életesélyeit tovább csökkentő korrupció, viszont folyamatosan szűküljön az ágazat GDP-arányos állami büdzséje, mit se javuljon az eü ellátórendszer hatékonysága, némely elemei pedig ijesztő állapotba kerüljenek.

Nem kenyerem a szédelgő feldicsérés, de igazi emberi és szakmai sikertörténet ez, gratula az életműért!

2 komment

2019.11.30. 10:56 HaFr

Szabadságunkat elvesztettük. Visszaszerzése a digitalizáció minőségén fog múlni

Képtalálat a következőre: „freedom and digitalization”

Az előző posztban gyakorlatilag lezártam a konzervatizmussal kapcsolatos több évtizedes gondolkodásomat azzal, hogy -- paradox módon -- elmúlt az idő a konzervatizmus fölött, a visszaszerzésére semmi remény, a lényegi törekvése (motívuma), hogy kialakítsa az autentikus élet közegét végleg kudarcba fulladt, ami egyszerre jelenti azt is, hogy a politikumból kiforogtak a szabadság, a humánum és a hatékonyság összehangolására tett modern kísérletek.

Az alkonyattal szembesülve közben egyre nagyobb figyelmem fordul az ismert világunkat egyre meghatározóbban kiegészítő, feltartóztathatatlan digitális-technológiai forradalom felé kétféle kapacitásomban is: társadalomelméleti-filozófiai téren és programozó-kódolóként. Az, hogy milyen hatalmi sruktúrákat fog létrehozni a fejlett mesterséges intelligencia (intellektus), el fogja dönteni, hogy az első -- a fizikai világunk -- kormányzását fokozatosan átvevő második -- virtuális világ -- mennyi szabadságot enged majd annak a kibernetikai lénynek, amelyet jó sokáig még  embernek fogunk nevezni. Ma nagyon úgy néz ki, hogy a nagy tech cégek, a közösségi platformok és az államok hol versengve, hol egymást segítve centralizálják a hatalmi teret, azaz a digitalizációval még jobban visszaszorul a szabadság és közel nullára csökkenhet az autentikus (relfexív jelentéssel teli autonóm) élet lehetősége.

Kulcsfontosságú szabadságunk regenerálása szempontjából, hogy a digitális uralom szétaprózódjék és anarchikus formái fel tudják venni a küzdelmet a centralizációban érdekelt hatalmi tényezőkkel. Míg vállalati szinten a digitális szervezésnek egyszerre kell szolgálni a hatékonyságot és az egyéni/csoportos kreativitást, illetve a vállalati rendszereknek digitális változatukban ezeket kell elősegíteniük, a társadalom és a civil élet vonatkozásban nem moderálja semmi a hatalmi ambíciókat úgy, ahogy vállalati rendszereket a még sokáig felválthatatlan emberi kreativitáson múló hosszútávú nyereségesség. Szabadság, kreativitás, nyereségesség -- és a verseny -- összefüggései elejét veszik annak, hogy a vállalatok elnyomó szervezetként érvényesülhessenek. A politikai hatalom ezzel szemben csak hatalom, az csak kontroll, az csak manipuláció.

A civil élet és a szabadság megóvása és újrastrukturálása az alakuló, túlnyomórészt digitális-algoritmikus környezetben a digitális anarchizmus lehetőségein múlik majd.

36 komment

2019.11.29. 11:47 HaFr

A konzervatizmus vége

Képtalálat a következőre: „the end of conservatism”

A politikai konzervatizmus folyamatosan problémát jelent(ett) a művelői számára, mert szemben az egyéb politikai identitásokkal (szocdem, liberális, libertárius stb.) nem ideológia -- ideológiának nevezve a többé-kevésbé változatlan elvek és értékek, de legalább világos változók mentén összeállított politikai világképet, doktrínát, cselekvési keretet --, hanem gyakorlat, amely folyamatosan változik a változó valóságra reflektálva. Ennek ellenére a konzervatizmusnak létezik rekonstruálható logikája (metarendje), amelybe nagyjából az összes gyakorlata illeszkedik, ezt a logikát pedig valamilyen igény adja az örök (a transzcendens és az ebbe ágyazott változatlan természeti törvény), a múlt (a régiség, a hagyomány, a szokások) és a jelen (a modernség, a haladás kényszere és a mindennapi tapasztalat) organikus összekapcsolására. A politikai konzervatizmus a gyökerében inkább antropológia (filozófiai embertan), mint politikai doktrína, mert az egyes ember köré, nem pedig közösségi szabályok érvényesítésére szerveződik, ami csak megerősíti az elmondottakat a -- politikai értelemben vett -- gyakorlat voltáról.

Ebből következően episztemológiai (ismeretelméleti) tartalmát, tehát kb. azt illetően, hogy mi a konzervatív politikai tudás és hogyan nyerhető ki, reflexióként és közvetítésként működik az említett sarokpontok között. Pandantja a politikai praxisban (döntésekben) a fontolva haladás, amely egy nagyon kifejező szintagma. Vele szemben nem nevezhető konzervatizmusnak, ami ideológiát képez bármelyik sarokpontból: így nem konzervatív az örököt abszolutizáló teokratikus, archaikus, rajongó keresztényi nézőpont; nem konzervatív a múltat, a tradíciókat és a szokásokat kimerevítő reakciós, tradicionalista nézőpont; és természetesen nem konzervatív a kizárólagosan haladáshívő progresszivista nézet. Ezek mind ideológiák, amelyeknek messze nincsenek olyan episztemikus problémái, mint a köztük lévő közvetítéssel megvert konzervatizmusnak, viszont így vagy úgy rombolják a politikai gyakorlat optimumát, benne az autentikus emberi élet lehetőségével.

Ami ez utóbbit illeti, ez volna a konzervatizmus fő gondja. Az autentikus élet gyakorlata személyes és közösségi érvénnyel -- egy másik frazeológiából véve a kifejezést -- a tárgyiasulás és az elidegenedés leghatásosabb ellenszere lenne. A konzervatív antropológiában egyaránt számolunk az autenticitásnak az örökre, a régire és maira vonatkozó igényeivel: szerintünk egyik nélkül sincsen autentikus emberi élet és nincsen -- nem mellesleg -- produktív, fenntarthatóan jól élt emberi élet sem. A közvetítés -- azaz a reflexív élet -- bonyolult, kifinomult művészet lenne, de autentikus, saját élet. Az, hogy ez nem lehetséges -- amint gondolom --, annak köszönhető, hogy maguk a sarokpontok robbannak le, illetve erodálódták már annyira, hogy nem töltik be funkciójukat a konzervatív gyakorlatban.

Miért? Nyilvánvaló, ahogy az orrunk előtt fogy el az örök megmaradt legitimitása és szervezőereje. A transzcendensnek és a természeti törvénynek (nem összetévesztendően a kereszténynek beállított politikai számítással) gyakorlatilag semmiféle politikai súlya nincs. Tradícióinkat mesterségesen bombázzuk szét a pluralizmus erőltetésével, miután ezek már korábban halálos sebet kaptak magával a tradíciókról való gondolkodással. Tudniillik, amint ez a gondolkodás -- a tradíció megélése helyett -- elhatalmasodik, illetve kénytelenek vagyunk értelmezve válogatni a versengő tradíciók között ("a" tradícióból tradíciók válnak, többesszámban), úgy objektiválódik és távolodik az élettől akármelyik konkrét megóvni kívánt hagyomány és válik skanzenné nem elválaszthatóan a harmadik sarokkövünk, a jelen -- a haladás, a modernség és a tapasztalatok -- nyomása alatt. Ami a tradícióknak a jelenbe való egyébként sem veszteségmentes befűződését tovább rombolja, hogy a jelen fő politikai hordozójává a tömegdemokrácia vált -- eszközeivel: a materializmussal, a piaccal, az egyenlőséghittel, a toleranciával, az értékrelativizmussal, a többségi ízléssel és szenvedélyekkel, a rövidtávú vágykiéléssel. A konzervatizmus ebben a csatában -- a jelenről alkotott saját felfogásával és a relfexív autonómiák védelmében -- részben magára maradt, részben a liberalizmussal került egy oldalra a tömegdemokráciával szemben, de oldaluk, elég körülnézni korunkban, a vesztes oldal. (Hasonlóképp, a konzervatív politikai pártok vagy liberálissá vagy etno-konzervatívvá váltak, nem véletlenül, vö. a három sarokpontot. Teokratikus igénnyel fellépő pártok nincsenek a Nyugaton.)

Röviden: az örök, a hagyomány és a jelen is elveszítették azt az erejüket a konzervatizmus számára, ami értelmessé tenné a közvetítést közöttük. Ez a hiány végzetes a konzervatív gyakorlatra nézve. Lehet bár úgy tenni, hogy az egyes sarokkövek magukban is értékelhetők, de amikor politikai értelmet keresünk nekik, rendre vissza fognak esni az egyes -- az autenticitást tekintve -- terméketlen ideológiákba. Ettől kezdve a konzervatizmus kizárólag önáltatásban és/vagy agresszióban tenyészhet a politikai színpadon, illetve megmarad politikai (közösségi) relevancia nélküli személyes beállítottságnak. Ennek következtében az ember mint jelentéssel teli autonómia (azaz a három sarokpont vonzásában -- értelemszerűen eltérő hangúlyokkal -- élő művelője a közösségi létnek, a beláthatóságnak, a józan észnek, ízlésnek, jellemnek, összetett antropológiának, az autentikus létnek, a polgáriasult életnek: tulajdonképpen a tárgyiasulás és elidegenedés feloldása maga) elitista szubverzió marad a tömegdemokráciával szemben, amelyhez vagy van kedve egy konzervatívnak, vagy nincs.

Magyarországon konzervatívnak látszani objektíve nehezebb, mint Nyugaton, mert ott van még a mélyben kitapinthatóan valamiféle organikus hagyománya a polgári létnek; annyival könnyebb viszont, hogyha az öröknek nincs komolyabb súlya, a jelenbeli élet pedig súlyosan kompetenciahiányos, agresszív politikai hagyományként a nyugati polgárosult nemzetekben ismeretlen erővel jelentkezik az etnonacionalizmus, amely folyamatosan megkísérli elorozni a konzervatív jelzőt is. Most már talán tudjuk, hogy ez konzervatívnak nem, csak az egyik sarokpontból képzett ideológiának tekinthető, amely nem a közvetítésben él, nem járul hozzá az autentikus élethez, hanem kimerevített konstrució, ideológia, doktrína, eleve a hatalmi manipuláció jegyében fogant álhagyomány. De éppen a másik két sarokpont gyengesége és a köré font permanenes hazudozás teszi, hogy mégis sikerrel jár szegény országunkban. Természetesen elsősorban az ember kárára, aki -- ha magyar -- triplán elidegenülve éli a sorsát: elidegenülve az öröktől, az autentikus hagyományoktól és a jelentől. Röviden: magától.

Összefoglalva: míg a konzervatizmus lehetne az abszolút autentikus emberi élet politikai gyakorlata, ennek mégis gyenge, mert közölhetetlen, közvetíthetetlen (a fenti háromoldalú közvetítés robbant le). Mezoracionális, kevesek által beszélt nyelv marad, ezért nem képez tömeget. Személyes diszpozícióba esik vissza, mert politikai gyakorlatként a tradicionalizmus lehetőségétől - az egyetlen organikus tudásalapjától - eltávolodva végzetesen meggyengült. A nyakló nélküli pluralizmus és értékrelativizmus -- a jelen eluralkodása az ember fölött -- ugyanakkor nem hoz létre termékeny szervezőelvet, hiába gondolják a liberálisok. (A progresszívistákat nem veszem ide, mert azok már nem gondolkodnak ebben az értelemben.) A politikum elvált a humánumtól és amire tömegszinten a politika berendezkedett, az öli a humánumot. A jövő társadalmi gyakorlata az esetlegességé és a kiszámíthatatlanságáé, ezek egyedüli ellenerejének a technológia tűnik, de ez az erő ma inkább centralizált, mint piaci, pláne anarchikus (szabadságelvű).

P.S.: Nem foglalkoztam azzal a felfogással, miszerint minden hagyományos, ami van, mert minden, ami van, az organikusan jött létre csak annál fogva, hogy valamiből lett és valamivé lesz. Nevezzük ezt panglossi realizmusnak, amely természetesen nélkülözi a sarokpontok közötti közvetítés kulcseseményét, amely a konzervatizmust meghatározza, illetve magának a hagyománynak is olyan objektivista felfogást kölcsönöz, ami egy antropológiai gyökerű politikai gyakorlattól nagyon messze áll.

173 komment

2019.11.23. 10:38 HaFr

Bevezetés a kapitalizmusba -- szocialistáknak

Képtalálat a következőre: „capitalism or socialism”

Nem lebecsülésből mondom, tudom, hogy nehéz lesz. Nekem is az lenne, ha a szocializmusról adna nekem elő valaki, pláne azzal a szándékkal, hogy elismertesse velem az előnyeit.

1. A kapitalizmus: (a poszt során) a nyereségszemléletű piaci viselkedések vegyesen spontán és intézményes koordinációjában működő gazdaság, amelynek alapmozzanatai a -- jellemzően pénzért -- eladható érték létrehozása, a verseny és a folyamatos javulási kényszer. Kontextusa a politikai demokrácia.

2. A kapitalizmus nem a tőke uralma, hanem az emberi koordináció organikusan kialakult, leghatékonyabb módja, amelynek egyik aspektusa, hogy a produktív munkavégzés nyereséget eredményez, ami aztán (a munkán túl) további befektetésként hasznosítható (de van, aki megeszi). 

3. A kapitalizmus az eddig ismert (de megkockáztatom: az elgondolható) legjobb -- bár nem az egyetlen -- útja a kisebb-nagyobb embertömegek számára hasznos értékteremtő viselkedések kiválasztódásának. A kapitalizmusban az tesz szert több pénzre (nagyobb hatalomra), aki jobban képes olyat eladni (ideértve azt, hogy abba fektet be), ami másoknak kell. De a piac és a verseny jellegzetességei miatt minden nyereség feltételes, bármikor elveszíthető. Az azonban nem a kapitalizmus hibája, ha különböző -- piac- és versenykorlátozó -- korrupciós gyakorlatok jelennek meg benne. (Vö., a kapitalizmus szempontjából a szocializmus a par excellence intézményesült korrupció.)

4. Azok egy része, akik sikeres versengő-piaci viselkedésre kevésbé alkalmasak (kockázatkerülőbbek, kevésbé tehetségesek potenciálisan nagyobb nyereségességű tevékenységekben stb.), előszeretettel élik meg ezt a rendszert elnyomásként. Ez azonban nem változtat azon, hogy -- modern tömegtársadalmi körülmények között pláne -- a kapitalizmusnál csak elnyomóbb rendszereket ismerünk és elméletileg sem tudunk olyanokról, amelyek produktívabbak és egyszermint operacionalizálhatók (implementálhatók) lennének.

5. A kapitalizmusnak (majdnem) minden kritikáját érdemes megismerni (kb. meg is ismertük már ezeket, új szempontokat legközelebb a környezetvédelem hozhat, de ennek a leghatékonyabb eszközei sem várhatók mástól, mint a kapitalizmushoz fűződő globális méretű innovációtól, ellenkező esetben -- ha állami eszközökkel születnének megoldások -- a kapitalizmus korrekciója könnyen fordulhat át hegemón állami törekvésekbe a saját népességek fölött vagy a nemzetközi viszonyokban). Viszont a kapitalizmus rendszerszintű kritikája -- politikai ambícióval -- jellemző módon már bizonyítottan tömeggyilkos ideológiák, de legalábbis alacsony hatékonyságú, embertömegeket óhatatlanul hátrányos helyzetbe kényszerítő megoldások (ilyen igazságosságfelfogások, egyenlősítő vágyak, rajongó humanizmus, szektás érdekek stb.) felől érkezik: újra meg újra.

>> Inzert csak erős idegzetűeknek:

Vajon aki a kapitalizmust és a piaci rendszert támadja, az miért nem lát okot a demokrácia megtámadására is? A kapitalizmust (végső soron) ugyanúgy a tömegvágyak irányítják, mint a demokráciát, nyomukban az ember elidegenedésével saját munkájától (gazdasági lététől), illetve énjétől (közösségi életétől); miért lenne tehát jó az egyikben -- a demokráciában -- az (a tömegvágyak), ami rossz a másikban -- a piacban? Kisebbségben az egyikben a Ferrarik és Dosztojevszkij vevői, a másikban a liberálisok és az entellektüelek vannak; a tömegvágyak mindkettőben többségben. Viszont mindkettő élén olyanok állnak, akik tudják ezt és használják ezt a tudást. A tudás azonban a tömegek vágyainak tudása (és kihasználása). A hasonlatosság miatt nem véletlen, hogy a szocialista kísérletek a produktív gazdaság mellett valójában a demokratikus politikai rendszert is felszámolni igyekeznek (ti. az államiasság éthosza egyformán rombolja a piacot és az autonómiákat, és miközben elvileg megmenteni igyekszik az embert a kapitalizmus immanens logikájától, csak növeli a kiszolgáltatottságát); ám az sem véletlen, hogy kritikai pozícióban nem elég őszinték ennek a kettősségnek a képviseletéhez. Innen az a megtévesztő imidzs, hogy a szocik inkább lennének demokraták, mint a liberális-kapitalisták.

<<

6. Az eddigiek nem zárják ki -- amiben magam is hiszek --, hogy állami eszközökkel (pl. magas színvonalú, mindenki számára elérhető oktatással, adókból finanszírozott általánosan elérhető egészségügyi alapellátással, jogbiztonsággal, azaz bemeneti esélyegyenlőséggel) a kapitalizmus hatékonyabbá és az igazságosságérzet szempontjából is sikeresebbé tehető. Tipikusan azonban a szocialista programok jóval túlmennek ezeken és rombolják az emberi élet materiális alapjait és erkölcsi rendjét. A szocialisták még az egyetlen elfogadható eszközükkel, az adórendszerekkel se tudnak bánni, mert nem tudják őket összekapcsolni a gazdasági hatékonyság, a szabadság (kezdeményezőkészség) és a közjó szempontjaival. A magam részéről -- captatio benevolentiae gyanánt -- szívesen venném, ha lenne egy vagy több ilyen blueprint, ezen az alapon egy liberális konzervatív szívesen vitatkozna velük.

Addig is várok.

+1. Arról, hogy a kapitalizmus "embertelen". Ezt cáfolja, hogy a kapitalizmus sosem volt gyorsasággal (hatékonysággal) emel ki milliárdos embertömegeket addigi évezredes (prekapitalista) nyomorukból, ideértve a korai halálozást, az éhínségeket és a mélyszegénységet. Azzal, hogy a kapitalizmus egyrészt piacosít addig tisztán archaikus vagy más logikájú viselkedéseket, másrészt felszámol alacsony hatékonyságú (más szempontból persze értékes vagy legalábbis ekként romanticizált) gyakorlatokat, nem embertelenséget valósít meg, hanem átformálja az embert és világképeit. Ennek én se szeretem minden eredményét. A kapitalizmus alternatívája ebben az értelemben azonban nem a modern szocializmus (ami nem mellesleg még fokozottabban alakítja át az életmódokat, ráadásul a szegénységet és az elnyomást újratermelve), hanem az archaizmus.

Kétlem azonban, hogy az archaizmus választását értelmes emberek komolyan gondolnák. Akik mégis, azoknak sok szerencsét kívánok azzal, hogy mielőtt végleg döntenek, gondolják át, hogyan fogják finanszírozni a skanzenjüket (tudniillik, ha nem piaci alapon, pl. turizmusból). Szóval, ott tartunk, hogy: miről is beszélünk?

Az antikapitalizmus az első világ problémája, kb. mint a gender neutral WC-k a reptereken, amiről és társairól jól lehet fecsegni a Bosch alapítványa által szponzorált tengerparti konferenciákon MacBookkal az ölben.

521 komment

süti beállítások módosítása