Még az abszurditásnak is van értelme (mint az értelem inverze, amely az emberi és közösségi értelem hiányosságaira mutat rá és ekként élvezhető, de legalább tanulságos művészetet tud létrehozni), de annak, amit Orbán művel az országgal: semmi. Azt képzelni (delirálni), hogy a -- vegyük elő: évezredes -- nemzeti együttélést és annak jó-rossz hagyományait felül lehet írni puszta agresszóval, amely ráadásul semmit nem állít, kizárólag rombol, nos, ez olyan irracionális vágyból eredhet csak, amely nem értelmezhető politikailag.
Mikulás napja komoly radikalizálódást hozott az addig sem épp konszolidált kormánypolitikában. Orbán pszichéje lassan elborít mindent, ami ebben az országban még jó. Nekiesni a kultúrának azzal a csaknem totálisan üres kulturális (akár történeti, akár jelenbeli) hátországgal, amely az Orbáné, mert azt hiszi (vagy mit tudom én mit), hogy majd valahol a jövőben átfordul ez produktív nemzet-, kultúra- és készségformálásba, csak ki kell tartani (a rombolásban), ez jóval radikálisabb és értelmetlenebb várakozás, mint ami a komcsikra volt jellemző 1945 és 1989 között bármikor. Ezeknek volt legalább egy Révaiuk meg egy Aczéluk meg valamilyen preegzisztens hagyományuk, Orbánnak csak senkijei vannak meg semmije. Tisztázzuk: a magyar nemzeti kultúra nem az övé. Nem az ő oldalán áll Szent István, Berzsenyi, nem ott Kölcsey, Széchenyi, Arany, Kemény, Bethlen vagy Kosáryné Réz Lola. Neki csak Felcsútja van. És Felcsút még csak nem is Mucsa. Mucsának van valamiféle kultúrája, amelyet meg lehet érteni, lehet vele empatizálni, sőt tartogathat értékeket is. Felcsútot nem lehet megérteni, hiába próbálkozik az ember szépszerével, indulattal, hegedűszóval, tárogatóval (akár). Orbán a valamit akarja lecserélni a semmire.
Magyarul, az a dráma, amelybe belecsöppentünk -- bár önkritikusabban azért mondhatjuk: magunkra húztunk sok évtized hibás önreflexiója és inkompetenciája eredményeként --, teljesen értelmetlen, mert nemcsak jó vége, de tanulsága sem lehet: semmi másból nem táplálkozik, mint kulturálisan üres, egzisztenciális bosszúvágyból, egy paradox módon örök vesztes pozíció totális civilizációellenességéből. Ez nem tud koszolidálódni a civilizáción belül, és főleg nem tudja megtermékenyíteni azt. Ilyesminek nincs se tanulsága, se katartikus értéke (ezért -- fájdalom -- megint olyan ügy, amelyet végül megúszhatunk, mert nem lehet hozzá viszonyulni: olyan totális átértelmezését követelné a magyar önképnek, amire nemcsak alkalmatlanok vagyunk, de nem is várható el egy nemzettől teljes önmeghasonlás nélkül).
Ha annyi lenne, hogy szükségképp radikalizálódnak, mert ilyen a bolond hatalmi algoritmusuk természete, azt még meg lehetne érteni, sőt meg lehet érteni a putyinista politikai stratégiát is, amely a kisebb vagy nagyobb politikai közösségek teljes összezavarására és önvédelmi képességének teljes felszámolására irányul. Ismerve azonban, hogy a stabilizációnak és a konszolidációnak semmilyen eszköze nem áll a rendelkezésükre, hacsak nem a cinikus előremenekülés a nemzet várt magafelejtéséig, úgy a most folyó puszta rombolás és nemzetvesztés -- tragikus módon a nemzet felhatalmazásával -- már nem a politikai harc harc kategóriája. Hanem a jó Ég tudja csak, mi.
Az utolsó 100 komment: