Az állam vonatkozásában helyeselhető konzervatív hozzáállás a minimalizmus. Nincs érv, amivel igazolható lenne az államok elterpeszkedése az emberi életek fölött, annál is kevésbé, mert a túlterjeszkedő állam óhatatlanul -- nem beszélve a gyakori szándékosságról -- irtja az alternatív szervezőelveket, mikro erőközpontokat, a kollektív cselekvési problémák lokális megoldásait, az erkölcsi autonómiákat.

A kis állam melletti érveim nem piaci, hanem erkölcsi érvek; a szabadság nem piaci elvű -- a haszonszerzés logikáján alapuló -- szabadság, hanem autonómia, amelynek az előbbi legfeljebb csak egyik összetevője, még inkább eszköze. Az autonómiára -- önrendelkezésre -- fel kell készíteni a polgárokat: ez az állam elsődleges feladata. A szabad társadalmakat szabad emberek üzemeltetik produktív együttműködésben, ami jóval többet feltételez a képességeikről, mint a negatív szabadság (a "mindent szabad ami másnak nem árt") antropológiai redukcionizmusa. Autonómmá válni és ekként létezni mindenekelőtt erkölcsi feladat, nem a fejlődésből visszamaradt esetlegesség, mint a negatív szabadság. Ez utóbbira bárki képes, éppen ezért -- mert nem társul hozzá erkölcsi cél -- a körülményeinek és feltételeinek alakítása kiesik az egyes ember kezéből. Autonóm emberek produktív együttműködését fenntartani ezen túl pedig olyan kompetenciákat feltételez -- illetve hoz létre --, amelyek egy társadalmat egyszerre tesznek boldogabbá és versenyképesebbé.

Az autonómia, amely egyszerre szabadság és képesség a reflexív, jó életre, nem jön a megszületéssel. Szabadnak se születünk, de autonómiára különösen nem. Ehhez olyan (politikai) közösséget kell üzemeltetni olyan hagyománnyal, amilyenben ez lehetővé válik. Egy ilyen közösségben az autonómiák -- logikusan -- kooperációban élnek, ez a kooperáció teszi magától értetődővé az autonómiákat, és egy ilyen közösségben az államnak csak nagyon korlátozott helye lehet: konkrétan az autonómiák kialakításának egyik ágense a család, a kultúra, a különböző közösségek, az önkormányzatiság, a piac stb. mellett. Amint az állam túlterjeszkedik azon a rendeltetésén, hogy az autonómiák egyik nevelője (keltetője) legyen, azaz lemond arról, hogy önmaga folyamatos kritikusa, végső soron felszámolója legyen, (csupán ezzel) rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan emberek kezébe került, akik az önös érdekeiket szolgálják a közösség érdeke helyett.

Így az államnak -- ha legitim -- kizárólag azoknak a kollektív cselekvési problémáknak a megoldására kellene szorítkoznia, amelyeket alacsonyabb szinten, kisebb körben nem lehet megoldani. Vannak ilyenek: pl. a hon- és rendvédelem, a jogszolgáltatás, a külpolitika (ha nemzetállamokban gondolkodunk), az oktatás egyenlő színvonalához szükséges differenciált támogatások, a piaci inkompetencia -- a személyes versenyképtelenség -- másképp nem megoldott egzisztenciális (eü, minimális létfenntartást illető) ellensúlyozása, a magas- és hagyományos kultúra támogatása, a környezetvédelem bizonyos szankcionálása, illetve egy kisebb állami retainer (költségvetési puffer) elismerésével az ad hoc állami feladatok transzparens finanszírozása. Ezek mind olyan területek, ahol az emberi együttműködés folyamatosan erős struktúrát kíván, ezért nem megengedhetők a lokálisan eltérő közösségi megoldások. Minden ilyen állami beavatkozásnak -- mint említettem -- egy célja van: az emberi autonómia (önrendelkezési képesség) erősítése és esélyként való biztosítása mindenki számára.

Ez határozza meg az adórendszert is, amely a szuperbruttó jövedelmek kifizetésével és az adók személyes befizetésével működik részben az előbbiek finanszírozására, részben az opcionális állami szolgáltatások igénybevételére. A cél az állami önkény minimálisra szorítása a pénzek elköltésében és ezáltal az értékteremtő állami intervenció garantálása.

Ahol a társadalmak összetartásában az állam válik a meghatározó erővé, ott kollektív érdekkel takart folyamatos erőszaktevés történik a polgárokon. Ez éppen az ellentéte az autonómiák szabad, versengő, ugyanakkor méltányos együttműködésének, amely - utóbbi - hosszabb távon hagyományokat hoz létre és tisztel, optimális közösségi szabályokat alkot és tart fent, ápolja a humánumot és az erkölcsi rendet. A modern társadalmakban az állam a legnagyobb pazarló és -- egyszerre anyagi és erkölcsi -- kártevő. Túl kevesen vannak tisztában ezzel, mert az emberi életet eleve az állam kondicionálja, ami miatt nagyon kevesekben vetődnek fel a mai működésének legitimitási problémái.