1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2013.05.18. 13:14 HaFr

Orbán homokozója

„Nemrégiben megnéztem az egyik energiaszolgáltató éves beszámolóját, amelyben azt láttam, hogy miközben veszteséget könyveltek el tavaly, az előző évekhez hasonlóan most is több milliárd forintos osztalékot vittek ki az országból. A magyarázat szerint ennek a forrását az eredménytartalékból fedezték. Ha ők úgy gondolnák, hogy hosszú távon szeretnének ezen a piacon maradni, és támogatnák a kormány törekvéseit, akkor mondjuk két évet kihagyhatnának az osztalékfizetésben” – mondta a miniszter a Magyar Nemzetnek adott interjújában.

Sőt, hatot. Vagy ménem mingyá' negyvenhetet.

N. ("Közgép") Lászlóné nézte a könyveket, forgatta őket, de nem hitt a szemének: a tulajdonosok osztalékot vettek ki. Néé, a zsiványok, hát nem könyékig turkálnak a saját pénzükbe'! Mikor pedig mekkorka rezsitartalék rejlik abban! Mekkorka nagy kétharmad!

Sőt még eredménytartalékuk is van, és nem futballstadionra. Hoppá, hoppá, botrány a négyzeten, hadd komoruljunk el.

No és mér? Nem másért, mert doszt kapitalizmus van. Még mindig! Ennyi nemzeti megmentői munka után. A legnagyobb botrány, hölgyeim és uraim, magunk közt szólva. Botrány botrány hátán, így a minésztériomból szemlélve, no.

Az viszont teljesen rendjén van, hogy egy korrupt kormányzat, amelyik képtelen olyan gazdasági környezetet akár csak elgondolni is, amelyikben a lehető legnagyobb eséllyel zárkózhatna fel a magyar termelékenység -- és ennek nyomán az átlagfizetés -- az európaihoz (amint a magyar energiaárak kétségtelenül felzárkóztak már), a saját inkompetenciáját és választási ambícióit lopással és zsarolással finanszírozza, élő bizonyítékául annak, hogy nem hiába nevezte Szent Ágoston a legnagyobb rablóbandának az államot.

El sem tudom azonban képzelni, minek nevezte volna azt a népet, amelyik nem csak eltűri ezt az államot, de örvend is neki.

158 komment

2013.05.16. 09:09 HaFr

Fidesz-legendárium

OV 1989-ben kiküldte az oroszokat, majd rövid ideig erőt gyűjtött: csuklóztatta a csuhásokat és székházat árult. 1993-ban Antall rátestált mindent. Attól kezdve a Fidesz mindig is konzervatív volt, különösen Deutsch és Széchenyi. 1998-ban új korszak kezdődött. Az antikommunisták Pozsgay és Szűrös vezetésével helyreállítottak a polgári értékeket, Kaya Ibrahimot száműzték, szőlő ügyben nem ők nyerték a legtöbbet. 2002-ben a haza végre hatalomra került, Medgyessy ellenzéki miniszterelnök. 2006-ban a baloldal elcsalta a választásokat (újabb megpróbáltatás), majd rárontott a nemzetére. 2008-tól a Fidesz készen áll a kormányzásra. 2010-ben két hét alatt rendet tesznek, kiosztanak néhány kokit és sallert, a világ legjobb gazdasági minisztere elfoglalja a székét, OV hazaküldi az IMF-et, és épül néhány modernkori cirkusz közpénzen. Megvédik a nyugdíjakat és a rezsicsökkentést. 2013-ban a magyar emberek kitartása meghozza a gyümölcsét: beindul a gazdasági növekedés, és csak megy, és csak megy, úgy hogy 2014-ben már mindenre fussa. Európa csaknem teljesen unorthodox. Már amennyire jót akar magának.

A zember megszokhatta, hogy a komcsik a saját világértelmezésük lágy ölén irtják az ellenséget, bizonyulnak utóbb demokratának, privatizálnak spontán, szőkítik az olajat, építik a viaduktokat, ahova nem kéne, alagutakat, ahova nem kéne, és szintén ez alapján töketlenek, amikor kormányozni kéne. Épp azért van, hogy nem szeretjük őket. És épp ezért várnánk mást, kvázi többet, a polgári-konzervatív-zemberi (PKZ) kormányoktól. Sajnos mára kiderült, a várakozás alaptalan. A PKZ kormányok -- ebben az országban legalábbis -- ugyanúgy szügyig állnak a vircsaftban, mint a kiköpött posztkomcsi kormányok, és nem mondhatnánk, hogy rosszabbul csinálják, sőt.Talán szervezettebben is lopnak, talán jobban tönkre is teszik a jogszabályi környezetüket (az erkölcsit nyilván nem: azt már előttük hazavágták az évszázadok), talán jobban bele is állnak az ügybe. De legfőképp jobban tudják -- amit utoljára a középkorú Kádár tudott --, hogy kell a magyar népet pacifikálni: egy csipetnyi félelemkeltéssel, egy csipetnyi arroganciával, egymás kijátszásával, hízelgéssel -- és egy alternatív világértelmezéssel.

A magyar él-hal az alternatív világértelmezésekért. Legfőképp azokért, amelyek a generális hunn, régi legenda részei, őt -- otthon alsógatyában paprikás krumplit főzve is -- hősök ivadékának, Árpád magzatjának, Orbán harcostársának ábrázolják, és ráadásul csak a TV-t kell kinyitnia ehhez, meg esetleg a Kossuth Rádiót. Győzött az unortodoxia, csökken a rezsink, Magyarország jobban teljesít, Európa elismer és kussol. Rejtély, anyám, pedig évek óta ugyanazt a paprikás krumplit főzöm. Van ebben az Orbán-gyerekben valami, és nem csak ecet.

Hír a Guardianből a bankválság legelején oltárit bukott Izlandról, nem fordítom, tessék végre megtanulni angolul: "Iceland suffered the worst banking crisis in history; all three of its biggest banks failed, its total debt jumped to 800% of GDP – far worse than what any European country faces today, relative to the size of its economy. And under pressure from public protests, its president put how to deal with the crisis to a vote. Some 93% of the population voted against paying for the bankers' recklessness with large cuts to their health and social-protection systems."

And what happened? Under Iceland's universal healthcare system, "no one lost access to care. In fact more money went into the system. ... By 2011, Iceland, which was previously ranked the happiest society in the world, was top of that list again." Neither Iceland nor any other country that "protected its people when they needed it most" did so at the cost of economic recovery. "It didn't break them to invest in programmes to help people get back to work, or to save people from homelessness. Iceland now is booming; unemployment fell back to below 5% and GDP growth is above 4% – far exceeding any of other European countries that suffered major recessions."

Szóval, ami a magyar success storyt illeti: rizsa az egész. Alternatív világegyetem. Egy szociális kompetenciák nélküli, erőforrásait ledózeroló, állama által gyarmatosított, megosztott társadalom tündérmeséje önmagának, önmagáról, amely elkezdődött valamikor Ferencjóska idején, átvezetett Horthyba, folytatódott Kádárral, most épp az Orbán-korszakát éli. Miközben valóban vannak tényleges eredmények más országokban, és ezek az eredmények kísértetiesen ugyanoda vezethetők vissza, mint bármely gazdasági sikertörténet (befektetés az emberekbe -- nem Nyergesbe és Simicskába --, egészségügybe, oktatásba, szociális kohézióba, állam átláthatósága és miniszterelnök láthatatlansága, jogbiztonság, emberi szabadság és kreativitás), nálunk rendületlenül, évtizedek óta csak a tündérmese szól, előbb csak a rádiókból, ma már a lapostévékből, a gőzölgő paprikás krumpli illata meg csak száll, csak száll... apáról fiúra, nagyanyáról unokára. Well come in Hungária, ahogy szeretjük. Ahogy az Egységes Párt, az MSZMP és a Fidesz legendáriumában áll.

Miért olyan unalmas itt minden?

(Most érkezett Merkeltől, elég súlyos!!!:

Mindent meg kell tenni azért, hogy Magyarország a helyes útra térjen, de az Európai Unióból való kizárást nem érdemes kilátásba helyezni, mert ha az megtörténik, akkor az unió közössége nem tud befolyást gyakorolni a magyarországi folyamatokra, mondta Angela Merkel német kancellár csütörtökön Berlinben.

A WDR közszolgálati műsorszolgáltató társaság Európa Fórum című rendezvényén Angela Merkel hangsúlyozta: "nem kell rögtön a lovasságot küldeni".)

62 komment · 2 trackback

2013.05.14. 13:09 HaFr

Modernizálódni, nem kéne már?

Modernnek lenni (mindenestül), nemzetnek lenni (minden magyar érdekében) kétszáz éves álom ezen a viharvert tájon, viszont semmi másról nem szól ez a kétszáz év, mint hogy mennyire képtelenek vagyunk ezt az álmot valóra váltani.

Modernnek lenni annyit jelent, mint a saját erőnkből, fundamentálisan versenyképesnek lenni, amihez minimum önreflexió, tudás, tenni akarás és képesség, szellemi és szociális kompetenciák, autonómia és hosszú távú szemlélet kell. A modernség tartalma és közege változik, de elutasítása -- a háziasítása helyett -- mindig a téveszmék, a társadalmi szétesés és a lemaradás, a kétségbeesett, zsákutcás alternatívák táptalaja.

Nemzetnek lenni nem csak annyi, mint közös nyelvet, közös kultúrát, egységes államterületet, közös stratégiát és közös jövőképet bírni (ez sem kevés), hanem az is, hogy (annak érdekében, hogy a kulturális egységnek politikai értelme lehessen) mindezt a közjót szolgáló, legitim játékszabályokba is le kell fektetni, és ezeket a játékszabályokat be kell tartani.

Modernség és nemzet legalább mostohatestvérei, de szerencsésebb vidékeken édestestvérei egymásnak. Egységes politikai közösség (nemzet) nélkül nehéz elképzelni sikeres, harmonikus modernizációt, ahogy a modernizációs folyamat (a feudális, Gemeinschaft jellegű közösségek eróziója, szétverése, az individualizáció és kapitalizálódás) nélkül sem lehetséges új típusú (nemzeti) közösség. A nemzeti és a modernizációs téma tehát legalábbis mostohatestvérek: nehéz elvárni tőlük, hogy úgy tegyenek, mintha nem ismernék egymást. Magyarországon időtlen idők óta mégis ez folyik a politika bugyraiban, aminek az az eredménye, hogy sem a nemzetté válásunk, sem a modernizációnk nem tekinthető sikeres, problémamentes folyamatnak.

Bonyolult politikai és lelki folyamatok eredményeként a magyar modernség programja már a születése pillanatában szembefordult a nemzetépítéssel. Magyar modernség-program nem is volt soha: legalábbis a jobboldali felfogás szerint ez mindig is fenyegető "idegen" (bécsi, zsidó, moszkvai, brüsszeli) érdekeket szolgált. A "magyar öntudat" nagyon hamar eggyé vált ezért a trotzdem, függetlenségi és a (ma is ismert reflexszel a magánérdekeket közérdekké stilizáló) kiváltságvédő nemesi nacionalizmussal, a bezárkózással, utóbb meg társult, mikor mivel, a hisztérikus nemzetféltéssel, a mítoszgyártással, (jó szándékú, harmadik utas) szellemi honvédelemmel, fajvédelemmel, internacionalizmussal, rezsivédelemmel, röviden: a modernségtől való félelemmel, a nyugati fejlődés megakadásából következő problémáinktól való meneküléssel és kollektív paranoiával, aminek jellemző tünete a kisebb-nagyobb horderejű kérdésekre adott romboló kvázi-válaszok ma is virágzó politikai kultúrája. Miközben a Trianon utáni ténylegesen független nemzetállami környezet hallatlan esélyt biztosított volna mindennek az ellenkezőjére, a politikai elitünk sem akkor, sem azóta nem volt elég erős és bátor ahhoz, hogy nemzeti érdekké nyilvánítsa a modernizációt, illetve erős önreflexióval és szomorú bölcsességgel felülírja az egyre hazugabb függetlenségi (mert időközben tárgytalanná vált, viszont egyszerre Nyugat- és Trianon-ellenes, önsorsromboló*) paradigmát. Nem. Máig megmaradt a politika leitmotivjának a Nyugattal szembeni félelemkeltés és ökölrázás, mentsvárnak az etatizmus és a nacionalizmus.

Eközben se a mai "baloldal", se a jobboldal nem érti az elakadt nemzeti modernizáció szörnyű nehézkedési erejét, a szabadság és a függetlenség, a lemaradástól való félelem és az önérzet, ugyanakkor a megmérettetéstől való szorongás és a büszkeség szörnyű konfliktusainak feloldatlanságát, amelyekből a Nyugat iránti ressentiment, dühödt irigység, félelemmel vegyes tisztelet, megalázottság és túlkompenzálás származik. Ugyanakkor a magyar politikai osztálynál kevesebb önzőbb, tudatlanabb és szűkebb látókörű hatalmi elit van Európa történetében: a mai garnitúra pontosan illeszkedik ebbe a tradícióba: a népét lebecsüli, nemzete problémáit nem ismeri, felelőssége a közérdek iránt nulla. (Ha valaki azt hiszi, véletlen vagy az ördög műve, hogy Magyarország a mégoly bonyolult döntési helyzetekben rendszeresen rosszul választ és annyi feldolgozatlan problémát görget maga előtt, annak további jó Wass Albert-olvasgatást ajánlok.) A kétértelmű állásfoglalások, ki- és mellébeszélések, a felelőtlen politikai manipuláció, a kétharmados lázálmok és "demokratikus oldaliság" behelyettesítése a nemzeti stratégiába, a pontos helyzet- és problémafelismerés teljes hiánya nyilván kiegészíti az állam privatizálásának, illetve a társadalom megosztásának és gyarmatosításának nap mint nap élvezhető programját. Az egyetlen programot, ami azonosítható a rendszerváltás historikumában és töretlenül átível rajta.

A nemzeti modernizáció programja ellenben meg sem érintette a rendszerváltó politikai osztályt. Ennek hiányában tartunk ott ahol tartunk: éppen csak közös politikai kultúránk, közös versenyképességi stratégiánk, önreflexiónk, közös ünnepeink és interpretációs hagyományunk, öntudatos polgári tulajdonosi rétegünk, saját nyugati ethoszunk, szolgáló államunk, és megalapozott önbecsülésünk nincsen. Nem is lesz, amíg elfogadjuk a politikai osztály felkínálta kártékony önértelmezési kereteket. Ahol már történeti okok miatt is folyamatosan választani kell a modernizáció (baloldal) és a nemzet (jobboldal) egyre lebutítottabb álláspontjai között, ott a pártrendszer értelemszerűen nem szolgálja a társadalom érdekeit (és most csitt azzal kapcsolatban, hogy ezek a primitív ideológiai szcénák még a saját vezérmotívumaikért sem állnak helyt: a rablás szervezettségével csak a közpolitika dilettantizmusa ér fel, a modernizáció és a nemzet csak fügefalevél ezeken).

Ennek alternatívájaként ideje lenne újra nekigyürkőzni az egységes nemzet reális modernizációs stratégiájának, amelyben az egyik öröme nem a másik veszte, a társadalom önértékelésében pedig nem Szabolcska Mihály az iránytű. Mert ma még csak gladiátorok vagyunk egy 93 ezer négyzetkilométeres Colosseumban, egymás torkát vagdaljuk, miközben fenn a tribünön néhány százan tapsolnak minden elhulló magyarnak, minden újabb adag kifreccsenő vérnek, minden újabb méternyi kiforduló bélnek. Jó kommentelést! 

--------------------------

*A külhoni magyarság érdekeinek képviselete természetesen nem függetlenségi kérdés. Ha valaki annak tekinti, azon se csodálkozzon, ha egy szép vasárnap reggel szlovák és román tankok adnak majd randevút egymásnak ukrán katonai rendőr irányításával az ablaka alatt.

41 komment · 1 trackback

2013.05.12. 10:03 HaFr

Érvek Orbán mellett

Egy korábbi posztomat úgy fejeztem be, hogy ideje számot vetni azzal: miért támogatja Orbánt, aki támogatja. Jobb híján megpróbálom összeszedni én az érveket, megkímélve magamat az atipikus ("rám nézett egyszer azzal a két szép szemével"), a bipoláris depresszióra utaló ("miért, van rosszabb Gyurcsánynál?"), és a hányni való ("azt az Auschwitzból szabadult k... anyádat, libsi") meglátásoktól. Hevenyészett számításom szerint ezzel kiesik a házi felmérésemből a támogatók 15% 25%-a, de üsse kő.

1. Szárnyal a gazdaság, gyarapodik a közjó, magára talált a nemzet. (Én magam nem tudom alátámasztani semmivel, jószándékú kommentelőim segítségre szorulok, ezentúl ÉMNTASJKSSZ).

2. Legkésőbb 2014-ben szárnyalni fog a gazdaság stb. (ÉMNTASJKSSZ)

3. Én magam jobban élek, az új adórendszer kedvezményezettje, trafikos, Közgép-tulajdonos, önkormányzati beszállító, a polgármester barátja, békén hagyott MSZP-közeli vállalkozó stb. vagyok, nem nagyon érdekel, hogy Szabolcsban, Karcagon meg Komlón hogyan élnek mások. (Ez egy nagyon elterjedt, ha nem is nagyon bevallott argumentum, igazságértéke akár nagyon magas is lehet.)

4. Bárkit inkább, mint a szocikat és a libást. (Magam is egyetértenék ezzel az érvvel, ha nem volnék az 1. és 2. ponttal kapcsolatban bizalomhiányos. Talán majd az érvek azokra meggyőznek erről. Mert van olyan megoldás, ami jobb a folyamatos GDP-esésnél, társadalmi dezintegrációnál, az ország kifosztásánál, a permanens hazudozásnál stb., csak tenni kéne érte valamit. Vaj'h mikor jön el az idő, hogy honfitársaink megszűnnek az alternatívák hiányát mantrázni, és végre elkezdenek tenni is valamit magukért meg a gyermekeikért?!)

5. OV a legnagyobb magyar államférfiak közé -- a hősök közé! -- tartozik, érte még éhezem is, ha kell. (Csak azért nem szerepel az atipikus érvek között, mert nem az. Az utcára özönlő menetelők többségének lelkesedését nehéz lenne a gazdasági nyereségükkel vagy a közjó gyarapodásával indokolni. Jóval könnyebb Orbán karizmájával és identitásteremtő erejével. ÉMNTASJKSSZ)

6. Miért, jöjjön inkább a Jobbik? (Erről OV-t kell megkérdezni, de semmi esetre sem érv OV mellett, akinek nem kerülne sokba felszalámizni a nevezett formációt, van már gyakorlata ilyesmiben is. De momentán jól jön neki a léte.)

7. Végre van egy nemzeti pártunk, amelyik nem fél kiállni az országért a multikkal, a bankokkal, Brüsszellel és az IMF-fel szemben. (Valóban nemzetibb a Fidesz aurája, mint a szociké, nekem spec jobban is ízlik a Nemzeti Daloskönyv a "Miért szeressük az EU-t?" brossúránál -- de csak ha az elsős kisiskolások kezében látom. A felnőtteket elbódítani -- a felnőtteknek elbódítani hagyni magukat -- árvalányhajas propagandával, miközben a "hanyatló, irányt vesztett" EU pénzén folyik a magyarországi állami fejlesztések 95%-a, miközben multik adják az exportunk 60%-át, miközben az EU jelentette klubba -- egy bizonyos nyugati értékrendhez -- sok-sok évi várakozás után önként csatlakoztunk, miközben bankok nélkül nem megy, miközben áram nélkül nem megy, miközben mindezt Orbán is tudja (!), és miközben mindezekkel szemben a fene nagy függetlenségi hirig csakis keleti kiszolgáltatottsághoz és/vagy mérhetetlen szenvedéshez, magyar-magyar általi fokozott kizsákmányolásához, a nepotista állam megerősödéséhez és a társadalom további széteséséhez vezetne -- na, nincs az a "nemzeti" érv, amiért ez megérné. A politika ritkán találkozik fekete-fehér ügyekkel. Kár, hogy a magyarokkal a magyar populizmus ezt akarja elhitetni magyar földön, magyar pénzből.)

8. Folyamatosan csökken a rezsim, megmenekültem a devizahitelemtől -- a fenti 3. pont alesete. (Az előbbinek azért tessék még utánajárni, pl. a 2010 nyári állapottal összevetni a mostani számlákat, de legyen. Az utóbbinak meg tessék örülni, mert kivételszámba tetszik menni, ráadásul félig-meddig közpénzen. Eszembe se jutna az energiaszolgáltatókat, bankokat stb. védeni, de ennek az eszeveszett szocialisztikus dühnek semmi értelme, ha a kormányzat vagy a világ "közvéleménye" nem tudja feltörni a multikat, nem tud tényleges -- nem kartellizált -- versenyt kialakítani a piacokon. És nem tud, legalábbis semmilyen tendenciát nem látunk az internacionalista unorthodoxiára, marad tehát a nemzeti horses' asses program, és ennek keretében a választásokra való irányba állás. Egy magyar polgárnak végső soron az igazolhatná a kormányzat kiegyensúlyozott hatékonyságát, ha folyamatosan csökkenne a polgárra nehezedő összelvonás mértéke, illetve az állami bénázást nem a magántőke kárára kompenzálnák -- ezt pedig sajnos, bárhogy meresztgetjük a szemünket, szintén nem látjuk. A fenti "eredmények" ennek fényében roppant esetlegesnek tűnnek.)

9. Szeretem az évértékelők hangulatát, két éve egyszer én is ott ülhettem OV-tól 20 méterre, mondhatom, a bécsi újévi koncerteknél is nagyobb élmény volt. (Kár, hogy az egész évet permanens évértékelőként tetszik megélni, és legföllebb csak a Magyar Nemzetet tetszik fellapozni néha. ÉMNTASJKSSZ)

10. Az önkormányzatok megszabadultak nyomasztó devizaterheiktől. (Polgármester tetszik lenni?)

11. ? Szabad a vásár.

Summa summárum, elég gyenge a felhozatal pro-OV érvekből. A propos érvek, akkor minek is tartjuk?

 

 

 

 

647 komment · 1 trackback

2013.05.11. 09:47 HaFr

Íme a ti Alkotmányotok

A következőkben Istentől vezetett, de a feladat terhe alatt meg-megbicsakló ujjakkal, íme formába Öntjük és átadjuk Nektek, kedves Népünk, az Ország Szent Alkotmányát, amellyel Istenhez hasonlatosan az Örökkévalóságnak üzenünk. Üzenjük, hogy a Hun-Kabar-Magyar-Orbagyal-Orbanyal nép kétezer éves sokszor önpusztító, sokszor teremtő, de mindvégig hű és következetes munka árán végre eltalált Önnön Lényegéhez, ezt volt bátorsága Írásba önteni, és ehhez ragaszkodik vére utolsó cseppjéig, lelke utolsó rezdüléséig. Elveink, hogy az Igazság és Lelkünk egyszerűsége kívánatosan a Szent Alkotmányban is tükröződjék, és ennek magasságos szellemében, az alábbi három Elvben rögzítjük ezentúl Államszervezetünk működésének Fundamentumait.

1.

Hatalmát a nép örökös időkre a Szent Államra, és annak képviselőjére, a Legfőbb Orbánra ruházza át. Az Állam működéséről, csakúgy, mint az időről-időre megeső képviselőválasztások rendjéről a Legfőbb Orbán intézkedik. (Nevezzük ezt a Paragrafust Szent Egyszerűséggel az Etatizmus Paragrafusának.)

2.

A Szent Államot megerősítjük az Átláthatatlanság, a Megkérdőjelezhetetlenség és az Aktuális Ideológia Misztériumában. A Szent Állam Megszemélyesítője a mindenkori Legfőbb Orbán. (Nevezzük ezt a Paragrafust Szent Egyszerűséggel a Megtévesztés Paragrafusának.)

3.

A Szent Állam funkcióit a Legfőbb Orbán vezetésével az unokaöccsök, barátok és üzlettársak gyakorolják. (Nevezzük ezt a Paragrafust Szent Egyszerűséggel a Nepotizmus Paragrafusának.)

4.

Végül e Szent Alkotmány beterjesztője, elfogadója és mindenkori őrzője kinyilvánítja akaratát, hogy az Országban a Szent Alkotmány az Örökkévalóságig fennmaradjon, belőle minden Állami Intézkedés levezethető lehessen, nem kizárólagosan ideértve a polgári jogok felfüggesztését (az 1. Paragrafus alapján), a Gyávák Kiközösítése a Szent Nemzettestből programot (a 2. Paragrafus alapján) és az "Aki nem dolgozik, ne is egyék" ősi elvét (a 3. Paragrafus alapján). 

Dátum, aláírás, két félkevert --

VÉGE (Nevetsz? Abszurdnak találod? A bloggert meg hülyének? A lelked rajta.)

4 komment · 2 trackback

2013.05.10. 14:45 HaFr

Lehetséges-e egyáltalán?

Mármint konzervativizmus. Mármint Magyarországon. Hah! Nem lehetséges.

Fiatal barátaim, egy részük valaha a tanítványom a Pázmányon, másik részük a mozgalmunk felé sodródván, de továbbra is illúzióikba kapaszkodva, harmadik részük ellenfelemként mindenféle portálokon, blogokon, kiegészülve középkorú, valaha volt harcostársaimmal, konzervatív körös asztaltársaságom tagjaival az első Orbán-kormány idejéből, akikből a kormányközeliség mércéjével nagy emberek, más mércével pedig nagyon is törpék lettek -- válogatott sorsok --, még mindig bíznak. Vagy mégsem?

Ez a kormány nemhogy maga nem konzervatív, nemhogy lejáratta a konzervativizmus -- bármelyik konzervativizmus -- nemes hagyománykötegét, de tönkretette a konzervativizmus lehetőségét is Magyarországon úgy, érzésem szerint, egy generációra.

Tellér, Lánczi és még néhányan, akik a konzervativizmust 1995-től egyre erőteljesebben az antikommunizmussal azonosították, ami nem volt több, mint a gondolatkör egyetlen akcidenciális darabjának rút politikai számításból való kiemelése és felnagyítása, odakötötték a konzervativizmus szekerét a Fideszhez, amely aztán ezt a szekeret szépen bevitte a jicini rejtekadó erdőbe, és feltehetőleg ott föl is gyújtotta vagy ellopta, mindenesetre azóta sem láttuk. Egykori barátaimat ez mit sem érdekelte, mert azt hitték, előbb a Polgárok, majd a Zemberek Urának szolgálata továbbra is megfér Strauss-szal és Irving Kristollal, és ami azt illeti, a Jóistennel -- pedig nem. Ezek a barátaim azóta is a NER tagjai Dublintól a Sváb hegyen át Bombayig, a lelkük legyen rajta.

Nincs olyan konzervativizmus (az agent provocateur-öknek: nem fasizmus), amelyik etatista, hatalomközpontosító, vezér - és akaratelvű, magántulajdon-ellenes, populista, és közösségellenes is (társadalompolitikailag, ideológiailag és erkölcsileg is durván, politikai érdekből megosztó) volna. Ez a rezsim mindez. Ezt a rezsimet egy konzervatív lelkületű ember nem szolgálhatja, akármennyire antikommunista is a rezsim (nem az, viszont a kommunizmus fikcióját sikerrel szegezi szembe a józan ésszel, és bódítja el a nem kellően rátarti polgárokat). E rezsim szolgálata jobb híján sem járható út számára. Jobb híján -- mivel a konzervatív demokrácia-kritikától ez amúgy sem esik távol -- inkább a passzív ellenállást választja, vagy éppen, ha már végkép tűrhetetlen a helyzet, szervez egy társadalmi mozgalmat a társadalom saját intézményrendszerének, tradícióinak, önálló erkölcsi lényegének, önreflexiójának, családjainak, egyházainak, klubjainak védelme ürügyén, a (most végképp szabadjára eresztett) rabló etatizmusnak a korlátozása, legyűrése érdekében.

Mármost konzervatív gesztus-e ez? Erősen kétséges. De lehetséges-e politikai konzervativizmus Magyarországon, amelyben a célok és eszközök azonos tőről fakadnak? Úgy tűnik, nem. Megalkuvás, mocsok száll a saját fejünkre is.

Ez az állam és ez a politikai osztály mindent megtesz azért, hogy a társadalom sose válhasson valamennyire is autonómmá: sose válhasson saját értékű és lényegű közösséggé. És mivel a magyar pártok mindegyike egytől-egyig ezt teszi, a politikai konzervativizmusnak éppen a lényegi feltételei nincsenek jelen: a társadalmi autonómia (állami gyarmat vagyunk) és az állam fölötti kontroll (állami szupremácia van). És most nem beszélek se modernizációs kényszerről, se balos fenyegetésről, se brüsszeli diktátumokról: ezek mellett adott esetben lehet érvelni, de ezek mind másodlagosak ahhoz képest, hogy ez a rezsim szándékosan, durván aláveti a nemzeti közösséget egy maroknyi ember önös érdekeinek, amivel a konzervatív ember akkor sem érthetne egyet, ha ez a maroknyi ember mind Hórusz szemével és az örökkévalóság ismeretével rendelkezne: mivel a politikai konzervativizmus éppen meg akarja kímélni a nyilvánosságot a látnokoktól. Ha valaki látni akar, menjen haza. Ha ezzel kérkedik, el kell zavarni. A politikum nem a megváltás terepe. Ha valaki kételkedik, nézzen körül Magyarországon: éppen a 17. megváltót tapossuk. Még egy-kettőt már nem fogunk túlélni.

Ne feledje el a tisztelt konzervatív: ezt a rezsimet nem azért támogatja, ha támogatja, mert a rezsim konzervatív. Hanem annak ellenére, hogy nem az. Itt az idő feltenni a kérdést: tehát miért? Miért támogatja?

23 komment · 1 trackback

2013.05.07. 16:20 HaFr

Az MSZP nélkül is megy

Elképesztő interjút közöl a Népszabóság az újsütetű liberális (!) pártelnökkel, Fodor Gáborral, aki néhány kézenfekvő gondolat, rengeteg közhely és bizony nem kevés markáns ostobaság közepette (pl. Mi a liberalizmus? Az, amit Obama Barack és Göncz Árpád vall. Jaj. "Optimista vagyok." Jaj. "Sokan kerestek meg." Jaj és jaj.) azt bírta nyilatkozni (amit a nol a maga harcedzett módján ki is ugrasztott a beszélgetés címében, nehogy már valakinek ne tűnjön fel, mennyire egy irányba tartanak itt a dolgok), azt mondja, leszögezi, idézem, "az MSZP nélkül nem megy". Yes. Ez a háromórás pártelnök üzenete a reménybeli övéinek. Mintha az MSZP ifjúsági szervezetét gründolta volna éppen izzadsággal, pogácsával. Nesze neked magyar liberalizmus. Várt volna legalább januárig a rossz hírrel az elnök úr!

Mármost az egyszeri választóba, aki nem régebben, mint az utóbbi 10 évben itt élt e lángoktól ölelt lavórban, ettől eltekintve is mint csúz áll bele a kérdés, vajon mi az ördög, ami itt nem megy az MSZP nélkül? A korrupció? Az ásatag politikai filozófia? A demokráciával való gurgulázás? A Klubrádió? A Vadai Ágnes fan club? A hasunk? Mi a rák az, ami nem megy az országban enélkül a betűszó nélkül?

Na nem, nem ezek. Az újsütetű liberális (!!) pártelnök szerint Orbán leváltása nem megy nélküle. Mármost hadd legyek keresetlen: honnan tudja eztet a Fodor Gábor, akinek, igaz, ami igaz, valóban nem ment az utóbbi húsz évben elképzelnie az életét az MSZP nélkül, tehát a hitele kimeríthetetlen ebben az ügyben, ugye. De ha ennyire nyíltszívű is a liberális (!!!) pártelnök -- akinek, mondom, az nem fér bele az interjújába, hogy a személyén túlmenő (itt vagyok, borzas vagyok, szeressetek!) gondolatokkal is megörvendeztesse a nagyérdeműt pl. a liberalizmus kihagyhatatlanságáról, mibenlétéről, pár húsba vágó témácskáról -- miért nem tudja csak egyszer, csak egyszer egy füst alatt elmondani ezeket: kedves polgár, fogalmam sincs, miről szól a liberalizmus, sose nem is volt, viszont a csúnya Orbán és a csúnya Kóka belerondítottak az életrajzomba, mindig gyenge voltam, mindig gyáva voltam, mindig lúzer voltam, de ne essél zavarba, azért én még tudom (meg merem), hogy kell nagy formátumú politikusnak lenni, és plíz, plíz, nagyon szeretnék újra miniszter lenni is, tehát akkor most úgy lesz, hogy kiválasztom magamnak a legközelebbi potens baloldali segget, jaj, Ildikó már eltűnt, kié legyen az, és beleomlok nagy tisztelettel.

Mert egyébként az interjújának ez az üzenete, bármit is akartak azok ott ketten, Fodor Gábor és Nyusztay Máté. Meg Etövös, Lord Acton és Göncz Árpád.

94 komment · 2 trackback

2013.05.06. 12:35 HaFr

165 éves magyar dúlás

A magyar állam mára nyilvánvalóan maga alá temette a társadalmat, amelynek egyébként a megbízásából működik, amelynek egyébként az eszköze. A rendszerváltás utáni állam egy viszonylag rövid folyamat eredményeként a 2000-es évtized elejétől vált rapid módon átláthatatlanná a megbízói számára, ami annál is könnyebben ment, hogy a társadalom sose tanulta meg igazán e megbízói viszony lényegét: hogy nem csak ellenőrizheti és korlátozhatja az államát, de szigorúan véve meg is szüntethetné, ha úgy akarná.
Ezzel szemben a centralizált állam ma meghatározza a közbeszédet, az állampolgárok (sic!) politikai hiteit és ellentéteit, diktálja a jórészt általa kreált problémákra adott válaszlehetőségeket, jutalmazza és bünteti a alattvalóit, minősíti az erkölcsi életüket, miegymás.

Az állam átláthatatlansága és túlterjeszkedése az ellenőrizhetőség és a hatékonyság csorbulását is automatikusan maga után vonta. A sovány adófizetői (a.m. finanszírozói) morálon, úgy látszik, nem sikerült felépíteni a civilitás megbízói morálját, aminek az lett a következménye, hogy se az adóként befolyó társadalmi terméknek az adózók felé történő újraosztása, sem az államháztartás finanszírozása nem vált megnyugtatóan átláthatóvá.

2010 óta azonban új tendenciának lehetünk szemtanúi: az állami akarat- és hatalomkoncentráció nem állt meg a társadalom feltartóztatásánál, hanem egyenesen támadásba lendült a társadalommal szemben. (Jaj, de halálosan unalmas! A fékek és ellensúlyok addig még létező rendszerét a többségi demokrácia jelszavával lebontották, a parlamentet az ellenzék jogosítványait megkerülő törvénygyárrá degradálták, az alkotmányosságot jelentősen korlátozták egy alaptörvénynek nevezett diszfunkcionális jogi műtárgy elfogadásával és az Alkotmánybíróság jogköreinek jelentős csorbításával, a jogbiztonságot az alapjogokat is érintő, vagy visszamenőleges hatályú, vagy kiszámíthatatlan és folyamatosan változó, vagy éppen címzett jogszabályalkotással aláásták, a vagyonbiztonságot gyakorlatilag eltörölték, erősödött viszont a kliensi privilégiumok rendszere és a közpénzek eltérítése stb.)

A változások eredményeként – amelyek egyik fontos fejezete volt a jelenlegi hatalmi berendezkedés leváltását akadályozó választójogi törvény kodifikálása -- a társadalom eszköztelen maradt. (Nem az ellenzék! A társadalom.) A választójogi törvény logikája összefogásra kényszerít olyan erőket, amelyeknek egymáshoz kevés közük van, ennek következtében a közös programjuk is csak értelmetlen lehet, viszont egymással prímán lejárathatók. Esetleges hatalomra jutásuk után az országot anarchia, döntés- és cselekvésképtelenség fenyegeti, ami megtetézve a – finoman szólva -- rendkívül kompetitív politikai kultúránkkal, előrevetíti a kormányozhatatlanság állapotát.

Összefoglalva, a legfontosabb politikai törésvonal már nem a pártok, hanem a politikai osztály uralmát legalizáló állam és a társadalom között húzódik, és emiatt ez nem is szüntethető meg a politikai pártok versenyében.

Az ország egyetlen – ha szűkös is, de legalább létező – menekülési útvonala egy olyan már elfeledett, politikai-kulturális nemzetkoncepción és nemzetépítésen (rendszerépítésen) át vezet, amelyik egyaránt szemben áll a mai jobboldal által vallott populista-etnicista nemzetképpel, és a baloldali nemzeti koncepciótlansággal, és amelyik utoljára 1848-ban tudta megtermékenyíteni a magyar közgondolkodást. '48 örökségét azért is érdemes egy kicsit megpiszkálni, mert ott akadt el (khm, valójában mielőtt megkezdődhetett volna) a nemzetté válás és a polgárosodás közös programja, hogy utána a máig ható, 165 éves, változó intenzitású agónia során (ami pont egy újabb törökdúlásnak felel meg hosszában és hatásában is) újabb rétegei ülepedjenek le a nemzet lelkében együttműködésre való képtelenségnek, provincializmusnak, bosszúvágynak, intoleranciának, und so weiter. Amiért most itt tartunk, és egy új '48-at legalább szimbolikusan értelme lenne megfontolni.

Uff.

15 komment · 1 trackback

2013.05.04. 11:57 HaFr

Az Orbánházy paktum

Megnyaljuk a szánk szélét: micsoda viadal néz itt ki, óriások csapnak össze, reng a föld, direkte a Múzsa, de legalább Homérosz, Camões, egy Úz Bence tolla kell ide, egyik a másikától készül menteni a nemzetet -- és hát elvileg mi más kéne egy nemzetnek, főleg, ha magyar. Szerencsére azonban úgy néz ki, a nemzet is megszüli a maga Horváth nénijeit, akik rendületlenül tojnak a sóba, akkor már inkább Balázs meg Sarka Kata, azok legalább nem akarják megmenteni a kuplerájt, csak teszik, ami a dolguk: könyékig turkálnak benne.

Na ez az. Iszak Eszti és Agárdi Szilvi (forrás: Blikk) a bevarrt szájú nővel egyetemben szörnyen kapósak lehetnek ma, és még talán egy hétig, de tudják, hol a helyük: nem mondják közben, hogy nemzeti küldetést hajtanak végre, és ehhez ötezermilliárdnyi készpénzre volna szükségük, lehetőleg használt bankjegyekben. Orbánházy meg úgy áll a dologhoz, mint egy becstelen mádám, aki az ismert vicc szerint kifizetteti a rendőrökkel a taksát, aztán közli velük, hogy végezzék el egymással, amire vágynak. Orbánházy mádám kiíratta ugyan a kuplerája fölé, hogy "Nemzeti Dohánybolt és Autópálya Zrt.", ki is tűzette rá a nemzeti lobogót (kínai gyártmány, keleti szélnél eljátssza a Himuszt is), fel is szenteltette az ügyeletes ökumenikus bandával, szakszervezetet is alapított, helyben árulja az áfamentes kotont, előre fizettet és utólag sem ad semmit, de mégis közben miniszterelnöknek álmodja magát, miccsssoda forma! Rogánokból, Pintérekből és Szekeresekből állítja ki az udvartartását, akik a mádám álmában a Nagy Nemzeti Hiszekegyet mormolják olajtól csúszós kézzel Vuitton táskákban kotorászva, pedig igazából csak portások, kidobóemberek és hímringyók, a szokásos cégéres asztaltársaság, ami rendesen dukál. A probléma, hogy nincs, aki rájuk kapcsolja a villanyt vagy még inkább rájuk gyújtsa a Zrt-t.

A problémám, ami indokolja az Orbánházy paktum címet, hogy tök mindegy, ki a mádám, a kuplerájon nem fog változtatni. Mesterházy talán nem veri át annyira a kuncsaftot, talán nem rugdossa le az egyszerű vendéget a pincébe, miközben Kósa Lajos az emeleti lakosztályban Dom Perignont kortyol, talán nem írja át a házirendet visszamenőleg, és nem alkalmazza vissza köz(szex)munkásként a korábban kirabolt aktatáskás kispolgárt, de a házat bizony segített felhúzni a maga módján, és ott sürgölődnek körülötte azok is, akik már az alapok letételénél is ott voltak. Na, ezek alig várják, hogy visszaköltözzenek a házinép szalonjaiba. Ott a kézjegyük a paktumon a sok száz máséval: "A közjó ellen minden erőnkkel és teljes elménkkel az utolsó leheletünkig harcolunk".

Az egyszeri kuncsaft sorsa eközben teljességgel bizonytalan, a hölgyek foglaltak, a rendőrök is, ha jól viselkedik, legfeljebb audienciára mehet a mádámhoz, addig meg tépjen számot, szívjon el egy jointot, az eszméit hagyja a kapun kívül. És reménykedjen mindhalálig.

Az embernek hányingere van, kéne egy nagyot hányni, és továbbállni. De nem lehet, az utca a mienk, itt van az otthonunk nekünk is.

13 komment

2013.04.30. 21:24 HaFr

Hogyan lesz itt ezután?

Egy politikai közösség már nem tudja továbbtolni a felelősséget. Nincs az az objektív körülmény, az a szorító szükséglet és kényszerpálya, nincs az a történelmi meghatározottság, hitrendszer, kulturális adottság, és főleg nincs az a politikai helyzet, ami felmentené a politikai közösséget az alól a felelőssége alól, amit a jelenével (az élőkkel) és a jövőjével (a még meg nem született tagjaival) szemben visel.

Egy politikai közösség szuverenitása éppen ezért jogot és kötelezettséget is teremt. Jogot arra, hogy maga döntsön a sorsa felől, és kötelezettséget arra vonatkozóan, hogy éljen ezzel a jogával. A politikai közösség minden egyes napja döntés arról, hogy miként él ezzel a jogával. A döntéseiben ott van önmaga, önmagáról alkotott képe, önmaga minősítése. Döntései döntések magáról a közösségről, annak bátorságáról, önismeretéről, értelméről, integritásáról. A szembenézés nem úszható meg. A döntések hiánya vagy a nem-döntés is minősít. A politikai közösség felelőssége önmagával szemben korlátlan, abszolút, kikerülhetetlen és megfellebbezhetetlen, akkor is, ha a döntései aktuálisan arról tanúskodnak, hogy öntudatos közösségként még nem, legfeljebb a közösség lehetőségeként vagy kereteként, kvázi-közösségként, vagy emberek együttéléseként létezik csak. Mert amíg ez a kvázi-közösség nyilvánvalóan nem adja fel az igényét arra, hogy közösséggé váljon, addig folyamatosan szembesülnie kell önmaga eszményével, és azzal, ami elválasztja attól, amivé megfelelő döntésekkel válhatna.

Ezért olyan világos egy politikai közösség állapota a nap bármely szakában, egy év bármely hetében. Mert a szuverenitás árulkodó. Hatalom és teher. Amikor a magyar politikai közösség megpróbál lemondani a szuverenitásáról, és ennek érdekében a legkülönfélébb trükköket és önigazolást, okosságok és mély látszattanulságok egész légióit veti be, a szuverenitásától persze egy hajszálnyival sem sikerül elszakadnia, annál inkább rombolja viszont az önképét, az integritását, önmaga minőségét. Ebből a gesztusból csak az válik nyilvánvalóvá, hogy nem ismeri a felelősségét önmagával szemben. Mit is állítok, miben is áll ez a felelősség? Azt állítom, hogy a politikai közösség nem mondhat le arról az igényéről, hogy megtalálja a neki legmegfelelőbb, az egész politikai közösségre nézve optimális önszervezési és kulturális formáját, és ameddig teljes bizonyossággal nem találta meg, addig folyamatosan és tudatosan keresnie kell azt, de mivel – a folyamatosan változó környezet miatt -- megtalálni nem, csak folyamatosan megközelíteni tudja, ez a keresés jó esetben sosem szűnik meg. Ha néhány tagja azzal áltatja is a közösséget, hogy egyszer és mindenkorra rátalált a megfelelő formára (és ennek megfelelően beláthatatlan időre igyekszik is berendezkedni), de az optimizmusát (vagy cinizmusát) nem igazolja vissza se a közösség állapota, se az önértékelése, se belső folyamatai, röviden, a békéje, akkor a politikai közösségnek tudnia kell, hogy az a néhány hazudik, és a céljuk nem a politikai közösség önazonosságának elősegítése, hanem ellenkezőleg, a meghasonlottság és az önértékelési zavarok kóros állapotának fenntartása valamilyen baljós cél érdekében.

A politikai közösség felelőssége önmagával szemben legelsősorban abban az eszményben fejeződik ki, amelyet egy ilyen optimális önszerveződési és kulturális forma keresése jelent (tehát maga a keresés ez az eszmény), amelyben a kíváncsiságnak, a toleranciának, az önreflexiónak és a tanulási vágynak egyaránt szerepe van. A megfelelő önszerveződési és kulturális forma utáni vágy és az ennek megfelelő élet minden sikerre predesztinált politikai közösség eltéveszthetetlen ismertetőjegye. Ez a kíváncsiság hajtotta a Nyugatot a tudományos és földrajzi felfedezésekben, és máig ez adja minden sikeres nemzeti közösség önbecsülésének alapját is. Az a politikai közösség, amelyik nem kíváncsi végtelenül és szenvedélyesen a saját sorsára és lehetőségeire (mint fájó módon, jelenleg a magyar), az óhatatlanul alig várja, hogy megpróbálhassa valakinek (például a politikai vezetőinek) átadni a felelősséget önmaga fölött. Ezzel azonban – még egyszer – a szuverenitásától nem tud megszabadulni, csak az integritásától. Kevés nyilvánvalóbb jegye van egy politikai rezsim káros voltának, mint az, ha a propagandája a kíváncsiság ellenében, azt letörendő működik -- ha azzal kecsegteti a politikai közösséget, hogy megtalálta a számára optimális önszerveződési és kulturális formát, miközben a közösségen belüli széthúzás és marakodás ennek látványosan ellentmond. Nyugodtak lehetünk afelől, ha valóban a közelébe kerülünk ennek a célnak, akkor azt észre fogjuk venni magunkon. De egyelőre még nagyon távol vagyunk tőle.

A politikai közösség igénye a szuverenitásra és a neki megfelelő önszerveződési forma keresésére (amelyen belül valódi közösséggé válhat, amelyben a felelősség eltolása és a szabadság feladása fel sem merül) maga után vonja, hogy a közösség folyamatosan adhat és visszavehet jogokat, felhatalmazhat és visszavonhat felhatalmazást attól függően, hogy optimálisnak tartja-e ezeket a beláthatóan legmegfelelőbb önszerveződési formája szempontjából. Ez a szuverén joga (és kötelezettsége) alapvetően meghatározza a legfontosabb eszközének, az államnak, a cselekvési jogosultságát és legitimációját. Az állam nem több mint puszta eszköz, a társadalom eszköze az önszervezése útján. Ha a képviselői ezt elfelejtik, öncélnak, vagy -- mint mostanság -- privát céljaik eszközének tekintik, a diktatúrát honosítják meg.

11 komment

süti beállítások módosítása