A magyar állam mára nyilvánvalóan maga alá temette a társadalmat, amelynek egyébként a megbízásából működik, amelynek egyébként az eszköze. A rendszerváltás utáni állam egy viszonylag rövid folyamat eredményeként a 2000-es évtized elejétől vált rapid módon átláthatatlanná a megbízói számára, ami annál is könnyebben ment, hogy a társadalom sose tanulta meg igazán e megbízói viszony lényegét: hogy nem csak ellenőrizheti és korlátozhatja az államát, de szigorúan véve meg is szüntethetné, ha úgy akarná.
Ezzel szemben a centralizált állam ma meghatározza a közbeszédet, az állampolgárok (sic!) politikai hiteit és ellentéteit, diktálja a jórészt általa kreált problémákra adott válaszlehetőségeket, jutalmazza és bünteti a alattvalóit, minősíti az erkölcsi életüket, miegymás.
Az állam átláthatatlansága és túlterjeszkedése az ellenőrizhetőség és a hatékonyság csorbulását is automatikusan maga után vonta. A sovány adófizetői (a.m. finanszírozói) morálon, úgy látszik, nem sikerült felépíteni a civilitás megbízói morálját, aminek az lett a következménye, hogy se az adóként befolyó társadalmi terméknek az adózók felé történő újraosztása, sem az államháztartás finanszírozása nem vált megnyugtatóan átláthatóvá.
2010 óta azonban új tendenciának lehetünk szemtanúi: az állami akarat- és hatalomkoncentráció nem állt meg a társadalom feltartóztatásánál, hanem egyenesen támadásba lendült a társadalommal szemben. (Jaj, de halálosan unalmas! A fékek és ellensúlyok addig még létező rendszerét a többségi demokrácia jelszavával lebontották, a parlamentet az ellenzék jogosítványait megkerülő törvénygyárrá degradálták, az alkotmányosságot jelentősen korlátozták egy alaptörvénynek nevezett diszfunkcionális jogi műtárgy elfogadásával és az Alkotmánybíróság jogköreinek jelentős csorbításával, a jogbiztonságot az alapjogokat is érintő, vagy visszamenőleges hatályú, vagy kiszámíthatatlan és folyamatosan változó, vagy éppen címzett jogszabályalkotással aláásták, a vagyonbiztonságot gyakorlatilag eltörölték, erősödött viszont a kliensi privilégiumok rendszere és a közpénzek eltérítése stb.)
A változások eredményeként – amelyek egyik fontos fejezete volt a jelenlegi hatalmi berendezkedés leváltását akadályozó választójogi törvény kodifikálása -- a társadalom eszköztelen maradt. (Nem az ellenzék! A társadalom.) A választójogi törvény logikája összefogásra kényszerít olyan erőket, amelyeknek egymáshoz kevés közük van, ennek következtében a közös programjuk is csak értelmetlen lehet, viszont egymással prímán lejárathatók. Esetleges hatalomra jutásuk után az országot anarchia, döntés- és cselekvésképtelenség fenyegeti, ami megtetézve a – finoman szólva -- rendkívül kompetitív politikai kultúránkkal, előrevetíti a kormányozhatatlanság állapotát.
Összefoglalva, a legfontosabb politikai törésvonal már nem a pártok, hanem a politikai osztály uralmát legalizáló állam és a társadalom között húzódik, és emiatt ez nem is szüntethető meg a politikai pártok versenyében.
Az ország egyetlen – ha szűkös is, de legalább létező – menekülési útvonala egy olyan már elfeledett, politikai-kulturális nemzetkoncepción és nemzetépítésen (rendszerépítésen) át vezet, amelyik egyaránt szemben áll a mai jobboldal által vallott populista-etnicista nemzetképpel, és a baloldali nemzeti koncepciótlansággal, és amelyik utoljára 1848-ban tudta megtermékenyíteni a magyar közgondolkodást. '48 örökségét azért is érdemes egy kicsit megpiszkálni, mert ott akadt el (khm, valójában mielőtt megkezdődhetett volna) a nemzetté válás és a polgárosodás közös programja, hogy utána a máig ható, 165 éves, változó intenzitású agónia során (ami pont egy újabb törökdúlásnak felel meg hosszában és hatásában is) újabb rétegei ülepedjenek le a nemzet lelkében együttműködésre való képtelenségnek, provincializmusnak, bosszúvágynak, intoleranciának, und so weiter. Amiért most itt tartunk, és egy új '48-at legalább szimbolikusan értelme lenne megfontolni.
Uff.