"Mindenkit legyőztünk magunk körül, mondja majd akkor is (a többséget alkotó magyar választó), amikor az első tömbnyi élelmiszerjegyét átveszi és csak este 10-ig, majd csak 9-ig lesz áramszolgáltatás a falujában. Hát legyen meg az ő akarata, mit lehet erre mondani!" -- írtam a legutóbbi posztom végén, ami annak a beismerését jelentette volna, hogy prokapitalista, modernizációpárti (ha tetszik, megkésett felvilágosodási) mozgalomnak, amelyik szembe mer fordulni a lemaradásunkat a legjobb esetben is csak konzerváló, kártékony magyar kultúrával, semmi esélye nincs ma (még). Hogy legyen, ahhoz minimum Mohács kell, igen, Mohács kell, és Mohács el fog jönni.
Pedig nem egészen van így. A helyzet az, hogy sokkal nagyobb a felelőssége egy ilyen mozgalom sikerében vagy kudarcában (nyilván a szervező képességein és eltökéltségén túl) annak az értelmiségi miliőnek, amely a mozgalomban vagy lát fantáziát, vagy nem. Én megtettem mindent, amit viszonylag kényelmesen meg lehet tenni (azaz nem mondtam kényelmetlenül demagóg módon kényelmetlenül nagy hülyeségeket, nem álltam ki a Kossuth térre egy szál alsógatyában egy transzparenssel, nem kezdtem ülő- vagy éhségsztrájkba, és nem is gyújtottam fel magam -- annak érdekében, hogy a bulvárfantáziát megmozgassam): van/volt, you know, blog, Facebook, adománykoldulás, posszibilis támogatók keresése, a dolgok feladása, majd nem kis nevetséget keltve az újrakezdése, néhány jó emberrel való folyamatos agyalás, főszerkesztők megkeresése sajtótámogatásért, saját bukszám megnyitása 2-300 ezer forint erejéig, kiesett bevételek elviselése, amíg a mozgalommal foglalkoztam, kb.
Nu pázsálujszta, a helyzet az, hogy gúnyból szekérderéknyit, pénzből háromezer forintot kaptam Magyarországtól, Indexhez* és Origóhoz, előtte ATV-hez addresszált interjúkérés után (indirekt, mert meg sem válaszolt) elutasítást, és bár a Magyar Nemzetnél nem próbálkoztam, mindezek után újfent kitettem a FB-a, hogy sajna nem leszek mozgalomvezér, mert nincs mozgalmam, a költészetünk különbségeit leszámítva (mármint hogy nekem nincs) Petőfi beállítottságát és élményeit viszont már-már értem. Ha a nemzeti szenvedély nem válik narkotikummá valakiben, esélye sincs, hogy kibírja ezt a nemzetet. És lőn, Petőfi vágyainak szellemében ráléptünk már a harc mezejére is, ahol az elvesztett értelmes csaták után megvívhatjuk az értelmetleneket is. De nem baj, ez a magyar tradíció, ebben érezzük otthon magunkat: az értelmetlen nemzeti ügyek képviseletében az értelmesek ellenében.
Tehát van a magyar nép, OK, hát milyen legyen ez a nép, ilyen történelmi élményekkel, ilyen "kulturális DNS"-sel. De van nála sokkal rosszabb is. Az őt lenyomó, a lehetőségektől és a perspektíváitól (jaj, most nem felvágok) megfosztó borzasztó közéleti értelmisége, amelyik gyáva, ideologikus, műveletlen, el- és lekötelezett, végiggondolt tudása és eszményei nincsenek, csak eladásra kínált véleménye, felelőssége a hivatala ajtajáig és a show akolmelegéig terjed, minden összevetve úgy ócska, ahogy van. De mielőtt még minden kommentelőm elkezd átlátni a szitán, és a csalódásomban elkezdi megkeresni a maga rosszindulatának mércéje szerint a léhaságot, az irigységet és a fröcsögő bosszúvágyat, tájékoztatom, hogy én már elég öreg motoros vagyok a publicisztikában, ami önmagában nem erény, de olyan motoros, aki elég kivételesen ugyanazt -- értsed, ugyanazt -- írja 18-20 éve, akkortól, mikor Mesterházy még serdületlen bajazzó volt, Bajnai az apja gazdaságában tanoncoskodott, Orbán radikális liberálisként éppen hogy észrevette a politikában rejlő nagyobb üzletet, a legtöbb politológus pedig a ceruzát hegyezte az alsó Dianában. Hatalomvágyam a zéróhoz konvergál (ami az adott aspirációm szempontjából baj), pénzre nem szorulok (annyira). Tehát kíméljen a véleményezők 90%-a, a pártflepnisek kiváltképp.
Na mindegy, gyerekek, ez van. A nép rettenetes, szerencsétlen, de az értelmisége ütötte rá a "minőségellenőrzésen átment" pecsétjét és sütögeti a saját gesztenyéjét, pecsenyéjét, kinek mi jut, a nép táplálta tűznél. Nem változik semmi. Egy Széchenyi, egy Bartók, egy Márai most is elmenekülne innen, ki a halálba, ki csak száműzetésbe, és én is csak azért nem, mert nem mérhető az övékhez se a tehetségem, se az érzékenységem.
(*Hozzátartozik az igazsághoz, hogy blog.hu és az Index szerkesztőségére nem lehet panaszom, ami ennek a blognak a népszerűsítését illeti.)
Az utolsó 100 komment: