1000 leütés

A tahó politikusok, ha jól fizetik őket, jól teljesítenek -- kutyábbak a főkutyánál is. Azt suttogják Debrecenben, hogy a beruházók és a az önkormányzaton élősködő vállalkozók 10 kósával (százalékkal) tartoznak, ha elnyernek valamilyen közpénzt. Könnyen lehet, hogy így van, elvégre Debrecenben a polgármester saját bevallása szerint már a pedagógusok sem tehetik azt, amire az egyetem kiképezte, amivel a szülő megbízta, és amire a gyerekek java indítaná őket, mert ott van egy nagy pofájú politikus, aki eltávolítja azokat, akik nem teljesítik az utasításait -- és ha a nemzet rabszolgáival ez történik, vajon mi történhet a nemzet vállalkozóival?! Nyilván nekik a maguk módján kell bizonyítaniuk, kirúgni nem lehet őket -- hát pénzzel.

Ez az arrogáns felkapaszkodott tahó (Debrecen polgármestere), aki nem átallja az egész pedagógus szakmát, nota bene az egész társadalmat az iskolaév megnyitása alkalmával nyitott tenyérrel arcon törölni, megalázni és verbálisan szétrugdosni a magyar kálvinizmus, Csokonai és Nyilas Misi városában valami óriási tévedésből neki juttatott pódiumról, természetesen úgy teszi, amit tesz, hogy közben az ott ülő megalázottak és megszomorítottak közül egynek sem jutna már eszébe csendesen felállni és elhagyni a színhelyet. Senkinek sem jutna eszébe leporolni a sértést, netán kikérni magának.

Ez a senkiházi, akit semmi más, mint a gátlástalansága, a cinizmusa és minden olyan politikusi bűne repített a stallumába, amely elég nagy töménységben Magyarországon hagyományosan a sikeres politikai karrier záloga, az ünnep, a tudás és a jövőbe vetett remény napján nem állt meg itt. Arra vetemedett, hogy az új magyar köztársaságban a pártja által meghonosított verbális agressziót végre -- legalábbis az ajánlás szintjén -- tettlegességbe fordítsa. A gyereket ütni kell, hogy jól teljesítsen, mondta. "A jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek." Kósa szomorú világképe a bürgermeisteri pulpitusról a város, az ország ars poeticájaként reppent fel a levegőbe. Az agresszív, hazug, sikertelen, bezárkózó Fidesz-ország ars poeticájaként, amelynek Kósa az egyik, de csak az egyik verőlegénye/leánya. Sorakoznak tömött sorokban az ismert (Lázár, Hoffmann, Rogán, Balog, Hoppál usw.) és az ismeretlen arcok. Készségesek, arcátlanok és kíméletlenek. Demokráciában élnénk?

1. Először is, ki fogja finanszírozni? Van abban valami elszomorító, hogy 3,5%-os alapkamat körül még megveszik a forintot ugyanolyan 300-as eurószinten, mint eddig, ezek szerint a pénzvilágnak megér nagyjából ugyanekkora kamatelőnyt egy európai autokrácia fenntartása -- forró pénzzel legalábbis. A papírok kamatfelára persze volatilis, ez benne van a pakliban. Viszont -- és ez sokkal nagyobb jelzésértékkel bír -- működő tőke nem (még ipari beruházás formájában sem) jön se keletről, se nyugatról, tehát a hosszabb távú bizalom a rezsimet működtető kartellel szemben kifejezetten gyenge. A "stratégiai megállapodások" a világ szemében nem ellensúlyozzák a jogrendszer és a politikai akarat kiszámíthatatlanságát (pontosabban -- egyre inkább -- a kiszámíthatóan romboló voltát). A humán tőke hozama a ma fullosan életbe lépő tragikomikus, a középszert támogató oktatási rendszerrel szintén közel lenullázódik -- mindent összevetve a politikai és szakmai intézményrendszer radikális átalakítása a közbizalom gyorsuló erodálódásban, egyre pregnánsabb hatékonyságvesztésben, és további elvándorlásban fog kifejezésre jutni. Az EU szemmel láthatóan akadályokat gördít a kifizetések elé, amivel a modernizáció lehetőségének utolsó forrásai veszhetnek el, egyszersmind azonban az EU-tól nem várhatjuk a jelenlegi erkölcsileg korrupt, gazdaságilag béna állapotában a kartellel szembeni proaktívabb fellépést. A várt alacsony hozzáadott értékű csoda, amely a rezsim gazdasági alapját és legitimációját biztosította volna, mindenesetre elmaradni látszik Magyarországon (az első két-három év  nemzetközi elszigeteltsége valójában megpecsételte Orbán sorsát), és ez nem olyasmi, amit öt-hat évre előre ne lehetne látni. Az államot irányító részben dilettáns, részben kartellizált gazdasági érdekközösség már csak a meglévő nemzeti vagyont tologatja ide meg oda, és amikor a nagyobbrészt tudatlan közvéleményt ad hoc (kívül is csak tompán csillogó, bévül viszont rendesen  rohadó) jóléti propagandával bombázza, az nyilvánvalóan a jövő kontójára történik. A finanszírozás kérdése tehát megoldatlan, ami egyszerre jelezheti előre 2014 utánra az Orbán-kartell erőszakosságának erősödését és az elszegényedés gyorsulását, szélsőséges esetben az ország külpolitikai mozgásterének teljes beszűkülését és a NER bezárkózását.

2. Egyetlen esélyünk a NER bezárkózásának elkerülésére paradox módon az ellopott pénzekhez fűződő magánérdekek. A standionépítésekben, föld-, részvény-, és hálózat- (pl. trafik-, takarék-) ügyletekben átmosott vagy még átmosandó privatizált közpénzek nagy valószínűséggel immár százmilliárdokban mérhető off-shore vagyonban halmozódtak fel a kormánypárt korifeusainak környezetében. Ezek a pénzek -- hasonlóan a hetvenes évek közepétől megindult pénzelvándorláshoz -- soha meg nem térülő veszteséget okoznak a magyar társadalomnak, hiányoznak a növekedésből és hiányoznak a nemzeti vagyonból, viszont a meglétük (valahol) és az élvezetükhöz fűződő végső érdek talán választás elé kényszeríti majd a NER mai urait a közhatalom és a magánvagyonuk között, és ez rövidesen csökkenti majd a kartell érdekegységét -- ahogy előbb-utóbb elhatalmasodik rajtuk a megtorlástól való félelem is, ami a látszólagos magabiztosságuk ellenére vélhetően már -- nagyon helyesen -- most munkál bennük.

3. Az, hogy az EU a nyugati civilizáció és saját egyesülési elveit lábbal tiporja, az, hogy a magyar társadalom politikai kultúrája és szociális kompetenciái rendkívül gyengék, és végül az, hogy az Orbán-kartell ellenzéke silány és hiteltelen, rövid távon semmi jóval nem kecsegtetnek a társadalom szempontjából. A kartell napjai ugyan meg vannak számlálva, de azok a napok még évekre rúgnak. A szenvedés, amit okozni fog, a maihoz képest még erősödni fog, és végül, hogy mi fogja a szétesése kovászát jelenteni: a belső hatalmi harcok, a növekvő társadalmi szegénység nyomán bekövetkező legitimációvesztés, egy bátor ügyész és egy bátor bíró, a jelenlegitől teljesen különböző, új típusú politikai ellenzék felnövekvése, vagy utcai harcok -- egyelőre még kiszámíthatatlan. De az biztos, hogy konszolidációra képtelen lesz, mert a nemzetközi versenyképtelenség kódolva van benne pusztán azáltal, hogy a Vezér agyának szüleménye.

Találkozzunk, beszélgessünk zárt körben. Írjon belső-emailt, akit érdekel, megmondom neki a budapesti helyszínt, aztán meglátjuk, mire jutunk. Távollévőknek skype kapcsolatot biztosítunk.

HaFr

A Progresszív Blog tegnapi bejegyzésében a "meritokratikus demokrácia" mellett száll síkra -- ami, ugye, contradictio in adiecto (önellentmondó jelzős szerkezet vagy szókapcsolat). A poszt szerzője szerint egészen idáig "úgy tettünk, mintha a mi paraszti, hűbéri, egalitárius-államszocialista hagyományzagyvalékunk nem lehetetlenítené el a sikeres, a kooperációt, innovációt, közbizalmat, felkészültséget és polgári mentalitást igénylő kapitalizmust és annak „foglalatát” a polgári demokratikus államot", most viszont kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy "a ház összedőlt", és annak érdekében, hogy nekiláthassunk egy másik -- polgári -- társadalom felépítéséhez, "mentalitásforradalomra" van szükség. Ilyen forradalom azonban -- teszem hozzá én -- nem létezik, és nem lehetséges. Se szociológiai, se politikai, se kulturális értelemben, se logikailag. Aki engedett egyszer a fejére dőlni egy házat, az -- hacsak nem Münchhausennek hívják -- nem tudja azt egy teljesen más alapon felépíteni. És ha nem is egy azonnali gesztusról van szó -- hiszen a ProgBlog is arról beszél, hogy "el kell kezdeni" felépíteni a politikai közösséget, ennek a hosszú munkának a -- kulturális, szociológiai, gazdasági, politikai -- alapjai ugyanúgy hiányoznak ebben a pillanatban, mint az egyszeri hajon csípésé. Valójában fogalmunk sincs arról, hogy hogyan kezdjünk hozzá, de -- félő --, még arról sem, hogy mit akarjunk. Az ország legalább 80%-ának arról sem, hogy mi a baj. 

Hozzáteszem, én a Prog Blog nagy tisztelője vagyok, álszerénység nélkül állíthatom, hogy a sajátoméval együtt ez is azon kevés hazai blog közé tartozik, ahol érdekes és értékes viták (is) folynak a hazai viszonyokról, és általában a poszterek és a kommentelők nagy része a magyar társadalom ama törpe kisebbségéhez tartozik, amelyik folyamatos szó- és eszmecserében van a közjó érdekében. Ez olyan ritkaság, amit meg kell becsülni. De a Prog Blogot néha akadályozza a tisztánlátásban -- hogy így fogalmazzak -- a voluntarizmusa. Ebben a konkrét esetben: a magyar gazdasági, szociológiai és kulturális közeg olyan, hogy nem teszi lehetővé a polgári társadalom érdekében (elméleti úton) felvetett kollektív cselekvési problémák megoldását, amire a politika még rá is tesz azzal, hogy akkurátusan és aljas módon tovább gyengíti a a bizalom és a közös cselekvés tereit. Voluntarizmus az, amihez nem járul reális társadalmi cselekvési tér. Bereznay szerint ezzel szemben mindenki, aki ma belép a politikai térbe, a jelenlegi maffiapolitizálást és etatizmust erősíti, mert ezeken lehetetlen változtatnia, viszont a játékban való részvételével legitimálja őket. A Prog Blog voluntarista és Bereznay defetista álláspontja között félúton van az enyém. Én azt gondolom, hogy a polgári liberális demokráciák létrehozásának elmúlt az ideje. Azok a társadalmak, amelyek eddig -- 19-i századi alapokon -- nem szenvedték ki magukból azt a kultúrát és azt a társadalmi cselekvési kompetenciát, amelyek a polgári demokráciát fenntartani képesek, azok belátható időn belül, a klasszikus piacgazdaság leáldozásával és az ostoba tömegdemokráciák üzemeltetése idején ezt már nem fogják tudni megtenni. Ránk zárult a saját, elvesztegetett és elszúrt múltunk. Ennek alternatívájaként (pl. Magyarországon) a kulturális változást ki kellene kényszeríteni, hiszen a jelenlegi kultúra többszörös zsákutcában van, önmaga forradalmasítására viszont nyilvánvalóan nem lehet képes -- azt ami egykor elmaradt, ma a politikai rendszernek kellene radikális kényszerítéssel elérnie. Nos, ezt a lehetőséget mulasztotta el még a magyar történelemben is igen ritka rövidlátással, hatalmas hosszú távú szenvedést okozva az Orbán-rezsim. 

A magyar nép szellemi, kulturális, szociológiai kompetenciáinak az autoriter-populista demokrácia felel meg. Ez nyilvánvalóan képtelen bármiféle mentalitásforradalomra -- ahogy a kortárs afrikai törzsek sem lettek volna képesek a görög városállamok szintjét implementálni, még ha elláttak volna is odáig. Ha képesek lettek volna, ma nem lennének társadalomtudományok, és úgy folyna a mentális kogníció, hogy nem lenne szükség tapasztalati érzékelésre hozzá, magyarán istenek ennénk. De nem vagyunk. A logikailag képtelen mentalitásforradalommal és az apolitikus defetizmussal szemben sajnos ma csak a gyorsuló leépülés hozhatja el a társadalmi mentalitás elég radikális megrendülését, és egy kompetitív, fenntartható mentalitásstruktúra kialakulását. És ez egy politikai álláspont. És csak priméren Orbán-ellenes. Sokkal súlyosabb ennél.

"Men wanted for hazardous journey. Small wages, bitter cold, long months of complete darkness, constant danger, safe return doubtful. Honor and recognition in case of success."

Ernest Shackleton

(in an ad to recruit men for his expedition to Antarctica, 1914)

Múltkor -- értékrendem és a rendelkezésre álló ismereteim alapján -- helyénvalóan szidtam a (politizáló, közéleti) kulturális baloldalt, amely helytelenül és megtévesztően tartja magát liberálisnak, valójában jobbára a hatalom és a pénz érdekli, az eszmék csak annyiban, amennyiben pozíciókra lehet őket váltani. Mindez következik a kultbal eredetéből, amelyet a hatvanas évek második felének ellenállási kultúrájában kell keresni, illetve ez az a gondolati minta, amelyben a baloldali társaság meg- és feltalálta a maga szellemi otthonát. A liberalizmus ellenben nem ellenálló (és főleg nem etatista, ha az ellenállása révbe jutott), hanem társadalmi-kulturális értelemben konzervatív: egy adott kultúrába ágyazva, egy adott kultúra integráns részeként érvel a szabadságjogok és kapitalizmus mellett, és nem az államtól várja ezek biztosítását (ami nyilvánvaló képtelenség lenne). Ez az adott kultúra a nyugati polgári társadalmak (egykori) kultúrája, amelyben a liberalizmus már több mint száz éve defenzívába került éppen mivel a liberalizmus alapja nem a progresszióba vetett baloldali hit, hanem ellenkezőleg, az emberiséggel és az állam járszíjára kötött kollektív cselekvéssel szembeni szkepszis. Tehát a (polgári) liberalizmus jobb helyeken a lényeget tekintve konzervatív és adott esetben keresztény -- mivel azt sem hiszi (szemben a baloldallal), hogy az emberiség megváltható lenne ebben a világban. Nem konstruktivista (nem akar  létrehozni radikálisan új körülményeket, szemben a Magyarországon konzervatívnak minősülő etatista-konstruktivista Fidesszel), inkább arra figyelmeztet, hogy vegyük komolyan azokat az értékeket, amelyek a Nyugatot naggyá tették -- és ezek nem az állam, hanem a szabad polgárok alkotta szabad társadalom értékei voltak. (Más kérdés, hogy nem volt és ma sem mindenki része ennek a szabad társadalomnak. De a liberalizmus úgy gondolja, hogy a szabadság kiterjesztése társadalmi és nem állami feladat. Az államra bízni ezt több szempontból iszonyú botorság.) Semmi más, mint provincializmus és tudatlanság, hogy a liberalizmus ma olyan pozícióban van Magyarországon, amilyenben van.

A provincializmus és a tudatlanság révén emelkedhetett országszervező magasságokba a hatalmi téboly. Ma a politikai osztály és a szabadpiac-ellenes gazdasági klikkek által fizetett két etatista, járadékos értelmiségi geng uszítja egymásra az ország két felét -- ezen mindenki nyer, leszámítva az ország két felét. A többiek ebből élnek, ez a munkájuk, hiú remény azt gondolni, hogy a saját jószántukból fel fognak hagyni vele. De a műveletlenség és a modernség kulturális tradíciójának gyengesége miatt az ország két fele a gyenge tudati állapotában se értelmezni nem tudja ezt a helyzetet, se változtatni nem tud rajta, viszont még mindig túl nagy kedvvel vesz részt benne -- a saját kárára és az előadók gyönyörűségére.

Azt gondolni, hogy bármelyik oldalnak igazsága lenne (olyan minőségileg más karaktere, amely feljogosítja a másik gyalázására) maga is ennek a mítosznak a része, biztos jele annak, hogy a véleményezőt bevonzotta a játék, és szükségképpen valamelyik oldalon. A helyzet logikájából következik, hogy maga a jelenlegi politikai gondolkodási struktúránk annak minden intézményes következményével az, ami rombolja az országot, és ennek mindkét oldal (politikai, gazdasági és értelmiségi hidrája) minőségileg egyformán része -- mert ebben a minőségben nem oszt, nem szoroz a kilőtt szemek száma és az ellopott pénz mennyisége. Azok csak a minőségből következnek és tejesen véletlenszerűek. A politikai rendszerünk ma olyan, hogy az uralkodó osztály a társadalom rombolásából és a közrosszból élhet, és a 90-es évek elején örökölt káoszban olyan politikai kultúrán kezdett el dolgozni, amely ezt a rendszert -- és benne a maguk és családjaik pozícióit -- stabilizálja. Ahogy a sarki fodrász jó esetben folyamatosan azon töri a fejét, hogy hogyan járjon túl a konkurencia eszén, úgy a politikai osztály a társadalom eszén akar túljárni. Nézzük csak meg, milyen jól csinálja, és gratuláljunk neki. Külön szerencsétlenségünk, hogy a politikai osztály tagjai legalább annyira versenyeznek a társadalommal, mint egymással, illetve a társadalommal folytatott versenyükben összezárnak, kartelleznek.

A jól működő társadalmak elsősorban plurálisak, de a pluralitás értelmezését egy kulturális mérce szerint végzik, ami se nem jó, se nem rossz, hanem a sajátjuk. (Épp e kulturális mérce gyors leépülését éljük meg -- joggal -- fenyegetésként a Nyugaton -- ezt nevezzük a Nyugat válságának.) E mércének részei olyan intézmények, amelyek viszont nem részei a magyar '68-asok identitásának (pl. az egyházak, az előítéletek, a nyitás és a bezárulás dinamikája, a történelmi ballépéseink stb.). A "nagy generáció" rosszul gondolja, hogy a liberalizmusnak sekély, akulturális, jogias, az állam semlegességében kimerülő gondolatrendszernek kell lennie. De mivel -- az elmaradt magyar modernizációval sem számot vetve, azaz elég bután -- ezt képviselik, és ettől nem éppen függetlenül voltak korruptak, hiszen valójában nem voltak részesei a liberalizmus fegyelmező polgári hagyományának, ne csodálkozzanak, ha a másik oldal nem mártja magába a keze ügyébe helyezett kést, hanem felveszi, és harcol vele -- konkrétan a kulturális káosz alternatív megszervezésével. Még egyszer mondom azonban, ez az egész játék annak a néhány tízezer, mindenkit ideértve egy-kétszázezer embernek az érdekeiről szól, akiknek választókat kell szerezni ahhoz, hogy aztán a hatalmi és financiális étvágyukat kielégítsék.

A nép, az Isten adta nép meg... amint belép ebbe a játékba, csak veszíthet rajta. És veszít. És ez gyalázat.

Úgy hírlik, a kormány megvenné a nagy leépítése előtt álló Dunaferrt, amelybe korábban a kormányfő apukája szállított be kedvezményesen, de utólag már nagyon úgy látszik (nem éppen meglepetés), hogy ez is csak nyomta az eredménykimutatást. (Az akkori menedzsmenttől viszont meg lehetett szabadulni, többek között, mert nem viszonyult elég barátságosan az ötlethez.) Most Győző után Viktor tovább emeli a tétet. Akkor még csak az árrést terhelték, ma már a fiúknak az egész vasmű kell -- kétlem, hogy azért, mert az 1500 ember sorsa aggasztaná őket, akiket így-úgy is ki kell tenni, ha a vasmű nem tehető nyereségessé. És vajon ki fogja nyereségessé tenni? Szijjártó? Matolcsy? Varga? Akik még a saját szakmájukhoz sem értenek?

Egy dolog Rábát venni (főleg, ha az ember megtartja a viszonylag hozzáértő menedzsmentet), MOL-t venni (dettó), más dolog Dunaferrt venni egy szakmai befektetőtől, amelyik nyilván mindent megtett a maga színvonalán, hogy el tudja üzemeltetgetni a vállalatot. Egy, a tranzakció nyilván a megalománia és a csapnivaló közgazdasági szemlélet egyik újabb fejezete. Kettő, a választási költségvetés része (csúnya dolog lenne egy bedőlő Dunaferr és, ami ezt követné, egy bedőlő Dunaújváros). Három, ami a legfontosabb, a húzás csak átmeneti fellélegzést adna amellett, hogy komoly nagyságrendű közpénzvesztéshez vezetne -- egy Dunaferr méretű céget a mai gyenge versenyképessége és a pangó acélpiaci árak mellett belátható időn belül nem lehet nyereségessé tenni -- akkor meg minek? Deutsch Tamás megunta az MTK-elnökséget? Tállai Andrásné külön költözne a férjétől? Borkai Zsolt esküvői tanújának kisebbik lánya most végez a kohómérnökin (vagy a kommunikáció szakon)? Mi a francnak?

Lehet stratégiai megállapodásokat kötni, amelyek idáig több tízmilliárdba kerültek az adófizetőknek, de ezek nem fogják megakadályozni, hogyha a Suzuki beadja a kulcsot vagy a GE power train business-ét megveszi a UTC, akkor ezek a cégek úgy eltűnjenek innen, mintha itt se lettek volna, és a sok limlom között OV grafológusra váró szignója is a darálóba kerüljön. Sztálin után Orbán is azt hiszi, egy békafingnyit is számít az erős állam az erős társadalmakkal vívott harcban. Lehet neki erős állama (vagy hiheti, hogy az van, összekeverve szépen Szent István örökségét a saját fantazmagóriáival), de egy hollandiai vagy dán erejű társadalom (pedig ezeknek a társadalmaknak méretre nézve elég gyenge az államuk) úgy elsöprik az ő felcsúti intelligenciáját, hogy csak a félkész stadion marad utána.

Alexandria, Sztálinváros, Orbánváros. Lehet akár negyvenhárom Orbánvárosunk Soprontól Felcsúton és Fehérváron át Téglásig, mindegyik magán viselve a Vezér megalomániájának és közpénzszórásának lokális bélyegét -- ezt az egészet úgyis el fogja fújni a szél, ó Scarlett O'Hara mia! 

„A baloldal régi szektás démonjaihoz fordul, mert minden társadalmi mozgalom kizárólagos letéteményesének gondolja magát” – írja a Le Monde-ban Jean-Pierre Le Goff, az 1968-as lázongások társadalmi-eszmetörténeti hátteréről szóló könyv szerzője. S mivel a baloldal ebből a tévképzetéből nem hajlandó engedni, visszavonul a jól ismert, biztonságos védvonalak mögé: fasisztoidnak minősíti a melegházasság elleni franciaországi tiltakozáshullámot. (metazin.hu)

A "nagy generáció" régóta sokkal szívesebben védi a kulturális pozícióit, mint a szegények szociális érdekeit, ami ismerős Magyarországról is, ahol a liberalizmus, a szabadságjogok és a tolerancia már jó néhány éve szintén a '68-asok (prágai tavaszon eszmélődött, Lukács és Aczél körül felserdült, Párizs legendáján és a New York Review of Books-on csiszolódott) ízlésterrorjának csapdájába esett -- és a Fidesz ott sújtott le rájuk. A magyar baloldali értelmiség ma egészen elképesztő módon nem reflektál önmagára. Miközben a Fidesz "megcsinálta magát", Magyarország pedig megvette a terméket, a pesti kultbal csak csodálkozik azon, hogy tőle viszont senki sem veszi meg a tankönyvi liberalizmusból lenyúlt jelszavakat -- jóllehet mindenki más régen levette, hogy ezeket a jelszavakat hosszú ideje csakis a saját hatalmának fügefaleveleként képviseli, és közben leginkább élősködött a magyar társadalmon, és szívta a közpénzeket.

De a kultbal (a maga szempontjából) még ostoba is. Először is felváltva elnézi vagy éppen elalél a gyönyörtől amiatt, hogy a politikai baloldal az eszmei és társadalompszichológiai szempontból teljesen műveletlen Mesterházyt és Bajnait állítja csatasorba, akik körülbelül olyan otthonossággal mozognak a szimbolikus politizálásnak a közpolitikánál lényegesen fontosabb csataterén, mint egy hajdúsági vadőr a windsori soirée-n. Ezektől várná el, hogy a maga bejáratott eszmei fügefaleveleinek takarásában dús politikai aljnövényzetet fejlesszenek -- ahelyett, hogy egyszer végre komolyan venné és elvégezné az írástudók munkáját. De nem, a kultbal ilyesmivel nem foglalkozik: inkább csak a saját erkölcsét ajánlgatja fel sokadik politikai hasznosításra, amely lényegét nem, csak a lehetőségeit tekintve más, mint a korrupt politikai osztályé -- mindkettő a hatalom és a pénz körül forog. Kár, hogy Mesterházy és Bajnai nyilvánvalóan nem azok a lumenek, akik lejárt szavatosságú GM magokból egész búzatáblákat tudnának termőre fordítani. Ők még a feladatot sem látják: hogy bár más dolog jelszavakat mantrázni, és más megélni és művelni őket, nekik kellene elhitetni a magyar választókkal, hogy mégse más.

Másodszor, miután -- hatalomittasságával és a liberalizmus korrumpálásával -- hozzájárult a saját pártja, az SZDSZ tönkretételéhez, és Bajnaihoz, majd onnan -- ennek reménytelenségét látva -- a szocikhoz menekül, a "nagy generáció" nem veszi észre, hogy a liberalizmus kulturális terrorjának Bajnaitól elvárt politikai megfelelőjét (hogy kvázi "mi vagyunk az ernyő, mi definiáljuk a baloldali, majd a nemzeti játék szabályait is") Mesterházy nem csak intellektuálisan, de a -- Bajnaiénál lényegesen jobb -- politikai érzéke miatt sem fogja bevállalni. (Ezért is preferálja '68 a vezethető, mellesleg Mesterházynál már csak az életkora és korábbi pozíciói miatt is korruptabb Bajnait -- és veszített sokat ennek töketlensége miatt.) Ugyan nem  tudatosan, bizonytalanul, de Mesterházy függetlenedni akar a kultbaltól, ami -- ha érthető is -- elég nagy érvágás a minden szempontból hátrányban lévő ellenzéknek: több törésvonal mentén, azt sem tudja, milyen stratégiával indul a végső csatába. De hát semmi másnak nem köszönheti ezt, mint a saját értelmiségének és vezetői -- egyébként a Fidesz-főnökökével vetekedő, a problémamegoldást nem, csak a folyamatos taktikázást, kamarillázást és kompromisszumkeresést támogató -- hatalomvágyának. A jelszavak így megmaradnak jelszavaknak, a hiteltelenség hiteltelenségnek, egyik sem menti meg a másikat.

Tehát az a '68-as megmondó brancs, amely az ellenállás kultúrájában született, a virulens posztmodern szkepszisben élt, és a hatalom sáncai mögött lelte az erkölcsi halálát, liberális sosem volt (ezért vicces, amikor rámutat Orbán ideológiai pálfordulására), szocialista sosem lett (mert egy-két ikonikus, nagyobb részt már elhunyt tagját, Solt Ottiliát, Juhász Pált stb. leszámítva a nép és a szegénység sosem érdekelte), és tulajdonképpen 25 éve a senki földjéről osztja az észt, szolgáltatja a morált, és húzza a pénzt (és nem utolsó sorban fertőzi a kezdetben hódolatból, ma már csak klubhűségből és a közös érdekből sarkában tapodó középgeneráció gondolkodását), valójában a legnagyobb bűnös abban, hogy a baloldal ma kifejezéstelen, néma, speechless. Hogy Mesterházy és Bajnai ott állnak kukán a tribünön, és egy szavukat sem lehet meghallani. A kultbal 25 éve mozdíthatatlan prominensei mindent megszereztek, bedaráltak és megrágtak (majd kiköptek), ami egyfelől a liberalizmust, másfelől a rendszerváltó baloldalt nemessé tehette volna és leválaszthatta volna a posztkommunista kultúránkról. (Ez azt is jelenti, hogy szerintem tévedés a népi-urbánus ellentétnek becézett antiszemita-zsidó szembenállásra redukálni az utóbbi 25 év értelmiségi belharcát, bár a '68-asok érdeke is ezt diktálná. Ebben a harcban az eszmék csak eszközök, a cél a befolyás és a pénz, és ennek megfelelően minden korrupt a szó szűk és tág értelmében egyaránt. És az sem igaz, hogy Gyurcsány a legnagyobb terhe a politikai baloldalnak. Valójában a politikai baloldal nyerne Gyurcsány legitimálásával, ha egyúttal elsajátítaná annak szuverenitását a jobboldali beszédmóddal és a kultballal szemben, amelyből az utóbbit Gyurcsány legalább azóta gyakorolja, hogy bebizonyosodott a háztáji értelmiség inkompetenciája a Fidesz ötödik hadoszlopa ellenében. Minek az ilyen "értelmiséget" tartani, bármit is árul, ha haszna nincs, kára annál több?)

Volna egy javaslatom "Attilának": ha már másra nem képes, forgassa Voltaire-t ("Ments meg, Uram, barátaimtól, ellenségeimmel magam is elbánok"), és ha az Úr mégsem sietne a segítségére, küldje el a kultbalt látványosan és hangzatosan nyugdíjba ő maga, ahogy Lendvai Ildikóval tette. Nyugodtan elnevezheti ezt a manővert is fiatalításnak. Meg fog ugrani a népszerűsége, és meg fog nőni a mozgástere. Vállalja ezt a kis kockázatot, ezek úgyis csak egymásnak locsognak, nem veszít nélkülük semmit. Ámbátor ne aggódjon, jönnek majd utána akkor is, ha felmondott nekik. Nincs más választásuk, máshoz nem értenek.  

A debil Török Zsolttól (balszoci szóvivő) idézek: a Fidesz csak beszél a munkahelyvédelemről, de valójában a kormány és a XVIII. kerületi, illetve dunaújvárosi fideszes képviselők sem tettek semmit azért, hogy megakadályozzák az elbocsátásokat a Lőrinci Hengerműnél és a dunaújvárosi üzemben.

Még nem reagált a debilek Kárpát-medencei fejedelme, Zsigó (jobbszoci szóvivő), aki valami ilyesmit fog betolni a tönkre vágott kommunikációs terünkbe: a nemzetvesztő Gurcsány-Bajnai féle maffiaellenzék örökre lejáratta Magyarországot az emberek szemében, és most gyilkos hazugságokkal próbálja leplezni a szomorú örökségét. Vele szemben a nemzeti ügyek kormánya háromszáznyolcvanezerrel növelte a foglalkoztatottak számát, csökkentette és továbbcsökkenti a rezsit, és nászajándékot küldött Hosszú Katinkának. (Itt a végén kicsit befulladt az igyekezetem, de már nem bírtam aggyal.)

A politikai kultúránk évszázados üledékében magabiztosan játszanak a törökzsigók és uraik, nehezen lehet elválasztani egymástól, amikor csak egyszerűen hazudnak, amikor el is hiszik, amit mondanak, vagy amikor nem hiszik, hogy lenne bárhol is igazság a pénzen túl. Az a törökzsigó, amelyik egyfelől ellopja vagy elbénázza a közpénzek jelentős hányadát, másfelől a piaci szereplőkön próbálja bevasalni a kormányzati inkompetencia okozta károkat, két hatalmas lukat is üt az ország ingó-bingó ladikján. Előbb a közpénzek felhasználását, utána a közpénzek előállítását is tönkre vágja. Aki a maga módján és a maga minden kormányzati erejével teszi tönkre a nemzetgazdaság erkölcsi, jogi, monetáris és államháztartási környezetét, utána pedig egyáltalán felötlik benne, hogy nem kis részben a megroggyant vevői  miatt kivérzett, tőkéjét elvesztő (tehát nem egyszerűen a nyereségével tulajdonosként kalkuláló, pfúj) piaci szereplőt a kamarillázásban, korrupcióban és állami csöcsökön felnőtt fideszmaszop önkormányzati vérszívók tanítsák móresre -- na ez a valaki elmehetne már szépen a búsba, és vihetne magával még néhány ezret a holdudvarból.

Az a baj, hogy utánuk nem marad senki. Mert amíg a magyar nép úgy véli, hogy tulajdonképpen egész évben május elseje is lehetne (ha lenne itt valamiféle igazság, de persze nincs), a gazdasági élet úgy vóna jó, ha semmi erőfeszítésért full foglalkoztatás járna, a büdös multik (meg ami azt illeti a szomszéd Jani műanyag fröccsöntőjének) minden nyeresége pedig legyen szépen közpréda, addig ez úgyis ugyanaz a szoci, főzelékízű, irigykedő, reménytelen és jelentéktelen hely marad a világtérképen.

Amennyivel az egyik törökzsigó különbnek mondja magát a másiknál, hogy ti. a jogállamot nem csukta be, merőben pragmatikusan (az utóbbi legalább 15 év kormányzásának közös realitását) tekintve annyival sötétebb is nála, mert nem talált rá a rablógazdálkodás ideális feltételrendszerére. A jogállam ugyanis már régót nem oszt, nem szoroz, olyan, mint barbároknak a görög nyelv, érdektelen, és ha érdektelen, akkor "antidemokratikus", nem a népé, és ha már korábban nem erőltette az egyik érdektelenségből, akkor most ne hullajtson krokodilkönnyeket érte, viselje el, hogy a másik gátlástalanabb bírt lenni a felszámolásában. Az egyik akkor lenne különb itt és most a másiknál -- hogy az számítson is, és a jövőben a jogállam restitúcióját is szolgálhassa --, ha ki merne állni, és azt mondaná: feleim, elvtársaim, barátaim, testvéreim a Jézus Krisztusban, ez így nem mehet tovább. Szar munkáért, szarul működő országban szar bér jár, és szar vonatokon, húgyszagban fognak az unokáitok is gályázni menni a mongol tőkés karcagi rizshántolójába, majd esténként szar politikusokat fognak nézni a szar televíziójukban. A pénzeteket ne mások zsebébe keressétek, mert nem illik! Hozzatok létre inkább olyan körülményeket a saját országotokban (mon Dieu! mert ez az, és nincs másik!), amelyek közepette nagy hozzáadott értékű munkából, az elpofátlanodott politikusok visszaszorítása után, ti is meggazdagodhattok. Ne a kivándorláson járjon a fejetek (ötven százalékotoknak azon jár!), hanem a helyi körülmények radikális jobbításán!

De nem fogják ezt mondani, mert ők a törökzsigók. Akkor én meg azt mondom, feleim, barátaim stb., szokjátok meg tehát idejekorán a szagát annak, amit megfőztetek -- szavazzatok a törökzsigókra, és meg is ehetitek majd! 

ADY: EGYSZER VOLT CSAK
(Dózsa György emlékének)

Egyszer volt itt lakodalom,
Nagy, igazi lakodalom,
Mikor ez ország vőlegénye
Dózsa György volt
S egy-egy hős tavasz-hajnalon
Ezer helyütt lángolt öröm-tűz.

Egyszer volt vulkán ez a föld,
Erő és láva ez a föld,
Mikor a harag, bosszú és cél
Összeállott
S itéletes viharba tört
S Dózsák, nem császárkák, üzentek.

Egyszer volt itt a Hit merő,
Moldvától Rómáig merő,
Mikor becsülettel és irtva
Támadt, végzett
Minden becsületes erő,
Hurkot tépve, csóvákat vetve.

Egyszer volt itt a Sors kegyes,
Bukásban is nagy és kegyes,
Mert azt üzentük a világnak,
Mit ma kéne
S mit azóta nem érdemes,
Mert holt vulkán a régi vulkán.

Egyszer volt itt forradalom,
Hites, igaz forradalom,
Rendet, igazságot csináló,
De Dózsákkal
S azon a hősi hajnalon,
Mikor gőgösen nem alkudtunk.

Egyszer volt itt egy kis remény,
De véres és tüzes remény.
Jönnie kell új Dózsa Györgynek
S fog is jönni.
Jaj, félek, meg nem érem én
S ti se, drága, csüggedt bajtársak.

1914. május