1000 leütés

A lakóközösségünk, kvázi polgárok, nevében hadd tájékoztassam Orbán Viktort, hogy midőn újra megvédeni készül minket a Hősök terén, mi érvényesítjük egy pillanatra az önvédelemhez való jogunkat (amíg még megvan), és ennek jegyében megkérjük, gondolja át a szövegét, mielőtt felolvassa.

Méghozzá úgy, hogy a rezsicsökkentés elleni baloldali támadás árnyékában szenteljen egy-két szót a következő jelentéktelennek tűnő, ám a mi lakóközösségünkben bizonyos hiányérzettel kísért témának:

Mondja meg, konkrétan, merre tartunk? Mit akar velünk, magyarokkal?

Egyik műveltebb lakótárs megfogalmazásában: mi a víziója az országról és a közjóról, és mi a stratégiája, amivel elérünk oda?

Egy kevésbé művelt lakótársunk szavaival: mi a f....-t p....-öl (azaz b...-ik) velünk?

Úgy véljük, ezek annál is relevánsabb kérdések, hogy a magyar demokrácia speciális természete miatt a démosz nálunk Orbán Viktorra korlátozódik, és mint démosz, ha már így alakult, lehetne nagylelkű, és vethetne néhány csontot az őt éljenző tömeg mellett nekünk is. Hadd tudjuk meg, az EU elleni harcban mi vár ránk a gályán túl, meddig megyünk még előre. Távlatosabban pedig, még 1x, mi a stratégiája a démosznak az országgal kapcsolatban. Mert milyen érdekes, a mi lakóközösségünkhöz csak a rezsiharc és a függetlenség élménye jutott el, ám hacsak nem lesz permanens orwelli háború az életünk, kell lennie valaminek a harcmezőn túl is. Briefly, Mester, mi az?

Megkérnénk a démoszt, akinek személye kellemesen egybeesik október 23-a hősének személyével, és mint ilyen hosszasan magánál tarthatja a Hősök téri mikrofont, két-három mondatot szenteljen ennek a (persze) mérsékelten fontos témának: Belső-Ázsia style-ban, kecskenyájaktól duzzadó autarkiaként, kínai piacként, ukrán barátok pénzmosodájaként, Moszkva outsource-szolt laboratóriumaként, a 8 millió helóta országaként -- vagy esetleg fejlett nyugatos polgári társadalomként látja a jövőnket? Bármilyen megoldás érdekel.

És ha így vagy amúgy, milyen eszközöket tervez bevetni még az oda felé vezető úton? Megvédi-e a kenyerünket a begyűrűző árhatásoktól, és lesz-e állami kenyérbolt hálózat meg kenyérjegy? Lesz-e a Margitsziget Mészáros Lőrinc tulajdona? Megvédi-e a gyermekeinket tőlünk is? Lesz-e az állami újraelosztás aránya 90%? Lesz-e egy a párt? Vagy lesz modern, kompetitív oktatási rendszer, széleskörű tulajdoni rendszeren alapuló piacgazdaság, és hatékony (jog)állam? Esetleg valami, amire csak ő gondolhat?

Az önvédelmi jogunkkal élve követeljük, mondja meg, mit akar az életünkkel! De tényleg, nem tudjuk. (Mi itt a lakóközösségben legalábbis.)

Amikor a politikai taktika (remélhetőleg nem stratégia) abból indul ki, hogy a választók képlékenyek, mint a gyurma. A kormány október 23-ája nyilván arról fog szólni, hogy a rezsicsökkentést meg kell védeni, szükség van a szabadságharcunkra a baloldali EU bürokraták és magyar kiszolgálóik ellen, ami Nagy Imre a Pesti Srác volt tegnap, az ma Orbán, tankok = bankok (joviálisan zárójelbe rakva, mert hát mégse teljesen igaz ez, de éppen eléggé) stb. Amint mondottam, remélem, nem illeszkedik ez a blődség távlatos politikai stratégiába, hanem csak a néphülyítést szolgálja. De lehet-e büntetlenül hülyíteni a népet, anélkül, konkrétan, hogy meghülyülne? Folytatható-e ez a politikai érdekeknek alávetett mentalitás csorbítás, a mérföldkövek felszedése, a karók naponta történő áthelyezése, a terméketlen lázasság? Folytatható-e a kétharmados lehetőség elvesztegetése? Folytatható-e ez az egyharmad?

Persze, hogy folytatható. A politikai elitünk sosem ismert kegyelmet.

Ez egy egyszerű poszt. Nincs benne semmi, amit ne tudnánk. Sőt van, aki többet is tudni vél. Hogy ez a lényegünk. Danse macabre.

A bajai választási mizéria minden korábbi és még várható "fordulatával" egyetlen dolgot igazol: itt megint, és sosem változik semmi. A játék, mint mindig, ugyanarra megy ki: a politikai osztály felosztani és elnémítani igyekszik az amúgy is hallgatag tömeget.

A szavazatvásárlás, leitatás és választási csalás hagyománya velünk él, mióta világ a világ: a mai funkciója a közvetlen nyereségen túl a választási rendszerbe és tágabban a demokráciába vetett hit további aláásása. Már nem maradt olyan intézménye a demokráciának, amelyet bizalom övezne, talán a "választások tisztasága" volt az utolsó. A magukat szabadságharcosnak gondoló arrogáns nemzeti populisták, illetve a magukat demokratának becéző, a Klubrádió zárványszerű közegében szenvelgő, egyébként meg érdektelen internacionalista populisták ugyanazt az ortodoxiát építik tovább. A népbutításra épülő populista cinizmus közege maga alá gyűri a társadalom nagy részét: a célja a teljes kulturális nihil kialakítása a gazdasági függés és a hírhedt szociális inkompetenciánk fixálásával.

A két blokk egymás elleni harcát a kliséknek ugyanaz a struktúrája jellemzi, legföljebb szimmetrikusan befordítva meg kifordítva. Ugyanazt a minimum százéves pangást éltetik tovább, amelyre a nemzeti önreflexió hiánya, a kulturális nihil, a funkcionális analfabetizmus, a "Vidék" rettegése és kiszolgáltatottsága (ha a Balkán a bécsi Landstraßén túl kezdődik, akkor a magyar vidék a Nagykörúton túl), és a fővárosi intelligencia korruptsága és önfelszámolása jellemző. A szociális Armageddon nem fog eljönni (erre vigyáz mindkét pártszövetség), de a kulturális-szellemi Armageddonban mindegyikük érdekelt.

Egy kulturálisan, szellemében, regenerációs képességében, intellektuális kíváncsiságában és önbecsülésében megtört európai provincia nem lehet vetélytársa saját elhatalmasodó államának, amely egyoldalúan meghatározza a politikum témáit, frazeológiáját és meghúzza a társadalom illetékességének határait -- és nem mellesleg az az érdeke, hogy ez a továbbiakban is így maradjon. Egy ilyen államnak és politikai osztálynak, mint a mienk, nem lehet célja a társadalom általános műveltségi, kritikai, szellemi színvonalának legalább megtartása, a tudás, a reflexió, a világgal való együtt haladás biztosítása a társadalom elveszett többsége számára.

Az ország gazdasági képességeinek hanyatlása az elkövetkező évtizedben várhatóan folytatódni fog. Minden szempontból versenyképtelen társadalmunkban olyan folyamatok indultak meg az elmúlt 10 évben, amelyek a népesség felét gyakorlatilag kizárják a tágabb (gazdaságilag, szociálisan, szellemileg értékelhető) európai életformából: a politikai osztály valójában lemondott arról, hogy ezt az ötmillió embert integrálni lehessen, a célja legföljebb a túlélésük biztosítására irányul -- meg a szavazatukéra, ami pont e rétegek növekvő reménytelensége miatt egyre könnyebb. Feles társadalom van kialakulóban, és a két politikai blokk egyetért ennek elkerülhetetlenségében. Egyetért annak a helyzetnek a rögzítésében, amelyért jórészt éppen ők és az elmúlt 25 év drámaian és vérlázítóan alacsony színvonalú hazai közpolitikája a felelős.

Értőbb szem felfedezi a most folyó dolgokban a százötven, a száz és az ötven évvel ezelőtti Magyarországot. Hogy valójában mennyire nem változik a politikai kultúránk lényege. És mennyi forradalmon és önáltatáson túl is minden a régi, mert csak a lényegen nem sikerül változtatni: a polgárosulatlanságunkon. Az utolsó forradalmunk, amely (legalább részben) a polgárosulásról szólt, 165 éve történt. De ezt követte legalább hat (!) rezsim, ami nem (és még szívem szerint idevenném a mostanit is). A magyar (többség) a hosszú időszakban megmaradt egoistának és államfüggőnek, a politika pedig olyannak, amely csodarecepteket kínál, amelyek nincsenek. Olyan kombináció ez, mellyel ha nem csinálunk valamit, a hanyatlásunk beláthatatlan ideig folytatódni fog.

Alább a művi terhességmegszakítás kapcsán azt az álláspontot igyekszem kifejteni, hogy az alapesetben erkölcsileg védhetetlen -- nem azt, hogy jogilag nem kellene védeni. Az erkölcs és a jog eltérő szempontjai ebben a nagyon nehéz kérdésben nagyon élesen mutatkoznak meg: mivel olyan fokú (meggyőződésem szerint alátámaszthatatlan) erkölcsi pluralizmus uralkodik a kérdésben, és mivel az egyének (nyilván ez esetben a nők) testük feletti önrendelkezési joga annyira erősen él az európai kultúrában, az abortusz teljes jogi korlátozása megengedhetetlen.

Az érveim:

1. A magzat ember, nem egyszerűen (az embernél alacsonyabb rendű) élőlény. Ezért az életének védelmére (hacsak és amíg nem bizonyítható teljes egyértelműséggel a születése utáni fizikai életképtelensége) kiterjed a társadalom szokványos védelmi rendszere, amelyet az ember köré épít. Ezen a helyzeten nem változtat a magzat tudati foka (öntudatának teljes, majd életének előrehaladtával csökkenő korlátozottsága) vagy életképessége, pontosan amennyire nem változtat egy már megszületett ember ember voltán a teljes vagy részleges értelmi és/vagy testi fogyatékossága. (A magzat esetében ráadásul a fogyatékosság nem végleges, hanem éppen ellenkezőleg, oldódik, és a rövid fejlődés végén ott van a teljes értékű ember. Ez azonban csak egy származékos érv.)

2. Ember élete legfeljebb csak más ember életének megőrzése érdekében oltható ki. (Ezért sem támogatom a halálbüntetést, amely a megóvással nem, csak a bosszúállással vagy legfeljebb a helyreállító társadalmi  igazságossággal indokolható, ennek ellenére megfosztja az embert az életétől és -- teljességgel indokolhatatlanul -- a személyes erkölcsi lényegétől.) Ha az anya életét a terhesség vagy a szülés súlyosan fenyegeti, akkor akár (de nem magától értetődően) erkölcsileg alátámasztható is lehet a művi terhességmegszakítás. Ha ez a fenyegetés nem áll fenn, akkor aligha. (Az azonban egy teljességgel legitim kérdés, gondoljunk néhány romantikus irodalmi darabra, hogy ha csak az egyik -- az anya vagy a gyermek -- élete őrizhető meg, akkor melyiké legyen az. Ekkor, de csakis ekkor számítható be az anya oldalán az életének értékessége, a további gyermekei érdekei stb. Mondanom sem kell, az anya életének puszta megváltozása a gyermek születésével, pl. mert csorbul az alakja tökéletessége, vagy mert gyerekanya lesz, vagy mert kitagadják a szülei stb., nem legitim érvek az emberölés mellett.)

3. Semmit nem tesznek hozzá az abortusz alátámaszthatóságához a teherbe esés körülményei. Általában két fő körülmény van, amit tekintetbe szoktak venni: a gondatlanság és az erőszak. Egyik sem alapozza meg azonban a magzat életének kioltását. Megalapozhatja viszont a megszületett gyermekről való lemondást. Egy gondatlanságból vagy erőszaktétel eredményeként teherbe esett nő pont annyira nem fordulhat a magzat élete ellen, mint egy a magzatot vágyó nő. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám legalább hozzávetőleg elképzelni a nem szándékolt terhesség kihordásának hatalmas lelki súlyát. De ez a súly megint csak nem alapozhat meg egy abortuszt.

 4. Az anya önrendelkezése a saját teste fölött erős érvnek tűnik, sajnos azonban a magzat elsősorban nem az anya testének része. A magzat elsősorban önálló erkölcsi entitás, ember. Az anyának elsődleges erkölcsi kötelességei vannak vele szembe a fogantatása pillanatától, amelyek felülírják az élet megőrzésénél alacsonyabb erkölcsi szempontokat, pl. a saját testével való korlátlan rendelkezést. (Ezért én az eutanáziával szemben sokkal megengedőbb is vagyok, és pontosan fordítva, előírnám az eutanáziában való segítségnyújtást arra felhatalmazott és kompetens személynek a haldokló világosan kifejezett, egyértelmű akarata esetén. A két eset majdnem ellentétes, legalábbis amíg nem esik transzcendens elbírálás alá. Az élettel szemben az eutanáziában megfogalmazott egyéni döntés elégséges alapot szolgáltathat az élet megszüntetésére, ilyen döntési helyzet azonban a magzat részéről nem áll fenn, ezért semmi sem tudja felülírni az emberi élet általános védelmének erkölcsi parancsát.)

5. Még egyszer: ezt az (úgy vélem) világos erkölcsi álláspontot nem szabad kikényszeríteni a jog eszközeivel. Az abortusz legfontosabb, megnyugtatóan soha nem nem válaszolható aspektusa kevésbé erkölcsi, mint inkább jogi. Hogyan és hogyan ne, miért és miért ne szerezzünk érvényt a jogban az erkölcsi megfontolásoknak? Milyen társadalmi szempontok vannak, amelyek nem engedik meg egy önmagában szilárdnak tűnő erkölcsi álláspont kikényszerítését a gyakorlatban? Magyarul, miért nem okvetlenül érvényesek és/vagy általánosíthatóak az erkölcsi ítéleteink?

Nem éppen megvetendő súlyú probléma. Boldog lesz Magyarország, ha végre ilyesmikkel pepecselhet. Akkor jutunk el ugyanis a saját lényegünkhöz.

Fent a rendszer lényege. A HVG most hozza a csúnya (reméljük, nem fabrikált*) bizonyítékot a bajai potentátok, Zsigó Róbert és Kovács Csaba által szervezett és üzemeltetett választási csalásra, közben megtudtuk a mumbai emberünktől (attól, aki még sohasem hazudott), hogy 5 év múlva Magyarországon lesznek a legalacsonyabbak a termelői (? nagykereskedelmi?, lakossági? céges? nem részletezte) energiaárak. Közben kihasználva, hogy Magyarország - az Első Focista távollétében -- védtelenül maradt, három kötelezettségszegési eljárást is indított Brüsszel, az alamuszi. Kimaradt azonban a hírekből, hogy ebben az órában, amikor ezeket a sorokat írom, a GDP min. 20%-ának időarányos részére jutó korrupciós üzlet (munkanaphatástól és alvási időszaktól megtisztítva 2 milliárd forint értékben) köttetik meg hazánkban, amelynek rendületlenül légy híve, oh magyar.  Mire ez a poszt befutja karrierjét a blogomon - kb. két nap alatt --, addigra a korrupciós üzlet értéke 60 milliárd forintra nő.

Lop, csal, hazudik, moralizál. Ez a mi hazánk. Németországban közben volt olyan nyári nap, amikor MWh-ként 100 Eurót kaptak a nagykereskedők a termelőktől az energiarendszerben felhalmozódott többlet miatt, amit a nap- és szélenergia által megtermelt 30 GW energia felvétele váltott ki - csak hogy vigyék az áramot, és, leegyszerűsítve, ne robbanjon fel a hálózat. 2011 óta ugyanitt az áram nagykereskedelmi ára 60 euróról 40 euróra esett. Ha valami, akkor ez az igazi szabadságharc a gonosz energiacégekkel szemben, amelyek piaci kapitalizációja az alternatív energiaforrások előtörése miatt 1,3 billió euróról 500 milliárdra (!) esett. Pedig nincs is Orbánjuk. Sőt, megkockáztatom, amiatt. Bezzeg a mi iránytűnk észak helyett kb. dél-keletre mutat. A poszt-atomkorból a tűzifa korba. Büszkén mutat, persze, hiszen magyar iránytű, ott van minden közpénzen fizetett pártvonuló kezében.   

Lop, csal, hazudik, moralizál. És közben nagyokat mond, manipulál, fenyeget, "gógyis, cselt vet" és megoszt. És végtelenül ostoba. Ez a mi hazánk. Azé is, aki csinálja, és azé is, aki hagyja.

*Október 20-án e videó készítője azt vallotta a Blikknek, hogy a szocik kérésére készítették a videót, tehát a videó tényleg fabrikált. Ez nyilván felmenteni látszik a Fideszt a konkrét ügyben viselt felelőssége alól, noha nyilván nem cáfolja a korábban meghozott törvényszéki döntés alapját, hogy történtek választási csalások, méghozzá a videóban említett módszerhez hasonlóan. És a rendszer bűzlik tovább...

Nézem ezt a képet. Ki ez az ember, és mit csinál? Névleg a névleges ellenzék vezére. De nem vezet. Nem hallani tőle semmilyen inspiratív gondolatot, nincs az utcán, felfordítandó a rögöket és a macskaköveket, egész elmúlt éve azzal telt, hogy a momentán 4%-os Bajnait beszorítsa a szoci keretek közé (tehát visszaszerezze az egy éve elveszített pozícióját az ellenzéken belül.)

Ki ez a Mesterházy Attila? Nehezen tudom elképzelni, Magyarország miért tartja Orbán Viktort, de ismerve az országot valamelyest, ha nehezen is, de el tudom. De hogy miért tartja Mesterházyt, az maga a rejtély. Akiknek nem szívügyük a nyugati típusú polgári társadalom és demokrácia, azoknak Orbán ideális vezető. Akiknek szívügyük, azoknak viszont Mesterházy nem az.

Egyet érezhetni vele kapcsolatban: nem hiszi, hogy le tudja váltani Orbánt. Ki ez az ember, és mit keres itt?

Nagyon unom a pszeudo-orwelli világot, ezért javaslom, mozduljunk el a magyar nyelv kevésbé megerőltető alkalmazása felé. Persze ezt is csak azért írom most én (bár messze nem én vagyok az egyetlen, aki ezt követeli), mert az ún. ellenzék erre sem alkalmas: láthatóan nem érti a nyelvpolitikai harcot, ezért törvényszerűen vereséget szenved benne. A Fiatal Demokraták-kreálta szavak átvételével, bármilyen gúnnyal igyekeznek is azokat kezelni, az ellenzék valójában megadja magát a Fiatal Demokraták világképének.

Felhívom ugyanakkor a figyelmet, hogy ez nem szarkazmus-gyakorlat, tehát nem az a cél, hogy direkt politikai vagy antipolitikai nézetekkel terheljünk egy szót vagy fogalmat, viszont az igen, hogy visszaszerezzük a hatalmat a nyelvünk fölött. (Baloldalon a "van", középen a "legyen", illetve a biztonság kedvéért a harmadik oszlopba beírok egy kézenfekvő terhelt átértelmezést is, csak hogy lássuk a különbséget. Látjuk, hogy a jobboldali oszlopban lévő, közkeletűen az ellenzék és holdudvarának szókincsében található szavak csak elvétve mentek át a köztudatba, ami jól alátámasztja a baloldal vereségét a nyelvi fronton. A lista természetesen még kiegészíthető, nem az a célja, hogy kimerítő legyen.)

Ismerni véljük a sztorit, hogy a liberalizmus áldozatul dobta a szabadság projektet a jóléti államnak, de valahogy mégis képtelenek vagyunk komolyan venni. Kevesen bírják felfogni, legkevésbé az ún. liberálisok, hogy a baloldali liberalizmus ad absurdum pont olyan veszélyes fikció, mint a nemzetállam, mert mindkettő előbb meg akar csinálni egy kollektívumot, ami addig nem volt, hogy aztán képviselhesse: a baloldali liberálisok az egyenlő emberek közösségét egy elvont szabadságeszme égisze alatt, a nacionalisták az etnikailag tiszta államot egy elvont nemzetfogalom vagy fajelmélet nevében. Amíg ezeket el nem készítik, addig elégedetlenek, és folyamatosan eszközként kezelik és terrorban tartják a polgáraikat.

Mindkét tábor az államból él, ezen keresztül jutna közelebb a céljához. Abban a pillanatban azonban, amikor a jóléti állam eszméje megszületett (valamikor a II. világháború utáni rendezés részeként, és a tömegtársadalomban rejlő félelmetes energiák hosszú távú pacifikálásának érdekében) a Nyugat lemondott a klasszikus szabadságeszményről, és a szabadságot elkezdte az anyagi képességeken alapuló cselekvési erőként (hatalomként) értelmezni. A szabadság előbb-utóbb már nem a valamitől (az állam vagy más emberek beavatkozásától) való szabadságot jelentette, hanem az anyagi, szellemi és szociális javak biztosította cselekvési képességet (a hatalmat). A valamitől való (negatív) szabadság helyett a valamire való (pozitív) szabadságot. Ma már azt tekintjük szabadnak, aki ha akar, tényleges és átvitt értelemben is minden határon át tud lépni, nem azt, aki jogosan akadályozhatja meg, hogy bárki (ideértve az államot is) átlépje a saját magánszférája határait. Jellemzően a tulajdon ma inkább a hatalmat, mint a hatalomtól való függetlenség biztosítékát jelöli, és ennek megfelelően a tulajdonhoz Magyarországon inkább a visszaélés képzete tapad, mint az emelkedett autonómiáé.

Ezzel megváltozott az állam helye is a tömegek szemléletében. Ami addig ellenség volt (illetve a mai formájában nem is létezett), az egyszeriben szövetséges és támasz lett -- ti. az anyagi előrejutásban. Amit a francia forradalomban terrorral kellett elérni, ti. a szabadságban való egyenlőséget, azt a nyugati baloldal a szabadságfogalom átértelmezését követően a konzumerizmuson keresztül érte el. De mindkettő feltételezte az állam kiterjedt szerepét. Az állam irdatlan felfúvódása, a jövedelmek fokozódó centralizálása az államot az utóbbi fél évszázadban egyre erősebb pozícióba emelte a társadalommal szemben, amely többségében úgy értelmezte, hogy támogatót kapott az állam személyében a gazdasági, kulturális és szociális felzárkózásához is. De az állam eluralkodásának megvolt az ára.

Először is, a politika domináns vonulata a populizmus (a tömegek azonnali kielégítésének igénye) lett. Másodszor is, az államot központi társadalmi és gazdasági szereplőként rabul ejtették a korporatív érdekek. E kettő együtt a hagyományos piaci ciklusokon túli, azokat jelentősen felerősítő irracionális pénzügyi folyamatokat indított el előbb az államháztartásokban, majd a reálgazdaságban, amelyek hipertrofizált veszteségekként csapódnak le a társadalmakban. A témám szempontjából a legfontosabb, hogy az állam mára már távolról sem tűnik biztos védelemnek a tömegek számára, sőt az alacsony döntési és operatív hatékonysága miatt messze a legnagyobb tehertétel a társadalmak számára. Végül, de nem utolsó sorban a baloldali liberalizmus programján felnövekvő állam aláásta a szabadságnak a magántulajdonhoz, a kisközösségekhez és a tradíciókhoz fűződő egykori programját -- magyarán a baloldallal társult liberalizmus végül kerülővel ugyan, de a francia forradalomból ismert módon a szabadság ellenségévé vált.

Emlékszünk, előbb feladta a szabadság hagyományos negatív programját, majd a pozitív szabadság (a valamire való képesség) programját alárendelte az anyagi erő gyarapításának, legutoljára pedig az állam folyamatos növelésével, majd az annak válságtüneteire adott helytelen reakcióival az anyagi és szociális egyenlőség (kiegyenlítődés), sőt legújabban az emberjogi minimum programját sem tudja már fenntartani.

Szerencsétlen helyzet, hogy a baloldali etatizmus csődjét a mai magyar kormányzat a jobboldali (nacionalista) etatizmussal próbálja meg orvosolni, ami (ebben az egymást erősítő hullámban) mindig kudarchoz és súlyos nemzeti tragédiákhoz vezetett, akárhányszor próbálta meg eddig a világ. Azt hiszem, nem kell példákat hoznom. Ma már eljutottunk oda, hogy a magyar jobboldali etatizmus tovább mélyítette a baloldalon korábban létrehozott válságot, és nem is fog tudni ebből kikeveredni, aminek csak a jó Isten tudja, mi lesz a vége.

A szabadság egyetlen lehetősége már régóta a konzervativizmus oldalán van. A konzervativizmus alapismérvei -- az erős kisközösségek, intézmények és tradíciók támogatása, a széles körű magántulajdonon alapuló piacgazdaság, a plurális hatalmi rendszer, a hatékony állam, a jogok és kötelességek szintézise, illetve mindezek (mindösszesen a az autonómiák pluralitásának) beágyazódása a társadalmi és politikai kultúrába -- több mint kétszáz éve ismertek, és azóta sem jött létre nagyobb sikerrel kecsegtető védelmi rendszere a szabadságnak. Kár az elvesztegetett időért, amit a félművelt magyar megváltókra pazarol ez a nép. Persze nem remélhetem, hogy erre a jelenlegi állapotában rájön.

Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim, Nemzetem, Frau Merkel, Univerzum, Én!

Ave!

Lassan hetvenöt év múlva lesz száz éve, hogy ezen a téren megdöntöttem és eltemettem a kommunizmust, de úgy látszik, akkor egyszer (és utoljára) nem végeztem jó munkát! Ahogy a székely mondja, miután belerúgott a lovába, az meg jól megharapta a lábát -- a ló a székely lábát, kedves hölgyeim és uraim, nem a sajátját --, azt mondja tehát, "nagyobbat kellett volna rúgnom, amíg tehettem", hát én is azt mondom, nagyobbat kellett volna rúgnom, amíg tehettem. (Nevetéshullám a tömegben.)

Most már azonban olyan furcsa időket élünk, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves Békemenet, hogy a saját hősei között állva, több százezer, ahogy elnézem, milliónyi magyar sem tehet meg bármit a saját hazájában, nem rúghat oda, ahova pedig nagyon kellene! (Moraj és derültség.) Ha lábbal nem szavazhatunk, üzenjük innen a neoliberálissá vedlett kommunista eurokratáknak Brüsszelbe, hát majd szavazunk áprilisban kézzel! Ezért aztán ne rakjátok el nagyon messzire a kezeteket, kedves barátaim! (Ne nagyon! Ne nagyon!)

Áder Elnök úr meg fogja bocsátani nekem, hogy néhány hónappal megelőzve őt elmondom nektek, vigyázó szemeteket áprilisra vessétek! Áprilisban általában nagy dolgok vannak készülőben, így lesz ez most is! Akkor lesz a legnagyobb szükségünk a megfelelő számú keresztre a megfelelő helyeken, a szavazófülkékben is! Isten segítségével akkor dől majd el, hogy megmarad-e a hazánk abban az állapotában, amelyre Szent István (itt mögöttem) rendelte vagy elnyeli a kommunista fekete éjszaka. (Viktor, István, Viktor, István! Röviden felcsendül az "István a mi urunk" kórusa a nemzeti rockoperából.) 

(Szerény mosoly.) Mint annyiszor népünk történelmében, most is a szuverenitásunkért kell harcba szállnunk, kedves barátaim. A kommunisták és elődeik szeretik elvenni tőlünk, mi azonban makacsok vagyunk, és rendre visszavesszük, ami a jussunk. A késő 80-as években, amikor még kis pártként álltam szemben a szovjetekkel, a szakszervezetekkel, a milíciákkal és az államapparátussal, simán hoztam a meccset. Nem egy a nyolc ellen voltam, kedves barátaim, inkább egy a kétszázmillió ellen. Felteszem a kérdést: melyik volt a nagyobb tett? Amszterdamban átadni a győzelmet vagy Moszkva ellen győzni? (Átadni, átadni! Győzni, győzni! Némi zavar a közönség soraiban.)

Kedves barátaim, bár a vak is látja, hogy az ellenfeleink ugyanazok, csak a színük változott, vörös csillag helyett más fazonú csillagzat alatt szállnak harcba világnemzetünk ellen (pfúj! pfúj!), azért üzenjük meg nekik, hogy mi itt vagyunk! (Mi itt vagyunk!) Üzenjük nekik, mert nem tudják, ebben az országban nem a disznó viszi a böllérbicskát! (Böl-lér-bics-ka!) Itt Géza fejedelem óta a pesti srácok mondják ki az első szót. Arra bátorítok mindenkit, tisztelt hölgyeim és uraim, merjék elhinni, amit mondok, merjék bevenni, ez nem az a túrós tészta, amiből kihagyták a pörcöt!

Megvédjük a rezsicsökkentést abból az egyszerű okból, hogy ezt akarta volna országalapító Szent István királyunk! (Megvédjük! István! Viktor! István! Viktor! Istor! Istor!) Ezt akarta volna Igazságos Mátyás királyunk! (Viktor! Mátyás!) És ezt akarná Kádár János is, ha itt lenne közöttük, de majd gondoskodunk róla, kedves barátaim, hogy itt legyen. Van még hely ezen a téren! Hosszú még a jövő! Szebb jövő, szebb múlt! A jövő mi vagyunk, főleg én! A jövő újra elkezdődött! Jövőt vegyenek! Itt a jövő, hol a jövő! Hazátlan, aki jövőtlen! Hajrá Magyarország, hajrá, magyarok!

____________

Épp most fújta be a szél Gyurcsány beszédét is:

Kedves Barátaim!

Na ebből már elég! Orbán elvette a nyugdíjatokat! Orbán megeszi a kenyereteket! Orbán ellopja a gyereketek taknyos zsebkendőjét is! Orbán Orbán! Hát azt mondom, kedves barátaim, nem! Orbán nem Orbán! Azt a -- (Itt most egy hosszú káromkodás foszlányait hallhattuk, a blog hagyományainak megfelelően kimoderálva.) Gyertek velem, építsük együtt a szebb jövőt! Előre, magyarok (kivéve Orbánt)!

____________

Bajnai beszéde következik:

(Elnézést, nem emlékszünk semmire.)

____________

Mesterházy beszéde következik:

(Ki az a Mesterházy?)

Magyarázat: Ezek a rosszul sikerült szkeccsek semmivel sem rosszabbak vagy semmitmondóbbak, mint amiket az utca népe végighallgathat majd a budapesti Oktoberfesten. Sok türelmet, méla reményt!

Az ellenzék elveszített egy nem-reprezentatív közvéleménykutatást Baján, miután néhány hasonlót már szintén elveszített vagy megnyert. Nem is ez a probléma. Még csak az sem túl nagy probléma, hogy végignézve azokon, akik fel fognak kapaszkodni a közös színpadra október 23-án, nem csoda, hogy -- a szintén nem-reprezentatív saját felmérésem szerint -- befogott orral fog rájuk szavazni a választóik többsége, ugyanúgy, ahogy a fiatal demokratákra is az övéik tetemes hányada. De egy kisebbségben lévő politikai blokk esetében ez végzetes lehet.

Sokkal nagyobb baj, és alighanem eldönti a kérdést, hogy ennek a demokratikus ellenzéknek csúfolt társaságnak összességében (Bokrostól Schmuckig) pedig végképp nincs egységes érdemleges üzenete azon kívül, hogy Orbánt el kell küldeni. De hogy pontosan értsük, még csak arra vonatkozóan sincs, hogy miért kell elküldeni. Orbán három napja nyilatkozta a Daily Telegraph-nak, hogy válhat belőle akár Putyin is. Az ellenzék válasza a hallgatás. Megint az a helyzet, hogy ha nem spontán (mert erre Magyarországon jelenleg nincs esély), akkor az ellenzék által szervezett tüntetéseken már másnap százezreknek kellett volna az utcán lenniük hangosan tiltakozva az ellen, hogy egy legalább névleg demokratikus politikus egyáltalán megteheti ezt a felvetést. De az ellenzéket nem zavarja semmi, és a legkevésbé zavarja önmaga zavarossága.

Nem ismerjük az ellenzék egységes elképzeléseit a vágyott Orbán utáni életről. Nem ismerjük a társadalom-, gazdaság- és alkotmánykoncepcióját. Egyik körzetben az önmagában is egy heti vásárra emlékeztető Együttre kellene szavazni, a másikban a szocikra, a harmadikban majd Gyurcsányra stb., akik a honlapjaik szerint néhol gyökeresen eltérő dolgokat vallanak politikai és policy kérdésekben. Az egész választási koncepciójuk inkoherens, ahogy van, és ezt a szétesettséget természetesen látja vagy legalább érzi még a saját választóik többsége is, nem beszélve a bizonytalanokról, akik közül jó néhányan majd kínjukban leszavaznak a Fidesz-szatellit LMP-re. De a baloldali blokkot nem érdekli semmi. Magukat magabiztosnak láttató, de igazából roppant bizonytalan, amortizálódott emberek kétséges és gyanakvásokkal teli szövetségben menetelnek előre a szakadék felé. Ostobák, tehetségtelenek, törtetők és felelőtlenek, az évszázados magyar kontraszelekció termékei. A negyvenes évek eleje van a levegőben.

Orbán Viktor éppen Kövér Lászlóval koccint a Sándor-palota teraszán, lenézve az éledező városra. A Simicskát várják. Áder nincs jelen, nem hívták, saját kulcsuk van ehhez a házhoz is. 

Felhívom a ellenzéket, hogy sorakozzon fel az Ez a Mi Hazánk Mozgalom kampányprogramja mögé, és egységesen képviselje a következőket a választási kampányban. Dolgozzon a következőkért, ellenkező esetben -- mivel maga látványosan nem akar politizálni -- magára vonja a vádunkat, hogy összejátszik a Fiatal Demokratákkal, és a kulcsfiguráinak valójában nem célja a kormányváltás:

1. Szabadság és autonómiák rendszere

2. Jogállam

3. Széleskörű magántulajdonon és innováción alapuló fejlett piacgazdaság

4. Hatékony, ellenőrzött, szubszidiaritáson alapuló, szolgáló állam

5. Társadalmi integráció

6. Állami újraelosztás fokozatos csökkentése, adócsökkentés

7. Erős közösségek és tradíciók pluralitása

8. Nyugatias polgári mentalitás a társadalom intézményrendszerében