1000 leütés

Tamás Gáspár Miklós, fiatalkorom kedvenc szerzője, három állítást tulajdonít Orbánnak, amelyekre szerinte az "ún. baloldali ellenzéknek" nincsen válasza, és innen fakad, hogy az előbbi kormányzása feltehetőleg folytatódni fog. A három állítás:

1. "Orbán Viktor miniszterelnök szerint megkönnyebbednek a megélhetés terhei, ha pártja kormányon marad."

2. "Amennyiben az ún. baloldal (a mai ellenzék) alakítana kormányt a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választások után, (OV állítása szerint) a megélhetés megnehezednék." Az ok: "a mai ellenzék a transznacionális-globális tőke érdekképviselete, ez utóbbi pedig az eddiginél is nagyobb profitra törekszik, amelyet többnyire „kivisz” az országból."

3. "A miniszterelnök avval indokolja központosító, államosító, antipluralista, uniformizáló, világnézeti egyöntetűséget erőltető jogalkotását és rendszabályait, hogy a mai világméretű zűrzavarban a nemzetet – vagy/és a magyar etnikumot – egységes politikai közösséggé kell formálni."

Nos, azt hiszem a két első állítás egyenértékű, tehát így is fogom kezelni őket (végül a szerző is emellett dönt), azaz marad két Orbánnak tulajdonított állítás(komplexum). TGM szerint az ellenzék nem tud érdemben reagálni az elsőre azon túl, hogy a realitás pontosan az ellenkezőjét kívánná meg Orbán politikájának (az állításai "perverzek"), "azt viszont nem mondja az ellenzék" -- teszi hozzá TGM --, "hogy a megélhetés megkönnyítése, a drágaság csökkentése helyes állami cél – még ha másképp óhajtaná is megvalósítani." Az ellenzék ugyanis piaci megoldásokat részesítene előnyben az állam bevetése helyett, így TGM.

Majd folytatja: "Az [utolsó, fenti 3.] állításra adott ellenzéki válasz a leghatástalanabb: miközben a miniszterelnök és apparátusa megmagyarázza, ám nem tagadja antipluralista (tévesen „antidemokratikusnak” nevezett) intézkedéseit, az ellenzék rásüti, hogy antipluralista."

Ha nem lát választ az ún. baloldalon, hadd válaszoljak minderre a polgári konzervatív ellenzék nevében.

Felejtsük el egy pillanatra, hogy mi tűnik ma baloldalnak és jobboldalnak, mert ez egy olyan nyelvjáték, amelyben úgy is az győz, akinek több a pénze (habár valamennyire a leleményesség is számít). Mi, akiknek a pénz nem adatott meg, csak azt ismételhetjük, amire egyébként TGM is tesz célzást: nem ismerünk konzervatív pártot Magyarországon (talán a Bokros visszafogottan, ám rossz társaságban politizáló alakulatán kívül). Két-három jelentősebb etatista (redisztributív-államelvű) párt van (MSZP, Fidesz, Jobbik), amelyek -- a mi szemszögünkből -- két metszetben tűnhetnek baloldalinak, jobboldalinak, illetve szélsőjobboldalinak, de ez nem változtat a közös etatizmusukon és társadalomalakító aktivizmusukon (antikonzervativizmusukon).

Az egyik szemszög -- mondjuk így -- a nemzeti sorskérdésé, ez alapján a baloldal a mai Magyarországon internacionalista, a jobboldal nacionalista, a szélsőjobb rasszista. A másik a szociális kérdésé, ez alapján a baloldal a nagyobb egyenlőség, a jobboldal a nagyobb egyenlőtlenség, a szélsőjobb inkább az előbbi oldalán áll. A leosztásban semmi unortodox nincs, a 20. század garmadával produkálta ezeket a formációkat többnyire (ha nem is mindig) olyan politikusok által működtetve, akiknek egyetlen szenvedélyük volt, a hatalom, és ennek megszerzéséhez és megtartásához kerestek alkalmas ideológiát. Meggyőződésem, hogy tiszta véletlen, hogy Orbán jelenleg olyan platformon áll, amilyenen -- vezethetne éppen úgy egy internacionalista Fideszt is. A hatalma -- és az ennek keretet adó etatizmus -- a lényeg, a többi esetleges.

Egy konzervatív párt szerint a nagypárti etatizmus (elvonáson, újraelosztáson és korrupción alapuló stratégia) leginkább azért veszélyes, mert az államhoz köti a polgárokat, az állami újraelosztás logikája szerint versenyeztetve őket, ami megerősíti az atomizáltságukat és egoizmusukat. (A konzervativizmus tehát nem elvont szabadsághiányként kezeli az állam túlterjeszkedését, mint a libertáriusok, hanem konkrét szociológiai defektusként.) Az etatizmus alternatívája a társadalmi önszerveződés és a közösségek erősítése, amelyek ellent tudnának tartani az államnak, és a kooperatív individualizmus és a felelős autonómiák felé tolnák el a magyarok (szociálpszichológiai) egoizmusát és egymással szembeni bizalmatlanságát.

Nyilvánvaló, hogy TGM problémafelvetése (1-3.) eleve az etatizmus tartományába utalná a (hiányolt) vitát a kormányoldal és a "baloldali ellenzék" között, ami nekik mindenképpen egyformán testhezálló, de pont ez a tény az, ami elfojtja a megoldás lehetőségét -- TGM ecsetkezelése tehát (értékmentesen fogalmazva) manipulatív és kontraproduktív. Hogy mennyire az, azt mutatja, hogy bár TGM állítja, "ugyan egyetlen árva szót se hisz[ek] el Orbán Viktor magyar miniszterelnök hármas üzenetéből, amelyre nem nehéz válaszolni", mégsem könnyíti meg a helyzetünket a válaszával.  

Konzervatív nézőpontból (amit nem TGM-nek magyarázok) a fenti állítások nem állítások, a problémák nem problémák -- hanem az egész megtévesztés és a politikai kultúránkra oly jellemző porhintés (szép angol szóval subterfuge), amelynek lehet nagy a keletje most is, de látszik, hogy ismét a szakadékba visz. Orbánnak se a magáról szóló, se az ellenzékről szóló kijelentése nem fogadható el anélkül, hogy a teljes irracionalizmus csapdájába esnénk azonnal. Az állam ugyanis -- szemben azzal, amit TGM gondol -- ab ovo nem lehet alkalmas semmilyen gazdasági (nem hogy társadalmi) probléma megoldására -- ehhez előbb pontosan fel kellene mérni, hol teremt értéket és hol nem. Ma az államra vonatkozóan semmiféle vita nem zajlik Magyarországon, a jó kormányzásról még annyi sem, a két párt egyetért az adócentralizáció és az ízlések és pofonok szerint újraelosztás primitív játékszabályában -- és sajnos úgy tűnik, mind emiatt a vita TGM érvrendszerében is belezuhan ugyanebbe az irracionalitásba, amelynek a perszonalizált kivonata az ő esetében a "munkát, kenyeret", a módszertani vázlata pedig a "sehova se tartunk, menjünk hát gyorsabban".

TGM nagy leleplezése arról, hogy "Orbán miért nyer 2014-ben", végül egy halk sóhajtással múlik ki. Nem tett hozzá semmit a tudásunkhoz, viszont erősíthette az olvasói meggyőződését azzal kapcsolatban, hogy az államról és a pártokról való elmélkedés a magyar közgondolkodás non plus ultrája. Erősíthette azt a meggyőződést, hogyha az ellenzék nem talál ki sürgősen valamit az állam használatával kapcsolatban (vagy legalább azt, amit TGM rejteget a fejében), akkor talán ország sem lesz itt két év múlva. Tehát éppenséggel erősíthette egyfelől a Fideszt, másfelől az MSZP impotenciáját.

A válaszom az álkérdésre, hogy az ún. baloldal miért nem talál fogást a Fideszen, ez: mert még sosem talált ki az államelvű ember a szívéhez közelebb álló politikai doktrínát a nemzeti szocializmusnál (amely közben természeten egy büdös nagy oligarchikus manipuláció, és ekként Aristoteles igen összeszedetten ír róla -- amint TGM pontosan tudja.) De ez a válasz nem válasz arra a kérdésre, hogy miért nyernek a fiatal demokraták, ha nyernek. Ez a válasz ugyanis a magyar népig vezet (ideértve az elitjét), és sokszor sok szempontból tárgyaltam már ezen a blogon, ezért itt csak annyit: Orbán leváltása messze a legkisebb feladat azok közül, amelyek még ránk várnak, mielőtt ez az ország végre eljut a polgári civilizációba.

A napokban megalakul a jobbközép, alkotmányos, a tradíciók és a piaci szemlélet fúzióján alapuló konzervatív pártunk. Akiket érdekel, hogyan vállalhat szerepet, segíthet, továbbra is nyugodtan írjon az ezamihazank@gmail.com-ra vagy a FB levelezőn keresztül, szívesen vesszük.

Váljunk végre a Nyugat részévé!

24/2013. (X. 4.) AB határozat a 2006 őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezések elutasításáról.

A hűség jutalma:

Eltörlik az alkotmánybírókra vonatkozó 70 éves korhatárt, ezzel öt 2010 óta kinevezett bíró maradhat tovább hivatalban, átlagosan 5,8 évvel. Az alkotmánybírákat tizenkét évre nevezik ki, de 70 éves korukban eddig a tisztség automatikusan megszűnt. Itt vannak azok a bírák, akiket érint a törvénymódosítás.

A korhatár eltörléséről szóló törvénymódosításon Navracsics Tibor neve van, a dokumentum csütörtök este jelent meg a parlament honlapján, a tizenegyedik oldalon van a bírák korhatárának eltörléséről szóló rész. (index.hu)

Íme, a rezsim hű alkotmánybírái, akik a semmisségi törvény jóváhagyásával és további, a magyar alkotmánybíráskodás örök szégyenére szolgáló döntésekkel beírták nevüket Magyarország fekete könyvébe, 70 éves koruk előtt jóval, már most megkapták a továbbszolgáló papírt, fizetést, autót, rangot, miközben a bírák nyugdíjkorhatárát 62 évben állapította meg az állampárt (amit aztán a luxembourgi EB megsemmisített). És ezek a romlott emberek védik az alkotmányosságot 2023-ig vagy tovább (!). Az Orbán-hűség kifizetődő, de eljön a kor, amikor a sírjukat belepi majd a gaz, és az utódaik szégyenkezve gondolnak vissza rájuk. De most, a Halottak Napja előtt a magyar alkotmányosság is megérdemel egy gyertyát, ő is a halottunk, méghozzá mindenkié. Ha jól számolom, a harmadik gyertya ez már érte...

A napokban részt vettem egy igen kedves emberekből álló szakmai kör vitáján, a téma az alkotmányozás volt. A kiindulópont természetesen, mint minden rendes (bár szakmai, mégis) ellenzéki beszélgetésen, az Alaptörvény nevű "jogi abszurd" lebontásának, helyettesítésének, korrekciójának, kicselezésének stb. útjai voltak.

Végül nem tehettem róla, kicsit úgy éreztem magam, mint a balos ellenzék október 23-i produkcióját hallgatva, és homályosan megéreztem, hogyan folyhat Magyarországon "értékes műhelymunka" megannyi helyen, miközben Mesterházy Attila áll a rakparti színpadon, és omlik a házakról a vakolat, a három együtt.

1. Kényelmesebb meleg szobában üldögélni (ezt tanúsíthatom), mint az utcán tüntetni.

2. Kényelmesebb jogászként jogi konstrukcióként analizálni egy alkotmányt, mint belátni annak elsődleges politikai érdekeltségét. (Ez a vélemény a tanácskozás utolsó perceiben azért nyert valamicske teret.) Ha pedig a politikai érdekeltséget beláttuk, akkor csak egy ugrás lenne belátni azt (nem történt meg), hogy az Alaptörvény betölti a funkcióját, mert a politikai rezsim stabil (a jogászok, a filozófusok és minden más firkász harciassága a meleg szoba küszöbéig terjed), mert a túlnyomó parlamenti és a relatív populáris többség a sajátjaként tekint a korpuszra (legalábbis nem kevésbé, mint a régebbi többségek a régebbi korpuszra), és a szöveg elindult a legitimáció bonyolult útján. Szemben sok mindennel, ami az ellenzéki oldalon történik.

3. Az alkotmányozás politikai természetéhez tartozik, amit a fiatal demokraták rendre elmondanak, de senki sem figyel rájuk, hogy az alkotmányozó többséget ad absurdum nem köti semmi. Lehetnek törvényességi problémák az Alaptörvénnyel ("született vérben és mocsokban"), de a tény, hogy ezeknek nem lett politikai konzekvenciájuk, pontosan mutatja, hogy mennyire politikai szöveg ez a valami, még ha cikkelyekre van is felosztva. Nem törvényszerű az ugyanis, kérem szépen, hogy az alkotmányra egy liberális demokrácia ethoszának részeként tekintsen a szuverén! Ki a francot érdekel Kelsen, Sólyom meg Kis János? Az alkotmányozás politikai aktus és mint ilyen létrehozhatja a dritte Reichot is, amint létre is hozta, és létrehozhatja a NER-t, amint létre is hozta. Másként kell vigyázni arra, hogy ne tudhassa! Politikai kultúrával, erős tradíciókkal, legitim kormányzással, okos és becsületes értelmiséggel -- politikával. Bizony, ismeretlen fogalmak az elmúlt 6-8 évből (és alig ismertek az elmúlt 300-ból, na mindegy).

Mármost ilyen körülmények között arról szenvelegni esztétizálni pesti klubokban, hogy az egész nem európai és nem legitim, az minimum a politizálás (és az alkotmányozás) félreértéséről tanúskodik, de egy szerintem ekvális egy (elkötelezett) hentes szemléletével: a húsból élek, tehát röfögjön és bégessen mindenki. Egyetlen szerszámot ismerek, ez a kalapács. Tehát körülöttem minden szög. Ellenzéki jogász vagyok, tehát az Alaptörvény jogi szöveg, annak meg randa, megmondta ezt már a Velencei Bizottság is. WTF? Lassan mondom (encore): a politikában minden a hatalomról és a politikai kultúrával kompatibilis rendről szól. Egyszóval: a tartós uralomról. Az alkotmányok is. Aktuálisan egy illiberális demokrácia keretei között. Miért következne ebből törvényszerűen, hogy az ilyen a szorgos ráolvasások hatására meg fog bukni, és visszatér a jól megérdemelt liberális demokrácia? (Az csak egy megnyugtató hipotézis jelenleg, hogy Orbán uralma nem lesz tartós, ezért az Alaptörvény sem legitim -- ez a best of ellenzéki jogászkodás mellesleg.)

4. Már megírtuk itt: Orbán úr radikálisan átértelmezte a politikát, átalakította a politikai rendszerünket, és azon van, hogy az etatista nacionalizmus mentén megszervezze a közgondolkodást. Ennek a törekvéshalmaznak az Alaptörvény a százas szege. Fair szabályok szerint alakít és szervez? Bizony nem. A közjó érdekében? Úgy tűnik, nem. Hatékony szabályok szerint? Attól függ, mit tartunk a hatékonyság fokmérőjének. Ha a hatalom biztosítását (amit ő), akkor hatékonyan. Hol a legalább hasonló hatékonysággal a liberális demokrácia (vagy a Mennyei Királyság, vagy az ebtartók tízparancsolata) nevében politizálni és szervezni képes ellenzék? Sehol. Hol az a politikus? Mutassa meg magát! Hol az értelmiség? Klubzik. Hol van április 6? A nyakunkon. Orbán úr nyilván meg fog bukni így vagy úgy, a legkevésbé a magyar nép ojthatatlan demokrácia-vágyának folyományaként, de örök figyelmeztetés, kvázi égő kereszt marad az éjszakában a mihaszna, inkompetens, korrupt, de önmagukra annál vakabb ellenzékek számára.

Itt,

itt,

itt,

itt,

itt,

itt.

A kérdés (nem véletlenül teszem fel) legalább tíz éve releváns Magyarországon. Ha hozzáteszem, hogy e tíz év két legmeghatározóbb politikai személyisége, akikből -- remélem -- a rossz kormányzás egy-egy modelljének névadója is válik a nem túl távoli jövőben (remélem, mert az már egy jobb kor előszele lesz), még mindig itt vannak közöttünk frissen és energikusan, további rombolásra készen, a kérdés annál is terhesebbnek tűnik, illetve egy posztnál nyilván alaposabb kifejtést igényel.  

A kormányzás sajátos képességeket követel, de még egy átlagosnál lényegesen feszítőbb korban sem igényel isteni tehetséget. (Figyelmeztető, hogy ilyen isteni tehetségeket amúgy is feltűnően nélkülöz az ország politikatörténete: hősökben, áldozatokban, árulókban, középszerben és lelki betegekben bővelkedünk, isteni tehetségekben kevésbé.) A korunk átlagos, nincs benne semmi könnyfakasztó vagy drámai, régiónk vagy az országunk pozíciójában és lehetőségeiben nincsen semmilyen különlegesség vagy változás, amit ne lehetne ép ésszel felfogni, megélni és menedzselni. Isteni tehetségre nem is volna szükség, ha már itt tartunk. Egy jó politikai iparosra volna.

Ezzel szemben két ember sajátos önképe (amely minimum elszakadt a realitásoktól) rányomja a bélyegét egy alacsony politikai kultúrájú nép életlehetőségeire, amely nép évszázadok óta nélkülözi az autonóm, polgári lét és a reális önbecsülés ethoszát. A saját politikai osztálya ellene fordult a múltban, és ezt teszi a jelenben is. Miközben Gyurcsány és Orbán máig és bármikor képesek egy rossz (szervilis és alacsony minőségű) politikai sajtó 90%-át megihletni és kitölteni, addig a kormányzati produktumuk az 1848 óta létező független vagy kvázi-független szakmai kormányzás legalja. Nyilván voltak lényegesen bűnösebb kormányzatok, válságosabb kormányzatok (1848-49, 1916-20, 1942-45, 1949-63), de viszonylagos nyugalom idején, az aktuális lehetőségek birtokában ennél kevesebbet kormányok még nem tettek le az asztalra.

Jól látszik ez abból, hogy vízióik vagy nincsenek (Gy.), vagy elhibázottak (O.). Ami az utóbbiból kitapintható, hogy itt valami "független" ország korszakos lehetősége állna előttünk, miközben a geopolitikain túl a gazdasági és kulturális alapjaink visszavonhatatlanul beszorítanak minket az európai térbe (de ha ezt sem hiszi el valaki, hát annyit már csak elhisz, hogy saját tőkeerő híján mindenképpen mások erejére kell támaszkodnunk, miközben semmi speciálisat nem tudunk ezért cserébe biztosítani, ami ne tenne bármikor leválthatóvá minket -- a Kelet számára), tehát a függetlenség agyrém és/vagy fügefalevél: ez utóbbi esetben a függetlenségi retorika valami másnak a leplezésére szolgál. És az O.-kormányzat egyszerre felmutatja mindkettőt.

Vízió tehát nincs vagy hibás. Ilyen körülmények között a legtökéletesebb stratégia vinne a leggyorsabban a szakadékba, de hát tökéletes stratégiáról természetesen szó sincs (Gy. esetében, tisztázzuk, nem volt szó semmilyenről): Orbáné mögül hiányzik például a legfontosabb, a társadalmi egyetértés. Vezetne, de a nyolcmillióból csak kétmillióan vannak mögötte, ami persze nem ok neki arra, hogy egy pillanatra megálljon, és elkezdjen gondolkodni. Aztán ahhoz képest, hogy névleg demokráciában élünk, az O.-kormány még a -- folyamatos hőzöngések és nagyotmondások közepette kommunikált, kevesek által osztott -- stratégiáját is homályosan fogalmazza meg, aminek persze megvan a racionális oka is. A stratégia kivehető kulcsszavai (munkaalapú társadalom, nemzeti tőke, állami szuverenitás, mintaadás Európának) egyfelől klappolnak ugyan a vízióval (autarkia, függetlenség), másfelől azonban olyan mértékben rombolják az ország versenyképességét, vagyis olyan egyértelműséggel mutatják fel a vízió hibás voltát, hogy a kormányzás simán -- és a politikai osztályunkra historikusan is jellemzően -- nemzetellenesnek is tekinthető -- miközben a stratégia nyilvánvalóan egy közpénzen létrehozott improduktív járadékos réteg eltartását és O. személyes hatalmának konzerválását célozza. Ezt a stratégiát én se szívesen hirdetném úton-útfélen.

Nehogy kiderüljön, hogy a kormányzás valójában a közrossz jegyében zajlik.

Minden releváns nemzetközi összehasonlítás és koherensen értelmezett "kemény" mutató (pl. az, hogy mennyibe kerül a 3%-os GDP arányos hiány fenntartása, milyenek a beruházási és az innovációs mutatóink, hogyan alakul a munkaerőpiac, a GNP/GDP arány, a társadalomszerkezeti változások, a feketegazdaság aránya, a KKV-szektor állapota stb.), csakúgy, mint a "puha", kulturális jellemzők arra utalnak, hogy nagy baj van.

Gyurcsány és Orbán révén a politikai demagógia több mint tíz éve üli torát a kormányzás felett. A két ember rendkívül gyenge kormányzati produktumának, a közjó felé történő világos, koherens, rendszerszerű építkezésre való tökéletes képtelenségüknek méltó megkoronázása a 2014-es "rezsiköltségvetés", amely már a nevében is lemond arról, hogy a valós kormányzati produktumot hozzon létre: csak a lerablásról szól. Semmi nem látszik belőle abból, ami boldogabb országokban a kormányzás alfája és ómegája (a költségvetés két oldalának a folyamatos társadalmi értékteremtés maximumára lehetőséget adó megtervezése és érvényesítése).

Megbízható kormányzati iparosok helyett kártékony, önreflexióra képtelen hatalommániások kitermelésére vagyunk csak alkalmasak. Ők nyújtják és tükrözik jelenleg a magyar politikai képességek maximumát. Nem véletlenül hasonlítanak annyira egymásra.

Értelmesek-e ezek politikai kiindulópontnak? Liberális vagyok. Konzervatív vagyok. Orbán. Bajnai. Államháztartás. GDP. (Stb.) Nyilván értelmesek. De ezt az értelmet a politikai spin doctorok, ideológusok, propagandisták és általában a politikai osztály főzi ki -- neked, olvasó. Tudnád magadtól, mi a liberális, mi a szocialista? Ugyan. Tudnád, miért fontos a GDP arányos költségvetési hiányt 3% alatt tartani? Ugyan. Kit érdekel ez egyébként is? Mi köze mindennek a személyes életedhez? Semmi. Mégis miért vannak? Hogy üsd a másik olvasót. Ütöd is. Hogy tömeggyűléseken legyél test és ököl. Leszel is. Hogy megalkudj az életeddel annak érdekében, hogy a másiknak még rosszabb legyen. Meg is alkuszol.

Ez a kínálati politika stratégiája. Röviden, a választók megvezetésére, akolba terelésére, gyarmatosítására. Milyen kellemetlen is lenne e logika számára, hogy egy nap a választó, akár egy rémálomból ocsúdva, úgy kelne fel, hogy feltenne három szuverén kérdést: (1) ki vagyok én? (2) mit akarok a pénzemet szívó politikusoktól és hatalmi központoktól, illetve (3) mit teszek annak érdekében, hogy felfogják, mit várok el tőlük? 

Mert engem már rohadtul nem érdekel a GDP meg az egészségügy finanszírozása és a négyes metróra felvett hitelkonstrukció -- ez egy számomra értelmezhetetlen közeg, azt viszont nem tűröm, hogy a politikus értelmezze. Más politikai nyelvet akarok. Kevesebb adót akarok fizetni, tiszta homlokzatokat akarok látni az utcán, és magam akarom fizetni az egészségügyi ellátásom egy részét egy magánbiztosítón keresztül, mert garantált minőségre vágyom magam körül a kórházban. Ennyi. A kérdésem hozzád, negédesen vigyorgó/vicsorgó (egyéni választókerületi) politikus (merthogy csak ilyenre vagyok hajlandó szavazni, az országos listát a politikai korrupcióra nyíló kapunak tartom), hogyan adod ezt meg nekem? Magyarul, ha már elveszed a pénzemet, mit adsz cserébe, és azt milyen hihető és okosan megtervezett rendszerben?

És arra is válaszolj, tudom nem szép kérdés, de egy életem van: miért finanszírozzam három egyetemet végzett, bárhol Európában versenyképes budapesti polgárként a karcagi hat általánost végzett, lusta és tudatlan munkanélküli segélyét? Mit teszel azért, hogy a nagy önfegyelemmel megszerzett életformámból ne kelljen leadnom? Győzz meg, mert különben elmegyek máshova adózni. Aztán, ha már itt tartunk, miért fizessek ennyi önkormányzati dolgozót, ha a saját szememmel látom, hogy kelletlenek és fecsérlik az időt -- a sajátjukat és az enyémet is? (...)

Vagy: gyári munkásként nagyobb családi támogatást, a gyerekeimnek ingyenes egyetemet, a feleségem versenyképesebb foglalkozásba való átképzését akarom. Mit tudtok mondani erre, ficsúrok? Hogy lehetek ennek az országnak hasznos polgára, ha nem fektettek belém több pénzt? (...) Mi az, hogy másfélszeresére nőne a deficit és a végén úgyis nekem kellene refinanszíroznom a megnövekvő államdósságot? Beszélj magyarul! Ja, hogy túl sokat akarok? Hát vegyetek el a gazdagoktól!  

A következőképp változna meg a világ: minden egyes szavazó aszerint kezdené méricskélni a parlamenti és önkormányzati képviselőit, hogy milyen tradeoff-ját (mérlegét) tudja nyújtani a választó személyes és szűk közösségi (érték- és anyagi) preferenciáinak. És aszerint választana közülük, hogy melyik tud számára jobb konstrukcióval előállni. Legelőször is a szavazók mind pontosabb és ésszerűbb kiszolgálása érdekében az adóbevételek egyre nagyobb hányada kerülne közép- és alsó szintű igazgatási hatóságokhoz, mert még az inflált igényeket is jobban ki lehet szolgálni hatékonyabb intézményrendszerben. Másodszor, a keresleti (állampolgár-vezérelte) politikában a szélsőséges igények (dögöljön meg a szegény vs. adózzon csak a gazdag) kioltanák egymást, illetve egy választókerületben a jelölt kiléte végül tükrözné az átlagos preferenciákat.

Röviden, ha mindenki leszokna arról, hogy megpróbálja eltalálni a közjót és a nemzeti érdeket, azaz nem dőlne be a politikai osztály logikájának, hanem a saját preferenciái teljesülése alapján ítélné meg a politikát, akkor nem nyomna a latban a politikai propaganda a személyes sorsokban megmutatkozó politikai hatékonyság megítélésében. Nem bódítanák el a polgárt a makroadatok és a nemzeti sors kérdései, miközben az életszínvonala és a saját sorskilátásai zuhannak. Azzal szemben, ami ma van, a nemzeti szintű szervezett hazudozás nem írná felül a személyes életek élményét a politikával kapcsolatban. Nem a politikusokkal és a világukkal lennénk szolidárisak, hanem a saját közösségünkkel és a személyes érdekeinkkel. A politikusokat világos elvárások alapján számoltatnánk el, akik el tudnák magyarázni, hogy miről miért úgy döntöttek, ahogy döntöttek. Ha nem, akkor legközelebb: lapát, megszégyenítés.

Ez a kiindulópont csak abban különbözik a mostani választási logikától, hogy erősíti a polgár ellenőrzését -- elsősorban szemléletileg -- a képviselője felett. A képviselet visszakapná eredeti értelme egy részét, és megkopna a pártpolitikusi identitás. A parlament valóban vitahelyszín és nem a kormány meghosszabbított szerve volna. Amit itt előadtam, az semmi más, mint egy másik politikai szemlélet: a közösségi politikai nézőpontja az elitek politizálásával szemben.

Nosza. Ami idáig volt, az elviselhetetlen, arrogáns és a velejéig hazug. Tudod jól, hova kell szavaznod, ha ezt akarod folytatni. 

Először is felejtsük el a polgárt abban az értelemben, ahogy a fiatal demokraták (fel)használják: a kis- és középvállalkozóként méltánytalanul megadóztatott, bizonytalan jogi és stagnáló piaci környezetbe taszított, eszetlen bürokráciával keserített, vevői körétől megfosztott, korrupcióra kényszerített, majd állami kegyelemkenyéren etetett magyart.

Vagy munkavállalói mivoltában: minimális (méltányos) szervezkedési jogaitól megfosztva, közalkalmazottként állami rabszíjra fűzve és életpálya gyanánt egyetlen országos munkaadóhoz rendelve, silány nyugdíj- és egészségügyi ellátásba kényszerítve, munkaadójával együtt finanszírozva egy korrupt állam intézményrendszerét, miközben kötelező hálára kényszerül (míg a tudatlanabbja természetesen hálát érez) az állam által visszaosztott szociális "vívmányokért".

A polgár először és mindenekelőtt az autonómia lehetőségét követeli. Az autonómia lehetősége döntően az államtól való gazdasági, szociális és morális függetlenséget feltételezi. Az autonóm polgár a jelenleginek legfeljebb a felét akarná adóban megfizetni, miközben örömmel vállalja a nyugdíjának, egészségbiztosítási ellátásnak és gyermekei tandíjának legalább részleges finanszírozását, mert tudja, hogy a nála maradó rész sokkal hatékonyabban fordul értékteremtő, versenyképes szolgáltatásba, és állami működési oldalon további megtakarításokat tesz lehetővé.

Az autonóm polgár nem kívánja finanszírozni a veszteségesen kezelt köztulajdont, a versenyellenes közbeszerzéseket, a versenyképtelen közmunkát, minőségellenőrzés nélkül a közszolgáltatásokat és a közszolgákat, a jelenlegi átláthatatlan rendszerben a köztisztviselőket, és a totálisan torz állami önkép részeként felhízlalt közkullancsok széles táborát a sajtószolgáktól a pártlakáj Kossuth-díjasokig. Úgy véli, hogy a mai magyar gazdaság egyetlen hatalmas korrupciós medence, amelyben se a munkaerőnek, se a szolgáltatásoknak, se a közszférának nincsen reális ára. Az állam piactorzító, korrupt keze minden értékcserén rajta hagyja a nyomát, piacképtelen léhűtők légiói közpénzen gazdagodnak Vuitton-táskáktól kezdve bekötő utakon át stadionokig, készpénztől részvényeken át mindennel, amivel csak nem szégyellenek, miközben a társadalom és a közösségek fuldoklanak a pénztelenségtől és a perspektívátlanságtól.

Az autonóm polgár nem akarja viselni az állam fizikai és morális agresszióját sem. Az államra úgy tekint, mint a leghájasabb, legnagyobb hangú, legrészegebb pauperre az ivóban, aki mindig mások rabolt pénzén vedel, közben nagy hanggal dicséri magát, tolakszik, kioktatja a kocsma népét, rendszeresen odahány a pultra, és nem tisztítja ki maga után a WC-t.

A polgártól az autonómiájának ezen a kezdetleges fokán is elvárják, hogy a korrupt államot és az egész háztartását eltartsa. Ő fizeti a ladikot, a révészt, a kikötőt, az innenső- és a túlpartot, lassan már a Dunát is. A ladikba mégis bemászott a fenti háromszáz kilós büdös, arrogáns potyautas, pusztán a tömege miatt elsüllyesztéssel fenyeget, és még nagy hangon dirigál is.

Az autonóm polgárnak még sincsen politikai képviselete. Hát lesz!

Nehéz megszokni az egyébként trehány és korrupt baloldali (közéleti) értelmiségnek, hogy a magyar politikai tájkép tényleg megváltozott. Jött egy ember, aki mára a legpolitikusabb politikussá vált -- pusztán azáltal, hogy túlhelyezte magát "jón és gonoszon" (a liberális demokrácia moralitásán, vö. Nietzsche), és elkezdte működtetni a politika sajátlagos rendezőelvét: a hatalmat.

Azért nehéz megszoknia a tisztes úri szalonnak ezt a jelenséget, mert éppen maga járult hozzá a "jó és a gonosz" korrumpálásához -- vágta el az utat a maximálisan jó értelemben vett, jobb helyeken még mindig domináns liberális (erkölcsi fókuszú) politizálás előtt --, amikor eleszdéeszesedett, ezért nincs már milyen alapról szónokolnia. A moralitást moralizálássá züllesztette, mert magáévá tette a politika hatalmi érdekét, de továbbra is erkölcsi (demokratikus) nyelvezetet használt. Most, amikor valaki kimondta és aszerint él, hogy a politikában a moralitás érdektelen, a moralizálás nem több mint a korrupció főhajtása az erény előtt, illetve egyetlen faktum van, és ez az erő, a baloldali házinép talaját vesztette, és máig nem talál fogódzót. Pénze nincs, a politikusai suták, legitimációja alig. (Jellemző, hogy a legutóbbi affér óta idestova 48 órája folyik az önmarcangolás, amelynek vitathatatlan csúcspontja, hogy a Klubrádió ma du. 5 órai híreiben az első három perc Kuncze rádiós karrierjének siratásával telt. Ahelyett, hogy a politikusit siratták volna, ha már.)

Kedvemre való látni ezt a tengeribeteg közeli állapotot. Orbán persze az erő kultuszába gabalyodva jóval közelebb került a nemzetiszocializmushoz, mint hinné és szeretné, de kétségtelen megtette mindenkinek azt a szívességet, hogy legalább láthatjuk: nem lehet büntetlenül túl sokáig hatalomban tartani a jellemtelenséget és a mindennapi korrupciót, ha el akarjuk kerülni az erő(szako)t. Mert valamilyen pozitív szervezőelv előbb-utóbb fel fog lépni a hiány betöltésére. Továbbá van olyan logika, amellyel a korrupció úgy is kiiktatható, hogy közben újjászületve ünnepelni lehet mint egy új világ elismert alkotórészét. Viszont -- látni kéne már -- akkor más lesz a jelentése (miként más is lett) és nem támadható egyszerű (vagy akár rendszerszintű) korrupcióként, hiába görcsöl ezen a tévelygő ellenzék.

Orbán most újrarendezi a tájat. Irt, tarlót éget, épületeket tesz földdel egyenlővé, újakat emel, újra fásít, ha kell, hegyeket épít. Amit tesz, egyeseknek korrupciónak, illetve a régi kontextusból autokráciának tűnik -- az új tájban azonban újszerű játékszabályok születésének, új rendnek, amely az amorális hatalmat (a népi zsargonban: a nemzetet és az igazságot) szolgálja. Új világot alakít, amelyben a baloldalt nagyjából némaságára és észrevétlenségre ítéli. (Szinte a poszthoz időzítve született meg ma a Hivatalos Történelem Nemzeti Hivatala, a VERITAS is. Gyanítom, nem terem majd sok babér a baloldalnak ebben a történelemben.)

De: az ellenzék előtt továbbra is ott a lehetőség, hogy kreatívan viszonyuljon a helyzethez, és ellentámadásba menjen át. Ám ez az ellenzék nem a mai baloldali ellenzék lesz már. (Nem akarom hosszan ragozni, miért, lásd a cikk elejét.)  Az, nagyon helyesen, most pántlikázza az önfelszámolását. Nincs kétségem afelől, hogy Orbán akkor sem tudná győzelemre vinni a hatalmi politizálást, és előbb-utóbb akkor is elbukna, ha ellenzéke sem volna -- mert a világ nem kedvez neki, és a rendszere, mint minden etatizmus, nagyon alacsony hatékonyságú.

De távolról sem mindegy, mikor és milyen állapotban adja át az országot. Az egyetlen, ami ezt siettetni tudja, egy új ellenzék lehet.

Amikor a hadsereg vert helyzetben merészkedik csatába, szervezettsége, anyagi lehetőségei, taktikai tudása messze alatta marad az ellenfélének... Amikor a katona ruhája lyukas, a bakancsa beázik, a fegyvere öreg és elhasznált, amikor a mellette állók arcán a félelmet és a lemondást látja... Amikor a hátország kimerült, hitetlen és lepusztult...

...akkor a jövő egyetlen ember kezében van. Ez a Hadvezér.

Akkor ennek a hadvezérnek a vállát nyomja minden teher. Akkor ennek a hadvezérnek a küldetése, hogy felrázza a mélyen eltemetett energiákat és pótolja a maga lelki erejével és felkészültségével azt, amiben az objektív körülmények hiányt szenvednek .

A mai Magyarországon nem túlzás a háborús metafora a politikában. Egyébként sem, de ma különösen nem. Ezt tükrözi a Békemenet elnevezés is, hisz mi másról szólna ez, mint az ERŐ felmutatásáról és a politikai ellenfelek elnémításáról.

Ilyen körülmények között a baloldal mégis olyan tábornokokat választott magának, akikben -- egyetlen kivételével -- már nem hisz. De ennek az egynek a pártja még mindig 5% alatti és maga súlyos stigmákat visel, amelyek egy részének (too bad) a baloldal is hitelt ad annak a játéknak a részeként, amelynek a szabályait az ellenség diktálja.

A hadvezér nagyságát végeredményben a lelki ereje, a felkészültsége, és a hitelessége adja. Hogy érte bárhova bármikor. A baloldal posszibilis hadvezére, Mesterházy, ma megméretett és könnyűnek találtatott -- nem egy csatában, hanem a saját hadserege előtt tartott eligazításon. Átütött a lelki erejének, a felkészültségének és a hitelességének bűnös hiánya. Az, hogy vagy nem érzi a felelősséget vagy leveti magáról. Bárhogy is, győztes hadvezér sose lesz belőle -- hadnagynak, egy szakasz élén is gyenge volna ilyen mentalitással. Ott a színpadon világossá vált: nem érti a tétet, felkészületlen, és cserben hagyta a katonáit. Gyenge ember.

A másik oldalon óriási tömeg előtt az ellenséges vezér ma nem csak azt bizonyította, hogy mennyivel nagyobb erőforrások fölött rendelkezik, de azt is, hogy megtanulta a korábbi leckét: ennek ellenére sem bízza el magát. Az övéi előtt bőven demonstrálta a saját erejét. Felkészült volt, strukturált, ízléses -- és kegyetlen. Megüzente az ellenfeleknek, hogy esélytelenek, de azt is, hogy levadássza őket. Mozgósított, parancsolt, és imádták ezért. Érte bárhova bármikor. (A kérdés nem az, ideális-e ez az ország szempontjából. A kérdés az -- lenne, de a posszibilis hadvezér nem tette fel --, hogy miként lehet legyőzni. Amiről mások beszéltek, az összefogás, az ebben a pillanatban csak az ellenzéki lista újranyitásaként értelmezhető, egyébként tartalmatlan. Félő, az is marad, mert se üzenet, se szellemiség.)

A baloldal szétesett, gyenge minőségű -- egy haderő paródiája. Értse meg, lassan mondom: nincs olyan, ahol fölényben lenne. Ma elbukott a hadvezére, mielőtt a végső ütközet elkezdődött volna. Miközben -- nincs rá enyhébb szó -- döbbenetes erővel mutatkozott meg az alkalmatlansága, jó ütemérzékkel támadták hátba és kezdték ki az övéi a színpadon és a színpad előtt, ám emiatt semmi sajnálatot nem érdemel. Csak idő kérdése, hogy egy ilyen vezér ellen mikor kezdenek el szervezkedni a parancsnokai, a serege mikor kezd elszivárogni, és ma semmi mást nem láttunk, mint ennek az első nyilvánvaló jeleit. Lassan mondom: vesztes. A végső csata egy karnyújtásnyira van.