Értelmesek-e ezek politikai kiindulópontnak? Liberális vagyok. Konzervatív vagyok. Orbán. Bajnai. Államháztartás. GDP. (Stb.) Nyilván értelmesek. De ezt az értelmet a politikai spin doctorok, ideológusok, propagandisták és általában a politikai osztály főzi ki -- neked, olvasó. Tudnád magadtól, mi a liberális, mi a szocialista? Ugyan. Tudnád, miért fontos a GDP arányos költségvetési hiányt 3% alatt tartani? Ugyan. Kit érdekel ez egyébként is? Mi köze mindennek a személyes életedhez? Semmi. Mégis miért vannak? Hogy üsd a másik olvasót. Ütöd is. Hogy tömeggyűléseken legyél test és ököl. Leszel is. Hogy megalkudj az életeddel annak érdekében, hogy a másiknak még rosszabb legyen. Meg is alkuszol.
Ez a kínálati politika stratégiája. Röviden, a választók megvezetésére, akolba terelésére, gyarmatosítására. Milyen kellemetlen is lenne e logika számára, hogy egy nap a választó, akár egy rémálomból ocsúdva, úgy kelne fel, hogy feltenne három szuverén kérdést: (1) ki vagyok én? (2) mit akarok a pénzemet szívó politikusoktól és hatalmi központoktól, illetve (3) mit teszek annak érdekében, hogy felfogják, mit várok el tőlük?
Mert engem már rohadtul nem érdekel a GDP meg az egészségügy finanszírozása és a négyes metróra felvett hitelkonstrukció -- ez egy számomra értelmezhetetlen közeg, azt viszont nem tűröm, hogy a politikus értelmezze. Más politikai nyelvet akarok. Kevesebb adót akarok fizetni, tiszta homlokzatokat akarok látni az utcán, és magam akarom fizetni az egészségügyi ellátásom egy részét egy magánbiztosítón keresztül, mert garantált minőségre vágyom magam körül a kórházban. Ennyi. A kérdésem hozzád, negédesen vigyorgó/vicsorgó (egyéni választókerületi) politikus (merthogy csak ilyenre vagyok hajlandó szavazni, az országos listát a politikai korrupcióra nyíló kapunak tartom), hogyan adod ezt meg nekem? Magyarul, ha már elveszed a pénzemet, mit adsz cserébe, és azt milyen hihető és okosan megtervezett rendszerben?
És arra is válaszolj, tudom nem szép kérdés, de egy életem van: miért finanszírozzam három egyetemet végzett, bárhol Európában versenyképes budapesti polgárként a karcagi hat általánost végzett, lusta és tudatlan munkanélküli segélyét? Mit teszel azért, hogy a nagy önfegyelemmel megszerzett életformámból ne kelljen leadnom? Győzz meg, mert különben elmegyek máshova adózni. Aztán, ha már itt tartunk, miért fizessek ennyi önkormányzati dolgozót, ha a saját szememmel látom, hogy kelletlenek és fecsérlik az időt -- a sajátjukat és az enyémet is? (...)
Vagy: gyári munkásként nagyobb családi támogatást, a gyerekeimnek ingyenes egyetemet, a feleségem versenyképesebb foglalkozásba való átképzését akarom. Mit tudtok mondani erre, ficsúrok? Hogy lehetek ennek az országnak hasznos polgára, ha nem fektettek belém több pénzt? (...) Mi az, hogy másfélszeresére nőne a deficit és a végén úgyis nekem kellene refinanszíroznom a megnövekvő államdósságot? Beszélj magyarul! Ja, hogy túl sokat akarok? Hát vegyetek el a gazdagoktól!
A következőképp változna meg a világ: minden egyes szavazó aszerint kezdené méricskélni a parlamenti és önkormányzati képviselőit, hogy milyen tradeoff-ját (mérlegét) tudja nyújtani a választó személyes és szűk közösségi (érték- és anyagi) preferenciáinak. És aszerint választana közülük, hogy melyik tud számára jobb konstrukcióval előállni. Legelőször is a szavazók mind pontosabb és ésszerűbb kiszolgálása érdekében az adóbevételek egyre nagyobb hányada kerülne közép- és alsó szintű igazgatási hatóságokhoz, mert még az inflált igényeket is jobban ki lehet szolgálni hatékonyabb intézményrendszerben. Másodszor, a keresleti (állampolgár-vezérelte) politikában a szélsőséges igények (dögöljön meg a szegény vs. adózzon csak a gazdag) kioltanák egymást, illetve egy választókerületben a jelölt kiléte végül tükrözné az átlagos preferenciákat.
Röviden, ha mindenki leszokna arról, hogy megpróbálja eltalálni a közjót és a nemzeti érdeket, azaz nem dőlne be a politikai osztály logikájának, hanem a saját preferenciái teljesülése alapján ítélné meg a politikát, akkor nem nyomna a latban a politikai propaganda a személyes sorsokban megmutatkozó politikai hatékonyság megítélésében. Nem bódítanák el a polgárt a makroadatok és a nemzeti sors kérdései, miközben az életszínvonala és a saját sorskilátásai zuhannak. Azzal szemben, ami ma van, a nemzeti szintű szervezett hazudozás nem írná felül a személyes életek élményét a politikával kapcsolatban. Nem a politikusokkal és a világukkal lennénk szolidárisak, hanem a saját közösségünkkel és a személyes érdekeinkkel. A politikusokat világos elvárások alapján számoltatnánk el, akik el tudnák magyarázni, hogy miről miért úgy döntöttek, ahogy döntöttek. Ha nem, akkor legközelebb: lapát, megszégyenítés.
Ez a kiindulópont csak abban különbözik a mostani választási logikától, hogy erősíti a polgár ellenőrzését -- elsősorban szemléletileg -- a képviselője felett. A képviselet visszakapná eredeti értelme egy részét, és megkopna a pártpolitikusi identitás. A parlament valóban vitahelyszín és nem a kormány meghosszabbított szerve volna. Amit itt előadtam, az semmi más, mint egy másik politikai szemlélet: a közösségi politikai nézőpontja az elitek politizálásával szemben.
Nosza. Ami idáig volt, az elviselhetetlen, arrogáns és a velejéig hazug. Tudod jól, hova kell szavaznod, ha ezt akarod folytatni.