1000 leütés

Alacsony hatékonyságú pártrendszerünket a korrupt társadalom tartja életben. A pártrendszer kártékonysága semmi mást nem tükröz, mint a társadalom egészének erkölcsi, adózási, bizalmi hiányosságait. A tágabb politikai rendszerünk lényege valójában a rossz gyakorlatban való megegyezés, a cinkos kiegyezés a politikai osztály és a polgárosulatlan társadalom között. A politikai osztályunk semmi mást nem csinál a maga szintjén és eszközeivel, mint az alávetett rétegek a saját szintjükön -- rombolnak. És mindkettő elnézi a másiknak a rombolást. A politikai osztály és az alávetett rétegek között szövetség jött létre ebben a rombolásban, a nemzeti érdekkel szemben.

Amíg nem vagyunk képesek legalább néhányan elfogadni ez az alapvetést, addig a társadalmi kilábalásra semmi esély. Az Orbán-rezsim az erőkoncentráció politikájával növeli a rombolást, mert növeli az (anyagi, erkölcsi, konszolidációs) erőforrások kivonását a társadalomból, amit úgy próbál ellensúlyozni politikailag, hogy egzisztenciális anarchiát enged az alsó néhány vagyoni decilisben: nem száll szembe a feketegazdasággal, gátolja az önsegélyezés vagy a társadalmi önszerveződés gyakorlatát. Az állam körül létrejövő újburzsoázia célja nem a közjó szolgálata, nem a polgárosulás beindítása, nem egy fenntartható új konszenzus létrehozása, ezért csak egyre jobban elmélyíti a társadalom válságát. Az alsó életvilág korruptsága viszont olyan mentalitást táplál, amely nyilvánvalóan nem teszi lehetővé vagy életszerűvé az állam számonkérését. Ezek a tendenciák egymást erősítik, és ez a hatás ássa aztán alá a társadalmi újjászerveződés esélyeit.

Rend nincs, hatékonyságra semmi esély, ellenben mindenki kimondatlan célja a társadalmat átjáró korrupt közmegegyezés továbbéltetése a valós nemzeti érdekkel szemben, a korrupció koncentrációja fent, a korrupció szabadjára engedése lent, középen pedig (az alkalmazottak, a KKV szektor jogkövető hányada, a polgári rend elszivárgó tartalékai) esetében az adózási szigor, a bürokrácia, kisebb részben az állami osztogatás, effektíve e rétegek erkölcsi és anyagi megroppantása -- mindent összevetve a társadalmi anómia (kb. szétesés) táplálása. A Fidesz állama ma még erősíti, holnap már nem lesz képes visszafordítani ezt a folyamatot, amelynek a vége szerintem nem lassú erózió után, hanem erőszakos társadalmi robbanással fog bekövetkezni.

Mindeközben a rossz társadalmi közmegegyezés része a Fidesz illegitim államának fenntartása: a korrupt állam fenntartása értelemszerűen érdeke a korrupt társadalomnak. A Fidesz osztogatási rendszere pontosan arra a felismerésre indítja a legkülönfélébb rétegeket, hogy koncentráltan, jól érthető "fejezetekben" lehet hozzájutni forrásokhoz, javakhoz. Ezek az egymástól független, random "ajándékok" (diszkrét transzferek) szembe állítják egymással a társadalom csoportjait, és érdektelenné vagy ellenérdekelté teszik őket az intézményekben megnyilvánuló összefogásban -- a tényleges, fenntartható rend kialakításában. Az utóbbi tíz évek államának eredménye a társadalmi anarchia, és ez az anarchia a Fidesz-állammal visszanyerhetetlen egyensúlyvesztést szenvedett (nagyobb összkorrupció, fenntarthatatlanság), amelynek a vége törvényszerűen az eddigieknél is mélyebb válság lesz.

Mindennek fényében a Polgári Konzervatív Párt szerint az ország nem reménykedhet néhány évtizednél hamarabb a konszolidációs fordulatban. Ennek első fejezete azonban a radikális beavatkozásról kell szóljon. Erről e poszt második részében, még ma.

Az országot 2008-ban "éppen csak megérintő válság" (Király Júlia, MNB-alelnök, szakértő No. 3447) találkozása a több éves gazdaságpolitikai csődtömeggel mély likviditási és növekedési válságba taszította az országot. A 2010-es állapotunk azt jelzi, hogy sem a válság értékelésében, sem a kilábalási lehetőségekben nem volt tudatos konszenzus. A magyar társadalom elutasította ugyan az addigi politikát, de nem szembesült a tényleges teendőkkel: a közbeszéd a nemzeti populizmust támogatta és juttatta hatalomra, noha annak a tartalma akkor is üres volt, mára pedig rendkívül károssá és félrevezetővé vált.

2014-re elvált, hogy a gazdasági fundamentumok és a gazdaságszerkezet kórós egészségi állapotát (kicsi, nyitott gazdaság, gyenge nemzeti tőke, gyenge termelékenység, feketegazdaság) az állam amúgy is aggasztó parazitizmusának (túladóztatás, korrupció, állami intervencionizmus, eladósodottság, alacsony hatékonyságú államháztartás) tovább romlásával elhúzódó kómába lehet lökni. Az autonómiákban, a jogbiztonságban, a közteherviselés rendszerében, a megújulási képességeinkben, a nemzetközi viszonyainkban stb. bekövetkezett súlyos rombolással szemben lassan négy év után (!) sem látszik a mérleget valamennyire is egyensúlyban tartó alternatív reformprogram -- ami persze nem is meglepő egy olyan kormányzati miliőben, amelynek egyetlen célja a hatalomközpontosítás és a Főbácsi erejének aggasztó kiteljesítése. Az elért "eredmények" nyilvánvalóan nem eredmények, bármilyen jelen idejű költség/ár vizsgálatnak vetjük is alá őket -- és főleg nem azok, ha a jövőbeni hasznok elmaradását is ideszámítjuk. 

Mindez több-kevésbé köztudott és valamelyik vetületében nap mint nap megjelenő vélemény az ellenzéki publicisztikában. Nem nagyon beszélünk azonban a tényleges lehetőségeinkről. Bajnai pl. a realizmus jelének tartja, hogy milliónyi új munkahely helyett csak 220 ezerről beszél (és hogy jött ki ez a szám, szakértők?), holott a 220 ezerre sincsen semmilyen remény (a versenyszférában mármint). A nyugati gazdaság növekedése az elkövetkező öt évben biztosan nem fogja meghaladni a másfél-két százalékot, miközben a belső munkanélküliség óriási és a termelékenység tovább nő, a Távol-Kelet továbbra is versenyképesebb alacsony hozzáadott értékű termelésben (is), semmi okuk arra, hogy komolyabb működő tőkét idehozzanak, további térségek várnak a világgazdaságba való bekapcsolódásra stb. -- de ami a legfontosabb, a magyar gazdaság vonzereje (válasza arra az egyszerű kérdésre, hogy mi a bánatos francért jöjjön ide a tőke) definiálatlan. 

Az ország rövid- és hosszútávú növekedési fundamentumai egyaránt hiányoznak. Se az elitoktatás, se a KF, se a szakmunkásképzés nincs olyan állapotban, amelyről ma meg lehetne mondani, hogy mi akarunk lenni 10-15 év múlva. Néhány szigetszerű hatást leszámítva a magyar tulajdonú agrárszektor, ipar, és a tercier szektorok külön-külön is évtizedekkel vannak elmaradva a fejlett világtól (folyamatminőségben, hatékonyságban, menedzsmentkultúrában, technológiában, az ellátási láncukkal való integrációban, likviditásban). Az országról nincsen -- nemhogy konszenzusos, de -- semmilyen versenyképes jövőkép. Van viszont elképesztő önbecsapás. Az ideérkező befektetések még mindig jobbára az európai mérce szerint alacsony munkaerőköltségek és az EU tagságunk kettős előnye miatt jönnek -- és ezt is csak akkor, ha a jogbizonytalanság kiváltotta magasabb kockázatot sikerül adókedvezményekkel, a nyilvánosság számára ismeretlen ösztönzőkkel és stratégia szerződésekkel (?) ellensúlyozni, ami további veszteségeket jelent. Az állam tehertétele kriminálisan nagy. A nemzeti valutánkat manipulációs célokkal tartjuk. Semmi sem olyan, amilyennek mondják vagy amilyennek lennie kellene.

Egyik párt sem mondja el azok közül, amelyekre majd szavazhat a nagyérdemű, hogy kb. 99%-os a valószínűsége annak, hogy az ország az elkövetkező parlamenti ciklusban az ilyen vagy olyan mértékű lecsúszás állapotában marad -- nem lennék meglepve, ha 2018-ra stabilan elénk kerülne Románia az egy főre jutó GDP-ben, a fejlettebb régiós országoktól való elmaradásunk pedig további 5-7%-kal nőne, a rossz fundamentumokon túl azért, mert a gyenge kereslet mellett a forrás és az eszköz oldalon is egyre erősebb verseny van kialakulóban, amelyben az ilyen felkészületlen országok, mint a mienk, egyre nagyobb relatív hátrányra tesznek szert. Ennek elkerülésére gyakorlatilag semmilyen lehetőség nincs a jelenleg ismert gazdaságkoncepciókkal.

A pártok? Az ország lecsúszásáról hallgatnak, nem ismertetik a valós munkaerőpiaci lehetőségeket (a versenyszektorban foglalkoztatottak száma jó esetben is stagnálni fog), növekedni fog a szegénység, tovább romlik a közszolgáltatások színvonala, legfeljebb csak abban lehet különbség, hogy az újraelosztásban ki jár majd jobban és rosszabbul, viszont az állami forrásokért folyó harc ennek következtében egyre gátlástalanabb lesz (igen, akkor is, ha a nyomorult MSZP és a balos paraziták jutnak hatalomra), ami további korrupciót és hatékonyságvesztést fog okozni. Az állam fenntarthatatlan ballasztja elképesztően, multiplikációs hatásokon keresztül rombolja a magyar társadalom lehetőségeit.

És ennek ellenére még mindig Gyurcsány és Orbán személyében nyilvánul meg ennek az országnak minden közbölcsessége, akikben egy szakadék választja el egymástól a politikusi és az államvezetői képességeket, a magyarokban meg az előbbi túltengése rendre elhomályosítja és bocsánatossá teszi az utóbbi hiányát. Ami 2004 óta, a hozzájuk köthető években folyik itt, az olyan mérvű lemaradást és versenyképességvesztést okozott az országban, hogy az belátható időre kilökött minket az EU-maghoz felzárkózó közép-európai országok közül. De ez a két ember még mindig szívósan velünk van, a társadalom tovább jutalmazza őket. Öngyilkos temperamentum. Se gazdasági, se politikai stratégiánk.

A holnapi poszt a Polgári Konzervatív Párt politikai ajánlatát fogja tartalmazni a magyar választók felé. Egyebekben ajánlom ezt 7:37-től.

Lánczi András elgondolkodtató cikkét hozza a Heti Válasz "Miért Orbán Viktor?" címmel, egyfelől jó betekintést adva egy elkötelezett gondolkodó lelkébe (nincs mese, a rezsim egyik oszlopát jelentő Századvég Alapítvány elnöke nem egyszerű kurzuslovag, hanem valóban csodálja Orbánt), másfelől azonban üdítő színfoltot is képezve az igényesebb politikai publicisztikában. Az első ránézésre legalábbis. A másodikra a színfolt inkább ijesztővé válik. Konkrétan hullaszínűvé. 

A levezetésem hosszú lesz, de megéri a kitartást. Utána megért valamit az olvasó Orbán vezető ideológusától, első kézből, amit talán nem hinne el más módon.

Hogy a végével kezdjem, a kérdésre (t.i. hogy miért Orbán a legsikeresebb hazai politikus), Lánczi zavarba ejtően sokszínű választ ad: mert "egyedül ő jutott el annak felismeréséig, hogy a politikusi létmód legfőbb mércéje a cselekvés"; "a politika lényege a hatalmi viszonyok kezelése, a nép jólétének biztosítása a politikai harcok közepette is, valamint hogy a kormányzásnak a kormányzott emberek természetéhez kell igazodnia"; és "ami messze nehezebb, mint a megértés: képes a saját felismerései szerint cselekedni is."

Ez nem tűnik olyan átütőnek, megint csak így első hallásra. De a magyarázó betétekkel együtt a következő logikához érünk.

Egy, a politikus "fő kérdése" nem ideológiai, hanem, hogy "miként tudja egyben tartani a politikai közösségét." (Első közbevetés: ez korántsem magától értetődő. Sőt, szociológiának a plurális intézmények és a posztmodern kultúra korában erősen anakronisztikus.) "A másik cél a legrosszabb, a belháború vagy az anarchia elkerülése." (Második közbevetés: a szerző itt a 16. és 17. századi politikai gondolkodás fogalmaival operál teljesen voluntarista módon. Bármennyire is mély és borongós a hangfekvése, mindkét célt a légből kapta. A politikai hatalmat az anarchia fenyegetésével legitimálni elég baljósnak tűnik az érvelésnek már ezen a pontján.) Orbán válaszai: erős Magyarország és rend. (Ha ezek valóban az előbbiekből következnek, akkor minimum szemfényvesztésnek illenek be, de lehet ebből még rosszabb is. Nem akarok most aktuálpolitikába keveredni, de az Orbán-kormány egyik fogalom mögé sem alakított ki empirikus tartalmat: se erős ország, se rend. Erős végrehajtó hatalom esetleg. Ne keverjük össze őket. Fenntartom: a szerző ünnepélyes fejtegetése ezen a ponton egyelőre szemfényvesztésbe fúl.)

Orbán e két cél mögé akar "erőt és többséget" biztosítani, mondja Lánczi. Milyen lesz tehát az az erő (és többség), amit az erő (erős ország, valójában erős kormány) érdekében vetnek be? Erő az erőért. Megint csak az első -- de csak az első hallásra -- értelmetlen. Mégis világos, hogy megtaláltunk valamit, ami kulcsszónak tűnik az érvelésben. Az erő. Magyarországon a Kádár-rendszer nyílt restaurációja zajlik, mondta Orbán 1996-ban. Megmosolyogtató. De ha az zajlott, mi volt a gond? Ha az ideológia nem számít, csak az erő, akkor mi volt ezzel a gond? Hogy nem Orbán ereje volt? Attól tartok, igen. Nem a keresztény, nemzeti, polgári stb. Magyarország rendjét hiányolta (hiszen az ideológia nem cél), hanem a saját erejét kevesellte. És ezen változtatni akart. Lánczi kihagyja ezt a láncszemet, amely láncszem pedig a -- saját gondolatmenete alapján --  egyedül lenne képes összekötni a szoci "restauráció" és a rend közötti erőszakolt oppozícióból előálló szakadást. Hőse felvette a harcot a "megalvadt struktúrákkal", hogy létrehozza a saját megalvasztandó struktúráit.

Orbán 2002-re (a vesztes választásokkal) érkezik meg "a politika valóságába". Eldöntötte, hogy nem akar többé kikapni. Eldöntötte, hogy elég erős lesz. (Emlékszünk?) Lánczi erről a fordulatról a szimpatizáló pszichologizálás közben bizony egy kurzuslovag módjára feledkezik meg.

Helyette egyre baljósabb fordulatokat vesz az érvelés. Megtudjuk -- cui prodest? --, hogy Orbánt a felesége juttatta el a hithez, amelyről, úgymond, minden politikusnak ki kell alakítani a viszonyát a mi kultúránkban. (Lánczi erről tíz éve még másképp vélekedett, de hadd legyek ironikus ezen a ponton: aki Orbán követőjének szegődik és ráadásul politikai gondolkodó, annak képesnek kell lennie hőse mindenkori pályaképét az adott politikai aktualitásokból és hitekből kiindulva újrarendezni, sőt ha még jobban teljesít, akkor a régi mitológiákat is az új alá szervezni). Eljutott, de milyen hithez? Úgy tűnik, a keresztények Istenébe vetett hithez, "amelynek középpontjában az emberi méltóság és a hit áll", mert hogy ez váltotta volna fel Orbán új rendjének emberképében a "kommunista embertípust" (de egy kicsit a gentlemant, az ideig-óráig velünk élt polgárt, a hazafit, mindenkit). Mármost, kérdezem én teljesen jóhiszeműen, mennyire igaz az, kérem, hogy a Fidesz érdeklődésének homlokterében "az emberi méltóság" és a "hit" állna? Akármelyik.

De ez mellékes. Sokkal fontosabb, hogy Orbán állítólag a "hit és a racionalitás új viszonyát alakította ki magában", mert "felismerte" a vallás "civilizátori" (helyesen civilizáló) erejét. Nem foglalkozom ezekkel a fordulatokkal, de Lánczinak nem az egyetlen (hogy finoman fogalmazzak) verbális hajbókja Orbán zsenije előtt ott is (pl. a teoretikus politikai gondolkodásban), ahol Orbán nyilvánvalóan érdemtelen. Mégis Lánczi szerint ő azon kevés politikus egyike a világban, akit "egyszerre lehet politikusként és gondolkodóként is vizsgálni." Persze, lehet. Csak nem érdemes.

Mármost, amit akarok végül mondani, hogy ennek a hites kitérőnek az ég egy adta világon semmi értelme az egész gondolatmenet szempontjából, ha csak az nem, hogy Orbán valahonnan megneszelte, hogy a vallás valóban a nép ópiuma, és érdemes nagy adagban a piacra dobni. Lehetőleg az iskolákban is. Hogy mi köze ennek az emberi méltósághoz meg a hithez -- nem kell nekem megmondanom. Megmondta azt a cikke legelején a szerzőnk. "A szavak, ideológiák, intézmények csupán hasznos eszközei a kitűzött célok elérésének, [és] a politikus csak akkor lehet sikeres, ha folyamatosan fenn tudja tartani, növelni tudja a cselekvési és mozgásterét." Hadd ne kommentáljam ezt az érvelésemnek ezen a pontján.

2002-től tehát Orbán elkezdett alkalmazkodni "a politikai realitásokhoz." Mit jelent ez? Erősítette pártja szervezettségét, kihasználta ellenfelei hibáit (párton belül és kívül), bevetette az (akkori, még demokráciaszerű) demokrácia nyújtotta összes eszközt, mondván, "a politika mindennapjai csak áttételesen igazodnak elvekhez és eszmékhez". Lánczi nem mondja ki, mert megint felülkerekedik rajta a kurzuslovag: Orbán nekifogott a rendszer destabilizálásának. És végrehajtotta azt. Többször közel jutott ahhoz, amit nyugodtan lehetne puccsnak is nevezni, de végül a -- gyenge, a válságtól és politikusai inkompetenciájától meggyengült -- köztársaságot választások útján vette be.

Lánczi ujjongással taglalja, hogy Orbán elég közelről tanulmányozta ahhoz az emberi természetet, hogy úgy dönthessen, "minden érzelgősséget ki kell zárnia más emberekhez fűződő kapcsolatából; a kiindulópont a bizalmatlanság". Nem először követik egymást érthetetlenül önmagukban is érthetetlen érvek a cikkben, de a lényeg világos: Lánczi üdvözli a politika "menedzserszerű felfogását". Eszerint a politika olyan munka, mint bármi más, ha nem áll mögötted egy külső nagyhatalom, akár fegyveres erejével, akkor emberek tömegeit kell meggyőznöd...". Lehetőleg olyan erővel -- teszem én hozzá a cikk szellemében --, hogy az majdnem egy fegyveres erő támogatásával érjen fel. És valóban.

Orbán magáévá teszi az összes rendelkezésére álló eszközt az eszköztár folyamatos bővítésével, amelyek a célja elérését (ami az előzőekből következően az erő alkalmazása az erő érdekében, azaz a cél a puszta erő folyamatos növelése -- nem szerintem, Lánczi szerint) lehetővé teszi. Lánczi citálja is Machiavelli nevét, de citálhatta volna a totalitarizmus gyakorlatát is -- csak félő, nehéz lett volna megnyugtatnia a Heti Válasz hétvégi olvasóit, hogy még ebből is kijöhetnek jól. A tökéletes machiavellizmus ugyanis a totalitarizmus: amelyben az erő önmagáért van. Leszögezem még egyszer: ez Lánczi interpretációja Orbán politikai zsenijéről, gondolkodásáról és céljairól. Ezen a ponton, noha nem tartunk még a cikk végén, nem egészen értem Borókai főszerkesztőt. Vagy Lánczi pozíciójából kifolyólag már nem is nézik át, mi kerül tőle nyomdába, vagy főszerkesztő létére nem tud értelmezni egy közepesen nehéz publicisztikát.

De hogy ne higgye most az én olvasóm, hogy túlfeszítem az értelmezői mandátumomat, íme részletek a befejező paragrafusokból: "A machiavellizmus minden időkre megfogalmazta a politikai cselekvés alaptörvényeit, de azt nem, hogy miként lehet egy adott pillanatban megfogalmazni, hogy mi a közjó. Mert ez fogja eldönteni az emberek szemében, hogy melyik politikát válasszák. A mai ellenzék azt akarja, hogy a rész -- az egyének jóléte -- megelőzze az egészet, a közösség jólétét. Csakhogy ez rövid távon sem fenntartható politika Orbán Viktor (...) felismerte, hogy a politikai sikeresség jóval több vagy kevesebb eszmékben, elvekben való gondolkodásnál. Ha tudod, mit akarsz, rendelj hozzá eszközöket, különben üres moralizálás vagy teljes politikai vereség lesz a vége." A végcél a gondolkodás -és mentalitásváltás. "Lelki megrendülés és a politika valóságának megértése nélkül nincs lényeges politikai változás," bármit jelentsen is a "lelki megrendülés" -- úgy tűnik, az ember önmagáról való  drámai lemondásához áll a legközelebb. A beletörődéshez. Ez a politikai realizmus tanulsága, amire Orbán 2002-ben tett szert.

Mármost, a végletekben való gondolkodás ("teljes politikai vereség") Lánczi részéről nem véletlen. A politika zéró összegű hatalmi játszma. Ideális állapota a másik fél megszűnése, halála. A machiavellizmus dicséretes. De nem elégséges. Fentebb láttuk már: a hatalom csak eszköz benne. Nem eszköz és cél.

Lánczi a tömegdemokráciába helyezi a machiavellizmust. A követendő közjófelfogást állítólag az emberek választják ki (nyilván a politikai ajánlatokból), de hogyan is értelmezhető ez, ha -- mint láttuk -- az emberek semmi, a közösség minden. Ám nem egyszerűen csak egy ellentmondásról van itt szó. Lánczi megint jóindulatúan elfeledkezik a lényegről, amit pedig a NER gyakorlata látványosan bizonyít: a tömegtársadalmak korában a választás valójában illúzió. Az egyetértést (azaz a közösséget) mérnökileg állítják elő, a sajtó, az ezernyi propagandista, az elhallgatás és a túlbeszélés, az irányított pénzosztás, a populizmus és az állam válogatott mechanizmusaival.

Amiről Lánczi beszél, az az orwelli negatív utópia, a totális állam, a társadalom leigázása. Lánczi András professzor ezt a jövőt szánja nekünk Orbánnal egyetértésben a polgári Heti Válasz hasábjain közzétett írásában. De nem csak szánja. Ez van megvalósulóban. Orbán nem veszíthet tavasszal. Tervei vannak még.

Ezek az emberek nagyon veszélyesek. Ezek az emberek, úgy tetszik, megőrültek. Mit gondolnak, van bármi esélye annak, hogy ne hulljon vissza mindenkire -- vajon már hányadszor száz éven belül -- ez az eklektikus, sötét rettenet? Van bármi esélyük arra nekik, hogy megússzák?

Mégis a rezsim micsoda magabiztosságáról árulkodik, hogy Lánczi közzétette ezt az írást!

A baloldalnak eddig is csak esélye volt, mától már az sincs.

Egy, Mesterházy lesz a kormányfőjelölt. Kettő, összefogásra szólított fel a "demokrata értelmiség".

Nincs ebben semmi ócska poénkodás, mindkét jelenség nagy precizitással utal arra, hogy a baloldalon semmi sem változik. Se a párt, se a holdudvar.

Azzal a különbséggel (bizonyítva, hogy mindig van lejjebb), hogy ezúttal olyan kihívója lesz Orbánnak, aki maga sem hiszi, hogy győzhet, abban viszont nem tűr megalkuvást, hogy a saját térfelét uralni akarja. Alighanem ez is a privát célja a választásokon. Más sincs. Ami a harmadik sajnálatos -- több oldalról bizonyított -- tényt is az eszünkbe juttatja. Hogy a Fidesz és az MSZP között legalább annyi érdekazonosság van, mint -különbség. A másik terrénumának őrzésében való segítségnyújtás például elemi érdeke mindkettőnek, amit követ minden más. Pártfinanszírozás, ügynökügy, etatizmus -- és a krónikusan sikertelen kormányzás.

Vajon a "demokrata értelmiség" komolyan hiszi, amit mond, vagy csak az egzisztenciális félelme nőtt meg elviselhetetlenül, és ezért süketséget és vakságot fogadott?

Mesterházy, az elnök, Bajnai, a sikeres kormányfő, Gyurcsány, a tehetséges. Van még értelmük a szavaknak? Próbálva elfogulatlanul nézni baloldali polgártársaink ügyét, vajon ez a hármas fogja elősegíteni a válságban lévő baloldal magára találását -- vagy amit leginkább kéne, a megtalálását? Nyilvánvalóan nem. Akkor mit remélnek? Hogy ez fogja leváltani Orbánt, "aztán meg majd lesz idő a konszolidációra és az építkezésre"? Tipikusan hibás balos gondolatmenet. Ki építkezett itt valaha a díszes társaságból, ha a saját házát leszámítjuk? A mai baloldal a saját hozzáértéséből és demokratikus voltából font kettős mítoszba fog belepusztulni -- nagyon helyesen.

A jobboldalon is egyre több a már-már "fülsértő" hang. Értelmiségiek állnak ki maradék önbecsülésükért. A Magyar Krónika ügye egyszeribe belehasított az agyakba: hol lesz ennek a vége? De baloldali szavazónak lenni ma még kínosabb. Világos, hogy Orbán rendszerét le kell rombolni, na de ezekkel?

Nyomorult ország, hogy mindenki megelégszik a cirkusszal, ki kommentelőként, ki ügyeletes aláíróként, ki birkaként, ki járadékosként, ki demokrataként, ki hívőként nézi, ahogy alászáll a nemzet. Nézd, mit csinál! És nézik.

És majszolják a kölcsön kapott kenyeret. Közben röhögnek. Holnap sírnak. Holnapután felmentik magukat. A magyar történelem.

Kedves Érdeklődők!

A Polgári Konzervatív Párt országgyűlési képviselőjelölteket toboroz az ország minden sarkából.

Kizáró ok a törvény szerint + más pártban fennálló tagság + más párttal fenntartott gazdasági vagy egyéb haszonélvezői viszony + korábbi állampárt helyi, regionális vagy országos szervezeteiben viselt vezető pozíció + korábbi vagy fennálló fedett állami feladatkör. Mindezekkel kapcsolatban írásos nyilatkozatot várunk.

Stratégiai célunk a Fidesz és az MSZP távol tartása a kormányzati hatalomtól. Minimális cél a parlamenti ellenzéki szerep. Kormányzati célunk az emberi méltóság és a polgári szabadság praktikusan elérhető legnagyobb teljességének biztosítása minden egyes honfitársunk számára, valamint egy minden polgára által szerethető, élhető és polgárai értékteremtő munkájára számító ország kialakítása.

Alapértékeink: szabadság -- kisközösségek rendje -- értékteremtő piaci kapitalizmus -- átlátható, szolgáló állam.

Tájékozódni lehet a következő referenciaanyagokból: ez a blog, ATV, 168 óra, Gépnarancs stb.

Jelentkezhetsz a blog email címén életkor és irányítószám megadásával: ezamihazank@gmail.com. Mindenkinek visszajelzünk a továbbiakról.

Ez egy polgári párt. Minden polgárra számítunk. A politika nem úri vircsaft vagy felkapaszkodott tahók és országrablók bérelt hivatása. Nem tetszik a rendszer? Változtass rajta! Nem tetszik, amit a miniszterelnök vagy a helyi méltóságok művelnek? Küldd el őket! Ha nem teszed -- maradnak. Nagyon egyszerű.

Azt mondod, nem érdekel a dolog? Rossz választás. Mennyi veszteséget kell még elszenvedned ebben az egyetlen életben, hogy elég legyen?

Jelentkezz, hogy változtass! Jelentkezz, ha jót akarsz! Soha vissza nem térő alkalom, mielőtt elér minket az alkony.

A mai ún. baloldali pártok egyetlen értéke -- az ellenzéki szavazók körében kialakuló konszenzus szerint (!), mások szerint nyilván még ennyi sem -- az, hogy megakadályozhatnák Orbán hatalmon maradását. Azt, hogy erre képtelenek, egyre több ellenzéki ingerülten vagy letargiával fogadja. Nem kéne. Ha ugyanis e pártok és a tudásuk csak arra futja, hogy netán győzzenek egy választáson, akkor nem érdemlik meg a győzelmet sem.

Az ún. baloldal kiszikkadt, perspektívátlan, erkölcsileg és (természetesen) anyagilag korrupt, ellenzékként hiteltelen, érdemtelen a maradék egymillió hívének reményére is. Nem belemenve abban az örökzöldbe, hogy egyáltalán baloldali-e (ez fölöslegesen messzire vezetne), nyilvánvalóan (1) pőrén materialista, nem hallani tőle egyetlen releváns szót sem a magyar szellemre, sorskérdésekre, történeti helyzetre, versengő alternatívákra vagy specifikumokra vonatkozóan, de arra vonatkozóan sem, hogy ilyenek nincsenek, mivel véleménye sincs erről, nincs saját mitológiája, legföljebb narratívája, nyelve a gazdaság és az anyagi javak elosztásának inspirálatlan bikkfa nyelve, politikusai és szakértői a kivénhedt, lejáratott, de mindig visszakapaszkodni kész technokraták több évtizede velünk élő seregei, akiknek az értelme viszont menthetetlenül ugyanaz, mint huszonöt éve. A baloldal képtelen összetartani egy nemzetet.

(2) Az ún. baloldal gazdaságban, jogban és államban (és ezek vélt törvényszerűségeiben és intézményeiben) gondolkodik megélhetés, sorsok, sikerek, szolidaritás és közösségek helyett. Se nemzeti mitológiájuk, se emberi gondolataik. És ez még nem lenne akkora baj.

(3) De miközben gazdaságban gondolkodik, az ún. baloldal kritikátlan a gazdasági érdekekkel szemben. Szervezetekbe és intézményekbe kapaszkodik, de a piacot defenzíven kezeli, mint aki nem érti és tart tőle, az államot meg hagyja korrumpálódni. A társadalompolitikája emiatt is alacsony hatékonyságú. Törvényszerűségekre hivatkozik ott is, ahol az emberi döntések mögött az erőfölény diktál a rációval vagy a méltányossággal szemben. Okoskodik akkor is, ha semmit nem tud. Azaz se mitológia, se emberi gondolatok, se -- köztes -- intézményes profizmus. Se vezetők. Se adekvát döntések. Ez így viszont már tönkretehet egy társadalmat.

(4) Ha a saját erejéből tönkretenné a társadalmat, vajon tudja-e adott esetben magára hagyni, hadd éljen viszonylagos szabadságban? Ezt sem. Az ún. baloldal kiszolgáltatottá teszi a társadalmat, mert az újraelosztás csökkentésében nem érdekelt, viszont az autonómiára sem készít fel. Ebben osztozik a Fidesszel, és az utóbbi bűnei e téren nem feledtethetik a megelőző és ez idő szerint elképzelhető szocialista kormányok inkompetenciáját. De míg a Fidesz mégis csak nyújt valamilyen (narkotikus) élményt a társadalom relatív többségének a fentebbi pontokban, addig a baloldal minden hatásában hervasztó, kiábrándító, dühítő.

(5) A magyar társadalom csapdában van. De amíg ezt maga nem veszi észre, nem szembesül brutális erővel a saját kudarcával, és amíg nem támad igény ennek következményeként, a magyar politikai rendszer várható jobbra tolódásával párhuzamosan egy jobbközép, polgári alternatívára, addig innen mindent összevetve csak az ún. baloldal ellen tudok érvelni. Nem javaslom senkinek azt, hogy rájuk szavazzon. A baloldal karanténját fenn kell tartani, a jelenlegi szereplőit hozzá kell segíteni ahhoz, hogy a pártjaikkal együtt végre eltűnjenek -- és közben a magyar társadalomnak, ha bukni fogunk, a Fideszbe kell belebuknia. Milyen szenvedés árán, nem tudom, de nem ússzuk meg. Ez az egyetlen forgatókönyv, ami tiszta helyzetet teremthet. És az egyetlen, amely a parlamentáris demokrácia és a jogállam presztízsét a lelkekben is megalapozhatja. A bürökpoharat ki kell inni.

"Mindabban, amit Kelet-Európában a nacionalizmus csinált, van valami végzetszerű, s a megindult folyamat nem szűnhet meg, amíg e terület olyan eszmét nem vajúdik ki, amely a nemzeti eszmét a birodalmi gondolattal összhangba nem hozza." (Németh László, Kisebbségben)

Gondolom, persze N.L. nem tekintély a Jobbiktól az MSZP-ig ápolt nyilas történetszemléletünkkel szemben, amely Trianonban nem a magyar uralkodóosztályok felelősségét (és ezen keresztül a magyar történelem tanulságait) kutatja, hanem a teljes vagy részleges önfelmentés stratégiáit. A magyarok általában nem értik, hogy a magyar birodalmat a magyar etnikumnak visszakövetelni a dualizmus liberális államának teljes félreértéséről tanúskodik. (A szocik meg kivált nem értik a kérdés jelentőségét sem.) A Magyar Királyság és a magyar nacionalizmus teljesen más tőről fakadnak, semmi közük egymáshoz, a két kifejezésben a "magyar" mást jelent.

A dualizmus állama és azon belül a Magyar Királyság 1867-es alapja nem volt nacionalista, legfeljebb a nemzeti kultúránk és a relatív többségben élő nemzetünk anyagi fölénye alapján remélte és várta a nemzetiségek emancipációját, persze az időben előrehaladva tett eleget olyat is, amit nem kellett volna. Ami viszont a matricákon visszaköszönő történeti Magyarországot illeti, annak ennyi köze sem volt a magyar (kispolgári) etnicizmushoz: az kifejezetten hungarus (nem hungarista!), rendies, jogias, "úri" és európai volt. A mai nyilasok helyét a földeken jelölte volna ki, úrbérben, zsellérként, drótostótként, esetleg házi cselédként. Perspektívát ezeknek csak Szálasi, majd tömegesen Rákosi adott. És Kádár konszolidálta a sorsukat. Ennyire nem értenek semmit.

Ahogy a fent jelzett N.L. helyesen látta, amikorra az 1867-es kiegyezés megköttetett, már olyan erjedés indult be a mélyben a hazai nemzetiségek nemzetté válásának folyamatában, amit feltartóztatni csak a korabeli politikusok tehetségét és látókörét meghaladó államvezetéssel lehetett volna. (És hol van a mai államvezetésünk ahhoz képest is!) Ehelyett az 1880-es évektől a politika egyre kétségbeesettebben vette észre a nemzetiségek ellentartását, és nem volt még sehol semmilyen szláv-nyugati "összeesküvés", amikor a reakcióival és teljesen hibás ütemű magyarítási agressziójával már maga is teljesen elidegenítette a Magyar Királyság nemzetiségeit. Mivel a duális monarchia fenntartása már senkinek sem volt érdeke Európában a monarchiai uralkodó osztályt leszámítva, megújulni pedig képtelennek tűnt, törvényszerűen következett be a végzete egy, a nemzeti érdekkel ellentétes háború végén. A dualizmusban két beteg, megroppant állam kötött szövetséget, a betegség Magyarországot haldoklás közeli állapotba sodorta, és mindkét államot végül a Német Birodalom karjaiba lökte.

Ausztria elkerülte aztán Moszkva fennhatóságát, ami nagyon megkönnyítette a feladatát abban, hogy európai nemzetté tudjon válni. Magyarország viszont már a vörös megszállás előtt is képtelennek bizonyult jól dönteni saját hovatartozásáról. Nem tudott letenni a rosszul értett birodalma visszaállításáról, ami teljesen elvonta az energiákat az európai integrációtól. A szovjet megszállás a mélybe kényszerítette a megoldatlan kérdéseket, amelyek a rendszerváltáskor, a felelőtlenség és a tudatlanság politikai kultúrájával találkozva, ma már világosan egy olyan esélyt is megölni látszanak, mint amilyet az intézményes európai integráció kínál fel a nemzetnek. A megoldatlan kérdéseink mindegyikének megoldására az Unió adja a legjobb ajánlatot. De mi váltig a nyilas sorssal kokettálunk.

Nem véletlenül citáltam fent Németh Lászlót. Ha a véleményformálók többségének ő sem elég egy nemzeti sorskérdés -- Trianon vs. Európa -- perspektívába helyezéséhez, hát sajna, akkor elvesztünk.

Van itt (megint) egy jó TGM-cikkecske, megint az ÉS-ben, mai nyomtatott kiadás, az on-line változata még nem érhető el. Néhány számomra -- és remélem, mások számára is -- fontosabb gondolatra reflektálnék belőle.

Először is, ahogy volt alkalmam ezen a blogon többször megindokolni (itt és itt), az Orbán-rezsim szerintem is illegitim. Az csak az ellenzék vakságára és gyávaságára vall, hogy nem vonja le ennek konzekvenciáit, hanem továbbra is úgy beszél és úgy viselkedik, mintha bármi esélye is lehetne a vélt legitimitás talajáról érvényes véleményeket megfogalmazni Orbánnal szemben -- függetlenül az ellenzéki vezérek tehetségétől vagy tehetségtelenségétől. Az illegitimitás következménye ugyanis akár a rendszerrel szembeni lázadás is lehetne, hiszen egyébként a rendszer a saját logikája következtében megdönthetetlen. Ezt az opciót azonban az ellenzék jobbnak látja nem megfontolni. TGM sem vonja le a következtetést, ami viszont meglepő tőle. Legalábbis, amíg nem mélyed bele valaki mélyebben a cikkébe.

Másodszor, miközben e blog valóban kritikusan szól a népről, de ez a kritika mindig az objektív, történeti stb. körülményekhez nyúlik vissza, illetve azt is lefektettem, hogy léteznek a domináns nacionalista mitológiával szembeni, a közvélemény számára nagyrészt ismeretlen, a magaskultúrában viszont annál fontosabb, igaz, politikailag ma még kiforratlan tradícióink: a nemzetkritika legrégebbi klasszicista, aztán a nemesi- és polgári-nyugatos, a fiatalabb "harmadik utas", illetve (valódi) baloldali iskolái, amelyek más hangsúlyokkal, de egyaránt bírálják a nacionalista (etnicista) mitológiát. A nekem kedves, tágan értelmezett első Batsányival, Csokonaival és Kármánnal kezdődik, olyan neveket vonultat fel, mint Berzsenyi, Széchenyi, Kemény Zsigmond, Szalay, Eötvös József, Ady és a Nyugat körének jelentékeny része, Szekfű, Kosáry, Szűcs Jenő stb., míg a "harmadik utas" csoport vezérei nyilvánvalóan Szabó Dezső és Németh László, aztán Erdei az átmenet, baloldalon pedig ott vannak Jászi, Csécsy, Bibó, nem folytatom -- láthatóan a nemzeti gondolat krémje.

E sajátos szakadék az Orbánék által felhasznált populáris nacionalista (mondjuk ki, nemzetvesztő, nyilas) giccskultúra és a jórészt nemzetkritikai (valójában feudalizmus- és rendszerkritikai) alapon álló magaskultúra között nemcsak a szellemi életünknek, hanem a magyar nemzeti identitásnak is a tragédiája. TGM úgy vádolja a nacionalizmusnak bedőlő, megrekedt "nép" lenézésével a liberális baloldalt, mintha egyfelől nem ez lett volna jellemző az SzDSz-körüli értelmiség -- pártot is vezető -- domináns szárnyára már a nyolcvanas évek végétől, és amit ne bírált volna egyébként ő maga előbb a klasszicista és a polgári konzervatív tradícióból, utána a baloldalról, és lám, most mégsem tesz említést ezekről az alternatívákról; másrészt úgy tesz, mintha a kiszáradt vagy sosem volt posztkommunista televényre való rácsodálkozás ab ovo kihúzná a szőnyeget egy kapitalista alapú modernizációs rendszerelmélet alól: nem húzza. Nem ad hát jó apropót TGM osztályharcos keretezésére.

Három, a lényeg: TGM az osztályharcos szemlélet örvén valójában feláldozza a demokrácia minimálprogramját, ami igen hasonlatossá teszi a pozícióját -- kicsit sarkítva -- az egykori bolsevik kommunistákéhoz, akik annak idején leszociálfasisztázták a szocdemeket a kapitalista alapú demokrácia védelme miatt. Teljesen lényegtelen, amiről hosszan ír, hogy ki miért nevez valaki mást kommunistának Magyarországon. Sokkal fontosabb, hogy eltérő mértékben bár, mindkét politikai oldal antiegalitárius és etatista volta valóság, sőt mindkettőtől idegenek a szolidaritásból kiinduló társadalomkoncepciók is, az ellenzék mégsem azért tér el csak leheletnyivel a Fidesz felfogásától, mert a "globális kapitalizmus" nem engedne neki többet. Hanem mert a "Fordulat és reform" 1986-87-es megjelenése óta valójában nincsen modernizációs stratégiája még papíron sem. Az ellenzék -- lássuk be -- minden szempontból értéktelen. TGM (a kormányzattal szembeni lázadás lehetőségének ignorálása után) másodszor követi el azt a hibát egy tanulmányon belül, hogy a radikális rendszerkritika nevében rövidre zárja a politikai cselekvés körét, azaz a politikai rendszert és a kapitalizmuson belüli modernizációs potenciált kiöntené a fürdővízzel (az ellenzékkel) együtt, csak hogy -- kimondva, kimondatlanul -- a társadalmi rendszer újratervezésének szükségességét állítsa. Aminek a lehetősége és kívánatossága egyébként egyformán nulla. (Legújabban pl. Pogátsa Zoltán érvelt egy rendszeren belüli szociáldemokrata álláspontról -- szemben TGM kvázi-kommunista nézőpontjával.)

Négy, én azért nem lennék olyan biztos, mint Tamás Gáspár Miklós, abban, hogy a perverz újraelosztásban megszülető újburzsoázia fémjelezné azt a polgári rendszert, ami itt maximum elérhető. Nem kell mondanom, ha az olvasó eddig eljutott már a cikkben, hogy milyen érdeke fűződhet a szerzőnek ehhez a beállításhoz. A forráshiányos gazdaságban természetesen én is vigyáznék a középosztályra, de ez nem lehet egyenlő a társadalom felének (az ő pozíciójukban) kifosztással felérő deklasszálásával -- ráadásul ez a stratégia a társadalmi megújulás ellehetetlenítése miatt csak ideig-óráig vezethet sikerre. A kapitalizmus és a polgári rendszer nem alapulhat olyan társadalmi szabályokon, amelyeket az Orbán-rezsim felállított, mert a rendszer versenyképessége -- látjuk -- már rövid távon is megsínyli azt. Ami azt jelenti, hogy igenis lehetne más szabályokkal üzemeltetni a játékot, bár ezeket nem remélhetjük a jelenlegi politikai osztálytól, amelynek véleményében sajnálatosan TGM is osztozik. Amikor ti. lemond a rendszeren belüli gondolkodás lehetőségéről, és közben (lásd feljebb) egyfelől lemond a lázadásról, másfelől semmit sem árul el a társadalmi forradalom gyakorlatáról és perspektíváiról, indirekte megerősíti a Fidesz álláspontját, miszerint amit magunk körül látunk most, az a maximum, ami a magyarok számára teremhet ezen a vidéken.

TGM szerint a kormány a lehető legjobban teljesít.

Hiszen egyrészt kifogja a szelet a szélsőjobb vitorlájából (ami hagyományos, a Horthy-rendszerből is ismert érv, kár, hogy akkor is, most is éppen amellett a politikai erő mellett, amely a szélsőjobbot sokáig táplálta), jól teljesít másrészt annak fényében, hogy a nemzeti függetlenség Európával szemben igenis érték lehet, harmadrészt pedig, mert Orbán rezsimje "durva, hazardőr és közönséges.. korrupt, csaló és erőszakos", mégis és ekként létrehozta "a magyar polgári társadalmat". Valójában a jövő magyar kapitalizmusa születésének vagyunk tanúi, amin a baloldali rendszerkritika szerint is mindenképpen át kell esnünk. A folyamat visszafordíthatatlan, nincs alternatívája, és pusztuláshoz vezet -- így TGM.

Mi ez, ha nem az Orbán-rendszer marxista logikájú, szenvtelen apológiája a polgári társadalomnak mint olyannak történő bizonyítvány-osztás részeként? Minden illúziótól már mentesen, a rendszer ellenzékére várva. A forradalomra, ha tetszik.

És csak vár és vár. Ahogy mindnyájan, magyarok.

Ha már ez kérdés, hát először is, ne elnöki köszöntőre, ne kormányhatározatra, ne előírásból, ne ideológiából, ne úgy, ahogy Petőfi stb. szerette, főleg ne úgy, ahogy Szálasi szerette, ne számításból, ne maradékelven, ne úgy, mint önmagadat, és ne úgy, mint a szülődet, de ne is úgy, mint egy kurvát, ne úgy, mint a levegőt, amit belélegzel, ne úgy, mint a pénzedet, a megnyert trafikodat, ne úgy, mint a pártodat, a köztereken gyűlő indulatot meg a külsődből vezérlő vezéredet! Na, főleg így ne!

Ne előírásból, tehát nem is írok elő semmit. Csak két ésszerű minimumfeltételt közlök. Egy, ne a kollektívum részeként. Ne válj a hazaszeretetedben megvezethető tömegemberré! Kettő, ne válj élősködővé!

Mindenki szeresse, ahogy gondolja, ha egyáltalán szereti, és főleg nem várnám el senkitől azt a perverziót, hogy a hazával keljen és feküdjön, hogy csak az a kérdés táncoljon az ajkain, hogy mit tehet érte, sőt eleve nem szeretem a hazaszeretet szót a nyilvánosságban. Ahol hazaszeretetről prédikálnak, ott ma túladóztatnak, holnap meg kivéreztetnek. A hazaszeretet rendesen a legócskább politikusi szándékok álcája, aki a legtöbbet hivatkozik rá, az nagy eséllyel a legnagyobb gazember a parketten.

Ne válj tömegemberré! Ne válj élősködővé!

Röviden az utóbbiról. Ha az ember úgy viszonyul a közöshöz, hogy többször és többet ad, mint kap, akkor a közösnek jó lesz.  Függetlenül attól, hogy mennyi az annyi. A szeretet (legalább) a másik javának akarása. Aki lop, csal, nyilvános ügyekben hazudik, és közben másokat megvezet, az nyilvánvalóan nem szereti a hazáját, mert attól a haza csak gyengül. Ezért ugyan végtelenül távol áll tőlem a hazaszeretetes hitvallósdi, az nyilvánvaló erkölcsi kötelesség, hogy senki se okozzon szándékosan vagy bizonyíthatóan kárt a közösségnek, hazának, nevezd, aminek akarod. Ennek minősített esete, ha az illető közben még hazaszeretetről vagy szinonimáiról prédikál.

A haza gyengül azoktól is (nyilvánvalóan kisebb mértéken), akik a markukat tartják csak, jogosultságot igen, kötelességet nem látnak maguk előtt, önmagukat nem becsülik és nem képzik, hivatásszerűen abból élnek, hogy a közösségen élősködnek. A haza legyen szolidáris az elesettjeivel, de ez nem jelentheti, hogy az elesettek köszönik, jól elvannak ebből egy egész életen át, és nem akarnak egyről a kettőre jutni a saját erőfeszítésükből. A szociáldemokrácia szép dolog, de a haza gyengül attól, ha nem elég esélyt biztosítania, hanem folyamatos jogosultságot kell.

Ne válj tömegemberré! Ne válj élősködővé! Szerintem ez kimeríti a hazaszeretet egyáltalán tanácsolható gyakorlatát. A két parancs mögött pedig hamar fel fog tűnni az autonóm, önmagát becsülő ember -- a polgár -- értékes és megnyugtató alakja.

A polgár hazaszeretete. Szemben a nacionalistáéval.

Kérdezi tőlem valamelyik tiszteletreméltó kommentelőm off record, miért bántom szegény Bajnait (merthogy ő, bevallja, éppen Bajnai híve). Mindenkit bántok, mert mindenki megérdemli (ebben a körben), válaszolom. Jó, jó, akkor nyilatkozzam -- ha már itt tartunk -- hogy akkor végül kire fogok szavazni, megengedné nekem, "befogott orral".

Mondtam neki, "befogott orral" senkire. Befogott orral csak az szavaz, aki nem tett meg minden tőle telhetőt a tiszta levegőért. Maga csak ne szavazzon befogott orral, mondtam is neki nagy hirtelen, mert még elhiszi magáról, hogy különb azoknál, akikre szavaznia lehet. Befogott orral szavazni olyan előkelő. A politika meg olyan mocskos. Ja. Ha nincs igényed a házadat tisztán tartani, járhatsz benne befogott orral is, csak ne légy gőgös közben.

Neki erre nincs ideje, kedve, annyira nem is érdekli, úgy is mindegyik gazember stb. (B. is? -- kérdezem. "Ő a legkisebb." Whatever.) De mondjam meg, hogy én kire. Mondtam neki, hogy van egy kis pártunk, talán lesz belőle egy picit nagyobb, itt-ott jelöltekkel, arra. Ha nem lesz? (Azt a szívós mindenit!) Na, végül is ígértem neki egy politikusi rangsort, íme. Semmi komoly, interim megnyugtatás. Nullától százig terjedő skála, ahol a nulla Mesterházy (0) és a százas Széchenyi István (100). Az értékelési szempontok teljesen szubjektívek (komolyság, hitelesség, vízió, becsületesség, rendszeresség, tekintély, vonzerő, kiállás, drámaiság, kontextualitás, magyar sorstudat, sikeresség, akaraterő, realitásérzék, bölcsesség, megfontoltság, ravaszság, szervezőerő, uralmi képesség, áldozatosság, sikeresség megint stb. stb.), függenek a történelmi helyzet bonyolultságától, és pont annyira szubjektívek, mint egy átlagos választóé, aki nem fogja rendszerezni vagy súlyozni ezeket a tulajdonságokat, amikor választ. Mégis, egy szóval, egymáséval alig összemérhetően, a politikusok súlyáról beszélek (= a modern kori magyar történelemre gyakorolt hatása = a jelenünkre gyakorolt hatása szempontjából) történelmi távlatban, idevéve néhányat, akikre már értelemszerűen nem lehet szavazni.

Fodor (+0), Vona (+0), Gyurcsány (5), Schiffer (10), Bajnai (15), Batthyány Lajos (25), Orbán (30), Németh Miklós (35), Nagy Ferenc (35), Nagy Imre (50), Antall József (50), Horn Gyula (50), Tisza István (60), Kossuth (70), Horthy (70), Bethlen (75), Kádár (75), Deák (80), Tisza Kálmán (85).

Két megjegyzés. Egy, Bajnai tavaszi (max.) pontját jelöltem, amikor világossá vált számára, hogy a múlt őszi (egyébként 2 pontos, "pajzsra emelnek úgyis") énje kudarcot vallott, és egy rosszul megírt drámába, de mégiscsak drámába illő küzdelembe kezdett a szocikkal, amit idén őszre elbukott.* Gyurcsány értékelése az idei október végi csúcsát tükrözi, mára 0-hoz konvergál. Kettő, az értékelés nem kizárólag egy politikus kormányzati produktumát tükrözi (ha volt/van ilyen). Az átfogóbb politikusi-vezetőit.

Küldöm a kommentelőmnek (legelébb), remélem, így rendben leszek nála. Végül is, úgy látom, Bajnait nem pontoztam le annyira a kortársakkal összevetésben. (Bár sem ez, sem más nem segít már rajta.)

*Bajnai bukásában nagy szerepet játszott egyfelől Mesterházy erősen gyanítható összejátszása Orbánnal a baloldali térfél biztosításában, másfelől a balosok tökéletes tehetségtelensége a szimbolikus és identitáspolitikában. Bajnai technokrata imidzse jól megjátszva értékesebb lehetett volna az ellenzék számára, mint az MSZP puszta súlyfölénye.