Van itt (megint) egy jó TGM-cikkecske, megint az ÉS-ben, mai nyomtatott kiadás, az on-line változata még nem érhető el. Néhány számomra -- és remélem, mások számára is -- fontosabb gondolatra reflektálnék belőle.
Először is, ahogy volt alkalmam ezen a blogon többször megindokolni (itt és itt), az Orbán-rezsim szerintem is illegitim. Az csak az ellenzék vakságára és gyávaságára vall, hogy nem vonja le ennek konzekvenciáit, hanem továbbra is úgy beszél és úgy viselkedik, mintha bármi esélye is lehetne a vélt legitimitás talajáról érvényes véleményeket megfogalmazni Orbánnal szemben -- függetlenül az ellenzéki vezérek tehetségétől vagy tehetségtelenségétől. Az illegitimitás következménye ugyanis akár a rendszerrel szembeni lázadás is lehetne, hiszen egyébként a rendszer a saját logikája következtében megdönthetetlen. Ezt az opciót azonban az ellenzék jobbnak látja nem megfontolni. TGM sem vonja le a következtetést, ami viszont meglepő tőle. Legalábbis, amíg nem mélyed bele valaki mélyebben a cikkébe.
Másodszor, miközben e blog valóban kritikusan szól a népről, de ez a kritika mindig az objektív, történeti stb. körülményekhez nyúlik vissza, illetve azt is lefektettem, hogy léteznek a domináns nacionalista mitológiával szembeni, a közvélemény számára nagyrészt ismeretlen, a magaskultúrában viszont annál fontosabb, igaz, politikailag ma még kiforratlan tradícióink: a nemzetkritika legrégebbi klasszicista, aztán a nemesi- és polgári-nyugatos, a fiatalabb "harmadik utas", illetve (valódi) baloldali iskolái, amelyek más hangsúlyokkal, de egyaránt bírálják a nacionalista (etnicista) mitológiát. A nekem kedves, tágan értelmezett első Batsányival, Csokonaival és Kármánnal kezdődik, olyan neveket vonultat fel, mint Berzsenyi, Széchenyi, Kemény Zsigmond, Szalay, Eötvös József, Ady és a Nyugat körének jelentékeny része, Szekfű, Kosáry, Szűcs Jenő stb., míg a "harmadik utas" csoport vezérei nyilvánvalóan Szabó Dezső és Németh László, aztán Erdei az átmenet, baloldalon pedig ott vannak Jászi, Csécsy, Bibó, nem folytatom -- láthatóan a nemzeti gondolat krémje.
E sajátos szakadék az Orbánék által felhasznált populáris nacionalista (mondjuk ki, nemzetvesztő, nyilas) giccskultúra és a jórészt nemzetkritikai (valójában feudalizmus- és rendszerkritikai) alapon álló magaskultúra között nemcsak a szellemi életünknek, hanem a magyar nemzeti identitásnak is a tragédiája. TGM úgy vádolja a nacionalizmusnak bedőlő, megrekedt "nép" lenézésével a liberális baloldalt, mintha egyfelől nem ez lett volna jellemző az SzDSz-körüli értelmiség -- pártot is vezető -- domináns szárnyára már a nyolcvanas évek végétől, és amit ne bírált volna egyébként ő maga előbb a klasszicista és a polgári konzervatív tradícióból, utána a baloldalról, és lám, most mégsem tesz említést ezekről az alternatívákról; másrészt úgy tesz, mintha a kiszáradt vagy sosem volt posztkommunista televényre való rácsodálkozás ab ovo kihúzná a szőnyeget egy kapitalista alapú modernizációs rendszerelmélet alól: nem húzza. Nem ad hát jó apropót TGM osztályharcos keretezésére.
Három, a lényeg: TGM az osztályharcos szemlélet örvén valójában feláldozza a demokrácia minimálprogramját, ami igen hasonlatossá teszi a pozícióját -- kicsit sarkítva -- az egykori bolsevik kommunistákéhoz, akik annak idején leszociálfasisztázták a szocdemeket a kapitalista alapú demokrácia védelme miatt. Teljesen lényegtelen, amiről hosszan ír, hogy ki miért nevez valaki mást kommunistának Magyarországon. Sokkal fontosabb, hogy eltérő mértékben bár, mindkét politikai oldal antiegalitárius és etatista volta valóság, sőt mindkettőtől idegenek a szolidaritásból kiinduló társadalomkoncepciók is, az ellenzék mégsem azért tér el csak leheletnyivel a Fidesz felfogásától, mert a "globális kapitalizmus" nem engedne neki többet. Hanem mert a "Fordulat és reform" 1986-87-es megjelenése óta valójában nincsen modernizációs stratégiája még papíron sem. Az ellenzék -- lássuk be -- minden szempontból értéktelen. TGM (a kormányzattal szembeni lázadás lehetőségének ignorálása után) másodszor követi el azt a hibát egy tanulmányon belül, hogy a radikális rendszerkritika nevében rövidre zárja a politikai cselekvés körét, azaz a politikai rendszert és a kapitalizmuson belüli modernizációs potenciált kiöntené a fürdővízzel (az ellenzékkel) együtt, csak hogy -- kimondva, kimondatlanul -- a társadalmi rendszer újratervezésének szükségességét állítsa. Aminek a lehetősége és kívánatossága egyébként egyformán nulla. (Legújabban pl. Pogátsa Zoltán érvelt egy rendszeren belüli szociáldemokrata álláspontról -- szemben TGM kvázi-kommunista nézőpontjával.)
Négy, én azért nem lennék olyan biztos, mint Tamás Gáspár Miklós, abban, hogy a perverz újraelosztásban megszülető újburzsoázia fémjelezné azt a polgári rendszert, ami itt maximum elérhető. Nem kell mondanom, ha az olvasó eddig eljutott már a cikkben, hogy milyen érdeke fűződhet a szerzőnek ehhez a beállításhoz. A forráshiányos gazdaságban természetesen én is vigyáznék a középosztályra, de ez nem lehet egyenlő a társadalom felének (az ő pozíciójukban) kifosztással felérő deklasszálásával -- ráadásul ez a stratégia a társadalmi megújulás ellehetetlenítése miatt csak ideig-óráig vezethet sikerre. A kapitalizmus és a polgári rendszer nem alapulhat olyan társadalmi szabályokon, amelyeket az Orbán-rezsim felállított, mert a rendszer versenyképessége -- látjuk -- már rövid távon is megsínyli azt. Ami azt jelenti, hogy igenis lehetne más szabályokkal üzemeltetni a játékot, bár ezeket nem remélhetjük a jelenlegi politikai osztálytól, amelynek véleményében sajnálatosan TGM is osztozik. Amikor ti. lemond a rendszeren belüli gondolkodás lehetőségéről, és közben (lásd feljebb) egyfelől lemond a lázadásról, másfelől semmit sem árul el a társadalmi forradalom gyakorlatáról és perspektíváiról, indirekte megerősíti a Fidesz álláspontját, miszerint amit magunk körül látunk most, az a maximum, ami a magyarok számára teremhet ezen a vidéken.
TGM szerint a kormány a lehető legjobban teljesít.
Hiszen egyrészt kifogja a szelet a szélsőjobb vitorlájából (ami hagyományos, a Horthy-rendszerből is ismert érv, kár, hogy akkor is, most is éppen amellett a politikai erő mellett, amely a szélsőjobbot sokáig táplálta), jól teljesít másrészt annak fényében, hogy a nemzeti függetlenség Európával szemben igenis érték lehet, harmadrészt pedig, mert Orbán rezsimje "durva, hazardőr és közönséges.. korrupt, csaló és erőszakos", mégis és ekként létrehozta "a magyar polgári társadalmat". Valójában a jövő magyar kapitalizmusa születésének vagyunk tanúi, amin a baloldali rendszerkritika szerint is mindenképpen át kell esnünk. A folyamat visszafordíthatatlan, nincs alternatívája, és pusztuláshoz vezet -- így TGM.
Mi ez, ha nem az Orbán-rendszer marxista logikájú, szenvtelen apológiája a polgári társadalomnak mint olyannak történő bizonyítvány-osztás részeként? Minden illúziótól már mentesen, a rendszer ellenzékére várva. A forradalomra, ha tetszik.
És csak vár és vár. Ahogy mindnyájan, magyarok.
