"Mindabban, amit Kelet-Európában a nacionalizmus csinált, van valami végzetszerű, s a megindult folyamat nem szűnhet meg, amíg e terület olyan eszmét nem vajúdik ki, amely a nemzeti eszmét a birodalmi gondolattal összhangba nem hozza." (Németh László, Kisebbségben)

Gondolom, persze N.L. nem tekintély a Jobbiktól az MSZP-ig ápolt nyilas történetszemléletünkkel szemben, amely Trianonban nem a magyar uralkodóosztályok felelősségét (és ezen keresztül a magyar történelem tanulságait) kutatja, hanem a teljes vagy részleges önfelmentés stratégiáit. A magyarok általában nem értik, hogy a magyar birodalmat a magyar etnikumnak visszakövetelni a dualizmus liberális államának teljes félreértéséről tanúskodik. (A szocik meg kivált nem értik a kérdés jelentőségét sem.) A Magyar Királyság és a magyar nacionalizmus teljesen más tőről fakadnak, semmi közük egymáshoz, a két kifejezésben a "magyar" mást jelent.

A dualizmus állama és azon belül a Magyar Királyság 1867-es alapja nem volt nacionalista, legfeljebb a nemzeti kultúránk és a relatív többségben élő nemzetünk anyagi fölénye alapján remélte és várta a nemzetiségek emancipációját, persze az időben előrehaladva tett eleget olyat is, amit nem kellett volna. Ami viszont a matricákon visszaköszönő történeti Magyarországot illeti, annak ennyi köze sem volt a magyar (kispolgári) etnicizmushoz: az kifejezetten hungarus (nem hungarista!), rendies, jogias, "úri" és európai volt. A mai nyilasok helyét a földeken jelölte volna ki, úrbérben, zsellérként, drótostótként, esetleg házi cselédként. Perspektívát ezeknek csak Szálasi, majd tömegesen Rákosi adott. És Kádár konszolidálta a sorsukat. Ennyire nem értenek semmit.

Ahogy a fent jelzett N.L. helyesen látta, amikorra az 1867-es kiegyezés megköttetett, már olyan erjedés indult be a mélyben a hazai nemzetiségek nemzetté válásának folyamatában, amit feltartóztatni csak a korabeli politikusok tehetségét és látókörét meghaladó államvezetéssel lehetett volna. (És hol van a mai államvezetésünk ahhoz képest is!) Ehelyett az 1880-es évektől a politika egyre kétségbeesettebben vette észre a nemzetiségek ellentartását, és nem volt még sehol semmilyen szláv-nyugati "összeesküvés", amikor a reakcióival és teljesen hibás ütemű magyarítási agressziójával már maga is teljesen elidegenítette a Magyar Királyság nemzetiségeit. Mivel a duális monarchia fenntartása már senkinek sem volt érdeke Európában a monarchiai uralkodó osztályt leszámítva, megújulni pedig képtelennek tűnt, törvényszerűen következett be a végzete egy, a nemzeti érdekkel ellentétes háború végén. A dualizmusban két beteg, megroppant állam kötött szövetséget, a betegség Magyarországot haldoklás közeli állapotba sodorta, és mindkét államot végül a Német Birodalom karjaiba lökte.

Ausztria elkerülte aztán Moszkva fennhatóságát, ami nagyon megkönnyítette a feladatát abban, hogy európai nemzetté tudjon válni. Magyarország viszont már a vörös megszállás előtt is képtelennek bizonyult jól dönteni saját hovatartozásáról. Nem tudott letenni a rosszul értett birodalma visszaállításáról, ami teljesen elvonta az energiákat az európai integrációtól. A szovjet megszállás a mélybe kényszerítette a megoldatlan kérdéseket, amelyek a rendszerváltáskor, a felelőtlenség és a tudatlanság politikai kultúrájával találkozva, ma már világosan egy olyan esélyt is megölni látszanak, mint amilyet az intézményes európai integráció kínál fel a nemzetnek. A megoldatlan kérdéseink mindegyikének megoldására az Unió adja a legjobb ajánlatot. De mi váltig a nyilas sorssal kokettálunk.

Nem véletlenül citáltam fent Németh Lászlót. Ha a véleményformálók többségének ő sem elég egy nemzeti sorskérdés -- Trianon vs. Európa -- perspektívába helyezéséhez, hát sajna, akkor elvesztünk.