1000 leütés

A rádöbbenés ideje lehetne ez a hét egy valamennyire még lelkiismeretes embernek. Szkeptikus vagyok. Ezt bírta eddig összehozni a kormányfő a szakembereivel (hadd tekintsek most el ez utóbbi szó felcímkézésétől):

- Az első reflex, hogy rátolták az "illegális migrációra" a koronavírus terjesztését. Éppen csak nem tulajdonítottak nekik -- akik irániak éppen annyira illegálisak, mint Orbán -- szándékosságot. 

- Eközben erősen kétséges, hogy  valójában ők voltak az első betegek. De egyébként is, mit számít ez, de tényleg??

- Eleve elkéstek a válságra való felkészüléssel. Nem kellett volna minimális belátóképességnél több (és hát ennél, halljuk elégszer, messze többnek van birtokában Orbán, ugyebár), hogy legkésőbb az első igazolt Kínán kívüli beteg megjelenésekor elkezdjék felkészíteni az egészségügyet. A második napon kirúgni a tökéletesen alkalmatlan Káslert. De hát Kásler persze csak szimptóma. Orbán szimptómája.

- És nem ennyit, de ennél jóval több időt veszítettünk, aminek legfájóbb fejezete az iskolákkal való szarakodás, a tanárok megfenyegetése és a kriminalizálásukra tett bájos kísérlet volt. Amihez járult a digitális oktatásról való hazudozás (a hiányzó kompetenciákra ott a Magyar Posta, mondták -- tényleg ezt mondták). Azóta a pedagógusok (!) szakmányban gyártják a megosztható digitális anyagokat (a hazudozást ennek kapcsán Czunyiné folytatta a parlamentben nagy tapsvihar közepette azt állítva, hogy itt már két éve gőzerővel folyik az iskolák digitális átállítása, tulajdonképp csak az utolsó simítások vannak hátra). A törzsi tájékoztatókon semmi használhatót nem tudhatunk meg, az ilyesmire való igényt kikérik maguknak, Kovács olyan stílusban nyomja, mint egy utolsó kommunista gazember, a fringe-ken a legszorgalmasabbak pedig már a nyilvánosság betiltásával flörtölnek. (Az jó volna, abba -- ha csak a kormányzati tájékoztatásra volnánk utalva -- garantáltan belehalnánk.)

Azóta is hazudnak az egészségügy felkészültségétől, aminek nyilvánvaló jele, hogy medikusokért rimánkodnak (mivel a 65 év feletti orvosokat hazaküldték, van olyan osztály, ahonnan az orvosok 70%-a távozott), maszkok nincsenek, fertőtlenítés a közintézményekben nincs, az országba ma is lázmérés nélkül lehet belépni, de legalább csak magyarok tehetik már, egy főre talán a legkevesebb tesztet nálunk végzik. A kórházaink kevés kivétellel olyanok, hogy sírtunk volna 30 éve, ha ezt előlegezi meg nekünk valaki 2020-ra. De 10 éve is, amikor azt állította magáról Orbán, hogy mindent egy pillanat alatt rendbe tesznek. Közben Orbánnal nem kevesebbnek, mint a civilizációnak fordítottunk hátat.

És hát rendbe tettek itt sok mindent. 265 forint helyett 350 az euró, tízezermilliárdok kerültek ki a közegészségügyből, az oktatásból és a nyugdíjrendszerből -- az állam gazdasági funkcióit ellenben úgy felhízlalták, hogy majd kicsattannak. Az ország mégis gyenge. Gyenge és szegény a társadalma, a honos gazdasági vállalkozások többségében -- ki fog derülni rövidesen -- nincs két-három havi puffer, hogy túléljen pl. egy jelentősebb válságot, gyenge az intézményrendszerünk, gyenge az erkölcsi rendünk. Törzsek meg akciócsoportok ide, katonai juntára utaló jelek oda (most épp 140 vállalatot akarnak katonai irányítás alá vonni ún. stratégiai megfontolásokból), Orbán minden intézkedése a gyengeségen tett újabb és újabb erőszak, mint eddig. Kivételes állapot volt idáig is, amelyben folyamatosan megmutatkozott, hogy ki a szuverén (nem a nép, hanem a vezér) -- a mostani helyzet csak egy más, újabb eszközökkel körbebástyázott kiadása ugyanennek.

Nem folytatom. Hiú remény, hogy saját logikája ellenében a rádöbbenés pillanata lesz ez az ország urának arra, hogy mit alkotott. Amit a víruspara most nyilvánalóvá tett a kormányzás objektív teljesítményével kapcsolatban, az ugyanis maga a rendszer. És a rendszer neve: inkompetencia. Ami kijött, napvilágra került, lelepleződött tegnapról mára, azt lehetetett volna még éveken át takargatni, hazudozni róla, nyomni a nacionalista dumát és vele tömködni be a kormányzati teljesítményben tátongó szakadékot. Most azonban íme, együtt belenézhetünk ebbe a szakadékba -- az országirányítás inkompetenciája megnyitotta szakadékba -- és talán eléggé rémisztőnek találjuk, hogy ne feledkezzünk meg róla. Ez a valóság, ami még tovább fog súlyosbodni, amíg csak ezek a helyükön maradnak.

Először is ez nem a nacionalista megítélését jelenti. Bár a konzervatizmus és a nacionalizmus némi átfedésben van a nyugati világban (a miértbe most nem megyek bele), csaknem teljesen fedik egymást a magyar szóhasználatban; mondhatni, az erősen hiányos polgári fejlődésünk és az etnicizmus túlburjánzó tradíciója miatt csaknem felcserélhetően használja a szavakat bal- és jobboldal egyaránt. Nem baj, én magamat úgy tartom konzervatívnak, hogy nem vagyok nacionalista, miközben elismerem a nemzetállam szerepét a konzervatívoknak fontos kultúra, identitás és politikai közösség védelmében. (Megint csak más kérdés, hogy mivel Orbán számára a nacionalizmus csak a hatalmi játszma része, úgy lehet nacionalista a közvélekedésben, hogy közben szétveri a magyar kultúrát, a politikai és a gazdasági közösséget, illetve deformálja a magyar identitást.)

Saját konzervatív megítélésem vele kapcsolatban elég egyértelmű. Egyetértek Orbán migrációval kapcsolatos véleményével, miszerint azt el kell kerülni, illetve erősen korlátozni kell a befogadható nem nyugati (elsősorban muszlim) kultúrájú emberek számát. Egyetértek vele abban, hogy a migráció egyre erősebb fenyegetés lesz a kontinensen. (És ismét más kérdés -- mindennek van ugyanis árnyoldala, amit Orbán mond és nem mond, csinál és nem csinál, mert mindent hatalmi megfontolásokból, tehát nem az adott kérdés optimális megoldása érdekében tesz --, hogy én vele szemben a kínai, ukrán és egyéb elemek letelepedését is korlátoznám, illetve csak a munkavégzés korlátozott időtartamára tenném lehetővé.) Egyetértek a nézőpontjával, hogy az európai civilizációnak van magva, amely jelentést ad ennek a szintagmának ("európai civilizáció"), és ez a mag döntően antik, keresztény és -- amit a kormányfő szeret nem tudomásul venni -- liberális-felvilágosodáskori rétegekből épül fel, mellettük népvándorláskori, zsidó és bevándorló héjrészekkel/fringe-ekkel. De Európában domináns az antik, keresztény és liberális-felvilágosodáskori tradíció, amelyet meg kell tartani, támogatni kell, nem pedig a fehér ember vétkével azonosítani; nem pedig felszámolni a haladás, a (poszt)modernség és az egyenlőség nevében. (Orbán árnyoldalához:  a magyar kulturális elit szétverésében mutatott buzgalma, a kereszténynek egy csöppet sem nevezhető hoax, amelynek nevében a keresztény Európát védi, a liberalizmus értelmének -- persze a progresszívok által a másik oldalról már megkezdett -- kiforgatása stb.) Európa addig van, amíg európai kultúra van, ebben a szintetizált formájában. És ezt a kultúrát az EU nem védi megfelelően.

A konzervatívok számára ugyanakkor elfogadhatatlan az, hogy Orbán a saját családja, barátai és a hatalmát biztosító koncentrikus körök számára segít gyengíteni és kifosztani az ország népét, megtörni az amúgy sem versenyképes kompetenciáit, tönkretenni a magyarok recens erkölcsi világát és a 30 év alatt legalább félbéna állapotban létező politikai demokráciáját. Orbán kormányzati teljesítménye -- lásd ennek napi bizonyítékait -- selejtes, szemétre való. Nem mintha mindez újdonság lenne: amiért megemlítem, az azért van, hogy világosan látsszék a törésvonal Orbán megítélésében: gyenge "igen" a szimbolikus politikájára és robusztus "nem" gyakorlatilag minden másra.

Ez a/egy konzervatív álláspont, amely két lábbal áll egy gazdag emberképben, amelyben a szabadság a könyörület képességével egészül ki, a kultúránkban és a hagyományainkban (legyenek ezek európaiak vagy magyarok), a család és a mesterséges közösségek védelmében, az állam korlátozásában és a piac erejébe vetett hitben. Hogy Orbán miben áll kétlábbal, azt itt a továbbiakban nem elemezném.

Hatékonysági elemzések és munkahelyi boldogságfelmérések egyaránt azt támasztják alá, hogy napi hat óránál többet nem érdemes dolgozni főmunkaidőben.

A munkanapok hatékonysága átlagos középkorú munkavállalónál napi négy-öt óránál hosszabban nem biztosítható akkor sem, ha egy adott munkahely magasan szervezett (és ilyen kevés van) és nagyon érdekes/kielégítő a munka, mert ezután a fáradás minden óra kibocsátását csak rontja. Hat órás munkavégzés esetén ez még nem válik kontrapdroduktívvá, de utána már igen. Értelemszerűen a munkahelyi szervezetlenség növekedésével és a dolgozó képességeinek és önbecsülésének való meg nem feleléssel a munkaidő értékvesztése csak nő és a hat órás fáradási küszöbön innen is hamar pusztítóvá válik emberre és munkahelyre egyaránt.

Nem akarok túl hosszan érvelni ebben a cikkben - aki akar, számtalan tanulmányt talál hasonló konklúziókkal, ha nem is ennyire radikálisakkal. Az általam közelebbről ismert 250-300 cégben szerzett tapasztalataim azonban a radikálisabb diagnózis mellett szólnak. Egy tipikus 8-9 órás munkanapban 50-80%-os hatékony időkihasználásnál tetőzik az értékteremtés Gauss-görbéje (hogy ezen a szóráson belül hol, milyen eloszlással, azt leginkább a tevékenység típusa dönti el), míg ennél 2-3 órával rövidebb munkanapokban (azonos szervezettség mellett) ez 70-90% köré emelhető.

Egyszerűen nem érdemes többet dolgozni ennél, illetve a megmaradt időt a munkahelyen kívüli értékteremtésbe lehet fordítani (család, közösségi és karitatív munka, hobbi, tanulás), ami az embernek és a tágabb közösségének is nagyobb hasznára válik.

Tehát el kéne végleg szakadni a szocdem kliséktől és a klasszikus gyári kapitalizmus öröklött normáitól. Ez a flexibilisebb munkavégzés, a részmunkaidő,  home office és más terjedő megoldások mellett a munkarend heti 30 óra alá szorításával is megtehető, folyamatosan termelő üzemekben napi négyműszakos rendben.

Sok-sok grafit lehetne még beidézni, de itt van hat olyan, ami nagyjából eligazít a lényeget illetően ezzel a rövid kommentárral: mikor mentek már el a búsba? (Szomorú, de a munkajövedelmeink és a termelékenység szintje kb. megfelelnek egymásnak, mindkettő az EU-átlag 40%-a körül, azaz nem keresünk kevesebbet, mint amit "ki-/megérdemlünk". A termelékenységünk mindössze 10%-ot nőtt tíz év alatt, ami a legalacsonyabb a régióban. Gyenge néphez gyenge kormány és viszont. Köszönet PZ-nak.)

Most, hogy beütött a NAT-mizéria és nyilvánvaló elmebetegek kezébe került a magyar oktatás és vele a gyerekeink jövőjének formálása, elgondolkodtam, vajon mi is lenne a valóban konzervatív gyereknevelés (nem pedig az ezen a címen folyó népbutítás). Három összetartozó névszóval jellemezném ezt (személyes tapasztalatból is): röviden, a szabadság, az erkölcs és a könyörületesség képességeinek elültetésére törekszünk a gyerekekben, de ezeket nem ideologikus alapon, hanem egyszerűen a civilizációnk legjobb gyakorlatát követve.

Nem véletlenül hiányzik a felsoroltak közül Isten, haza és család, mert ezek nem konzervatív, hanem kereszténynemzeti-keresztényszociális tájékozódási pontok, amelyek Magyarországon a Horthy-rendszert és pártjait (a kisgazdákat és a keresztény pártokat) idézik, jóllehet a maguk idejében már ezek se követték Róma, különösen XI. Pius kései, a nácizmust feltartóztatni hivatott politikai állásfoglalásait (gondolok itt már a Mit brennender Sorge-ra, vö. „Aki a fajt, a népet, vagy az államot, vagy az államformát, az államhatalom hordozóit vagy az emberi közösség egyéb alapértékeit – amelyek a földi élet keretein belül lényeges és tiszteletreméltó helyet foglalnak el – kiemeli földi értéksorrendjükből s mindennek, még a vallási értékeknek is legfőbb zsinórmértékévé teszi, s bálványimádóan isteníti, az felforgatja, és meghamisítja a dolgoknak Istentől alkotott és megszabott rendjét.” )

A Takaró nevű kormányember kijelentése, hogy az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát, nem konzervatív, hanem nemzeti radikális álláspont (és akkor még jótékonyan hallgatok a mögötte megbúvó valódi érdekekről). A konzervatív álláspont a hellén-római-keresztény civilizáció, erkölcsi rend és embereszmény tanulságai alapján formálja a gyerekeket, nem a nemzet érdekeinek szempontjából. Meglehet, eközben nem ugyanennyire bensőséges a kapcsolata civilizációnk zsidó és liberális komponenseivel, de ebbe a problémába beleáll, részint ez definiálja külsőleg. A másik tényező, ami így definiálja, a nemzethez fűződő ambivalens kapcsolata, amennyiben a nemzeti érdek talákozását a demokráciával és a populizmussal viszolygással szemléli.

A gyerekek szempontjából ez úgy értendő, hogy a konzervatizmusnak megvan a saját szabadság-felfogása, amely nem az önmegvalósítással, hanem a mások (a közösségeinek tagjai iránti) felelősséggel egészül ki; az erkölcsről alkotott képe univerzális, individualista (de nem egoista) és szoros összefüggésben áll a szabadságképével; a könyörületesség pedig a kereszténység és/vagy a humanitás lecsapódása a mindennapi példamutatásban -- ha a nevelők oldaláról nézzük.

A konzervatív nevelési eszmény elitista abban az értelemben, hogy mindenkiből a legjobbat akarja kihozni és a legjobb iránytűjének a magas műveltséget, az értékteremtést és -- mindent összevetve ezen a földrészen -- a nyugati civilizáció legjobb hagyományait tartja. Nem hiszi, hogy a gyerekben ott rejlik a boldogság lehetősége, amit csak szabadjára kell engedni, mert megtalálja a maga útját; sokkal inkább az a felfogása, hogy az iskolának nevelnie és formálnia is kell, egyetértésben a szülőkkel, hogy a gyereknek majd esélye nyíljon boldogan élni.

A szabadság, az erkölcs és a könyörület képessége nem adott senkiben, hanem gondoskodás révén teszünk szert rá és egyszersmind ezzel (a neveléssel) biztosítjuk, hogy a képességből a felnőttkorra meghatározó gyakorlat is váljon.

A konzervatív nevelés (és ennek részeként az oktatás) tehát végső soron a jellemre irányul, nem a technére ("boldogulásra", knowhow-ra, módszerre, kompetenciára). És amikor a modern kor azzal tüntet, hogy kompetencia- és nem szöveg-/tudásközpontú oktatásra van szükség, pont elfeledkezik saját korunk mindennapos tanulságairól: hogy a kompetencia helyettesíthető hordozókat hoz létre magával az emberrel szemben, és ezt annál könnyebben teszi, minél inkább fluidan, rögzített tudás és normák nélkül értelmezzük az embert, mert nem lesz, ami az eszményeinkben túlmutasson a technén, ideálisan egy gazdag antropológiai álláspont felé.

A konzervatív tehát nem a modern ellentéte. A konzervatív a modernségben él -- ám a saját és gyerekei eszközléte ellen harcolva.

Tíz éve ismert, hogy Gyurcsány Ferenc nem hagyja annyiban: nemcsak a DK megalakulásakor vitt el szavazókat az MSZP-től, de az összeset el akarja vinni és az egyébként régóta valóban pusztulásra érett kommunista utódpártot rákényszeríteni arra, hogy kivonuljon a politikai ringből. Nem mintha ne lennének ott barátai, csak hát Gyurcsány az egyetlen az ellenzékben, aki nem fél leszámolni a barátaival és elvtársaival is (jobb esetben visszautasíthatatlan ajánlatot tesz nekik), mert tudja, hogy ilyen a hatalommaximalizálás logikája. A legtöbb ellenzéki vezető -- talán az egy valamikori Schiffert kivéve -- még az ellenfeleivel sem teszi meg ezt és nem tud semmit, legfeljebb a cipőfűzőjét megkötni. Ezért is marad a politika számukra a moralizálás alfejezete. Nem tudnak erőt növeszteni és bánni vele. A legtöbb politikus végtelenül gyenge ember, aki alig várja, hogy megtalálja az aktuális erőközpontot és hozzácsapódjon. Maga nem tud ilyet létrehozni, a lojalitásokban és áthágásukban pedig párt, becsület, értékrend sokkal kevesebbet számít, mint a valószínűbb győztes vonzereje.

Gy. éveken át tetszhalottként irányította a pártját, az egyetlen ambíciója az volt, hogy bejusson a parlamentbe, megtartva a szavazóit. Az elnöksége nyilván nem volt kérdéses, ahogy a fő ellenfele (Orbán) és a vele való távlati összecsapás mint cél sem, ehhez azonban meg kellett várni, amíg az MSZP kellően meggyöngül, hogy ne tűnjék a "belpolitikája" rokoni leszámolásnak. Azt nehéz lett volna elmagyarázni a törzsközönségének.

Gyurcsány most az ellenzéki vezér szerepére törekszik ("there can be only one"), aminek nyilván el fogja mondani az ellenkezőjét, talán mást állít miniszterelnökjelöltnek is, de az erős, kohézív párt az ő személye miatt az, tehát a miniszterelnök is az övé lesz. Főleg, ha az egyben a felesége is.

Mondanom sem kell, hogy Gyurcsány kormányzati hatalma katasztrófa volna az országnak. Nemcsak mert katasztrofális miniszterelnök volt, nemcsak mert katasztrofális személyiség, hanem mert Gyurcsánnyal kormányon és Orbánnal ellenzékben olyan játszma venné kezdetét, amelyben tovább folytatódna a romlásunk. Nem akarom mérlegelni, hogy az ország évezredes történetében, de legalábbis mióta magyar parlamentáris kormányzás van (vagyis bő százötven éve), az eddigi legkártékonyabb békebeli kormányzásnál -- az Orbánénál -- előfordulhat-e még rosszabb helyzet; de az, hogy ezt Gyurcsány kormányra lépésével és Orbánnal ellenzékben nem lehet kizárni, legalábbis jelzi, hogy finoman szólva nem megnyugtatók a kilátások.

Gyurcsányt persze nem lehet kiiktatni az ellenzékből -- és egyre kevésbé lehet majd --, de fel kell növeszteni legalább vele egyenrangúvá az anti-gyurcsányista ellenzéket, hogy kellő erővel lehessen érvényesíteni vele szemben egy másik erkölcsi és politikai mércét, illetve egy lehetséges ellenzéki hatalomátvételkor -- aminek az esélyeit jelenleg nem teszem 10%-nál többre -- legalább kettős vezetéssel álljon fel egy kormány. Nem tűnik ez sem ideálisnak, de az ország mai helyzetében mindenféle idealitásról (idealizmusról) már régen lemondtunk, ugye? (Remélem.)

Ezért sem szabad a közös listába belemenni (általában semmit sem szabad tenni, amit Gy. akar, de legalábbis nagyon körbe kell azt járni); és ezért kell -- szerintem a Momentumnak -- integratív saját listát létrehoznia, amely egységesebb bázist teremt mögötte, mint Gy. mögött a saját pártja, az MSZP-s szabadcsapatok, a P (vagy mi) opportunista szekértolói és ezek összes függeléke, kitartottja, elvtársi hálózatmaradékai.

Persze ha a Momentum éppen olyan gondolattalan és töketlen marad, mint az utóbbi két évben -- hogy nem telik neki egyébre, mint a még sokkal gondolattalanabb, töketlenebb, döglődő pártoktól szavazókat elszipkázni, ami viszont semmit nem változtat a Fidesz támogatottságán --, akkor ebből a valamennyi tervezést és célszerű cselekvést azért kívánó forgatókönyből sem lesz semmi. Ehelyett megvárhatják, amint Gy. tovább erősödik, a közvélemény szemében az egyetlen posszibilis kihívóvá válik és a végén visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a Momentumnak is.

És akkor majd visszatérünk 2006-hoz pepitában.

- Egy kommentelőm még világosabb összefoglalásában: Gyurcsány (és ez érvényes a sokkal tehetségesebb Dobrevre is) főszereplésével lehetetlen 2022-ben rendszert váltani, 2/3-ot elérni. Ha ezt magától nem akarja vagy nem képes belátni, akkor semmi más lehetőség nincs, mint (ezért is) erősíteni a jobboldali, jobbközép ellenzéket. -

Magyarországon a jórészt kimaradt polgári fejlődés, illetve a vidéki zsidóság elpusztításával, a németek kitelepítésével és a bolsevizmussal a vékony polgári réteget (és mentalitást is) megsemmisítő politika miatt összetorlódott és egymásba épült a posztfeudális, személyiségi függőségen (szervilizmuson) alapuló keleties feudalizmus és a tömegdemokrácia, ezek minden, tágan értett kulturális jegyeivel. A helyzetet felismerő és annak minden gyengeségét kihasználó Orbán-rezsim leváltása megtörténhet ugyan a jövő csillagainak szerencsés együttállásával, de ha így is lesz, ez semmit nem fog megoldani az öröklött képletből. A nemzet súlyosan kompetenciahiányos állapota nem olyasmi, amivel -- ha csak a politikára hagyatkoznánk -- a mai ellenzéki színvonalon szembe tudnánk nézni és el tudnánk kezdeni tartós eredménnyel felszámolni. Ha mégis ezt akarnánk tenni -- túl a mai kocsmán --, akkor minimum a következő célokat magunk elé kéne tűzni:

1. A kooperatív személyes kompetenciák és tereinek (piac, etikai minimum, tudomány, kutatás és fejlesztés, közszolgálat, benne az állammal) kifejlesztéséhez szükséges oktatási rendszer. Látni kellene a család és az oktatás feladatát -- a gyereknek az optimális nevelődéshez fűződő személyes érdeke mellett -- egy nemzet szempontjából is: ez a szempont pedig a versenyképes társadalmon túl a kooperatív struktúrákban való elboldoguláshoz szükséges készségek kialakítása.

2. Az állam kiszabadítása az élősködők megszállása alól és az élősködő mentalitásból. Az államnak a legnagyobb értékteremtő szervezetté kell válnia az országban, amelynek hatékonyságát és hatásosságát folyamatosan, transzparensen mérni kell. Ez az igény minden bizonnyal odavezet, hogy az államot jócskán csökkenteni kell, egyes mai funkcióit egyszerűen fel kell számolni, a maradék bizonyos részeit a polgárok autonóm társulásaira, önkormányzataira, más funkcióit a piacra, továbbiakat egy -- remélhetően -- a jövőben jobb képet mutató EU-ra kell bízni. Az átalakuló államot sokkal kevesebb pénzből lehet működtetni a jogszolgáltatásban, a nemzetbiztonságban, a közös javak (jószágok) feletti ellenőrzésben stb. mutatott fő kimeneti teljesítményének javítása mellett.

3. A társadalom fő szolidaritási reflexévé optimálisan a minden polgárának biztosított bemeneti esélyegyenlőség (azonos színvonalú közoktatás, jogbiztonság és alap egészségügy) és a minimális egzisztenciális biztonság (lakhatás, minimáljövedelem) kettősének kell válnia. Legyen értelme Magyarországon annak a kifejezésnek, hogy "emberhez méltó élet"!

4. Az alkotmányozás során meg kell teremteni a liberális (polgári) demokrácia -- mint az emberi szellem és az anyagi előrehaladás optimális nemzeti szintű -- intézményrendszerének egyfelől belső (a checks and balances-en alapuló és az oligarchizálódást kivédő, a valódi, ezt az elnevezést kiérdemlő elit kulturális mintáit ugyanakkor uralmon tartó), másfelől külső (az ellenségeivel szembeni biztonságának) garanciáit.

5. A nemzet önképében az etnikai összetartáshoz és a hagyományokhoz fel kell nőnie a teljesítmény elismertségének. Nincs modern, sikeres nemzet elismert, valódi tekintélyt kivívó emberek és ezek mintaadó jelentősége nélkül. A nemzet mindenkié, de a nemzet uralkodó normái, mintái és személyiségei nem lehetnek akármilyenek. A kultúránk legyen értékelvű, a vallásunk -- kinek-kinek, ha igénye van rá -- a hitekhez és a vallás dogmáihoz hű, az oktatási rendszerünk olyan, ami elsősorban a gyerekek, másodsorban a nemzet érdekét szolgálja, a piacunk versengő, az államunk támogató és az élet megőrzője, a közösségeink autonómak és a kultúrájukat szabad érvényesítők (amíg nem ütköznek a jog határaiba) és legelső sorban: mi mindannyian szabadok, akiknek a legnagyobb esélyük van ebben az országban a boldogságra. Több mint máshol és a legtöbb, amit el tudunk érni.

Ma viszont minden hazug. Ennek gyökeres átalakítása olyan feladat, amelynek horderejét ez a néhány sor érzékeltetni tudta csak. Vannak-e/lesznek-e ehhez vezetőink?

A "gender ideológia" kifejezés az ideológiát veszi célba, de nem tagadja, hogy létezik a gender tudomány tudományként (alapjában a születéskori biológiai, a társadalmi és a pszichológiai nemek összeütközésének szerteágazó problémakörével). Aki többek között a gender tudomány "keresztényellenessége", nota bene "magyarellenessége" miatt gyakorlatilag betiltja a tudomány művelését és oktatását, az vagy beteg, vagy sötét tahó, és/vagy az éppen most nemzeti kollektivista Orbán Viktor. Ideológiának ezzel szemben azt nevezzük, ami a tudományos kérdéseket egy bizonyos (általában radikális) eredménnyel megoldottnak tekinti és ezekre az eredményekre megkonstruálandó valóságot húz fel. (Ugyanilyen ideológikus szerkezetet követ a klímapánik is, jóllehet a tudományos kiforrottsága nagyobb, mint a gender studies-é.) Sajna ilyen típusú ideológusokból is van elég.

Mármost a bevezető (captatio benevolentiae) után mit kezdjünk ezekkel a jelenségekkel? A kanadai (transzgender, azaz nemváltó) Jessica Yaniv pert indított, amiért egy nőknek fenntartott kozmetikai szalonban nem vállalták férfi nemiszerve intimgyantázását. Az amerikai Rachel MacKinnon nem hajlandó szabályozni a hormonszintjét és ragaszkodik hozzá, hogy női mezőnyben indulhasson a kerékpárversenyeken. Egy nőként még nem élt, így a nők helyzetéből és nehézségeiből még nem sokat tapasztalt, frissen előbújt 19 éves transz nő akar egy párt nőjogi tisztviselője lenni (ahogy az angol Munkáspártban Lily Madigan révén nemrég megtörtént). Aztán a kizárólag gendersemleges vécék stb. Őszinte -- számomra -- emberi tragédiák (nekik akár a bátor felszabadulásuk) keverednek egyszerű nyerészkedéssel, opportunizmussal, perverzióval -- és a jó öreg hülyeséggel.

Gyakorlati problémák tömkelege mellett nem eltéveszethető kulturális, nyelvi konfliktusok keletkeznek szép számmal. Súlyos kérdés, hogy az emberek legfeljebb tized ezrelékeire jellemző nemi identitási zavarok és megoldási útjaik elég okot adnak-e arra, hogy lemondjunk normákról, kulturális örökségről, radikálisan szankcionáljunk a túlnyomó többség számára az identitásuk részét jelentő alapvető szavakat ("anya", "nő", általában a nyelvhasználat) és gyakorlatokat (születési és külső nemi jegyek alapján való tájékozódás a más emberekkel való kapcsolatokban, fairness a férfi-női versenyben stb.). Leegyszerűsítve, meddig engedhető az apró kisebbségek elvárásainak érvényesítése az órási többségek szokásainak kárára. Egy kicsit másképp (a tolerancia helyett a szabadságot állítva élére): egy politikai közösségben fenntartható szabadság szerkezete megengedi-e azt, hogy a mikroszkopikus, de radikális kisebbségek tagjai egyenlő szabadságot élvezzenek a többség tagjaival?

Ahhoz, hogy a tolerancia és az egyenlő szabadság kérdéseit e poszt erejéig megválaszolhassuk, érdemes látni: minden toleranciamantra alapvető problémája, hogy ha kiütjük a (meglehet, gyakran egyenlőtlenségeket és egyensúlytalanságokat rejtő) öröklött normákat, tud-e önmagában a tolerancia programja olyan kultúrát teremteni, ami legalább hasonlóan robusztus, konszenzusos és működőképes, mint a leváltott "egyenlőtlenségi" gyakorlat. Többet nyerünk-e, mint amit vesztünk azzal, hogy mikroszkopikus kisebbségek (az egyszerűség kedvéért tegyük fel akceptálható) elvárásait a beszédmódot, az intézmények működését stb. illetően a teljes politikai közösségek számára is normává tesszük, egyúttal szükségképpen kiemelve azokat a privát szférából, ami minden feltörekvő kisebbség célja? Ha nem nyerünk többet, hol húzódnak hát a legitim kisebbségi elvárások határa?

A kérdés nem az, hogy mindenki szabadon teheti, ami másnak nem árt, mert az "ártás" határai (azaz per definitonem a nyilvánosság) váltak az utóbbi időben olyan tággá, amely megakadályozza, hogy a többség úgy éljen a saját normáival, kifejezéseivel, szokásaival, ahogy neki tetszik és szerinte nem árt. Valójában az ártás és a károkozás határait is -- ezzel a magánszféra nyilvánossá való átpolitizálását, ami az érdekük -- azok a kisebbségek definiáljak, amelyek el akarják érni a kisebbségi gyakorlataik legitimálását (a nyilvánosságban). Úgy kötődik össze a nyelvpolitikai, elismerési és a kulturális harcuk egyetlen elismerési programban, hogy bármelyikben megálljt parancsolni nekik a felfogásuk szerint önmagában diszkriminációt jelent (ami praktikusan igaz is, hiszen az elismerés komplexitása igényli mind az említett terek bevételét). Ily módon a többség csak úgy lehet toleráns, ha feladja az adott kérdés nyilvánosságbeli reprezentációjában (beszédben, értékrendben, gyakorlatban) a saját normáit.

A tolerancia, a szabadság és az elismerés tehát radikálisan eltérő gyakorlatokra is utalhat a társadalmi kooperációban. Minél apróbb egy kisebbség és/vagy minél radikálisabb (a többség számára idegenebb) programmal lép fel, annál inkább az elismerés válik a hármasság vezérgondolatává és céljává és annál jobban sérül mindenki azonos szabadsága és a tolerancia lehetősége (tolerancián értve, hogy a saját értékrendem és gyakorlatom változtatása nélkül tudok helyet adni mások önképének -- a radikális elismerés programja a kisebbségek oldalán azonban a saját gyakorlataim megváltoztatására kényszerít). A konfúzió mögött a károkozás egyre tágabb defininíciója áll, amennyiben már nemcsak az a kár, amit tevőlegesen követek el másokkal szemben, nemcsak az, amit egy semleges szabályok közötti verseny okozhat a gyengébbnek, hanem az is, amit ő -- a sérelmet szenvedő -- hisz/mond, hogy kárt jelent neki (praktikusan bármilyen: testi, lelki, igazolható, igazolhatatlan vagy privát tekintetben, ti. a két utóbbi nem ugyanaz).

Az elismerés és a szabadság elméleteinek újabb körét kéne megírnunk, hogy ne a nyilvános (utcai, FB-, stb.) agressziónak kelljen eldöntenie, hogy Rachel MacKinnon indulhasson-e női futamban, amíg nem sikerült még teljesen lecserélnie a férfi hormonállományát (és kvázi a sérelmi politikája felülírhatja az "egykori" biológiai nemének maradványaiból következő előnyeit).

Végül hozzáteszem, ez egy nagyon liberális (ha nem is progresszivista), nagyon empatizáló bejegyzés volt. Egy "rendes" konzervatív -- amiben nem a nyugat-európai konzervatív párti tagság az irányadó, mert ezekben már nem sok maradt a konzervatizmusból -- legalábbis azt írta volna, hogy a hagyományaim, az identitásom, az értékrendem, a sok embert felölelő kultúrám megvédéséhez képest a radikális (itt a szélsőjobbos nem felejtené el az "aberrált, nyerészkedő, beteg" jező alkalmazását sem) kisebbségek aktuális önmeghatározása és az ebből fakadó problémák maradjanak csak az ő problémáik, mert messze nem érnek annyit a közhasznosság szempontjából, mint amennyit rombol csak a megvitatásuk is (nemhogy az elismerésük). A közhasznosság és a szabadság (vagy elismerés) között pedig nem mindig és nem automatikusan az utóbbié a döntő szó. A másik oldalról: lehetnek mindenkinek titkos vágyai és "bűnei", de az ember attól ember, hogy nem akarja minden ötletét és vágyálmát normává tenni önmaga, pláne mások számára. A teljes vágykiélés a konzervatívok szerint -- többségi elvárások ide vagy oda, a társadalmi koordináció lehetősége emide vagy amoda -- éppenséggel az ember voltunk kudarca, mert olyan fakultásunkat -- az ösztöneinket és a vágyainkat -- avatja győztessé, amely leginkább tesz az állatokhoz hasonatossá.

Tanárok tiltakoznak az elme- és erkölcsgyilkos NAT ellen, amelyben a magyar- és történelemtanítás a beteg nemzeti tudatot mélyíti el, és az etika és a filozófia helyét átveszi a pálinkafőzés; társadalomtudósok tiltakoznak a rasszista nemzeti konzultáció ellen stb. Mind, mintha ezek szakmai ügyek volnának. Mindenesetre politikai kérdés nincs ebből Magyarországon. Az ellenzéki pártok ereje egy napközis óvoda érdekérvényesítő képességével vetekszik. A "fiatalok jövője" üres szócséplés.

Amit Magyarország jobboldalnak hív, az hagyományosan a nacionalizmustól a rasszizmusig terjedő spektrum (a nemzeti szocializmus árnyalatai); annak oka, hogy ez így lehet, egyfelől a liberális polgári hagyomány gyengesége, másfelől a nemzet uralkodó etnicista felfogása.

A jobboldal azonban ennél jóval tágabb fogalom, elvileg a piaci anarchistáktól és a libertáriustól a keresztény és polgári konzervatívokon át ível a fasizmusokig és a mondott nemzeti szocialista táborig. (Jó azért tudni, hogy a jobboldalnak ez a felfogása -- ti. hogy ma beleértjük a totálisan baloldali eredetű fasizmusokat és a nácizmust -- a versenytárs kommunista-szocdem munkásmozgalom és a Komintern két világháború közötti iránymutatásnak köszönhető.*) A jobboldalnak ez a "tágassága" azonban nem érződik Magyarországon. A nemzeti szocialisták (ahogy mondtam, a nacionalizmustól a rasszizmusig tartó, de mindenképpen etatista) tömegein innen alig van valami. Akik vannak, a konzervatívok univerzalista keresztény, polgári és liberális csoportocskái viszont puhák és kókadtak, az önképükkel szöges ellentétben mélyen amorálisak, opportunisták, ezért könnyen válnak társutassá is. (Ezt a hazai konzervatív értelmiség karrierjén lehet a leginkább megfigyelni. Jelentős része vidáman elvan a nemzeti szocialista vezetésű NER-es intézményekben: egyetemeken, bizottságokban, sajtóban, és ráadásul azt is hiszi, hogy jól van ez így.)

Ez a felállás semmit nem változott a harmincas-negyvenes évekhez képest. Aki pedig kételkedik a terminológia pontosságában, ha már nem igazolja számára a politikai gyakorlat és az európai szövetségi politika, akkor vegye észre, ahogy elkezdték magukat is ennek nevezni ("nemzeti államkapitalizmus", nemzeti konzervativizmus, populizmus stb.). Ezek az önmeghatározások lényegében a nemzeti szocializmus előszobái, hiszen a szabadságellenesség, a jogkorlátozás és a jogrendszer kiszámíthatatlansága (vezér- és akaratelv), az államtól független intézmények letörése, a megfélemlítés, a belső ellenségek kijelölésének hullámai, az irdatlan mérvű, irracionális propaganda mind végső soron a demokráciát ássák alá, úgyhogy mára -- nem véletlenül, összefüggésben a szabadság korlátozásával -- a szabadságnak és intézményes tereinek már csak a maradékait vehetjük számba. Nem véletlenül, ez ugyanis a cél. Ha ugyanis előirányzottan fogy a szabadság (azaz csökken az individualizmus mozgástere és vele a heterogén értékek és döntések társadalmi méretű összehangolásának/összeadásának valódi demokráciákban normális kényszere), akkor nincs szükség a demokráciára és bonyolult intézményi mechanizmusaira sem. A "demokrácia liberalizmus nélkül" tipikus demagógia: ha ugyanis nincs szabadság, demokráciára sincs szükség, mert nem lesznek különböző akaratok, amelyeket aggregálni kéne, így a demokrácia hamar autokráciába alakul át. Szabadság nélkül a demokrácia az értelmét veszti. A nemzet az etnicizmuson túl szocialista jellegű gazdasági és politikai egységbe tömörül, "egybeforr", amelyben az erőforrásokkal -- idértve az anyagi forrásokat, a politikai értékeket, a kultúrát, az emberi életeket stb. -- a Vezér és köre gazdálkodik.

Ez itt az alapvetése minden nemzeti szocializmusnak, amelyben a Vezér a népakarat egyszemélyi kifejezőjévé válik előbb a propagandában, majd az intézményrendszer és a politikai gyakorlat is ehhez idomul. Az orbánizmus logikája szükségképpen vezet ide, a totálisközeli állam felé. Nincsen az úton konszolidációs fázisa, mert a szabadságnak mindig képes meglátni a maradékát, amit el akar pusztítani; és azt hogy mit pusztít, mindig csak a az aktuális biztonságérzetén múlik. Rezsimünkben azt kell elpusztítani, ami a kétharmadot (perspektivikusan) fenyegeti. Ennek az egyszerű valóságát majd akkor veszi észre mindenki, amikor a rezsimben megengedhetővé válik a fizikai erőszak is, mert nem marad más eszköz a társadalom ellenőrzésére. Az is lehet persze, hogy idáig nem fogunk eljutni, mert hamarabb megbukik a rendszer. De a rendszer logikája a folyamatos radikalizálódás.

(Ellenpróbaként szívesen venném kritikusaimtól, hogy rámutassanak arra: hol van a szabadság -- ha tetszik a libsik -- korlátozásának jövőbeni nyugvópontja ebben a rendszerben, amelyhez elérve ez kóros mértékű hazudozás, a nemzet lerablása és jelentős külső erőforrásinjekció nélkül is produktívan tud továbbfejlődni.)

A helyzeten nem csodálkozni kell -- hiszen ez kódolva van a személyi függéseken alapuló (közép-)kelet-európai feudalizmusból a tömegtársadalomba szinte érintetlenül átlépő magyar politikai kultúrában és a hazai jobboldal etnicista logikájú működésében --, hanem elejét venni annak, hogy a nemzeti szocializmust egy hasonló szélsőség -- vagy ellenséges hadsereg híján: egy hasonlóan szélsőséges helyzet -- tudja csak legyőzni, mint a '40-es években. Mondhatjuk persze, hogy a javasolt pontosítás a magyar jobboldal megszólítására azért helytelen, mert a szóval megteremtjük a gyakorlatot is, ami eddig nem volt. Ebben van igazság, noha a gyakorlat -- ahogy érveltem -- enélkül is egyre világosabbá válik és fog válni, de amit itt fontos leszögezni: ez a gyakorlat ma mást jelent (nem a zsidók elpusztítása és a világháború definiálja) és mások a határai, mint 70-80 éve. És köszönjük ezt a globalizációnak. A rezsim hamarabb fog megbukni -- mert meg fog bukni -- annál, hogy lágereket kezdjen el felállítani.

_________

*Jobb- és baloldalt egyértelműen és/vagy egyneműen (egyetlen metszet alapján) megkülönböztetni történeti érvénnyel egyébként sem egyszerű. A különbségek tematikus felsorolása itt. A legjobb megközelítés talán az, hogy míg a jobboldal az egyenlőtlenségnek (az emberi közötti különbségeknek) törekszik érvényt szerezni az evilági együttélésben (a túlvilági egyenlőség a keresztény változatainak alapvető feltevése), addig a baloldal az egyenlőségre (illetve expanzív értelmezéseire) építi az ideológiáit.