Most, hogy beütött a NAT-mizéria és nyilvánvaló elmebetegek kezébe került a magyar oktatás és vele a gyerekeink jövőjének formálása, elgondolkodtam, vajon mi is lenne a valóban konzervatív gyereknevelés (nem pedig az ezen a címen folyó népbutítás). Három összetartozó névszóval jellemezném ezt (személyes tapasztalatból is): röviden, a szabadság, az erkölcs és a könyörületesség képességeinek elültetésére törekszünk a gyerekekben, de ezeket nem ideologikus alapon, hanem egyszerűen a civilizációnk legjobb gyakorlatát követve.

Nem véletlenül hiányzik a felsoroltak közül Isten, haza és család, mert ezek nem konzervatív, hanem kereszténynemzeti-keresztényszociális tájékozódási pontok, amelyek Magyarországon a Horthy-rendszert és pártjait (a kisgazdákat és a keresztény pártokat) idézik, jóllehet a maguk idejében már ezek se követték Róma, különösen XI. Pius kései, a nácizmust feltartóztatni hivatott politikai állásfoglalásait (gondolok itt már a Mit brennender Sorge-ra, vö. „Aki a fajt, a népet, vagy az államot, vagy az államformát, az államhatalom hordozóit vagy az emberi közösség egyéb alapértékeit – amelyek a földi élet keretein belül lényeges és tiszteletreméltó helyet foglalnak el – kiemeli földi értéksorrendjükből s mindennek, még a vallási értékeknek is legfőbb zsinórmértékévé teszi, s bálványimádóan isteníti, az felforgatja, és meghamisítja a dolgoknak Istentől alkotott és megszabott rendjét.” )

A Takaró nevű kormányember kijelentése, hogy az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát, nem konzervatív, hanem nemzeti radikális álláspont (és akkor még jótékonyan hallgatok a mögötte megbúvó valódi érdekekről). A konzervatív álláspont a hellén-római-keresztény civilizáció, erkölcsi rend és embereszmény tanulságai alapján formálja a gyerekeket, nem a nemzet érdekeinek szempontjából. Meglehet, eközben nem ugyanennyire bensőséges a kapcsolata civilizációnk zsidó és liberális komponenseivel, de ebbe a problémába beleáll, részint ez definiálja külsőleg. A másik tényező, ami így definiálja, a nemzethez fűződő ambivalens kapcsolata, amennyiben a nemzeti érdek talákozását a demokráciával és a populizmussal viszolygással szemléli.

A gyerekek szempontjából ez úgy értendő, hogy a konzervatizmusnak megvan a saját szabadság-felfogása, amely nem az önmegvalósítással, hanem a mások (a közösségeinek tagjai iránti) felelősséggel egészül ki; az erkölcsről alkotott képe univerzális, individualista (de nem egoista) és szoros összefüggésben áll a szabadságképével; a könyörületesség pedig a kereszténység és/vagy a humanitás lecsapódása a mindennapi példamutatásban -- ha a nevelők oldaláról nézzük.

A konzervatív nevelési eszmény elitista abban az értelemben, hogy mindenkiből a legjobbat akarja kihozni és a legjobb iránytűjének a magas műveltséget, az értékteremtést és -- mindent összevetve ezen a földrészen -- a nyugati civilizáció legjobb hagyományait tartja. Nem hiszi, hogy a gyerekben ott rejlik a boldogság lehetősége, amit csak szabadjára kell engedni, mert megtalálja a maga útját; sokkal inkább az a felfogása, hogy az iskolának nevelnie és formálnia is kell, egyetértésben a szülőkkel, hogy a gyereknek majd esélye nyíljon boldogan élni.

A szabadság, az erkölcs és a könyörület képessége nem adott senkiben, hanem gondoskodás révén teszünk szert rá és egyszersmind ezzel (a neveléssel) biztosítjuk, hogy a képességből a felnőttkorra meghatározó gyakorlat is váljon.

A konzervatív nevelés (és ennek részeként az oktatás) tehát végső soron a jellemre irányul, nem a technére ("boldogulásra", knowhow-ra, módszerre, kompetenciára). És amikor a modern kor azzal tüntet, hogy kompetencia- és nem szöveg-/tudásközpontú oktatásra van szükség, pont elfeledkezik saját korunk mindennapos tanulságairól: hogy a kompetencia helyettesíthető hordozókat hoz létre magával az emberrel szemben, és ezt annál könnyebben teszi, minél inkább fluidan, rögzített tudás és normák nélkül értelmezzük az embert, mert nem lesz, ami az eszményeinkben túlmutasson a technén, ideálisan egy gazdag antropológiai álláspont felé.

A konzervatív tehát nem a modern ellentéte. A konzervatív a modernségben él -- ám a saját és gyerekei eszközléte ellen harcolva.