1000 leütés

A valóság. Ész nélkül megyünk a vágóhídra.

Bő egy hete hatalmas megmozdulással adta tudtára az egyesült magyar baloldal országnak-világnak, hogy nem kér Paksból (vagy miből): vagy ezer-ezerötszázan is elmentek a vasárnap délutáni tüntire. Bizony! Aztán tegnap újra: ismét eljöttek vagy ezren! Bősz Anett közben mások mellett azon kesereg, hogy immúnis lett a nép a liberális demokráciával szemben, benyalta a rezsicsökkentést vagy nyomják a megélhetési gondok, "ezt nem tudni". Hát éppenséggel tudni, egy piciny kitérő után mindjárt le is írom.

BA maga számára is észrevétlenül azonosítja írásában a Göncz Árpád erkélye alatt két éve "Boldog születésnapot"-tal szerenádozó, "a köztársaságot temető" tömeget -- a magyar sírva vigadás pesti-liberális kiadását -- a hétköznapokban együttműködésre képtelen, polgárosulatlan, érdektelen, önző egyénekkel. Bősz szerint e nagy nyilvánosság előtt Bródy-dalokra, kivált a Sárga rózsára bármikor beinduló szubkultúra (az én definícióm) azért lenne liberális, mert a tagjai "tudják, hogy sokfélék vagyunk, és hogy másként látjuk a világot mindahányan, de egyben egyek vagyunk: szeretjük úgy élni az életünket, ahogyan nekünk tetszik." És úgy is élik, pl. néha összeverődnek siránkozni.

BA azonban markáns tévedésben van: ez nem a liberális definíciója. Ez a radikális egoistáé (amit persze Pesten 25 éve liberálisnak hívnak). Aki mellesleg Orbán Viktor várfalában a kötőanyag. Aki nélkül a vára összeomlana. Aki helyett a liberális emberek társadalomépítő erejét olyannyira nélkülözzük éppen 25 éve, de ezeket a radikalizmus megvezette és maga alá temette. Ez a radikális az, aki képtelen bármilyen szisztematikus együttműködésre valamilyen közösen kijelölt pozitív cél érdekében, aki nem tud mesterséges közösségeket alkotni és fenntartani, aki ironikus, gúnyos és cinikus, aki képtelen megalkudni a realitással, aki valójában képtelen "összefogni", aki alkalmatlan arra, hogy alárendelje "szabadságát" a "közjónak". (Mindkettő idézőjelben, mert egyiket sem sikerült még megtalálnunk.)

Ha a radikális liberális lenne, vele már rég összeállt volna a most fájóan hiányzó összefogás, nem a melankólia volna az értelmiségi haladottság csúcsa, sőt létre se jöhetett volna Orbán rendszere. A liberális intézményekben gondolkodik, intézményeket hoz létre (a szabadság kis köreit, kissé nyálasan szólva), intézményeket használ, ezekben kooperál, és intézményeket véd meg az állammal szemben -- akkor is, ha az államot történetesen a saját pártjai irányítják. BA Göncz-eulógiája tünetértékű: benne a volt köztársasági elnök ellenálló, forradalmár volta és a testőröket lerázó nyakas civilitása (újfent az ellenállás metaforája) kimeríti a liberalizmus lényegét -- sajnos a garanciáit is. Látjuk, mire volt ez elég.

A liberalizmus mint ellenállás. Nonszensz. BA 2014-ben sem került közelebb Nyugat-Európához, nem érti az egész rendszert, amelynek nevében kesereg. Nem is értem, mi baja Orbánnal. Van egy rossz hírem neki: az ő véleménye, Göncz Árpád "civil" államelnöksége és a mai sanyarú sorsunk összefüggenek. Mindegyik keleti. Göncz Árpád akkor sem tudta pontosan, mi a liberalizmus, ahogy most sem tűnik úgy, mint aki tudja -- a hívei róla alkotott felfogása alapján legalábbis. Egyébként pedig nyilván nagyon szeretjük.

A demokrácia felkent oldalán (MSZP, DK, PM, Liberálisok, ilyenek) kb. ugyanígy viszonyulnak a demokráciához. Ügynökügy, pártfinanszírozás, NAV, Paks, parlamenti vizsgálóbizottságok, az állam fejése és a társadalom gyarmatosítása, a nyilvánosság és a választások elkorrumpálása a saját oldali pozíciók védelmében, emiatt gyönge és sokszor aljas ellenzéki taktikázás a saját választóikkal szemben -- ezeknek mind semmi közük egy túlérzékeny, kimerült, de közben semmire sem jutó ország érdekeihez. Bősz Anett és további százak meg ezrek vannak elképedve azon, hogy Orbán olyan sikeres. Már hogyne lenne sikeres, ha sikeresebben veri át a választóit. Orbán nem nemzeti, ezek nem demokraták -- csakhogy az előbbi százszor jobban játssza a választott szerepét. A demokrácia-mutyi (a demokráciával szembeni várakozások önző okokból történő elsilányítása azon az oldalon, amelyik névleg a demokrácia védelmezője) legalább akkora veszély, mint a demokrácia és a jogállam nyílt leigázása. (Lásd kádári kisember, gerinc, miegymás.)

Szóval csodálkozni azért végképp nem kéne amiért ezek itt tartanak. Mellesleg, pont ott tartanak, ahol szeretnének. Magunkat kéne sajnálnunk: Mesterházy, Bajnai, Fodor, Kuncze stb. jövője biztosított.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége nem hajlandó kupeckedni Orbánnal Gábriel arkangyal ügyében, nem húny szemet a kormányzati "emlékezetpolitika" tendenciózus hazugságai fölött, és ma úgy döntött, hogy távol tartja magát a kormány "Holokauszt 2014" emlékprogramjától (amelynek már az elnevezése is borzasztó). Helyes. Jó döntés. Üdvözlöm.

Orbán mindent megtett eddig, hogy a hivatalos zsidóságot folyamatosan maga mellett tartsa, és noha van neki mindegyik felett kedves zsidószervezete (a Köves Slomóé), az igyekezete a zsidó kritika általános kordában tartására annak minden verejtékével együtt már negyedik éve elég nyilvánvaló -- hiszen szépítenie kell az antiszemitizmust, ha közben épít az antiszemitákra. Ez a sajátos antiszemitizmus-pávatánc, amit más táncaihoz hasonlóan Orbán igyekszik olyan precízen járni, ma este éppen dugába látszik dőlni, ami különösen bosszantó fordulata az eseményeknek pont a választások előtt. Orbánnak az egész zsidósdihoz semennyire nem fűlik a foga, nem azért mintha maga antiszemita lenne (nem az), hanem ellenkezőleg: mert annyira terhesnek tartja a dolgot. Az egész "problémakört" minden bizonnyal egy túlkomplikált ország átkának véli, amely fölösleges energiákat von el a centrális erőtér építésétől.

Gábriel arkangyal, a száját tartani képtelen Szakály még meg sem alakult intézete, és az egyébként bosszantóan gyenge felkészültségű Schmidt Mária Sorsok Háza elnevezésű homokozója annak a kényes egyensúlynak a részei lettek volna, amely egyszerre biztosítja a magyar történelem (lásd még Veritas) orbáni víziójának épülését, a szélsőjobbos (vagy csak éppen "ízléssel" antiszemita) szavazók Fidesz-szimpátiáját, és a kormánya legitimációján is jócskán emelő nemzetközi pompát a Holokauszt évnek -- oszt most ennek tűnnek harangozni (sófárfújni). Kellemetlen. Pedig milyen jól összerakta ezt az Árpi gyerek.

De meg kell köszönnünk a Mazsihisz-nek, hogy az orbáni randalírozás negyedik évében felmutatta erejét és az ellenállás lehetőségét közvetve az egész magyarság érdekében. Rajta kívül nemigen van olyan magyar szervezet manapság, amelyre (1) figyelnek a világban, (2) megalkuvás nélkül ki mer állni az értékeiért. Lám, lám, a sors fintora a Holokauszt-évben, hogy a magyar állami establishment kudarcai után (amelyeket már megszokhattunk a múltban) a zsidók menthetnek meg minket önmagunktól. Ha végül illúzió is ez, ha elég erősek nem is lehetnek ehhez, azért remélem, nem hódolnak be, és legalább a saját szűkebb céljaikat el fogják érni.

A nemzeti oldal szerint ez a kérdés szükségképpen értelmes kell, hogy legyen (különben mitől lenne az oldal "nemzeti"). A nemzeti oldal természetesen téved, a kérdés értelmetlen (és a nemzeti oldal értelmetlenségekkel traktálja a híveit). A blognak ma megváltoztattam a beharangozóját, az egyszerűség kedvéért idemásolom:

„Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.”

Gróf Apponyi György magyar konzervatív főúr 1935 decemberében írta ezeket a sorokat, amelyek nyilvánvalóan megállnák a helyüket ma is. Ez a magyar konzervatív álláspont. A 180 évvel ezelőtti, a 80 évvel ezelőtti és a mai is. Mert van konzervatív tradíciónk. De a fő különbség gróf Apponyi és Rogán Antal (stb.) között nem annyira az előbbi biztos megállása a civilizációban (Apponyi elutasította már az I. zsidótörvényt is, ami Rogán stb. szerint a történelmünk vállalható és arkangyali része), hanem a rogánok tényleges érdektelensége a civilizációs kérdések iránt. Az érdektelenség az iránt, hogy ilyen kérdések vannak és számítanak. Miért mondom ezt? 

Egy másik, a címben jelölt párost véve alapul, Orbán úr gimnáziumi alapszervezeti KISZ-titkárból a baloldali radikalizmuson keresztül jutott el a nemzeti retorikájú oligarchia vezéri állásába. Gyurcsány úr az osztálytársadalom megszüntetésének kínzó vágyát leküzdve ugrott bele a privatizációba, élte egy darabig a magyar tőkések életét, majd örömmel fedezte fel magában a szocdemet, csak azért, hogy mára felpróbálhassa a polgári demokrata bürkét is. Mind a kettő úgy hajlik erre meg arra, ahogy az érdekei diktálják. Gróf Apponyi (előtte és körülötte br. Sennyey, gr. Bethlen, gr. Széchenyi György, gr. Klebelsberg) hitt valamiben, amit fel nem adott volna a politikai hatalom minden áron való megtartásáért cserébe (vö. jellem), miközben a társadalmi státusánál fogva nem is nagyon tudott volna lemondani erről a hatalmáról -- bár idővel kisemmizték belőle. A kisebb-nagyobb rogánoknak a jellem nem adatott meg, a világ megengedi, hogy enélkül is hatalomba kerüljenek, ergo megtehetik, hogy egy gyenge, a hagyományai és vágyai káoszában élő népet vég nélkül manipuláljanak a felelősségérzet leghalványabb jelei nélkül. Ezért fog megkönnyebbülni a világ, és fogja elfelejteni őket körülbelül egy héttel azután, hogy visszavonulnak a Vuitton táskákkal kirakott magánéletükbe -- de mi marad utánuk?

A jellem halott, az ördögök megfékezésére szolgáló rendszert szétverték. A magyar népnek elfogynak az erőforrásai, miközben a fenyegetés vele szemben ciklusról ciklusra nő. Az üresség félelmetes.

A parlamentbe nem kerülő ellenzéki pártoknak már most időszerű elgondolkodni azon, hogy milyen stratégiával szállnak szembe a 2014-től megvalósuló, várhatóan Fidesz-kormányzással és baloldali ellenzékiséggel.

A következő okaik lehetnek erre. Egy, a parlamenti establishment korlátozott hitelességű (mert egy átfogóan manipulált választási rendszeren és torz nyilvánosságon alapuló) intézmény lesz. Kettő, ezt a parlamentet és ezt a politikai rendszer ugyanazok a pártok fogják uralni, amelyek lassan 15 éve bizonyíthatóan és folyamatosan rontják a társadalom megújulási lehetőségeit, tudatosan rombolják a társadalmi autonómiákat, falakat emelnek a politikai rendszer megújulása előtt, és összejátszanak a társadalom erőforrásainak alkalmatlan és korrupt kezelésében. A közjó szempontjából egyre értelmezhetetlenebbül, egyre átláthatatlanabbul, a közös erőforrásinkat magánjavaikként kezelve, hűtlenül gazdálkodnak -- valójában egyetlen összefüggő, egyre súlyosbodó terhet jelentve a társadalomnak.

Ezt bizonyítja az ún. baloldal azzal is, hogy a fennálló közjogi kereket között is inkább versenybe száll, minthogy minden erejével tiltakozzon a játékszabályok ellen -- sőt, ami az MSZP-t illeti, a saját játékterét éppenséggel látványosan fontosabbnak tartja védeni a kisebb baloldali pártokkal szemben, mint megnyerni a választást. Amivel valójában szemben állunk, az egy komplex gazdasági és politikai kartell, amelyen belül az érdek- és erőviszonyok ugyan változhatnak, de a mélyén fekvő logika nem. Amennyire mély ez a logika, ugyanannyira nemzetellenes is.   

A parlamentbe nem kerülő ellenzéki pártok öntudatosabb része joggal gondolhatja azt, hogy a parlamenti erők túlnyomó részének áldozata -- nem pedig tőlük méltányos szabályok között vereséget szenvedett kisebbségi erők, amelyeknek a legközelebbi alkalommal megadatik az újrázás méltányos lehetősége. Semmi okunk azt hinni, hogy a rendszer alaplogikája változni fog az elkövetkező négy évben, azaz nem hihetjük, hogy a rendszer közelebb fog kerülni az ésszerű közjó képviseletéhez, mint eddig.

Az ésszerű közjó hívei, a megtévesztett választók és a rendszer legitimálásától távol maradó állampolgárok együtt a nagy többséget fogják képviselni 2014 után is. Nekik a parlamentből kimaradó, a politikai társadalmat képviselő pártok tudhatnának hangot adni abban a jelenlegi helyzetben, amelyben a politikai társadalom megfélemlített, érdektelen, néma -- röviden, nem létezik. 

Mindezek miatt kezdeményezem a Magyar Nemzetgyűlés összehívását, amely a parlamentből kiszoruló vagy a parlamenti pártok korrupt, államelvű, társadalomellenes szemléletével szemben álló politikai és érdekvédelmi szervezetek tanácskozó fóruma, a felálló új országgyűlés árnyékintézménye lenne. Ugyanazon a napon alakulna meg, mint az új országgyűlés, és nagy rendszerességgel folytatná a parlament által is tárgyalt vagy éppen alternatív tartalmú javaslatok megvitatását, a résztvevő szervezetek cserélődő vagy állandó delegáltjainak részvételével, új politikai közeget, aktivista és szakértői hálózatot is létre hozva.

Addig is felhívom a megnevezett körbe tartozó és a javaslatomat keblükre ölelő szervezeteket, hogy juttassák el a blog email címére a visszajelzésüket. A magam részéről üdvözölném, ha egyetlen ilyen szervezetként, ha be is jut az új országgyűlésbe, az LMP részt venne a Nemzetgyűlés munkájában is.

Az Orbán-rendszer legitimációja sok tekintetben emlékeztet a Horthy-rezsimére. Mindkettőnek a liberális (baloldali) és az integrációs (nemzetiségi, zsidó-asszimilációs, illetve szegény-, cigány- és EU-integrációs) politika kudarca a fő tapasztalata.

Mindkettőt az ország válsága (nemzetiségi mozgalmak, háború, balos rezsimek, Trianon, illetve tüntetések, gazdasági válság, kormányzati válság) előzte meg.

Mindkét rezsim a magyar nemzeti érdek védelmére rendezkedett be a liberális-nemzeti és a posztkommunista alternatívával szemben, amelyek aláásták az ország területi egységét, illetve gazdasági lehetőségeit és önazonosságát. (Orbán azonban a Nyugat-ellenességben -- ami alól most vonjuk ki a német kapcsolatot -- nyilvánvalóan túltesz a Horthy-rendszer mainstream képviselőin, miközben a revizionista igényei értelemszerűen kevésbé látványosak.)

Mindkét éra az államközpontúságra és a fix fizetéses, apolitikus mentalitásra, a kulturális demokráciára (Klebelsberg), a lateiner (szabad) értelmiség lenézésére, és a magyar tulajdonra épít, miközben tőkeszegény, korrupt és szegényellenes. Megfontolandó hasonlóságok.

A legfontosabb hasonlóság azonban, hogy mindkettő megemésztetlen és féligazságokon építkezik, ezért ahogy a Horthy-rezsim, úgy Orbán is újabb, az eddigieknél is mélyebb válságba fogja lökni az országot.

A H.-rezsim fő tévedése természetesen a revíziós-reintegrációs politika volt; az, hogy Trianon felülvizsgálatából nemzetstratégiai és önazonossági kérdést kreált, noha Trianont egy akkor megoldhatatlan probléma (a magyarság birodalmon belüli hegemóniájának biztosítása) és a problémára adott szükségképpen gyenge válaszok hozták el. Ilyen körülmények között a probléma feltámasztására beadott hivatalos magyar igény maga volt a tömény irracionalitás.

Orbán fő tévedése egy másik revíziós politika: a dezintegrációé. Az, hogy az EU-val való viszonyunk felülvizsgálatából csinál nemzetstratégiai és önazonossági kérdést, noha az EU szolgáltatja az egyedül optimális megoldást Horthy nyolcvan évvel korábbi problémájára is, amit azonban Orbán már nem tart annyira fontosnak, mint a saját kormányzati szuverenitását. Így változnak az idők: Magyarországon speciel mindig szembe mennek az értelemmel és a reális lehetőségeinkkel. Amikorra behegeszthetnék a korábbi sebeket, inkább új sebeket vágnak. Az egyik pillanatban a függetlenség, a másikban a (Monarchiából nagyon is ismert) relatív függőség nem tetszik. Közben a problémák maradnak megoldatlanok, folyamatosan rétegződnek egymásra, és elképesztő zagyot képezve kísérik az idő folyását.

H. etnicista eszközökbe gabalyodott egy univerzalista (jogias, hungarus) birodalom feltámasztása érdekében, aminek egyik következménye a zsidóság jogfosztása, majd elpusztítása, a másik az ország szovjet megszállása lett. Orbán -- sokkal voluntaristább módon, kikényszerítetlen, igazolhatatlan, de egy cseppet sem drámai hibákat követve el -- maga is egyre inkább jobbra sodródik az univerzalista baloldal és az etnicista jobboldal közötti térben, noha erre valódi oka nincs (hogy is lehetne egy alapvetően optimális nyugati integráció állapotában!), csak olyanok, amelyeket az önnön gőgje és bűnei hízlalnak. A Horthyéval szemben Orbán revíziós törekvése semmilyen -- gazdasági, társadalompolitikai, kulturális, külpolitikai -- céllal nem igazolható, eddig is csak szenvedést hozott, és minél mélyebbre hatol ebben a zsákutcában, annál több szenvedést fog hozni.

Természetesen a címben hozott kérdés mégis rossz: Auschwitz végeredményben összehasonlíthatatlanná teszi a két politikust. De ezt jó, ha a ma élő politikus a másiknak nem habozik egyértelműen, ezekben a hónapokban akár minden nap a számlájára írni, legalábbis, ha valóban el akarja kerülni az összehasonlítást. Ha szobrot állít neki vagy elnézi a szobrok felállítását, azzal ezt a különbségtételt érvényteleníti.

Ettől függetlenül is Orbán pőre szenvedélyeken, fikciókon, erőszakon és radikalizmuson épülő rendszere totálisan ellene megy minden konzervativizmusnak, a magyarság érdekeinek. A Horthy-rendszer pozitívumait (oktatáspolitika, nyugati minták tisztelete) gyenge vagy manipulált újrakiadásban, negatívumait (kisebbség- és szegényellenesség) áttételesen vagy csillapított formában, a bűneit pedig (pace Kertész Imre) nyilván nem látjuk viszont, de semmi esetre sem érezzük, hogy megszületett volna a félig-meddig jogos baloldallal szembeni kritikán a nemzeti érdekű kormányunk. Ha Horthynak nem szabad szobrot állítani, egyelőre Orbánnak sem néz ki egy.

TGM mai cikkéhez (konklúziója: ne nyugatiak akarjunk lenni, hanem szabadok) írt kommentárt granicsar, emígyen: "Hát én, eltérően TGM-től, csak szubjektív véleményt tudok mondani. Éltem vagy tíz évet Nyugaton és most Keleten is hatot már. Itt, Oroszországban szabadnak érzem magam. Senki nem korlátozz semmiben. Itt nem állít meg a rendőr, mint Párizsban havonta legalább kétszer, hogy ellenőrizze az irataimat, itt nem rettegek attól, mint az USA-ban, hogy golyót ereszt belém egy rendőr, mert a gyanús mozdulatot teszek, itt nem szól meg senki, mert nem PC amit mondok. Itt ha akarom, akkor zsidó vagyok, fasiszta és homofób egyszerre. Ha akarom, akkor meg pont az ellenkezője. Persze, ha sok hülyeséget beszélek, akkor azt kockáztatom, hogy valaki szájba vág az asztaltársaságból :) Szóval, TGM mindig is szobatudós volt, az is maradt. Ahogy felénk mondják: Beszéli itten a marhaságot :D"

Nos, először is egy alapvetés: mi is az oroszok szabadsága a nyugatiakéval szemben? Nem egyéb, mint a magánélet szabadsága az állampolgári szabadságjogokkal szemben. Nem tudom, miért állították meg rendszeresen a kommentelőt a párizsi rendőrök, de biztosan kisebb eséllyel fogják őt szájba verni ott, mint Moszkvában, ha a homoszexuálisok jogaiért vagy a nukleáris fegyverarzenál ellen tüntet -- azaz amikor a magánéletét akarná kivinni a nyilvánosságba, hogy jogi vagy közhatalmi kérdést csináljon belőle. Valószínűleg azt se próbálta a még a tisztelt kommentelő, hogy összeakassza a tengelyt egy Putyin közeli oligarchával, egy kisebb városi gengszterrel, vagy egy magasabb beosztású bürokratával, mert annak esélye, hogy a bíróságra jusson az ügye, pláne hogy ott igazat adjanak neki, magyarul szólva infinitezimális (gyak. nulla). Sőt, ha már itt tartunk, már a túlélési esélyei is jelentősen rosszabbak egy ilyen összeütközés esetén Oroszország anyácska fennhatósága alatt.

Tehát a kommentelő megköszönheti a szabadságát annak, hogy 1) nem tényező, 2) nem akar érvényre juttatni semmit, ami az oligarchiának csípné a szemét, 3) maga is inkább élvezi, mint elszenvedi az orosz közhatalmi viszonyok megengedte magánéleti (gazdasági, társadalmi) kiszámíthatatlanságot, és ezt a szabadsággal azonosítja, holott ez a legteljesebb egoizmus, aminek táplálása éppenséggel a diktatúrák eszköztárának része a tömegember pacifikálására. És miután a kommentelő teljesíti, ami az állam által kijelölt feladata, utána még felrója a Nyugatnak a szabadság intézményrendszerének működtetését, amelynek minőségéről persze lehet vitatkozni, de még mindig egy másik világot képvisel a Kelettel szemben! Tökéletes eltévelyedés.

Miért fontos ez nekünk? Mert Magyarországon ugyanez a trend. A nyilvánosság hatalma jelentősen összeszűkült a kormányzati hatalommal szemben, a jogi és a gazdasági kiszámíthatóság meredek zuhanásával párhuzamosan a magánélet anómikussá (tervezhetetlenné, kaotikussá) és politikailag inaktívvá válik, a társadalom gyengülésére az állam további központosítással és a civil jogok ellehetetlenítésével válaszol, a korrupció egyre diszfunkcionálisabb, ütemesen folyik a jövedelmek és vagyonok átcsoportosítása stb. A magánéletek atomizálódnak, a civil társadalom gyengül, az állampolgári jogok és a politikai ellenzékiség megélésének tényleges útjai elzáródnak. A szabadság intézményrendszere mint olyan ismeretlen.

A magyarok mai (nagyon is orosz mintájú) szabadsága a magánéleti bezárkózás szabadsága. A fészkelődés erősen ellenjavallt, ha érti a nertárs. A régiek (közösségi) és a modernek (közösséggel szembeni önérvényesítési) szabadsága helyett az igazgatott szabadság, a magánéletbe zárkózás keleti gyakorlata dívik. A kollektivizmus és a kollektívummal szembeni ellenállás korszaka után eljött a kikényszerített érdektelenség kora. Egy lerobbant politikai közösségtől rezsicsökkentésen vett illúziótlanság és beletörődés.

Bokros Lajos szocialista vendégek jelenlétében jelentette be, hogy pártja támogatná a balellenzéki összefogást -- kívülről, jogállami garanciákért cserébe, ami a korábbi, 500 napos "helyreállító" kormányzásra tett javaslata súlyosan felvizezett kiadásának tűnik. Az 500 napnak egy Jobbikot is bevonó hard core verzióját, egy politikailag sokkal rizikósabb, de nagyobb erejű gesztust, én is támogattam ezen a blogon, támogattam volna egy centrista platformot is, ugyanakkor mindig is elutasítottam a balos koalíciót. Tehát Bokrosnak szerintem nincs igaza, amikor technikailag ugyan nem, de szimbolikusan mégis egy társaságba igyekszik keveredni a 2010 előtti korszak képviselőivel.

Először is nem tudom, Bokros súlya mit ad hozzá a jogállami restitúció programjához. Se Bokros, se Pusztai Erzsébet, se Pálfy G. István, se, ami azt illeti, maga a MOMA nem szimbólumai az elveszett alkotmányosságnak (noha persze egyenként nyilvánvalóan szemben állnak a Fidesz-rezsimmel). Ha Bokros a domináns közvélemény szemében valami (sajnos), akkor egy volt szocialista kormány "megszorító" minisztere, legfeljebb technokrata, de semmi esetre sem konzervatív -- néhány balos és radikális értelmiségi szerint pedig nagyjából ugyanez, csak más fekvésben: kiváló gazdasági szakember (ezzel egyet is értenék). Kár, hogy mellesleg ezek a "140 pont"-okat olvasgató értelmiségiek látványosan más platformon állnak ideológiailag, a piacról, az államról és az értékteremtésről alkotott felfogásukban, mint Bokros (vagy én). Nyilvánvalóan egy dolog köti csak össze őket: Orbán leváltásának igénye.

Mármost lesz-e olyan Bokros-hívő, akinek kifejezetten ez a deklaráció kell majd ahhoz, hogy leszavazzon Mesterházy listájára, mert különben megtévelyedve otthon maradna vagy a Fideszre szavazna? Lehet. Három vagy négy. Sokkal többről csak Bokros feltételezi ezt, mert belecsúszik a tisztább helyzetekben (gépiesen) megvetett paternalizmusba. Nem tudja elképzelni, hogy hívei a pártjuk iránymutatása nélkül is leszavaznának adott esetben az ellenzékre. Kár. Mert éppen ezzel idegenítheti el az érzékenyebb, a tradícióikban ezek szerint a pártvezetésnél otthonosabban mozgó liberálisokat és konzervatívokat, akik vélhetően szeretnék megtartva látni a pártjuk elvi tisztaságát, ami biztonságérzetet adna nekik akkor is, amikor kényszerűen balra szavaznak. Így viszont a párt is "korrumpálódik" és nekik is azt írja elő. Ez így nagyon nem jó, gondolhatják joggal.

Most, hogy a fringe szövetség megköttetik, ugyanennyien vagy még többen távolodnak majd el Bokrostól azok közül is, akik egyébként hősiesen otthon maradtak volna pártjuk indulásának hiányában, és még ugyanennyien szavaznak le a (nem kizárhatóan Fidesz-szatellit) LMP-re. Első fontosabb (politikai) érvem Bokros döntésével szemben ez.

A második érvem, hogy a jelenléte növeli általában a balos koalíció elrettentő hatását a bizonytalanok körében, akik mindenekelőtt (egy kis fideszes olajozás után pedig egyértelműen) a régi korszak képviselőjét láthatják benne, ahogy látják majd a vele kiegészült baloldali egységben a "bukott baloldal" természetes teljességét, magát a megelevenedett múltat a megszorítósditól  a szemkilövésesdin át az IMF-ig: látják tehát a nemzetellenességet. Bokros nélkül ez a kép nem lenne tökéletes. Vele azzá válik. Röviden, Bokros csatlakozása többet árthat a kormányváltás ügyének, mint használ. (Korszakváltásról, ugye, már rég nincsen szó.) A vélt politikai haszna ezért erősen vitatható.

Lehet persze mondani, hogy Bokrosék részéről a jogállami restitúció program elvi jelentőséggel, ezért gyakorlati kényszerrel bír, olyan prioritás, amivel semmi sem versenyezhet. De így van-e ez? Ha így érvelne, Bokros azonmód kívül kerülne minden konzervatív tradíción, amelyek sokkal kevésbé magabiztosak egy nép optimális politikai rendszerét illetően, mint Bokros. Mióta a Fidesz megbomlasztotta a '89-es konszenzust a  követendő jogállami mintáról, a magyar nép két alkotmány között őrlődik, amit oldani a baloldal nem fog, mert se értelme, se érzéke hozzá. Ehhez az érzéketlenséghez adja a nevét a MOMA. Ez a harmadik érvem Bokros döntésével szemben. Más szóval: a politikai hatalmat konstruktivista módon akarja használni a politikai társadalom ellenében, annak valós kulturális-politikai konfliktusaival nem vetve számot. Ahogy egyébként a Fidesz tette. Ami nem konzervatív.

A negyedik, utolsó érvem: a magyar népet baloldali, etatista, részint posztkommunista, korrupt pártok politikai programjába segíteni, akkor is, ha ez bevezetésképp a jogállam helyreállításáról szól, szintén nem konzervatív gesztus. Az 500 napos helyreállító kormányzás korábbi koncepciójával Bokros legalább ezt a vádat elkerülhette volna, de ebben az új feltételrendszerben olyan koalíciót támogat, amely a mindenkinek mindent ígérő teljes ciklusnyi programjában a jogállam helyreállítását alkalmasint beetetésként használja (már amennyire ezt lehet Magyarországon). Bokros ráugrik a csalira, ráugrasztaná a támogatóit, de nem tudja, mi következik azután, hogy a csalit benyelte. Idézem Rauschenberger Pétert: "A PM-esekkel pedig pontosan az történt, amit a megmaradt LMP-sek jósoltak. A régi baloldal bedarálta, hiteltelenítette és megalázta őket – minket, hiszen én is PM-tag vagyok –, és pillanatnyilag nem vagyunk több, mint egy zöld matrica a régi baloldal ócska csatahajóján, ami a durvább rozsdafoltok eltakarására sem alkalmas." Mennyivel lehet több reménye Bokrosnak a saját konzervativizmusával, amikor mindkét oldalnak az az érdeke, hogy a középpártokat bedarálja?

Megfordítva, mit akar Bokros egy ilyen közegben, hacsak eleve nem érzi odatartozónak magát? Reméljük, nem lesz egyértelmű a válasz erre a kérdésre az EP-választások után. Mindenesetre a hazai demokrácia nem nyer, a MOMA konzervatív pedigréje viszont kifejezetten gyengül a döntésével. Félő, a PKP egyedül marad ezen az oldalon.

Meg szeretném köszönni Ungváry Rudolfnak, hogy röviden megemlékezett rólam azok között, akiket még be kellene vonni (gondolom, leginkább az általam elnökölt Polgári Konzervatív Párttal együtt) egy szélesebb ellenzéki összefogásba. Igazán kedves gesztus volt tőle.

Megragadom az alkalmat, hogy ennek apropóján is megírjam, a PKP (amíg nekem szavam van benne) soha nem lesz részese egy olyan összefogásnak, amelyiket a jelenlegiekre akár nyomaikban is emlékeztető ún. baloldali pártok túlsúlya jellemez, de nem írnám meg ezt a levelet, hogy egy még bejegyzésre váró párt nevében válaszoljak egy félmondatos felvetésre (komikus volna), ha nem tartanám a felvetést szimptomatikusnak azzal kapcsolatban, ahogy az értelmiség egy része elképzeli a magyar közéletet: a voksok azonnali maximális hasznosulásának terepeként. Mi viszont minden mást megelőzően nem a politikai hatalomban vagyunk érdekeltek, hanem a politikai társadalomban.

A magyar konzervativizmus gyakorlatilag nem létezik, üres fogalom. Ha valaki komolyan gondolja abban a formában, ahogy mi, akkor nem kerülhet hatalomra addig ebben az országban a maga jogán, amíg az ország el nem éri a polgárosultságnak és a politikai érettségnek azt a minimális fokát, amíg nem hozta létre magából a polgári hagyománynak azt a korpuszát, amelyek egy ilyen pártot el tudnak tartani szellemileg, anyagilag és szavazataikkal. Egy népet a politikai hatalom birtokában sem lehet a saját céljaival és képességeivel gyökeresen eltérően boldogítani, azzal csak újra a szőnyeg alá söpörnénk a hagyományosan megoldatlan problémáinkat. A pártunknak momentán az a legfontosabb feladata, hogy létrehozza azt az aurát maga körül, ami vonzóvá teheti a nézetrendszerünket előbb egy kisebb, majd növekvő számú polgártársunk számára, majd ennek alakulásával válasszon értelmes politikai célokat.

Ennél jóval kevésbé fontos egy másik szempont. Ahogy az előbbiek miatt mi sem remélhetünk attól semmit, hogy a részesévé válunk egyébként többszörösen leszerepelt pártok és pártvezetők szatírába illő összefogásának, úgy ők sem tudnának velünk közös platformot találni -- Orbán Viktor leváltása ugyanis nem az. Ha a magyar népnek a jelenlegi állapotában, a jelenlegi igényei mellett Orbán Viktor kell, akkor Orbán Viktor újrázni fog, és ez így van jól. Senki se tudja természetesen, mi lesz ennek a következménye, de rövidesen ki fog derülni. Mi csak annyit tehetünk ebben az ügyben is, hogy politikai otthont és iránytűt nyújtunk azoknak, és majdan a gyerekeiknek és unokáiknak, akiknek hasonlít a meggyőződése a mienkhez, és fontosabbnak tartják a meggyőződésüket, mint a szavazatuk bármilyen kontextusban való hasznosítását. Akinek szemében azonban minden egyebet megelőz fontosságban a Vezér leváltása, annak most is megvan a lehetősége arra, hogy egy "Váltsuk le Orbán Viktort!" tartalmú összefogásra szavazzon, ehhez semmit nem tenne hozzá a PKP abban a funkciójában, amit a baloldal szánhatna neki. Szerettem volna ezt elvileg leszögezni. Egyébként pedig az egész vita akadémikus, mert a pártunk nem lesz bejegyezve a kellő határidőig ahhoz, hogy indulhasson. De indulni fog a következő, EU és önkormányzati választásokon a jelzett meggyőződéssel. A voks ellenben mindig szabad és minden választó kizárólag a lelkiismeretének tartozik felelősséggel!

Üdvözlettel:

Béndek Péter

A magyar jobboldal egészének legitimációjában hagyományosan lényeges szerepe van a Nyugat sokat emlegetett hanyatlásának, a Nyugat-kritikának vagy éppen a Nyugat-ellenességnek. Pont annyira, amennyire az antiszemitizmus, a konzervativizmus, a piacellenesség, a cigányellenesség, az antikommunizmus, a hivatalosan értelmezett család értékei, a kereszténység, vagy újabban a "függetlenség" sem képeznek átfogó, minden "jobboldalira" egyformán kiterjedő vagy akár csak pontosan azonosítható értékbázist, úgy a Nyugat-ellenesség sem, de azok mellett ez is nagy súllyal esik latba az egész szubkultúrában.  

A Nyugat-bírálat összetevői is sokfélék, vegyesen mitologikusak, a sértettségből vagy irigységből fakadnak, "nemzetkarakterológiai" ihletésűek, gazdasági érvek keverednek benne a kultúrkritikával stb. A politikai érdekeknek persze nem céljuk ezeket szétszálazni, racionalizálni, helyre tenni, inkább finoman vagy erősebben utaznak mindegyikre, hogy finoman vagy erősebben magukhoz kössék a szimpatizánsaikat. A Nyugat-kritikus identitás kialakítása várható erősödő érdeke lesz a következő Orbán-kormánynak is.

A Nyugattal ennek ellenére tényleg van baj a maga jogán is. A tömegtársadalmak megerősödése, média-kontrollja és a mindenütt erősödő államelvűség nem kedvez a szabad piac, a társadalmi autonómiák, a szabadság és a személyi felelősség elveinek, noha a modern Nyugat ez utóbbiakon lett naggyá. A korporatív, oligarchikus elit ereje ma minden politikai kultúrában erősebb, mint ötven, de akár húsz év volt, nem beszélve a klasszikus kapitalizmus koráról. Egyúttal viszont gyengül a klasszikus értékrendszer kohéziója a társadalmon belülről érkező nyomás alatt is. Az értékrendszer homlokterébe olyan gazdasági motivációjú szempontok kerültek, mint a tőke és a munkaerő szabad áramlása -- amelyek eltérően tudnak csak érvényesülni, ezért okot adnak a cinizmusra -- olyan radikális, '68-as álláspontokkal keveredve, mint az értékválasztás teljes szabadsága  -- amely viszont erősen megterheli a keresztény gyökerű, visszafogottan vallásos, autonomista, polgári identitást, sőt ma úgy tűnik, védhetetlenné is teszi azt a beáramló és a balos liberalizmus támogatta etnocentrikus, pluralista, döntően muzulmán identitáspolitikával szemben. 

A magyar jobboldaliak (is) joggal érezhetik, hogy a Nyugat korrumpálódik ebben az átfogó értelemben, amit csak erősít az EU integrációjának már jelzett, elég egyoldalúan gazdasági szempontrendszere, a világos stratégia hiánya, az államközösség evolúciójának esetlegessége, bizonyos államok egyértelmű túlsúlya a folyamatok irányításában, ugyanakkor ezek megengedő hozzáállása a tagállamok belpolitikai kalandjaihoz és -- esetünkben -- akár a jogállam kikezdéséhez. Ez utóbbi persze látszólag nem hatja meg a jobboldalt, de a jobboldali emberek is csak olyanok, mint mindenki más: menekülnek attól, ami nem működik, és az adott esetben túl könnyen bocsátkoznak száz éve kifejezetten ellenjavallt kalandokba a frusztráltságuk okán. Na, itt elkelne egy kicsivel több konzervativizmus a magyar jobboldalban. Hogy lássa: a Nyugat-bírálat nem terjedhet ki a saját vérünkön megszerzett tanulságok feladására: a jogállam tisztelete és a hozzá való szívós ragaszkodás mindenekelőtt! Ha minimum ezzel csillapítjuk a fentebb jelzett jobboldali értéksokaságot, azzal már megakadályozzuk annak nemzetellenes fordulatát -- amit nem tudtunk megtenni 1920 és 1945 között.

Felhívom a figyelmedet a Polgári Konzervatív Párt nyílt blogjára (polkon.blog.hu), amely folyamatosan frissül érdekes tartalommal.