1000 leütés

A címbeli mondat a jobbik választási plakátjáról származik, és mivel én a Jobbik szavazóival való párbeszéd elkötelezett híve vagyok, a következőket fűzném ehhez.

1. Ún. európai bérek sosem lesznek olyan országban, ahol a Jobbik nevű párt 20%-ot szerezhet egy országgyűlési választáson. Miért? Mert egy ilyen súlyosan rasszista párt olyan súlyosan antiglobalista "makrogazdaságtani" doktrínával, mint a Jobbiké, csak olyan országban szerezhet 20%-ot, ahol az "európai" béreknek mindenhol máshol alapjául szolgáló szabadságelvű piacgazdasági kultúra és szociális kompetenciák csak rendkívül töredékesen vannak jelen. Magyarán minél jobban szerepel a Jobbik, annál kisebb az esélye az európai béreknek Magyarországon, mert a társadalom bizonyíthatóan annál rosszabb válaszokat ad a saját feszítő problémáira. A Jobbik fordított tükre az európai felzárkózásunknak.

2. A magyar gazdaság európai (globális) tőke nélkül ma Szenegál szintjén pörögne. És a Jobbik vélhetően négyötöddel nyerte volna a legutóbbi választásokat. (Vö. 1. pont.) Mindenki válasszon -- különösen a Jobbik-szavazók, de kicsit mindenki -- még időben.

3. Európai (nyugati) bérek csak olyan társadalomban képzelhetők el, amely vagy óriási saját tőkével (ásványkinccsel, knowhow-val, működő tőkével) és óriási belső piaccal/tőkeexporttal, vagy óriási tőkevonzó erővel (tipikusan nagyon fejlett szürkeállománnyal és szakmai tudással) rendelkezik, azaz nagy hozzáadott érték előállítására képes -- és persze ezen túl lehetőleg olyan apróságok is jellemzik, mint a kiszámítható jogrend, a hatékony bürokrácia, az átlátható állam. Magyarország nem ilyen. Sőt pont az ellenkezője. (Vö. 1. pont.) Akár tízmillió virtigli náci is élhetne ebben az országban és Vona Gábor lehetne a Kárpát-medence Putyin-konszorús sahinsahja, napi huszonnégy órát toporzékolva a budai Várban, ezen a logikán akkor se tudna változtatni, úgyhogy akár meg se érdemes próbálnia. Viszont akkor meg mi a fenéhez kezdene magával, ugye, kérdezem én. A tisztelt Jobbik szavazó ezt is átgondolhatná.

 4. A tőke nem szeretetből mászkál ide meg oda. (Ami viszont jó benne, hogy nem is utálatból teszi ugyanezt, ami összehasonlíthatatlanul alkalmasabbá teszi élhető környezetek létrehozására, mint amire a hagyományosan destruktív magyar rasszizmus képes, amely eddig csak egy elpusztult országot adott nekünk hetven évvel ezelőtt.) Ahol a tőke -- kicsit nyálasan szólva -- "jól érzi magát" (magyarul jobban tud nyereséget termelni, mint másutt), onnan nem megy el, még ha nehéz is kialakítani kezdetben az "idegen" tőke helyét az anyagi vágyak és a versenyképtelen társadalmi rendszer feszítésében. De elég megnézni, mire képes a színmagyar tőke, ha korrupt magyar oligarchák meg önkormányzati szintű csalók kezébe kerül: kézen-közön eltűnik, off-shore-ra vándorol -- semmivel sem viselkedik hazafiasabban, mint az idegen eredetű tőke. Akik az ellenkezőjét gondolják, szimplán közgazdasági tahók (vagy éppen az ipari méretű  közpénzlenyúlás kedvezményezettjei). Plusz mire mennek a Brüsszel stb. elleni agresszióval? Keleti barátunk elment ezzel kb. a falig, de Putyin rendszerének vesztesége csak az utóbbi két hónap ostoba (valójában az orosz társadalom versenyképtelensége miatti frusztrációból eredő) agressziója miatt dollár százmilliárdokban mérhető. Micsoda fenomenális ötlet ezt kopírozni egy ökörszem méretű gazdaságban, mint a magyar! Ellenben a sok sóder a kizsákmányoló globáltőkéről, összeesküvésről, komprádorburzsoáziáról (mintha ezek leleplezése volna a legfőbb gondunk), esti iskolás Dózsa Lákszembörgök alt szólójával, a Jobbik vulgármarxista kórusától kísérve valóban meg tudja vezetni a még "igaz szóra vágyó" magyarok millióit -- éppen a társadalmunk sanyarú lelki, szellemi és anyagi állapota miatt. De akkor miért nem írják ki a pártszékház ajtajára inkább, hogy FYA, dudes. Végül is, ezt sem értenék.

4. Összefoglalva, a "magyar gazdaságot, európai béreket" jelszó egyenértékű a "magyar tinókat magyar liftekbe" sokkal kevésbé hazafiasnak tűnő -- de valójában pont ugyanannyira értelmes -- jelszavával. Aki ezt nyomja, annak az esze annyi, mint egy marék lepkének, vagy egy marék lepkének nézi a honfitársait. Ezt is gondolja át a tisztelt Jobbik szavazó, akit nem egy rendszerellenes, hanem egy értelemellenes párt vezet -- a még nagyobb kilátástalanságba.

Tisztelt Professzor Asszony!

"A magyar politikára oly jellemző homályos dramaturgia folyományaként kézbe vehettem egy írást", amely Önnek szól, és a miniszterelnök jegyzi. A "homályos dramaturgia" ebben az esetben valóban adekvátnak tűnő kifejezés, mert nem tudni, honnan került az írás az Origóhoz, és nem tudni, mit tartalmazott az a levél, amelyre Orbán Viktor válaszolt. Csak azt, hogy az Ön tollából származik.

A miniszterelnök a levelében olyan gondolatmenetet fogalmaz meg, amelyet ugyan igyekeztem elfogultság nélkül reprezentálni ezen a blogon, de éppen a gondolatmenet egy-két botrányos fordulata miatt, úgy vélem, komoly érdeklődésre tarthat számot a nyilvánosságban az, hogy milyen gondolatok -- jelesül az Öné -- ihlették Orbán Viktor saját eszmefuttatását. Ismerve valamelyest az Ön pályáját, Magyarországon talán páratlan, nemzetközi elismerést is kivívott ikonográfiai jártasságát, hozzá -- orvos család tagjaként -- édesapjának iskolateremtő, komoly tudományos szolgálatait, és ekként az Ön beágyazottságát a polgári értékrendszerben, nem tudom elképzelni, hogy az írása ne lett volna mélyen elítélő a tervezett emlékmű koncepciójával és művészi értékével szemben, de még azt sem, hogy a miniszterelnöki rabulisztika, különösen annak az angyalra vonatkozó néhány passzusa, ténylegesen az Ön meglátásaira válaszolt volna.

Meggyőződésem szerint az Ön levelében kifejeződő gondolatok közérdeklődésre tartanak számot, amelynek több oka van, de közülük a legfontosabb talán az, hogy az országnak meg kell ismernie egy vezető művészettörténész, a Magyar Művészeti Akadémia tagjának elfogulatlan szakmai véleményét azzal az emlékművel kapcsolatban, amelynek rendkívül konfliktusos megítélése -- a téma hallatlan fontossága miatt is -- a nyilvánosságban óhatatlanul politikai szempontoknak rendelődött alá. A magyar közvélemény számára ebben a pillanatban teljesen ismeretlen, hogy az emlékműnek lehet olyan szakmai olvasata, amelynek egy nyilvános vitában súlyosan kellene latba esnie a végső döntésnél.

Mivel azonban ilyen nyilvános vita nincs, üdvös volna a demokrácia és az ország erkölcsi állapotának javítása, a polgárai ízlésének nevelése, és nem utolsó sorban a nemzeti megbékélés ügye szempontjából, hogy az elmaradt vita egy eddig ezoterikus, de vélhetően igen fontos dokumentuma elérhetővé váljon. Ezek a viták és azok minősége kulcsfontosságúak egy nemzet identitásának, önbizalmának és a társadalom állapotának megítélésében, felszabadításuk -- a meglátásom szerint -- minden vezető értelmiségi felelőssége és erkölcsi kötelessége egy szabad társadalomban. Az emlékmű ügye társadalmi és nemzeti ügy, amely nem válhat egy szűk, kivételezett, "kormányközeli" kisebbség titkos érdekeinek és belátásainak áldozatává.

Kérem, tegye számunkra elérhetővé az eredeti levelet: akár úgy is, hogy elküldi nekem az ezamihazank@gmail.com email címen, felhatalmazva arra, hogy nyilvánosságra hozzam ezen a blogon.

Bízva érveim kedvező fogadtatásában, nagyrabecsüléssel:

Dr. Béndek Péter

Európa újra és újra kilök a világba a saját kultúrájából kiszakadt fattyú gondolatokat és/vagy fattyú mechanizmusokat, amelyek végül rombolják az emberiség esélyeit és megkérdőjelezik a humánum jövőjét. Így jött lére az észak-amerikai expanzív szabadság rendje, amely a történeti intézményrendszer híján százötven év alatt elerőtlenedett, mára pedig világosan feladta a harcot a multikulturalizmus (patchwork) nyomásával szemben, lemondott a hellenista kiválóság és az európai intézményes-történeti kereszténység erkölcsi iránytűjéről és csillapító funkciójáról a technicizmus barbársága ellenében. De európai fattyú a távol-keleti kapitalizmus is: a kulturálisan semleges pőre szerzés és az önérdek furakodott be vele a deszakralizálódó távol-keleti érába, amely a legagresszívebb mutáns kapitalizmust hozza létre, egy igazi Blade Runner disztópiát. Mivel a két volt gyarmati régió a hagyományos európai egyház-állam egyensúly és humanista kulturális kontextus híján sokkal hatékonyabban képviselik a szerzés parancsát, fő motorjai a dehumanizált (és az ember ellen forduló) technológiának, a demoralizált kapitalizmusnak, a deszakralizált individualizmusnak.

Amerika és Ázsia a szabadság barbárságát hozzák létre más-más ütemben a szabadság európai kultúrájával szemben. Európa szükségképpen áldozatul esik ennek a folyamatnak a maga bürokratikus, tanakodó, versenyképtelen, szégyenkező idealizmusával és beszűkült problémaérzékelésével: az európai baloldal és a neki behódolt technokrata liberalizmus már nem is értik, miért életbevágó (legalább) a kontinens hellén-római, zsidó-keresztény vallási, és klasszikus liberális emlékeihez való kitartó, normatív ragaszkodás, a poszt-kulturális állapot. Ezeken valósult meg ugyanis az egyedül ismert történeti formája és ez jelenleg is az egyedül ismert szellemi képe a szabadság és a társadalomszervezés egységének, és egyszersmind gátja a különböző bőrben előálló barbárságok emberellenességének -- jelesül a tömegtársadalomnak és a kollektivizmusnak, a degenerált fogyasztói kapitalizmusnak, az instrumentalizálódott technikának, a tömegek feletti ellenőrzés globalizálódásának, az irdatlan méretű nemzeti, majd még irdatlanabb szupranacionális államoknak: összességében az egyéni szabadságok döntő, tragikus leáldozásának. 

Európának nincs esélye a jelenlegi tudati állapotában. A perspektívájának számbavételére és az önvédelemre való képtelensége az európai szellem leáldozásának utolsó biztos jele. A heroikus küzdelem lassan véget ér az anyacivilizáció megmentéséért. Mit tehet Magyarország ilyen körülmények között, amikor még az EU-n belül is versenyképtelen? Orbán már döntött: fel kell gyorsítani a szabadság agóniáját. Ennyit vont le a történésekből -- de hogy utána mi lesz, arról fogalma sincs.

A miniszterelnök kifejtette véleményét egy művészettörténészhez írt levelében arról, hogy miért tartja helyesnek a Szabadság térre tervezett német megszállási emlékmű felállítását.

1. Az emlékmű "szellemisége" szerinte inkább az ártatlan áldozatokra, mint az ártatlan országra (vagy államra) utal, és közvetve azt sejteti, hogy az áldozatok (az emlékmű intenciója szerint) a zsidók voltak. Egyúttal viszont -- így Orbán -- a megtámadott arkangyal motívum (az áldozatok szimbóluma) a keresztényellenességet fejezi ki. A kettőt között én ellentmondást látok: most akkor zsidók vagy keresztények voltak-e az áldozatok? Orbán úgy kívánja feloldani ezt ellentmondást, hogy a keresztényellenességet a német birodalomba látja bele, amely kvázi a kötelező keresztény erényekhez méltatlanul viselkedett Magyarországgal. Eszerint az "óhitűek" (a zsidók megnevezése fundamentalista keresztény látószögből) is "egy keresztényellenes szellemi irányzatot megtestesítő diktatúra áldozatai lettek". Magyarán -- Orbánt nem lehet másképp értelmezni -- végül is a keresztények jártak rosszul. Amit az emlékmű kifejez: hogy a kereszténység nem volt elég körültekintő, és kivégzett Magyarországon félmillió zsidót, amivel súlyos traumát okozott magának. Érted haragszunk, Németország. "Komplikált történelmi és szellemi struktúra",  valóban. Meg meghökkentően, hihetetlenül, végtelenül cinikus. Visszalépés mindentől, amit eddig a miniszterelnök szimbolikus ügyekben képviselt. Eddig.

Orbán persze nem fog a kardjába dőlni, ha nem úszik mindenki együtt ezzel az értelmezéssel: finoman még hozzáteszi, hogy egyébként gondoljon mindenki, amit akar. Ami azért is jó, mert rajta kívül még gondolnak valamit az áldozatok leszármazottai (elhanyagolható protokeresztény szekta, akik szeretik magukat zsidónak vagy holokauszttúlélőnek nevezni), gondolnak a kordonbontók, gondol az Eleven Emlékmű mozgalom (hogy tán valamit kezdhetnénk végre magunkkal), a sok avatott politikus, Pokorni, Áder, Navracsics meg Schmidt Mária, aztán azok, akik nem nyilvánítanak véleményt, továbbá azok is gondolnak valamit, akik nem gondolnak semmit, és az említett csoportokon belül is sokan többfélét -- és persze gondolnak valamit a nácik is. Mindenki gondol valamit, a Szabadság tér meg fogja látni a nemzeti hermeneutika felvirágzását, ahol az érvek még egy kicsit rusztikusak (kordonbontás, betonozás, menetelés, kurvaanyázás), de legalább magyarok. És ez nem jött létre volna, hölgyeim és uraim, ha nincs az "erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan" emlékmű. (Fordítás: OV nem szereti a didaktikus emlékműveket, ez itt teret enged az eltérő értelmezéseknek -- mégis aligha van helyesebb értelem az övénél, Roma locuta). A kicsit is magára érzékenyebb olvasó ettől kezdve oda sorolja a miniszterelnök hadoválását, ahova csak neki tetszik. Én például a beszédei nagy átlagába: zavaros, álszerény, bratyizósan kenetteljes, közben pedig erőszakos. Eddig.

2. Rendben, és mi van közben Magyarországgal, amelyik nem lehet bűnös, mert egy állam nem lehet bűnös ("természeti és fogalmi képtelenség")? Keresztény persze lehet, rejtély, ha az nem, akkor ez hogyan, de tegyük  félre ezt az apróságot. Tiszta sor, 1944. március 19-e után a németek felelőssége megáll -- ebben egyetértek Orbánnal, és egyetértek azzal is, hogy minimum kollaboráció, amit ettől kezdve a magyar kormányok műveltek. De miért nem szól az ezt megelőző zsidóellenes (kb. 20 ezer életet követelő), abszolút független állami bűnözésről és -- bátor ellenálló foltokkal tarkított -- társadalmi kollaborációról? Mi ez a látványos szemhunyás? Az akkori maximumot nyújtottuk talán a megítélése szerint, ennél jobb sorsa nem lehetett volna zsidó származású magyarnak a Kárpát-medencében? És ha márciustól a magyar állam kollaborált, akkor hogy áll meg az Alaptörvény, miszerint éppen megszűnt az önrendelkezésünk (természetesen fontosabbnak tartom Orbán levelét az Alaptörvénynél, ezért az utóbbit értelmezem az előbbi fényében). Megfordítva, hogy tud kollaborálni (cselekedni) az, hogy terhelheti felelősség azt, és hogy marasztalható el az, aki -- mint a magyar állam -- nem rendelkezik maga fölött? Ha már Alaptörvény, akkor miért ilyen puha Orbán?

3. A kormányfő a levele vége felé (miután ennyi gondolkodási anyagot hagyott hátra, finoman fogalmazva) sajátosan bedurvul. Teátrálisnak induló, de 70 évvel ezelőtti húrokat pengető tanakodására, hogy mit tegyünk az "együttélés kérdésével" (nyilván a zsidó-magyar "együttélésre" gondol, konstatálhatjuk szomorúan), másképp szólva a zsidókérdéssel, először is rögzíti, hogy mi, magyarok (mármint hogy mi, magyarok) mindent megtettünk. (Orbán megint pontatlan: amit előtte a magyar kormányok bűnének tudott be, azt most az összes magyar nevében felvállalja -- a zavarosság hegyeket épít a levelében.) Mégis, egyetértek vele abban, hogy a német megszállás nélkül nem lett volna tömeges deportálás. Ha viszont ezt a zsidók nem látják be, írja, akkor "nehezen képzelhető el őszinte és bizalomra épülő együttélés a jövőben. Márpedig a mi nemzedékünk azért lett a radikális antikommunista politika híve, mert elege lett az őszintétlen és bizalmatlanságra épített életből".

A szillogizmus (implicit feltételekkel) megáll: 1. mi (magyarok) azt szeretnénk, ha az őszinteség és a bizalom uralkodna az országban, 2. a kommunisták az ellenkezőjét, 3. a zsidók nem magyarok = > Ha a zsidók nem fogadják el a magyarok szempontjait (az emlékmű értelmezésében), azaz nem viszonozzák a bizalmat, akkor (olyanokká válnak, mint a) kommunisták (akik ismeretes módon a magyar nemzet ellenségei).

Orbán Viktor megfenyegette a zsidóságot. Ez az egyetlen valós, világosan kivehető üzenete a levelének amellett, hogy az emlékmű fel fog épülni.

Az a tény, hogy Mesterházyval kapcsolatban egyre többen élnek a gyanúperrel, hogy eladta (finomabban: elengedte) a választásokat, felveti a kérdést, hogy másoknak is megvan-e az ára a magyar politikai rendszerben. (Amit aztán a Fidesz megfizet a centrális erőtér nagyobb dicsőségére. És mivel a Fidesz messze a legerősebb, hovatovább az egyetlen politikai vállalkozó, idővel a demokrácia is végképp bábrendszerré silányul, amelyben mindenkinek -- értsd: mindenkinek -- megvan az ára.)

Az előző 25 év tapasztalata, hogy az itt az egyszerűség kedvéért az egyik legellenszenvesebbjéről rogánizmusnak elnevezett jelenség (a.m. jelentéktelen, ám annál gátlástalanabb alakok rövid hazudozási periódus után kénytelenségből elismert, majd adott esetben erényként feltüntetett látványos, az élet semmilyen más területén el nem érhető meggazdagodása közpénzekhez közeli állásokban) valós tapasztalat, és ma már nemzetgazdasági szintű károkat okoz Magyarországnak -- amit a nép adott esetben újraválasztással honorál. A hangsúly az utolsó félmondaton. De ennél jóval többről is szó van.

A politikai osztály nagyjából egységes a közpénzekhez való intim viszonyában. A cucc az övék. Ha közcélokra is jut belőle, örüljünk, és engedjük meg, hogy azt is a saját sikerüknek érezzék, és egyes szám első személyben átadják nekünk. Egy kutat nálunk polgármester újít fel, negyedkészültségben lévő Várbazárt már maga a miniszterelnök, autópályát, stadiont, múzeumnegyedet, a fél kerületet, mikor, mi jön, mindig az épít, aki jó eséllyel a legtöbbet nyúlja le egyúttal. Ami valaha 10% volt, az átlagban már az 35-öt nyaldossa. De ez csak egy sima háromezer éves ügy, Omszkig kelet felé sűrűsödik, onnan megint ritkul. Már-már unalmas. Unalmas, hogy milyen kiszámítható nálunk minden, ebben a szabadságharcos nemzetben. Nem is ez a lényeg, hanem a korrupció centralizálása és szervezeti újraosztása, ami viszont merőben új jelenség, a centrális erőtér szüleménye. A duális szerkezetű, néha kaotikus közpénzlenyúlást és kijáró rendszereket leváltotta a centrális erőtér, amely minden jel szerint fokozatosan kiterjed az ellenzékre és intézményeire is, amelybe rövidesen beletartozik minden és mindenki, aki élni akar ebben az országban (úgy értem, piaci kockázat nélkül és jól). A Fidesz mint anyatest. A demokrácia mint paraván a szülőágy körül. És akkor "egység uralkodik a nemzeti sorskérdésekről" (Kötcse) az MSZP-től az ATV-n és a Népszabadságon át a Jobbikig, és a nép boldog lesz -- nem szerettük már a sok konfliktust és pártoskodást.

A sima, eseti korrupciónál sokkal rosszabb ez a rendszerszerű -- végső értelme szerint a demokráciát célba vevő -- korrupció, amelyben mindenki tudja, hol a helye és mennyiért, és mindenki tudja, hogy mindenkinek megvan az ára, kivéve azokat, akik nem számítanak, mert azokra még árcédula sem kerül -- de talán meglepő, hogy még ennél a demokráciagyilkos korrupciónál is van rosszabb, mégpedig a szó eredeti jelentésének (az erkölcsi romlásnak) az eluralkodása. Eszerint pro primo, a sajátjaim korrupciója nem hogy nem elítélendő, de egyenesen üdvös, mert erősödünk, és a másik (aki egyre inkább már csak a lúzer nép) gyengül, visszaszorul. Pro secundo, mivel politikai eszményeink a baloldalon sosem voltak, a jobboldalon pedig csak a marketing szintjén, nem csak hülye, hanem erkölcstelen is az, aki nem korrupt. A korrupcióval szemben nincs versenyképes erkölcsi univerzum a magyar nyilvánosságban. Kívüle csak az űr. A korrupció ugyanis legalább csoportképző erő: a rablóbanda egységének alapja, a társaság habarcsa, normaképző. És ha kívül semmi, belül viszont melegség, ugyan miért lenne erkölcstelen korruptnak lenni? Miért lenne erkölcstelen az életünket és a családunkat megóvni a kinti hideg, fekete éjszakával szemben?

Aki erkölcsös (és megteheti), az korrupt. Aki erkölcsös (és meghívják rá), az erkölcstelen -- az avant garde. És az avant garde erkölcse a magyarok erkölcse. Aki nem helyesli, adott esetben megnézheti magát. Haza a mélyben. És csodálkozunk, hogy az államot senki sem akarja visszavágni. Hiszen itt már csak az állam számít, az állam diktál, állami az erkölcs. És az államnak nincs szervezett ellenzéke. Csak konstruktív. A NER az alaptörvényével erkölcsi normává vált. Miért is csodálkozzunk, hogy éppen az LMP jelentette be a centrális erőtér döntő győzelmét? A nemzeti elit rövidesen összeborulhat, már csak az a kérdés, hogy maga a nemzet mennyire lesz versenyképes az összes többi között, amelyekre sajnálatosan nem terjed ki a centrális erőterünk.

Harag és részrehajlás nélkül: mások vagyunk, mint négy éve. Orbán felülírta a rendszerváltás utáni 20 év közmegegyezését, és nincs már visszatérés 2010-hez. A centrális erőtér ebben a stratégiai értelemben győzelmet aratott. Már csak előre lehet menekülni, ami a régi baloldal romjain és a vezetője által erősen túlértékelt, de kétségtelenül jelen lévő újbaloldali LMP-ben is elindított egy új fajta sürgölődést 2018-ra készülve. A sürgölődés esetükben egyelőre a legegyszerűbb -- a jobboldalon már rég kiérlelt -- belátásokból fakad, köztük abból, hogy (1) ha szavazatot akarsz valahonnan, akkor légy jelen ott, (2) igazítsd a politikádat a választóid lelkivilágához, (3) adj a másokétól megkülönböztethető, vonzó jövőképet. Le vannak maradva 6-8 évvel, de április 6-a kellett ahhoz, hogy ezt belássák.

A Fidesz azonban ezeken túl is jelen lesz a baloldal életében (és most nem a pénzére gondolok). A kétharmad 2010 után: 

-- átalakította a demokrácia játékszabályait, elértéktelenített korábban bevettnek tekintett elveket (főleg a parlamenti kisebbség és szavazóinak méltányos kezelésével, valamint az állam, és ezen belül a kormányfői hatalom korlátozottságával kapcsolatban),

-- részint természetesen a NER finanszírozása érdekében radikális offenzívát indított az EU-ról és a nagy tőkés csoportok érinthetetlenségéről vallott (akár szervilisnek is nevezhető) közmegegyezéssel és a velük szembeni indokolatlan kiszolgáltatottsággal szemben (véget vetve a nyugatra húzás magától értetődöttségének, politikaformáló erővé emelve az irracionális sérelmi nacionalizmust),

-- megváltoztatta a társadalmi siker értelmezését (amibe belefér a társadalom háromfelé szakítása, ha az alsó harmad végleges kikerülése a társadalmi értékteremtésből nem kerül be a nyilvánosságba, és a felső tized korrupciótól színezett, államilag garantált vagyonosodása a középosztály relatív biztonságával legitimálható).

És a választók nem tiltakoztak.

Sőt, a társadalmi siker érzése a társadalom jövőjét eldöntő kb. 3,5-4 millió szavazó fejében inkább a Fideszhez kapcsolódik, még úgy is, hogy ez a siker nem látszik a mutatószámokon. Ehhez kellett a baloldal teljes leamortizálódása és a Fidesz propagandagépezete is, de -- ez Orbán Viktor maradandó műve -- eldőlt, valóban lehet más a politika: egy kulturális törésvonalaktól szabdalt országban a társadalmi élet és halál sorsfordító gépezete.

Orbán megváltoztatta a politika értelmezését és funkcióját. A politika a tudatos, radikális társadalomátalakítás és a vagyontervezés gátlástalanul használt eszköze a kormányfői hivataltól az utolsó önkormányzati asztalig és az azok beszállítóiig terjedő láncban, a politikát a nyugati civilizációban hagyományosan korlátozó elvekkel szemben az autonómmá váló egyszemélyes akarat -- a rend új forrásának -- hordozója. A politika a legprimitívebben értelmezett nőiesből férfias mesterséggé vált. A szabadság és az autonómiák ellenfelévé.

Orbán azonban most tanulja meg, hogy amit idáig bátran megtett, és ami miatt kénytelenek hozzá igazodni a puhább ellenfelei, annak határaihoz a nagy testvér, Putyin, éppen most érkezik el. Orbán fél szemét helyesen keletre veti. Most éppen azt láthatja, hogy Putyinnal akkor végez a Nyugat, amikor csak akar. Ha nem végez, az azért lesz, mert Putyin újra garantálni fogja a rendet és a profitot Oroszországban és vonzáskörzetében, de ahhoz, hogy ez így lehessen, Putyinnak önkorlátozást kell gyakorolnia egy stratégiailag gyengülő Oroszország élén, és meg kell találnia országa megújításának forrásait az expanzión kívül. Orbán végső, ha tetszik, legnagyobb eredménye idáig: bebizonyította a Nyugatnak, hogy lehet a magyarokat úgy kormányozni, ahogy ő teszi. A problémája, amit ennek ellenére mindenki lát, akinek van szeme: hogy az ország egyre kevésbé versenyképes. Putyinnal szemben ő nem játszhat el a háború gondolatával, és nincs mivel zsarolnia a Nyugatot. Orbánt ez egyre inkább zavarni fogja. A Nyugat meg kivár, sőt szívélyes lesz. Én meg biztos vagyok benne, hogy a Mester következő radikális fordulatát -- kb. 2017 környékén -- is hatalmas ováció fogja fogadni a Hősök terén: "Kedves Hölgyeim és Uraim! A szabadságharc ideje lejárt. Elértük, amit el akartunk. Most fordítsuk vitorláinkat a Nyugat felé!" Ez akkor lesz, amikor -- ezt akartuk volna? -- a leszakadásunk Szlovákiától stb. immár kimagyarázhatatlan lesz.

Orbán konszolidációra van szorítva. A rendszere az akarat mesterműve, de a politika zabigyereke. Már középtávon sem hatékony vagy versenyképes a civilizációnkban. Egyedül Bajnai nyilvánította ki a vereség után, hogy nem enged a politikai demokrácia elveiből, hanem tartja magát egy sosem volt liberális demokrácia eszméjéhez. Ő teszi jól. Schiffer és Mesterházy a vidéket fogják járni már három éve, amikor Orbán újra felrepíti majd a nyugati szimbólumok első fecskéjét a hozzá tartozó új narratívával. A rózsaszínű és a zöld materializmus meg újfent csak nézni fog, mert mindig elfelejtik: Orbánnak az elvek nem, csak a hatalom (és egy picit a dicsőség) számít. És ahhoz több esze van, mint bárki másnak. Költség, ár nem számít.

Itt az elején egyezzünk meg abban, hogy nem a politikai konzervativizmushoz tartozik a női nemi szerv megcsonkításának hagyományát ápolni, védőoltást gyerektől vallási okból megtagadni, belekből jósolni és varázsdobon játszani, vargként révületbe esni és jövőt mondani stb. Bár jeles népi vagy vallási hagyományok ezek (közkeletűen: ostobaságok), bizonyos szempontból védendőek is (az emlékezet szintjén és egyetemi tanszékeken), de nem lehetnek tárgyai a politikai konzervativizmusnak, nem lehetnek mérvadóak egy civilizált társadalom önazonossága szempontjából vagy a politikai hitei között.

Ha ez így van, akkor szórjuk ki gyorsan az ilyen hitek közül a rovásírást is, a fajelméletet is, Csaba királyfit és a magyar Szent Korona intim viszonyát Gábriel főangyallal. Nyilvánvalóan ezek is jeles szektahagyományok, amelyeket minden politikai konzervativizmusnak messzire el kell kerülnie.

Mármost ezek után azonban még mindig nem egyszerű megválaszolni azt a kérdést, hogy melyik hagyomány (érték, tekintély, hit) konzerválandó és vezetendő be a politikába, és melyik nem. Konzerválandó-e politikai felhasználás céljából a kereszténység? Ha igen, mely fejezetei, normái, hittételei? Konzerválandó-e a hazugságoktól hemzsegő nemzeti narratíva? Ha igen, hazugságokkal vagy anélkül, illetve jó-e, ha a narratíva a mítosszal vegyül, de jó szorosan összetartja a bódultságra vágyó nemzetet, avagy legyen pusztán a történészek terepe, és ha a történészeké, akkor a politika mennyire invesztálhatja? Kilúgozható-e a konzervativizmusból egy sikertelen nemzet története, vagy ha nem, hogy meríthet belőle erőt? Egyáltalán, mennyire legyen a politikai konzervativizmus nemzeti? Mennyire európai? Lehet-e ezekre a kérdésekre válaszolva magyar politikai hagyományt kreálni, vagy ilyen már sosem lesz, vagy nem olyan alapokon, amelyeket most ismerünk?

Csak azért kérdem ezeket, mert magyar politikai konzervativizmus, ugye, nincs. Ilyen hagyomány, amely működne ma, nincs. Ezeket a kérdéseket nem tettük még fel, és nem kezdtünk foglalkozni velük. A werbőczyánus keresztény-nemzeti konzervativizmus megbukott 1944. március 19-e és 1945 április 4-e között: nem tudta megőrizni, hanem éppenséggel elveszejtette az országot, miután előtte a nemzet ellen fordult. A tanácstalansága (a nem-léte) jól látszik az orbánizmus most emelkedő Szabadság téri emlékművén.

Az egyetlen "konzervativizmusunk", ami van (abban az értelemben, hogy élő, releváns politikai hagyományt őriz, és ezért képes benyomulni a hiányzó jobbközép gondolat helyére), az a nagymagyar hungarizmus és a kismagyar nácizmus összefolyásánál van. Ironikus módon egyik forrása sem nemzeti, hanem nagyon is nemzetközi. A Magyar Királyság nem volt etnicista állam, ahogy a nemzeti szocializmus komponensei, a tömegtársadalom, a rasszizmus és az imperializmus sem magyar találmányok. Az előbbi premodern, az utóbbi nagyon is modern. De mindkettő internacionalista, bár nyilván nem tudja.

A kis népek sorsa: mi még egy rohadt nemzeti szélsőjobbra sem vagyunk képesek. (Putyin örömére.)

Emberek, vigyázzatok, a szélsőjobbunk, amellett, hogy nemzetellenes, még nemzetietlen is!

(Született pedig ez a cikk a magyar jobbközép figyelmeztetésére: hogy ő maga Orbánon túl, a saját jogán nincs, ezért a még nem náci, csak erkölcsi és szociális kiutat kereső Jobbik-szavazóknak sincs más választásuk, mint nácivá válni, ha hagyományt és világnézetet keresnek maguknak.)

A: hosszú távon versenyképes, magas GDP/fő küszöb meglépésére képes társadalmak

B: autoriter (irányítású), korrupt társadalmak  

Magyarország kétségkívül a B kategóriába esik ebben a pillanatban. Orbán (nem is annyira titkos) célja? Kettős: egyfelől, a hozzá közel álló emberek által irányított tulajdonosi szerkezetváltás (tőkefelhalmozás "átmeneti" korrupció árán), amelynek eredménye a stratégiai ágazatok magyar kézbe kerülése és a magyar tulajdon részarányának növelése a gazdaság egészében; másfelől, a magyar kultúra ázsiai, autoriter jellegének (szerinte) megfelelő korlátozottan versengő, centralizált politikai rendszer kiépítése, majd a társadalom konszolidálása ezen a két lábon két "szélsőség" (Oroszország és a Nyugat) között, az EU-n belül.

Nem fog tudni átmenni a "tű fokán", mert pro uno, nincs belső forrása se a tőketulajdonosi szerkezet megváltoztatásának a manyup lenyúlása és a tercier szektor megsarcolása után, se a tőkekoncentrációnak a hazai gazdaságszerkezetben, se a tőke működtetésének a hazai erkölcsi szinten és szakértelemmel; pro secundo, a magyar néplélek ugyan lehet autoriter, de legalább annyira hajlik a korrupcióra, a szabályok -- az állam -- kijátszására is; ha tetszik, nem konfuciánus, hanem féloldalasan modernizálódott, se keleti, se nyugati, minden szempontból hiánygazdaság, ezért az autoriter hatalom is csak az ellenében, quid pro quo alapon érvényesülhet, azaz mindig bizonytalan és alacsony hatékonyságú marad. Mind emiatt Orbán művétől csak a felső rétegek meggazdagodása ("átmeneti" korrupció helyett tartós, élősködő plutokrácia), a társadalmi alrendszerek és a társadalmi versenyképesség lerohasztása, és ötmillió ember további lecsúszása várható. Ami nem jelenti azt, hogy a rendszer ne állhatna fenn még egy darabig, főleg, ha kooptálja és megvásárolja a hivatalos ellenzéket, ami részben már megtörtént, részben ezután fog.

 A: hosszú távon versenyképes, magas GDP/fő küszöb meglépésére képes társadalmak

 B: autoriter (irányítású), korrupt társadalmak  

Ha magyar vagy, nagyon nehezen lehetsz önmagad a nyilvánosságban, mert a magyarok legtöbbje nem autonóm személyként tekint a másikra, hanem egy kollektívum vagy csoport tagjaként, és hiába szeretnéd magadat adott esetben kivonni ez alól, ha (1) mások nem adják meg a lehetőséget, és (2) te sem adod meg másoknak. Ebből következik az is, hogy a magyarok többségének objektíve nem lehet önálló (közéleti) gondolata, hiszen eleve nem kapja meg azt az udvariasságot, hogy a gondolatai személyes voltát elismerjék: a személy (még rosszabb esetben a név) csak egy blikk erejéig lényeges és érvényes, megállapítandó, hogy éppen hova soroljuk be az illetőt, jobbra vagy balra, zsidónak vagy kuláknak, Lenin-fiúnak vagy horthystának, újgazdagnak vagy panelprolinak, mandisnak, zsindexesnek, narancsbolsinak stb. A személy (az egyéniség) nem létező politikai érték ebben az országban, ettől kezdve a gondolatok előállítóinak helyébe a kollektívumok lépnek, és mivel a "kollektív gondolatokban" az érzelmi azonosulás a gondolat tartalmánál mindig fontosabb, végső soron oda jutunk, hogy a gondolatok megvitatása helyett és címén kollektívumok becsmérlésébe fullad a közélet. 

Nos, a szabadság első akadálya nálunk ennek megfelelően a gondolatszabadság radikális hiánya: gondolatszabadsága alatt ugyanis nem csak azt értjük, hogy gondoljon mindenki, amit akar, hanem azt, hogy a környezete úgy fogja fel a beszélő (kifejezett) gondolatait, mint amelyekért az személyében felel, a sajátjai, egyéniségének reprezentációi. A gondolatszabadság szerencsésebb civilizációkban az egyén és az egyénisége elismeréséből és az irántuk való tiszteletből fakad (a gondolatszabadság a személyes méltóság lenyomata a nyilvánosságban), de ahol a személy és a gondolat nem kötődik össze, ott se tisztelet, se szabadság. Szabad vagy a gondolataidban, ha mások hozzád tartozónak fogják fel őket, és így a gondolataid a személyes szabadságod hordozóivá, jeleivé és bizonyítékaivá válnak. Ha ellenben úgy tekintenek rád, mint aki csupán egy kollektívum kliséit, bevett, raktári mémjeit állítja elő, azzal megfosztanak a szabadságodtól, eltagadják tőled az önálló gondolatokat, nem adják meg neked a gondolatszabadságra való képességet, és tagadják a gondolatszabadság feltételeit a tágabb közösségben. Ma Magyarországon nincsen gondolatszabadság, mert a gondolatok személyességének elismerése nem része a kultúránknak, ezért a gondolatok maguk rendre alul maradnak a közéleti vitákban a törzsi szenvedélyekkel szemben.

Ugyanígy nincsen sajtószabadság sem. Sajtószabadságról csak ott beszélhetünk, ha (1) a közösség szemében nem egy újság címe, hanem a benne közölt gondolatok a mérvadóak a hitelesség szempontjából, (2) az igazság lehetősége vagy elérhetősége objektíve sem korlátozódik egyik vagy másik sajtótermékre vagy felületre, és (3) a politikai közösség elég nyitott és érdeklődő ahhoz, hogy az igazság érdekében adott esetben bármelyik sajtótermékből tájékozódni akarjon. Ma Magyarországon a nyilvánosság zárt és szegmentált, egy feltétel (3) alig, két további (1,2) megbízhatatlanul teljesül benne, és amennyiben a sajtószabadságot nem önmagáért, hanem a gondolatok elismertetéséért, kicserélhetőségéért, és végső soron az igazság érvényesüléséért tekintjük értéknek, hát sajtószabadság sincs. 

Nem szükséges speciálisabb, jogi kategóriák felé tovább fejleszteni az érvelést, mert az eddigiekből látszik, hogy a szabadság kettős feltétele, egyrészt a személy (értékének) kulturális elismerése (a kollektívummal és a kollektivista beszédmóddal szemben), másrészt a politikai közösség és a nyilvánosság nyitottsága és átjárhatósága mind csorbát szenvednek nálunk. A szabadság nincs benne a mai Magyarország "idegrendszerében", minden politikai és jogi biztosítéka csak fügefalevél ennek a hiánynak az elleplezésére -- amely fügefalevelet adott esetben, máról holnapra elsodorhatja a szél.