Az a tény, hogy Mesterházyval kapcsolatban egyre többen élnek a gyanúperrel, hogy eladta (finomabban: elengedte) a választásokat, felveti a kérdést, hogy másoknak is megvan-e az ára a magyar politikai rendszerben. (Amit aztán a Fidesz megfizet a centrális erőtér nagyobb dicsőségére. És mivel a Fidesz messze a legerősebb, hovatovább az egyetlen politikai vállalkozó, idővel a demokrácia is végképp bábrendszerré silányul, amelyben mindenkinek -- értsd: mindenkinek -- megvan az ára.)
Az előző 25 év tapasztalata, hogy az itt az egyszerűség kedvéért az egyik legellenszenvesebbjéről rogánizmusnak elnevezett jelenség (a.m. jelentéktelen, ám annál gátlástalanabb alakok rövid hazudozási periódus után kénytelenségből elismert, majd adott esetben erényként feltüntetett látványos, az élet semmilyen más területén el nem érhető meggazdagodása közpénzekhez közeli állásokban) valós tapasztalat, és ma már nemzetgazdasági szintű károkat okoz Magyarországnak -- amit a nép adott esetben újraválasztással honorál. A hangsúly az utolsó félmondaton. De ennél jóval többről is szó van.
A politikai osztály nagyjából egységes a közpénzekhez való intim viszonyában. A cucc az övék. Ha közcélokra is jut belőle, örüljünk, és engedjük meg, hogy azt is a saját sikerüknek érezzék, és egyes szám első személyben átadják nekünk. Egy kutat nálunk polgármester újít fel, negyedkészültségben lévő Várbazárt már maga a miniszterelnök, autópályát, stadiont, múzeumnegyedet, a fél kerületet, mikor, mi jön, mindig az épít, aki jó eséllyel a legtöbbet nyúlja le egyúttal. Ami valaha 10% volt, az átlagban már az 35-öt nyaldossa. De ez csak egy sima háromezer éves ügy, Omszkig kelet felé sűrűsödik, onnan megint ritkul. Már-már unalmas. Unalmas, hogy milyen kiszámítható nálunk minden, ebben a szabadságharcos nemzetben. Nem is ez a lényeg, hanem a korrupció centralizálása és szervezeti újraosztása, ami viszont merőben új jelenség, a centrális erőtér szüleménye. A duális szerkezetű, néha kaotikus közpénzlenyúlást és kijáró rendszereket leváltotta a centrális erőtér, amely minden jel szerint fokozatosan kiterjed az ellenzékre és intézményeire is, amelybe rövidesen beletartozik minden és mindenki, aki élni akar ebben az országban (úgy értem, piaci kockázat nélkül és jól). A Fidesz mint anyatest. A demokrácia mint paraván a szülőágy körül. És akkor "egység uralkodik a nemzeti sorskérdésekről" (Kötcse) az MSZP-től az ATV-n és a Népszabadságon át a Jobbikig, és a nép boldog lesz -- nem szerettük már a sok konfliktust és pártoskodást.
A sima, eseti korrupciónál sokkal rosszabb ez a rendszerszerű -- végső értelme szerint a demokráciát célba vevő -- korrupció, amelyben mindenki tudja, hol a helye és mennyiért, és mindenki tudja, hogy mindenkinek megvan az ára, kivéve azokat, akik nem számítanak, mert azokra még árcédula sem kerül -- de talán meglepő, hogy még ennél a demokráciagyilkos korrupciónál is van rosszabb, mégpedig a szó eredeti jelentésének (az erkölcsi romlásnak) az eluralkodása. Eszerint pro primo, a sajátjaim korrupciója nem hogy nem elítélendő, de egyenesen üdvös, mert erősödünk, és a másik (aki egyre inkább már csak a lúzer nép) gyengül, visszaszorul. Pro secundo, mivel politikai eszményeink a baloldalon sosem voltak, a jobboldalon pedig csak a marketing szintjén, nem csak hülye, hanem erkölcstelen is az, aki nem korrupt. A korrupcióval szemben nincs versenyképes erkölcsi univerzum a magyar nyilvánosságban. Kívüle csak az űr. A korrupció ugyanis legalább csoportképző erő: a rablóbanda egységének alapja, a társaság habarcsa, normaképző. És ha kívül semmi, belül viszont melegség, ugyan miért lenne erkölcstelen korruptnak lenni? Miért lenne erkölcstelen az életünket és a családunkat megóvni a kinti hideg, fekete éjszakával szemben?
Aki erkölcsös (és megteheti), az korrupt. Aki erkölcsös (és meghívják rá), az erkölcstelen -- az avant garde. És az avant garde erkölcse a magyarok erkölcse. Aki nem helyesli, adott esetben megnézheti magát. Haza a mélyben. És csodálkozunk, hogy az államot senki sem akarja visszavágni. Hiszen itt már csak az állam számít, az állam diktál, állami az erkölcs. És az államnak nincs szervezett ellenzéke. Csak konstruktív. A NER az alaptörvényével erkölcsi normává vált. Miért is csodálkozzunk, hogy éppen az LMP jelentette be a centrális erőtér döntő győzelmét? A nemzeti elit rövidesen összeborulhat, már csak az a kérdés, hogy maga a nemzet mennyire lesz versenyképes az összes többi között, amelyekre sajnálatosan nem terjed ki a centrális erőterünk.
