1000 leütés

A Fidesz szembefordult a nemzetet Nyugat-Európa felé közelítő, és a klasszikus, keresztény és polgári értékek mentén berendezendő versenyképes, szabad társadalom eszméjével, elidegeníti Magyarországot a természetes szövetségeseitől, és szembefordítja a civilizált világ közvéleményével. Aki nem hitte ezt két éve, ma már jobban hiszi. Újabb két év múlva, ha minden ebben a mederben folyik tovább, sajnos világosan fogja látni is. Az ország stratégiai vesztese az Orbán-rezsimnek, mert az még a saját "keleti nyitását" sem képes úgy átültetni a gyakorlatba, hogy az a javára szolgáljon az országnak, és ellensúlyozza a Nyugat vehemens kritikájából következő pozícióvesztésünket. A Kelet Orbán számára nem a működő gazdasági kapcsolatok új hálóját jelenti, hanem az államberendezkedés autokratikus mintáját. Számottevő keleti működő tőke nem érkezik, a függőség új szálai viszont egyre vastagabbra fonódnak. A "stratégia" mögött azonban mindössze a butaság, a hatalomféltés, és a felelősségre vonástól való félelem munkál. Orbán beosztott miniszterei inkompetensek, silányak, erkölcstelenek, alkalmazásuk egyetlen kritériuma a miniszterelnök-pártelnökhöz való hűség, tehát semmit sem lehet remélni a kormányzás minőségétől. A nemzet csak a kárukat látja: a politikai perspektíváink beszűkültek, idő kérdése, hogy a néhány tucat ember korrupt céljaiból következő hanyatlás a török uralmat háromszázötven évvel követően újra a Balkánhoz soroljon bennünket.

Nem arról beszélek, hogy Orbán bűnös politikájának alternatívája szükségszerűen a szuverenitásunk iránti igény feladása kellene, hogy legyen. Ellenkezőleg: pontosan kell látni, hogy a szuverenitásunk mennyiben érték, hol húzódnak a határai, és mennyiben szolgálja a magyar nép boldogulását. Az EU-t jelentősen más, érték- és autonómiaelvű alapokra kell helyezni. Egy biztos: a szuverenitásunk elképzelhető legnagyobb teljességét a nyugati szövetségi rendszeren belül lehet elérni, ahogy a versenyképes és nemzeti értékeit megtartó társadalom modelljét is ezen belül lehet csak kidolgozni.

Nem szabad hagynunk, hogy az Orbán-rendszer eróziója újra a leszerepelt baloldali erők malmára hajtsa a vizet, és visszakerüljenek a hatalomba a jól ismert -- és a politikai jövőjükhöz makacsul ragaszkodó, a népet 1989 óta a saját gazdasági és kulturális befolyásuk továbbéltetésének alárendelő -- politikusok. Ehhez azonban új jobboldali politikai centrumot kell kialakítani. A Polgári Konzervatív Párt pontosan ebből a célból jött létre, ezért folyamatosan várjuk a bevezetőben jelzett értékek híveit, várjuk őket a gazdasági, erkölcsi, politikai erejük, a szakmai tapasztalataik, az eszük és a szorgalmuk, végül pedig elégedetlenségük, vagy a puszta érdeklődésük miatt.

Jelentkezni vagy érdeklődni a pkonzervativok@gmail.com-on lehet. 

Dr. Béndek Péter, pártelnök

Your Excellencies and Honourable Members of the Parliament,

When Hungary joined the European Union many pro-membership voters may have believed that they were joining a community of ideals before anything and would find a home of tender respite for certain unshakable values. They would never have thought, not even in their worst nightmares, that the EU could prove powerless and meek against the humiliation of the same hard-won values of Western civilization on their very own soil and what is obviously ever so disillusioning for us is that it would happen in an ill-bred compromise, apparently, of Realpolitik, cowardice and materialistic interests in the face of the aggression committed by our own national government.

Nevertheless, when by voting for it we chose the EU we believed that it would withstand and guard against any such aggression wherever it would come from, and especially if it came from less consolidated, more lapse-prone political cultures within the Eastern European member states including our own. As much as the intrinsic European values are concerned the EU, as a matter of fact, has a duty to defend its citizens against their own governments even if the governments bear with democratic legitimacy, precisely because sheer numeric majority is not supposed to threaten the founding values of the European community of people, also granted that such values point beyond any actual interest in democratic deliberation. The EU's inability or lack of willingness to do so is strongly alarming and telltale of the fact that something has gone astray in Europe to such an extent at least that the governing values of the Atlantic civilization have moved out of place, eroded and lost appeal within the governing bodies of the Union and in some of the high offices of the Member States.

We as members of Hungary's Civic Conservative Party strongly urge the competent bodies of Member States and of the Union to reconsider their attitude to the core values of Europe, to the representation thereof and to the procedures as to how they may contain transgression coming from any corners of the European political landscape. We wish you warm heart and cold head in this journey back to our common roots.

Sincerely,

Dr Péter Béndek, Chairman

The Civic Conservative Party (PKP) of Hungary 

Az Orbán nevű illúzióval lesz a legnehezebb leszámolni a tisztelt Fidesz-szavazónak, ami azért sem lesz könnyű, mert a szavazónak mindenekelőtt önmagával kell szembenéznie -- utána azonban minden jön majd magától. Akkor látni fogja, amit most a szenvedélyeire apelláló propaganda eltakar előle, noha az értelme szerint már rég tudnia kellene: hogy Orbán Viktor az utóbbi 25 évnek nemcsak általában a legkárosabb politikusa, de a mítoszi buborék ellenére, amit köré fújtak, a legkevésbé hozzáértő kormányfője is. Nem kell mondanom, mennyire alacsony színvonalon vegetált Gyurcsány: nos, mostanra már világos kellene lennie mindenki számára, aki veszi a fáradságot, hogy jó polgárhoz méltóan lelkiismeretesen tájékozódjon a sokszor szájra vett nemzet ügyeiben, hogy Orbán valójában semmihez sem ért a hatalmi rendszer gátlástalan kiépítésén kívül, és ehhez a "szakértelemhez" is a gátlástalansága nyitotta meg az utat. Alkotni, építeni, gondot viselni a rábízott közösségre, lelkiismerettel és becsülettel dolgozni képtelen. A kormányzati teljesítménye ennek következtében értékelhetetlen, nincs. Az ember maga az inkompetencia. Ostobák, sarlatánok és politikai bűnözők seregét vezeti gigantikus társadalmi költséggel.

Az ország kulturálisan, szociálisan és gazdaságilag is romokban, noha Gyurcsány már 5 éve lelépett. Amikor Bajnai átadta a kormányzást, a trendek ugyan a pincéből indultak, de a földszint felé mutattak -- mára a pincéből még lejjebb vettük az utunkat, és a változatlan debilitással és erőszakkal nyomuló kormányzati gőzhenger, félő, egyelőre beláthatatlan időre aláássa a kilábalás lehetőségét. Csak a legerősebb jelzőkkel lehetne illetni, ami itt folyik, de a magyarok relatív politikai többségének még mindig nem számít semmi, a végtelenül egoista, lelkiismeretlen üzleti szféra nem képes nyomást gyakorolni az ámokfutókra se a háttérben, se nyilvánosan, a kitartott értelmiség fut a szekérrel, aztán majd az árokban föláll, megpróbálja leporolni a ruháját, és előjön a kognitív disszonancia áthidalásának kétszáz éve ismert magyaros stratégiáival (hazudik magának és az emlékirataiban mindenkinek), de semmilyen megrendülés vagy katarzis nem lesz. Újrakezdjük majd, aztán megint újra, és így tovább. Csak a lecsúszás fogja könyörtelenül mutatni a valódi társadalmi értékünket. Lehet magyarkodni.

A társadalmi kirekesztettek vagy szegények aránya az egyes országokban 2008-ban és 2013-ban:

Kövér Szingapúrban volt, és megint elhozta a hírét egy jól működő illiberális államnak -- anélkül, hogy a lényeget megértette volna. Kövér elment a provinciából világot látni, és ha volt esze fölmenni a Marina Bay Sands teraszára, megláthatta, amit az ő életében sosem fog látni Magyarországon: egy működő piacgazdaság lüktetését. Ennek a működő piacgazdaságnak hazánkban ma Kövér és a többi hasonszőrű provinciális lény a legfőbb gátja. Magyarország nem azért provinciális, mert magyar, hanem azért provinciális, mert hagyja, hogy a Kövérek uralkodjanak rajta válogatott hagymázas álmokkal, a valóság tudása, az értékteremtés mindenféle képessége nélkül, eszetlenül és erkölcstelenül. Egy ilyen geng bármelyik népet képes volna a sír közelébe juttatni.

Szingapúrt -- noha földrajzi elhelyezkedése, gyarmati múltja és angol nyelvismerete révén eleven szerencsésebb helyzetből indult neki a fejlődésnek -- legalább négy dolog az említetteken túl is lényegileg különbözteti meg Magyarországtól: olyannyira, hogy az illiberalizmusuk alapján összehasonlítani őket ettől kezdve merő provinciális ostobaság. Ezek: egy, a szingapúri állam 20% alatti arányban, tehát jelentősen kevesebb pénzt von el a társadalomtól, mint Kövér László barátainak vidám társasága, kettő, ettől nem éppen függetlenül lényegében letörték a korrupciót, három, (legalább) a biznisz jogbiztonsága garantált (miközben jogállamról természetesen nem lehet beszélni, ez stimmt), és négy, az -- egyébként nem a nemzeti nyelveken, hanem angolul folyó -- oktatás presztízse és mindenekfölött való forrásteremtő képessége a bolygó két másik "sarkába" utalja a két államot jelképesen is. (Nem taglalom most, hogy egyébként a lakosság a releváns mérések szerint az egyik legboldogtalanabb a világon, és már éppen kezd elege lenni a Lee-családból, akiknek fantáziáját nyilván nem annyira indította meg -- különben talán találkoztak volna vele --, hogy a házelnökünk Magyarországot ajánlgatta Szingapúrnak közép-európai kapuként. Értik? Magyarországot. Szingapúrnak. Hogy bele nem szakadtak ottan a kacagásba.)

Ami az oktatást illeti, Szingapúr költségvetésének ötöde (!) köztudomásúan valamilyen formában az oktatásra fordítódik, míg ez az arány a "bankok elszámoltatásának költségvetésében" megjelenő előirányzat szerint Kövér László protektorátusában 10% alatt marad, jóval nagyobb GDP-arányos újraelosztás, tehát jóval kevésbé hatékony állami szolgáltatások mellett. Egy olyan országban, hangsúlyozom, amelynek az ég egy adta világon semmilyen más lehetősége nincs a maga jogán kitörni a provincia státusából, mint a kiművelt emberfőivel. Nos, pontosan tudjuk, mi történik a Kövérék felszántotta provincián a kiművelt emberfőkkel.

Ennek fényében nem túlzás azt követelni a kormánytól, hogy dolgozza át sürgősen a korrupció és általános romlás költségvetését, és minimum emelje meg a felével az oktatási fejezetre szánt pénzt. Minimum. Hagyja abba az állam hizlalását, a közmunkatábor és a kongó stadionok építését, bármennyit is lehet harácsolni rajtuk, és forduljon a saját vezetőinek érdekei felől a magyar társadalom érdekei felé. Vérlázító, ami ebben az országban folyik, igaza van bayerzsoltinak.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, bizonyos Rétvári szerint Magyarországon sokkal jobban működik a polgári demokrácia, mint nyolc évvel ezelőtt, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az internetadó-javaslat visszavonása a tüntetések hatására, írja az index.hu.

A polgári demokrácia a harmadik a definíciók sorában az illiberális és kereszténydemokrata után, amivel a kormánypárti propagandisták a rezsimjük meghatározása érdekében próbálkoznak, és a második a vegytiszta hazugságok sorában. Az illiberális is hazugság a maga negédes semmitmondásával, de legalább nem olyan ordas hazugság, mint a kereszténydemokrata vagy a polgári jelző, amelyekkel nemes veretet kölcsönöznének egy kizárólag romlott árut tartó szatócs rezsimnek. Amivel -- a fideszes demokrácia elé biggyesztve -- ugyanez a Rétvári nem késlekedik lejáratni a maga vélhető identitásának két tartóoszlopát, kereszténységet és polgáriságot, de mit neki Hekuba, ha ezzel is igazolhatja hűségét a felcsúti ember előtt. Vagy tán Orbánnak sem a szavai, sem a tettei nem lennének elég világosak a környezete számára? Akkor hadd súgjam meg a rétváriknak (nem mintha érdekelné őket bármi az erkölcsi világrendben): autokrácia épül, Putyin- és Erdogan-style. Se több, se kevesebb.

A kérdés leginkább mégis az, hogyan lehetséges a demokráciának az a fénytörése, hogy az udvaroncokon túl kétmillió ember továbbra is képes azt a maga javára értelmezni? Hát úgy, hogy ez valóban demokrácia abban a primitív, törzsi, háromezer évvel ezelőtti, de máig túlélő értelemben, hogy a győztesek diadalt ülnek, és bosszút állnak a veszteseken. A demokrácia eszerint nem sokban különbözik a permanens forradalmi állapottól és leszámolástól sem, ami az egyszerűbb szavazók agyában, akik bármilyen választási rendszerben vagy párt mögött többségben vannak, életük ritka, fénylő sikereként jelenik meg, amelyet ki kell élvezni újra és újra. A demokrácia feminin, konszenzuskereső értelmezése, amely a liberális demokráciának a checks and balancestől az állam alapvető semlegességén és az erős civiltársadalmon át az internet szabadságáig terjedő intézményrendszerében ölt testet, ebben az atavisztikus keretben hazug, elpusztítandó erkölcsként, megalkuvásként és az absztrakt erőktől való vereségként merülhet csak föl.

Orbán azonban abban az értelemben is hazudik (azon túl, hogy a legalantasabb emberi ösztönöket emeli ki az igazság hordozóiként, miközben azok látványosan rosszat tesznek a társadalomnak), hogy a többségi akaratot -- éppen, mivel valójában kisebbségi -- is képzi: eszközei a mindent átható propaganda, a választási szabályok folyamatos, kalkulált módosítása, a nyelv cinikus kifordítása (lásd a rétvárik beszédmódját), rablott pénz odadobása a bosszúra nevelt népnek, ellenfelei vélhető megvásárlása, a választók megfélemlítése, a "nemzeti konzultációk" stb. Magyarán valójában többsége sincs, hanem ezt is létre kell hoznia, amit könnyebben megtehet, ha már kiüresítette azt az intézményrendszert, amely ezt akadályozná. A liberális demokrácia intézményrendszerének legyilkolása tehát egyszerre engedett utat egyrészt a közvetlen demokrácia és a választók pszichés manipulációja, másrészt a többség procedurális előállítása felé. A létrejött többség mégis csupán relatív: az összes választó negyedére korlátozódik, és erősen függ a kormánynak és csatlós értelmiségének attól a baljós politikai munkájától, amely egyfelől a hivatalos ellenzék megosztására és semlegesítésére, másfelől a társadalom kontrolljára irányul.

Ez az állapot azonban kényes egyensúlyon nyugszik. Azon -- ami egy pillanatra, és vélhetően visszafordíthatatlanul megtört az internetadó elleni tüntetésekkel --, hogy az autokrácia legitimálásának előbb jelzett praktikáiban (tulajdonképpen a kontroll adagolásában) mindig megtalálható az arany középút, amellyel a hatékony hivatalos ellenzékiség partvonalon tartható, de megelőzhető a saját tábor lemorzsolódása és az új, társadalmi ellenzékiség kialakulása. Mármost az utóbbiban a hivatalos ellenzék is érdekelt, tehát ne legyen senkinek illúziója afelől, hogy a pártjai, ha érdekük úgy diktálja, ne fordulnának majd adott esetben az utca ellen.

Ami pedig a rezsim alkalmas megnevezését illeti, az a populista autokrácia. A Magyar Bálint által javasolt maffiaállam szó túl blikkfangos ahhoz, hogy szakszerűen leírja a hatalomgyakorlás teljes spektrumát, illetve azt implikálja, hogy a hatalomgyakorlás a pénzbeszedésért (egy üzleti vállalkozás érdekében) történik, holott a helyzet éppen fordított. Orbán számára már csak azért is a hatalom a legfontosabb, hogy már nem engedheti meg magának az elvesztését. Éppen ez teszi gátlástalanná és nagyon veszélyessé.

Amint várható volt, a harmadik tüntetésre jóval kevesebben jöttek el, mert (1) a többség nem értette a célját, mivel a szervezők nem tették meg azt a szívességet, hogy világosan újraértelmezzék számukra a helyzetet Orbán reggeli lépését követően; (2) nem volt világos, hogy a mai tüntetés hogyan illeszkedik a november 17-re előre jelzett tüntetéshez; (3) nem volt világos, hogy az internet szabadságának védelme hogyan illeszkedik az első két tüntetés során a tömegben megfogalmazódott követelésekhez, legegyértelműbben Orbán lemondatásához; sőt nagyon úgy nézett ki a harmadik tüntetés összehívása körüli bizonytalanságból, hogy a szervezők elmaradnak a tömeg által elvárt politikai célok megjelölésétől, vagyis nem elég radikálisak; végül nem utolsó sorban (4) a szervezők elbizakodottságára utal, hogy a tüntetés összehívása túl közeli időpontra, ráadásul éppen péntek estére, ráadásul éppen egy ünnep előestéjére történt, amelyet sokan töltenek utazással, vidéken, vagy előre egyeztetett programokon.

Ebből is látszik, hogy amúgy biztatónak tűnő, jelentős spontán tömegtámogatás mellett (ami sokkal több mint amit egy politikai párt, de ami azt illeti, a demokrácia bármelyik más témája ezidáig ki tudott vívni) sem lehet megfeledkezni az ismételt tüntetések (tüntetéssorozat) három fő szabályáról: (1) a tömegnek világos, releváns, motiváló és visszaellenőrzött célokat kell nyújtani, részint egy adott tüntetésre vonatkozóan, részint -- lehetőleg folyamatos tartalmi és/vagy fizikai radikalizálódás VAGY folyamatos létszámnövekedés, de legalább magas létszámon történő stabilizálódás mellett -- a tüntetéssorozat végcéljára vonatkozóan; (2) folyamatosan és változatosan meg kell erősíteni a kollektív sikerélményt az együttlétek során, (3) két tüntetés között is folyamatosan kommunikálni kell a támogatókkal, a résztvevőkkel, és a nyilvánosság összes tényezőjével, korrigálni a menet közben fellépő hibákat, folyamatosan elemezni az ellenfelek lehetséges lépéseit, magabiztosságot sugározni stb., hogy ne gyengüljön, hanem éppenséggel hódítson a demonstrálók közös valóságérzékelése, minden szimpatizáns vagy semleges szemlélő erőt és inspirációt kapjon az alternatív diskurzusokkal, vagy az ellenfelek támadásaival szemben.

Az internetadó elleni hármas tüntetés során egyik feltétel sem teljesült a részlegesnél mélyebben. Talán a legközelebb.

Orbán jót húzott -- mi meg felkészületlenek voltunk erre, noha éppenséggel az absztrakció szintjén lehetett volna rá számítani, és már 7.59-kor egyértelműen reagálni rá, nem pedig először ezt, aztán azt mondani, rebesgetni, híresztelni, ma sem tudni pontosan, mit akartok. Taktikai hiba. Amit viszont kár lenne stratégiai hibává növeszteni. A ma estére meghirdetett utánlövés (3. tünti) ilyen stratégiai hiba lehet. Tudomásul kell venni, hogy az erő elillant, a lendület megakadt, az üzenet zavarossá vált, átvette a helyét a türelmetlenség, a hübrisz, és a gyenge hadvezetés.

Vissza kell vonulni, és elkezdeni építkezni, egyben tartani, és növelni a tábort. Társadalmi (azaz rendszer-) ellenzékké válni természetesen (a rendszer részét képező) Gurmai Zita, Kunhalmi Ágnes és Szigetvári Viktor (stb.) nélkül. Fog itt még történni pont elég rémisztő dolog a következő években, hogy a két előző tüntetés szép, fényes emlékére szükség legyen. Nem érdemes most elszúrni, miután jönne a bűnbakkeresés, megosztódás, szétválás, hanyatlás, és eltűnne a két értékes referenciapont. 

De ha már gyűlni akartok, elég lett volna az eredeti novemberi időpontban. A mai tüntetést az mentheti meg, ha erről az időpontról fog szólni, az erre való felkészülés lesz.

Ui.: A néhány ezer fős tüntetés nem fogalmazott meg új üzeneteket, 19 órára a kezdeményezés visszacsúszott Orbán kezébe.

A fiatalok, akik már nem is annyira fiatalok, válaszút előtt állnak. Azok, akik 1999-ben kiadták az Utolsó Figyelmeztetést még a Fidelitas kebelén belül, majd 2002-ben joggal botránkoztak a D-209-es ügyön, átmentek Reakció(s)ba, izgultak Orbán győzelméért, majd nemzedék- és eszmetársaikkal együtt szétfröccsentek a második Orbán-kormányba és a reakciós internetfelületekre, azok, akik magukat "szabadelvű-konzervatívnak, nemzeti liberálisnak, nemzeti konzervatívnak" vallották, és alapvető élményeik közé sorolták "Tisza István karizmáját, Krúdy Gyulát, Esterházy Pétert és Sütő Andrást, Ákos és az Anima Sound System zenéjét, Sáros és Alsó-Fehér vármegyék múltját, a nagykörűi Tisza-partot, a polgári tudatmódosítót (bort), Gyurcsány Ferencet, a szanalmas.hu-t, Sas Józsefet és a Hun Szövetséget", akik így írtak: "nem vagyunk függetlenek, de iróniával szemléljük magunkat és a hozzánk közel álló politikai tábort is (...), hiszünk a vélemények sokszínűségében, a szabadságban, a hagyományban, a magyar történelemben", azok, akik egészen tegnapelőttig többé-kevésbé elkötelezett hívei voltak Orbánnak ("hűség nehéz időkben is"), annyira mindenképpen, hogy a véd- és dacszövetséget nem mondták fel vele, legfeljebb egyenként, legfeljebb néhányan, legfeljebb puhán elandalogva (a tett színhelyéről), elkezdve kozmetikázni a múltat, nem vetve számot azzal, ami valóság lett az álomból, ami konstrukció lett a reakcióból, kivált nem olyan egyértelműséggel, ahogy 1999-ben bejelentették a beleállásukat a küzdelembe, pedig a vég legalább olyan egyértelmű immár, amilyen a kezdet volt, pedig tudniuk kellett legkésőbb 2012-ben, hogy az, amit ők fontosnak gondolnak a (saját!) életükről (lásd fenn), azt a Védett Személy vagy sohasem gondolta annak, vagy menet közben letett róla, és azóta becsapja őket is (és ők mégis szívesen engedték becsapni magukat, mert így volt egyszerűbb -- sokkal egyszerűbb, mint kimenni a hidegre), ám most, hogy a varázsnak vége, most, hogy eljött a leplezetlen erőszak ideje, most, hogy már nem lehet hátramutogatni, és -- végül -- hogy a rezsibiztosokkal, NAV-elnökökkel, lázárjánosokkal és vargamihályokkal szegélyezett út biztosan kivezet Európából, mert a Védett Személynek nincs más választása, ezért nekünk sincs (jó munkát végzett a cohors), de ha lenne se volna itt már tere, ideje és ethosza a reakciónak, most tehát szembe kell nézni azzal, hogy mi volt és mire volt jó ez az egész, mit vesztettünk magunkból, de főleg, hogy mi lehetséges még, hogyan és kivel, mert ti, ugye, egyedül nem, ahhoz se egyenként, se együtt nem vagytok elég erősek (domus iusti plurima fortitudo et in fructibus impii conturbatu), az viszont biztos, hogy a reakcióból lett korrupció végén a veletek döngöltetett kivezető út (az új via Appia ex Occidente) menti kereszteken vízért nyöszörög nem csak a Világszép Nádszálkisasszony a két nővérével, de a Szabadság, a Méltóság, a Hagyomány, a Hit, és a Szeretet is, amit megnézhettek majd az állam által felkínált turisztikai látványosság gyanánt mint VIP vendégek, mert a VIP tagság kétségkívül jár nektek, hasznos társutasoknak és végleg megalázandóknak -- hacsak végre azt nem tudjátok mondani, végre nem meritek mondani, még mielőtt rámegy az egész életetek, és rátok nem sül a szégyen, hogy elég volt, ti, egyetemi tanárok, nagykövetek, alapítványi elnökök és igazgatók, szerkesztők, újságírók, valamikori reményteljes fiatalok és tanítóik! Megtéve az utolsó figyelmeztetéseteket, mielőtt -- adott esetben még becsülettel -- elvonultok. Mert mi mást tehetnétek.

Ha a parlamenti többség és a kormány iránti bizalom rövid idő alatt nagyot esik és/vagy a folyamatosan alacsony szintjét a kormánynak nem sikerül korrigálnia, ennek következtében a kormány és/vagy a politikai rendszer elveszíti a legitimitását, az természetesen alapot jelenthet új választások kiírására -- ilyesmire elég rendszeresen sor kerül fejlett politikai kultúrájú demokráciákban, ahol a politikai rendszerek célja nem az aktuális "elit" hatalomban tartása, hanem a közjó több-kevésbé konszenzusos szolgálata. Ha hirtelen nagy tömegek politikai szemléletében áll be paradigmaváltás, új felismerések veszik át a régiek helyét, nagy tömegek érzik hirtelen becsapva magukat, vagy elégelik meg az adott politikai kontextust és trendeket, továbbá -- ami a lényeg -- az uralkodóvá váló felfogás szerint az intézményes többség már nem képes ehhez az új paradigmához idomulni, akkor a hatalomváltás és -megtisztulás elkerülhetetlen, ellenkező esetben a politikai rendszernek elhúzódó válsággal kell szembenéznie. Ha a politikai rendszer képes a változásra, akkor mindez demokratikusan (új választások kiírásával), hanem, akkor erőszakosan megy végbe.

Célja lehet-e ez egy friss ellenzéki mozgalomnak ilyesmi, amelyik korlátozott programmal (az internetadó eltörlésének kikényszerítésére) jött létre? Valószínűleg ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket a következő demonstrációig el kell dönteniük a szervezőknek elsődlegesen annak fényében, hogy lép-e a kormány a követelésük teljesítése érdekében. Ha lép, akkor azért, ha nem, akkor meg azért. 

Ám -- ettől is függetlenül -- ha egyébként egyre nyilvánvalóbb, hogy az internetadó csak egy újabb lépés azon az úton, amelyen végig menve az ország szabadsághiányos, kiszolgáltatott állapota hosszú időre rögzülhet, a hatalom gyakorlati kisajátítása megtörténik, és az ország esetleg kiszakadhat a nyugati szövetségi rendszerből, vajon nem kötelessége-e az állampolgároknak, hogy ha a helyzet megérett rá, új parlamenti választásokért szálljanak harcba?

A mai helyzet az a helyzet?

Jó néhány súlyos kérdés eldöntése vár ránk most, hogy a játszma újra nyitottá vált. És Orbán is pontosan tudja ezt.

Ui.: Ilyen helyzetben a hatalmon lévők számára borzalmasan kontraproduktív a demonstrálók megbélyegzése és a velük kapcsolatos egyre arrogánsabb hazudozás. Lásd az 1986-88 közötti időszakot Magyarországon. Ez a reakció az állampárt részéről is csak arra világít rá, hogy a demokrácia olyan tanulási folyamat, amelybe még csak alkalma sem volt igazán belekezdeni az országnak, az emberi hataloméhség és bolseviki reflexek viszont, mondhatjuk, természetesek.

Először is, a globalizált világban lévén semennyire. (De ez már 1300-ban is így volt, azóta csak egyre lehetetlenebbé vált.) Másodszor is, kis országként még kevésbé. Harmadszor is, Orbánékkal a legkevésbé. Ahelyett, hogy az ország a teljesítményével próbálta volna meg kivívni a világ elismerését, és ezen keresztül olyan presztízst és versenyképességet szerzett volna, amely egyformán irigyelt, nélkülözhetetlen, vagy kedvenc országgá teszi nyugati és keleti szemekben is, a miniszterelnök bugris politikája eláztatta az országot a szövetségi rendszerünkön belül, ahova egyébként objektíve minden szállal kötődünk, de ezen túlmenően még kitett minket a keleti haramia országok (Reagennel élve "lator" országok) befolyásának, úgyhogy mára éppenséggel súlyos veszélybe került az ország stratégiai pozíciója és nemzetbiztonsága. Ahol olyan intellektusú, cinikus és korrupt emberek diktálnak, mint Orbán közvetlen baráti köre, ott az országra csak katasztrófa várhat. Ez nem babaruha, könyörgöm, nem egy felcsúti stadion és a szotyiárus bódéjának világa, hanem egy nép sorsa!

Amerikai vezetéssel -- köszönjük meg nekik -- megindult az ország visszatérítése a nyugati biztonsági rendszerbe abból kiindulva, hogy Magyarország még annyira kétharmados kormányától sem fogadható el az egész nyugati szövetségi rendszer veszélyeztetése, márpedig Orbán amatőr külpolitizálásával, amely titkosszolgálatok frontvonalává tette az országot, pont ez történik. Megmozdult végre a tunya német politika, Kroes révén megszólalt a lelépő EU-bizottság is, és nem kell sokat várni majd Junckerra sem, hogy világossá tegye Európa álláspontját. Amerika helyesen érzett rá arra, hogy robbantania kell, mielőtt Orbán -- a függetlenséggel házalva, de valójában -- visszafordíthatatlanul beás minket az orosz érdekszférába, és ma mindenkinek, aki félti az országot és patrióta érzelmű, örülnie kell ennek. Akkor is, ha Washington közben a saját érdekét is követi, ami még mindig ezerszer jobb nekünk, mint ha Moszkva, Teherán és Peking követi a saját érdekeit Magyarországon. Bármit mondjon is a szorongatott (vajon, mivel szorongatják -- nem nemzetbiztonsági kérdés ez?) Orbán, Rogán, Kövér és a többi hasonszőrű. Az utolsó órában történt a segítségnyújtás.

Ami a függetlenségünket illeti, a legnagyobb esélyünk a függetlenségünk visszaszerzésére még mindig az, amit az első bekezdésben írtam. A maximális függetlenséget a nyugati rendszer részeként érhetjük el, onnan lehet boltolni Moszkvával és Pekinggel, senki sem tiltja meg. De az erkölcsi és értelmi iránytűnknek egyenesen, remegés nélkül kell arra mutatnia, ahova tartozunk. Persze ezt nem várhatjuk olyanoktól, akik számára függetlenség mindig is elsősorban a saját függetlenségüket jelentette a demokratikus kontrolltól, és a zavarosban halászás élményét tízmillió magyar ember kárára. Ami erkölcsi értelemben legalábbis hazaárulás.