1000 leütés

Kukorelly Endrével ültem egy panelban múltkor (délutáni panel volt, ráadásul ebéd utáni), és a nyugati ember szabadságáról beszélgettünk. KE megjegyezte, milyen érdekes, hogy a délelőtti, "úri" panel (tele jól ismert gazdasági szakemberekkel, egykori és mai potentátokkal, akikre még -- az őszintébb helyeken mostanában elkalapált -- HírTV is kíváncsi volt) még egy ilyen jófajta konferencián is viszi a show-t (olyannyira vitte, hogy utána - elég magyarosan - már a szervezőkből is alig maradtak a teremben, a potentátokról nem is beszélve, a potentátok ugyanis általában csak magukra kíváncsiak, beszélgetni nem szeretnek) -- szóval azért a konferenciának ez a szimbolikus beosztása, mert a gazdaság, mondja KE, annyira központi kérdésnek tűnik a mai közállapotainkban.

Pedig valójában mennyire harmadlagos. Mert az. Azok, akik azt hiszik, hogy ennek az országnak a problémái gazdaságiak, valamit nagyon nem értenek. Ezzel szemben ha feltétlenül valami skálát akarnék fölállítani, akkor első helyen leginkább a kultúra (benne a politikai kultúra), aztán a társadalom (az összes szociális, pszichológiai, ún. "kemény" társadalomtudományos kérdésével) jönne, és csak ezek után a gazdaság.

A politikai társadalom (amelyben találkozik egymással a kultúránk és a gazdasági teljesítményünk) elsősorban erkölcsi közösség. A politikai társadalom sikere az emberek közötti interakciók erkölcsi egészségén (angolul ez lenne a "sound morals", amely egy fokkal kifejezőbb és kevésbé biologizáló), erkölcsi kötőelemeinek rendezettségén alapul -- azon, röviden, hogy vannak közösen osztott és kötelező érvényű normák, ráadásul olyan normák és értékek vannak, amelyek a társadalmat boldoggá és sikeressé teszik. Az igény a nemzetnek erre az erkölcsi egyetemére teljesen eltűnt a magyarázó közbeszédből, pedig nélküle alig képzelhető el társadalmi kohézió, következésképp nincs sikeres gazdaság sem. Ez a kormány, csakúgy mint minden elődje, radikálisan materialista (azon kívül, hogy inkompetens), nem csoda, hogy nagy becsben tartja a vak és félvak közgazdászokat, akik már Adam Smith-t sem értették soha. A gazdaságtan a "gazdasági szakembereknek" hála messzemenőkig technokratikus, de közben számmisztikával elegyített hatalmi gyakorlattá vált, ezen belül is nagyjából maga alá gyűr mindent a költségvetés szempontja, vagyis a kormányzati beszédmód -- a költségvetésé, amely már rendszerint azelőtt romokban hever, hogy a gazdászok és politikusok karmai közé kerülne, hiszen erkölcsi romlottsággal és anyagi haszonszerzéssel lett összetákolva.

De ugyanezért -- az erkölcsi igények teljes hiánya miatt -- vált ki ezen a blogon is megütközést a szigorú elkötelezettségem az egykulcsos adó mellett -- mert keveseket leszámítva mindenki elosztási kérdésként fogja fel az adózást, amikor az egy jól elrendezett társadalomban elsősorban erkölcsi meggyőződés, és ekként priméren a polgárok (és nem az állam) ügye, tehát az ő pozíciójukból kell alátámasztani, amiből az is következik, hogy egy állam ezek után nem tehet különbséget a polgárai között (az egyébként mindenki előtt nyitva álló) gyarapodásuk szempontjából. Persze ehhez valóban nyitva kell állnia a gyarapodásnak mindenki előtt, amihez erős iskolarendszer, egyszerű adórendszer, piaci és vállalkozási szabadság, az állam és a korporációk visszaszorítása (erős versenyjog és számvevőszék) kell. A rászorulóknak meg kell adni a lehetőséget pótlólagos értékteremtésre (ahogy már írtam korábban, kapjon pénzt bizonyos jövedelemszint alatt azért, ha eljuttatja a gyerekét egyetemre), vagy a legrosszabb esetben kapjon segélyt (nem okvetlenül állami csatornákon), de a polgárok anyagi biztonságát nem az adórendszeren keresztül kell szavatolni. Az adórendszer az állampolgári közteherviselés reprezentációja, de a közteherviselés erkölcsi kötelesség, nem az újraelosztás kódneve egy szép új világban. Momentán nincsen egyetlen elmélet sem az egyenlőtlen adózás mellett, amelyet (pl.) én ilyen alapon ne tudnék három perc alatt szétszedni.

A progresszív adórendszer erkölcstelen! Ettől kezdve nem érdekelhet egy erkölcsös és sikeres társadalmat az, hogy nivellál -- nem is tudok hirtelen többet mondani még a fikció szintjén sem az előnyeiről, nincs olyan (korrupt) fantáziám. Bocs.

A ballib közéleti értelmiség ötödik éve nem tudja eldönteni, hogy álljon-e neki egy új paradigmát megfundálni, vagy továbbra is megmaradjon a kivárásánál és az intenzív reménykedésnél, hogy előbb-utóbb elmúlik az orbáni világ (és ők majd felkapaszkodnak az aktuálisan arra jövő mozgalmi gyorsra, esetleg fényes szellőre, hogy beszáguldjanak a felszabadított Budapestre virágözön és hangos éljenzés közepette). A ballib értelmiség titokban azt hiszi, visszatekerhető az óra 2010, vagy még inkább 2006 elejéig, az alapvetések mit sem változtak, a paradigmák és a sztereotípiák a jól működő (csak most egy kicsit elfelejtett) világban ugyanazok, elvégre a francia forradalom jelszavait nem egy Orbán fogja eltörölni, elmúlik majd a keserű pohár stb. Business as usual, Pistám, Klárám, ezt a keveset már féllábon kibírjuk, ha addig lovat eszünk is.

Mit jelentene azonban 2006 még abban a nem valószínű esetben is, hogy a népben erős vágy támad újra végigélni egy régi-új Gyurcsány miniszterelnökösködését? Semmi mást, mint azt a kényelmet, hogy a saját töredezett politikai ethoszukat és politikai gyakorlatukat változatlanul nem kell végiggondolni, és azt a megnyugvást, hogy az elmúlt öt (tizenöt) évet mégsem töltötték haszontalanul -- mert hát egyébként azon túl, hogy szerettek fontoskodni és ad hoc személyzeti tanácsadóként fellépni hanyatló pártoknál, lássuk be, semmit nem tettek, ami közéletileg releváns lett volna (ego-ügyileg persze épp eleget, mindig is pont eleget ahhoz, hogy testületileg -- ti. kulturálisan, törzsileg -- ne legyenek képesek semmire).

Közhely már szinte, hogy a magyar liberális demokrácia 2010/2011-ben azért tudott olyan könnyedén összecsuklani, mert a jogrendszere mögött nem volt kulturális tartalma és valós társadalmi támogatottsága. Az a közéleti értelmiség, amely felelős lett volna ezek életre hívásáért, khm, egyéb bokros (pártközeli) teendői miatt éppen nem ért rá ilyesmivel foglalkozni. Aztán valamiért utólag sem vállalta fel a felelősséget a mulasztásáért (miért tette volna, ugyebár), és ennek megfelelően nem is gondolta újra a feladatot, annyira nem, hogy öt éve csak siránkozik és orbánozik.

Mármost 2006-hoz nem lehet visszatérni, tehát az aktuális feladat még bonyolultabb annál, mint ami akkor lett volna. A feladat az, hogy a kiábrándult, sokat megélt magyar társadalommal kell kezdeni valamit a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jegyében. Meg érdekében. Mi lenne tehát a versenyképes ballib politikai gondolat és politikai program az országban ma? Esetleg 2017-18-ban? 

Na? Szinte hallom a fülsüketítő csöndet. Na ez a válasz a címbeli kérdésre.

A Polgári Konzervatív Pártban kidolgozás alatt álló adórendszer elvei világosak: az adórendszer a hatékony állam eszköze a társadalmi hozzáadott érték (nem a kimérikus igazságosság vagy más újraelosztási koncepciók terének) növelésére, és természetesen még kevésbé az államháztartási pazarlás és korrupció ütötte lyukak befoltozására. Alapjai nagyjából szintén világosak. 15-20% közötti egy kulcsos SZJA, ÁFA és TA, és ezt szorosan kiegészítve, a befizetett adó (vagy jövedelem) bizonyos szintje alatt (ami alacsony társadalmi versenyképességre, ám nem okvetlenül alacsony értékteremtésre utal, a kettő nem fedi egymást, lásd a tanárok, az ápolónők esetét) plusz támogatás jár alternatív értékteremtésért: a gyerekek iskoláztatásáért (amely az egyetem elvégzéséig bezárólag folyamatosan növekszik), sokféle önkéntes munkáért, célzott továbbképzésekben való részvételért és vizsgázásért stb. Támogatás jár a családi, mikro- és kisvállalkozásoknak iparágtól függően havi (kb.) 2- 15 milliós bevétel alatt (nyilván beruházásigényes és nagy eszközlekötésű üzleteknek nagyobb), feltéve, ha -- az első évet leszámítva -- üzemi szinten nyereségesek, és a tulajdonosi körükben nincsen hasonlóan támogatott vállalkozás. Támogatott beruházási hitel jár a KKV-knak, feltéve, ha a beruházás eredményeként nő a kibocsátásuk és a nyereségük (tehát bizonyítottan felelősen gazdálkodnak). Stb.

Nem kell misztifikálni a dolgot. Az erkölcsi mérce világos, a gyakorlati cél szintén. Ehhez világos, kiszámítható adórendszer dukál. Ha az adórendszer nem ilyen, az adózás erkölcse sérül, hiszen az adózás (közteherviselés) egy politikai közösségben elsősorban erkölcsi kérdés, polgártársaim. Ahol nem ez az ethosza, ott -- kénytelen vagyok azt hinni -- a hatalommal való visszaélést finanszírozza.

(OS közlemény, Budapest, 2014. november 13.)

A Polgári Konzervatív Párt üdvözli a tegnapi német-magyar külügyminiszteri tárgyalásokon elért eredményeket, ezek részeként a német fél világos elvárását azzal kapcsolatban, hogy Magyarország visszatérjen a demokrácia és a jogállamiság talajára. Örömmel vettük tudomásul Szijjártó Péter szavai mögött diplomáciánk hangsúlyváltását mind az EU-t, mind Oroszországot illetően.Támogatjuk a magyar kormány elkötelezettségét Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett, és megfontolandónak tartjuk azt az igényét, hogy megvalósuljon térségünkben az észak-déli irányú földgázszállítási infrastruktúra összekapcsolása. Ezen túlmenően elvárjuk a magyar kormánytól, hogy hozza nyilvánosságra a Déli Áramlattal és a Paks 2 beruházás pénzügyi hátterével kapcsolatos tárgyalások jegyzőkönyveit és a megállapodások teljes körét. Felhívjuk a Német Szövetségi Köztársaságot az EU atlanti kapcsolatainak erősítésében való együttműködésre, és az orosz állammal való európai kapcsolatrendszer pragmatikus alapokon való újragondolásának támogatására.

A Polgári Konzervatív Párt elnöksége

Nem illik a parlament egységes arculatába az Európai Unió zászlója - mondta a parlamenti alelnök, a KDNP-s Latorcai "Irán" János, aki szerint ennyi erővel „minden nemzetiségi szószóló behozhatná a maga zászlóját".

Jánost nem igazán hatja meg, hogy Magyarország egyelőre a kereszténynek mondott EU tagja, ő maga meg egy kereszténynek mondott tagozat párt embere, nem a teokratikus, siíta, nőcsonkoló, -kövező és -akasztó, fatva-viszketeg Iráné, ahol nemrég járt, és olyan otthonosan érezte magát. (Emlékezzünk néhány szó erejéig a Wiki alapján: Rushdie japán fordítóját, Igarasi Hitosit Tokióban leszúrták, olasz fordítóját megverték és megszúrták Milánóban. A norvég kiadó, William Nygaard súlyosan megsebesült, amikor osloi háza előtt meglőtték. A törökországi Sivas egyik hoteljét felgyújtották, mert a török fordító, Aziz Nesin épp ott szállt meg. A szállodában 37 vendég lelte halálát. Tökös kultúra, ugye.).

Az ilyen kiváló, gerinces, és széles látókörű férfiak miatt is van, hogy méltán számíthat a mi népünk versenyképes, példaszerű, boldog sorsra az olyan bugyuta, identitás vesztett, hanyatló, alkalmasint pedofil nemzetek körében, mint az osztrák, a norvég és a cseh, de mondhattuk volna Romániát, Szlovákiát és Észtországot is, akiknek körében az EU-zászló szívesen látott vendége része a parlamenti arculatnak, hiszen maguk az osztrákok (...) is Európa részeinek vélik magukat. Felejtsük el el pillanatra ebben az arculatozásban, hogy az országunkat, benne Jánost és családját, jelentős részben finanszírozzák ugyanezek a hanyatló államok, miközben a cégeik nélkül egészen egyszerűen máról holnapra mindenki beadhatná a nagykabátját a zaciba.

De ha már a jó nexusa megvan, fel sem merem tételezni, hogy a teheráni emberünk nem kérdezett rá vendéglátóinál pl. a nyolc év börtönre ítélt iráni keresztény lelkipásztor, Szaid Abedzsini fogva tartásának körülményeire, aki eléggé el nem ítélhető módon magánházaknál tartott istentiszteleteivel az állambiztonságot veszélyeztette egészen a lecsukásáig. Első ránézésre a lelkipásztor közelebb áll Jézushoz, mint a nagyszerű KDNP-s, de ez legyen az ő baja. (Egyébként Irán Észak-Korea után a vallás-, konkrétan a keresztényüldözés második legvéresebb helyszíne. Van abban valami ostobán tragikus, hogy a KDNP delegáltja meg tudta találni ezt a helyet.)

Végül az EU-zászló nem azért arculati elem a Polgári Konzervatív Pártban, és tartjuk ezt egészen normálisnak, mert ne tudnánk oldalakat megtölteni az európai intézményrendszer, erkölcsi romlás, gazdasági nehézségek (und so weiter) kritikájával. Hanem mert ide tartozunk. Itt van, a mienk a római egyház és a protestantizmus, a hellenizmus és a római jog, a reneszánsz és Rembrandt, a középkori Kocs község és a Toldy Gimnázium, Auschwitz, és itt van Vörösmarty meg Radnóti szülőföldje.

Majd egyszer elnyeri talán a jogot, János, hogy szabadon gondolkozzon. Addig meg kívánok neki lelkierőt az élet elviseléséhez, mert olyan társaságba keveredett, amely ellen egyaránt tiltakozik a jó ízlés, az erkölcs és az értelem.

A fiatalok készülhetnek, újra élmény lesz Magyarországon egy korrupt, elaggott hatalom leváltása. Amiről azt hittük (meglehet, naivan), hogy nem ismétlődhet meg, itt van az orrunk előtt: vihar előtti csend és feszültség ül a politikai tájon, és bár a választók nagy része még süket e csöndre, azért az világos, hogy már nincs politikus, akinek a (ki)fizetett embereken kívül bárki hinne, a rendszer a gyorsuló erózió előtti gátszakadás állapotában van. Orbántól Vargán át a rendszer alacsonyabb rangú csicskásaiig a velejéig korrupt politikai "elit" egyik tagja sem képes már egyetlen szót kiejteni, amelyet bárki elhinne, ideértve a saját szavazóikat, és bár a kitartottak és bűnrészesek (mert a bűnrészesség az elitünk habarcsa!) még áltatják magukat, egyik szemükkel a vezért lesik, a másikkal már a kijáratot.

A rendszert -- ahogy korábban többször megírtam -- a Gyurcsánytól Lendvai Ildikón és Konrád Györgyön át Szigetváriig ívelő hivatalos ellenzék tartja még életben egészen addig, amíg vidéken a Jobbik vezette lázadás, Pesten és a nagyobb városokban az új társadalmi mozgalmak és parlamenten kívül polgári ellenzéki pártok elég erőt nem gyűjtenek, hogy elsöpörjék a társadalmon való élősködésben egységes posztkommunista rend árnyait, ideértve a Fideszt. Az utóbbi persze be fog vetni mindent a zsarolástól a titkosszolgálatokon és a nyilvánosság további gleichschaltolásán át a mozgósításig. 2015 lehet az új 1988, az ébredés éve, 2016 pedig az új '89. Az unikális magyar '89. A célja természetesen megakadályozni Orbán államfővé választását. A saját megoldásainkkal.

Ám hogy ezek hova fognak vezetni a közvetlen célon túl, az rajtunk múlik.

Magyarországot Nyugaton.

Legyünk magyarok ott, ahol a svédek svédek, a hollandok hollandok, a portugálok portugálok tudnak lenni. Legyen elég abból, hogy a politikai elit az orrunknál fogva vezet minket azzal, hogy a Nyugat ellenében kell megvívnunk a nemzeti függetlenségünkért és a nemzeti identitásunkért, pedig az elitnek éppenséggel fogalma sincs az ideális nemzeti létről azon túl, hogy a miniszterelnök-helyettes és a kancelláriaminiszter bankelnökökkel vadászik, a nép fele beéri éhbérrel, és a gyerekeink elébe a harmincas évek szellemiségében, rossz magyar nyelven megírt könyvek tehetők.

Olyan országot akarunk, amelyben mindenki elérheti azt, amire kitartóan törekszik. A bűnözők pedig rács mögött vannak.

Olyan országot akarunk, amelyben a hírnév, a gyarapodás és a tisztelet személyes és közösségi értékteremtés eredménye, nem a másokon való élősködésé. Ahol a közösségi játszmák pozitív összegűek, mert az igazságosság, a szolidaritás, a hagyomány és kooperáció alapnormái a nagy többséget folyamatosan jobb helyzethez segítik.

Olyan országot, amelyben az erkölcsnek vannak mindenki által ismert sztenderdjei, és mindenkit e sztenderdek szerint ítélünk meg.

Olyan országot, amelyben a nyitottságot büszkeséggel, a nagyra törést irgalommal, a vagyont közösségi felelősséggel, az elhivatottságot humorérzékkel, a szabadságot a mások iránti tisztelettel temperáljuk.

Olyan országot, amelyben a legfőbb érték a megszületett gyermek, annak minőségi oktatása és nevelése, és mindenkinek (minden egyes gyermeknek) joga van a jó élethez, amint a felnőtteknek kötelessége ezt a jogot óvni és érvényre juttatni.

Olyan országot akarunk, amely a jogállam és az alkotmányosság nyugati eredetű intézményrendszerének alapnormáit szentnek és sérthetetlennek tartja, mert tudja, hogy ezzel óvja a leginkább az emberi önmegvalósítást, a közösségek és a hagyományok pluralitását, a lehető legszabadabb értékteremtés (piaci) mechanizmusát, és a társadalmi békét: röviden, a boldogság maximumát.

Olyan országot akarunk, amelyben a politikusokról nem kell külön megemlíteni egy ilyen posztban, hogy a közjó szolgái.

Ezt az országot nem lehet az orosz-azeri-kínai tengelyen megvalósítani. (Ám akárhogy keressük, nem látjuk annak az országnak a leírását, amelyet a Nyugat kritikusai akarnak megvalósítani. Még csak ilyen tőmondatokban sem. Miért nem? Látni akarjuk, hogy tudjunk érvelni ellene!)

Ez a Polgári Konzervatív Párt jövőképe, akit érdekelnek a részletek, aki részt akar venni a munkában, írjon: pkonzervativok@gmail.com! Szívesen látjuk.

Megilletődötten veszem tudomásul a Juncker-botrány kapcsán, hogy a közvélemény rádöbbent arra, Luxemburg adóparadicsom, és a gazdagsága jórészt a más országokban befizetendő társasági adók becsatornázásából ("optimalizálásából") származik. "Szimpatikus" ország? Nem. Eközben Orbán Viktor egy svájci lap szerint feltűnő érdeklődést mutat egy helyi, Zug kantonban bejegyzett offshore cég iránt (amely lehetőséget ez a másik kevéssé "szimpatikus" ország a saját adórendszerükkel "elégedetlen" entitások számára nyújtja, és most ne firtassuk, hogy egy ilyen entitás lehet akár a mi nemzeti elkötelezettségű, ékes szájú miniszterelnökünk is). A New York Times -- ugyane miniszterelnök putyinista kísérlete mellett -- arról ír, hogy az amerikai politikai rendszer alig vegetál már, "lerobbant" (a közvélemény kutatások szerint a Kongresszus kevésbé népszerű, mint a csótányok). Felvetődik már e néhány példa alapján is, vajon mondhatjuk-e, hogy a szabadság és a közjó biztonságban lenne a fejlett világban? Nem. És folyik erről valamilyen átfogó vita ebben a világban? Nem. Miért nem? Mert nem.

Amikor a közpénzek (vagy az igazságosság egy jól körülírható felfogása szerint közpénznek szánható bevételek) irdatlan része kiesik az európai gazdaságból és jóléti rendszerből, vajon hol az ördögben lehetne megfogni ennek a problémának a szarvát úgy, hogy abból valamilyen haszon is származzon, de közben senkit nem érdekel az egész, illetve mindenféle álviták folynak Európáról a Le Monde Diplomatique-től a FAZ-on át a Népszabadságig? Elvégre nem egy olyan mocsár az egész, amelyben százmilliók fuldoklanak csak ezen a kontinensen, miközben maga a kontinens esik vissza a világban?

Meddig tartható fenn az állami és korporatív elit (éppen az államok és a korporációk kiterjedt volta által lehetővé tett) élősködése az európai társadalmakon? És mi lesz a jele annak, ha már nem tartható fenn? Várom őket.

A Polgári Platform és a Szabad Piac Alapítvány Nyugati nyitás címen konferenciát szervez november 13-ára (jövő csütörtökre), 10-14 h között a Mozsár Kávézóban. A szervezők megtiszteltek azzal, hogy felkértek egy rövid előadás megtartására, amelyet a szabadság és az autonómia működtethetősége kérdésének fogok szentelni, amely más természetű kérdés, mint a szabadság stb. mibenléte, más, mint a szabadság stb. politikai gyakorlatának kérdése -- és majdnem olyan bonyolult kérdéseket vet fel Magyarországon (a sajnálatos körülményeink okán), mint a szabadság intézményrendszerére való áttérés problematikája. A működtethetőség a jelzett fogalmak általános gyakorlati peremfeltételeit érinti.

Röviden, a szabadság és az autonómia nem szinonimák. A szabadság a libertárius felfogás szerint nagyjából a mások (köztük intézmények) beavatkozásától való mentességet jelöli, a kollektivista (szocialista) felfogások szerint pedig valamilyen kollektív (felosztható vagy oszthatatlan) javakból való részesülést. Mindkét minőség heteronóm az emberhez képest -- általános és absztrakt (ti. eleve lefektetett definíción alapul, ezért a mindkét minőséget elidegeníti az embertől). Az autonómia ezzel szemben a személyes vagy közösségi önértelmezés és önrendelkezés páros gyakorlatára utal: az autonómia lényege az adott cselekvők életének teljes autentikussága.

A konzervatív gyakorlat az autonómiára fókuszál, ezért nem tűri pl. az állami (az autonómiáktól idegen) beavatkozást, míg a libertáriusoknak szükségük van az államra a szabadságok egyenlőségének definiálása és garantálása érdekében (és ennyiben a szocialistákkal való közösségük szorosabb, mint a konzervatívokkal). A konzervatívok világa az egyenlőtlenségé, mert minden (személyes és közösségi) autonómia másként fedezi fel, gyakorolja és védi meg a saját lényegét -- a másik két tiszteletreméltó (a felvilágosodás kultúrájából következő) világ végső soron az egyenlőségre épül, és az a tény, hogy az államnak elengedhetetlen szerepe van a szankcionálásukban, mindkettőt függővé teszi az államtól. Úgy is mondhatnánk, az autonómiák konzervatív egyenlőtlenségében gyökerező világ szociológiai, kulturális kérdéseket vet föl, a libertáriusok és a szocialisták világai politikai és jogi kérdéseket. Ezért van, hogy nem értenek szót egymással, sőt a képviselőik gyakran nem is értik egymást. A libertáriusok és a szocialisták gondolkodásának eredendő politikai logikája azt is jelenti, hogy a világukat létre kell hozni, konstrukción, mondhatni, folyamatos "lelki gyakorlaton" és önmegerősítésen alapulnak, szemben a konzervatívokéval, amelyik a szó arisztotelészi értelmében természetes. Ezért kénytelenek a libertáriusok észrevételezni (és közben értik meg oly nehezen) az alacsony társadalmi népszerűségüket. Röviden: a negatív szabadság nem természetes állapota az embernek, és meggyőzni a helyességéről az embereket nehezebb, mint a kollektivizmusról, amelynek érzelmi emeltyűi is számosan lehetnek. 

Gyakorlati peremfeltételeit illetően -- pont az érzelmi összetevőik miatt, amelyekről a racionalizmus és a gazdasági szemlélet csapdájában vergődő libertárius barátaink nem vesznek tudomást -- a kollektivizmusok versenyképesebbek politikai ideológiaként (tehát gyakorlati irányultságú politikai tanként), mint akár a konzervativizmusok, és sokkalta inkább azok, mint a negatív szabadság politikai elméletei. Ezt tudomásul kell vennie minden politikai teoretikusnak (nem beszélve a pártelnökökről), amikor Kelet-Európában megpróbálnak relevánssá válni.

Innen fogom folytatni csütörtökön a Mozsár Klubban.

Orbán vélhetően Merkel hozzájárulásával építi Paksot (amelynek építése során egy szakértő szerint kb 4-500 milliárd forint fog "eltűnni" a rendszerből), mert Németországnak szüksége van (szigorúan a saját határain kívül, a csodálatosan zöld, jövőbe mutató belföldi nap- és szélerőművek mellett) folyamatosan elérhető energiára.

Orbán vélhetően Merkel hozzájárulásával barátkozik Putyinnal, mert a német kancellár Európa melletti elkötelezettségébe belefér, hogy Putyin terveit is szolgálva ellensúlyozni akarja az USA befolyását a kontinensünkön, miközben a német iparnak a részleges embargó ellenére Svájcon és/vagy Fehéroroszországon keresztül továbbra is sikerül zavartalanul értékesítenie a termékeit Oroszországban.

Orbán vélhetően Merkel megértésével találkozik, amikor -- a szintén privát megoldást, ti. csővezetéket, implementáló németeket követve, az "egységes" EU irányelvek ellenére -- kitart a Déli Áramlat mellett.

Orbán vélhetően Merkellel egyeztetett, amikor a minap a bajorokkal egyeztetett -- és Merkel nem adta az arcát ehhez. Orbán viszont világossá tette, hogy Németország üzenetét hozta haza: követnünk kell a külpolitikánkban a német stratégiát (a függetlenségünk nagyobb dicséretére persze).

Orbán vélhetően Merkel útmutatásait követi, amikor összeszerelő és közmunkás-üzemmé teszi az országot, mert a németeknek szükségük van a piacaikhoz közel fekvő, de alig valamivel a kínai bérek fölött fizető gyárakra, ahogy szükségük van a nyugati árak fölött szolgáltató közműcégeiknek is a magyar fogyasztókra  -- és velük egy magas színvonalú oktatási rendszer és magas hozzáadott-érték termelő, ezt növekvő bérekkel honoráló, nota bene versenyképes ország felemelkedésének megakadályozására. Orbán ezért is mondhatott le a magyarok feléről, akiknek sorsa ebben az országban a manipuláció, a néhány ezer forintos állami baksis-rendszer, és a kiszolgáltatottság lesz. (Nem mintha a helyzet a világban növekvő automatizálás és tőkecentralizáció miatt könnyű volna: állami beavatkozásra és újraelosztásra -- libertárius barátaim vágyai ellenére -- egyre inkább szükség lesz a szélesedő munkanélküli tábor túlélésének biztosítására).

A németeknek van Magyarország-stratégiájuk. A félreértések elkerülése végett, ez ugyan nagyjából egybevághat Orbán Viktor személyes hatalmi és gazdasági törekvéseivel, de aligha esik egybe a magyar nép érdekeivel. Bizony. A németek most megpróbálják elérni Washingtonnál, hogy vegyen vissza Orbán bírálatából, és bízza rájuk a magyar kormányfő kezelését. És akkor Orbán Viktor vonásai újra kisimulnak majd. Bizony.