1000 leütés

Ami korábban csak a vájt fülűek számára volt világos, hogy a politikai kormányzás (aka unortodoxia) és az ország szuverenitása (ténylegesen Orbán önmegvalósítása) valójában ad hoc költségvetési politikát és nagybani lopást takar, az mára elérte a társadalom ingerküszöbét. 12%-ot esett egy hónap alatt a Fidesz teljes népességen belüli támogatottsága, és még ennél is többet (!), 16%-ot Orbáné, amit még Gyurcsány sem tudott hozni az őszödi évben. Most már azok is tudják, hogy a kormány jobbra-balra vagdalkozik, és semmi más nem érdekli, mint a pénzbeszedés, illetve ennek zavartalansága érdekében a társadalom kontrollal vegyített szétzilálása, akik semmit sem konyítanak a költségvetések olvasásához.

Értik viszont a tömegek nyelvét (ha sokan vannak az utcán, akkor igazuk van, márpedig folyamatosan sokan vannak), értik a fiatalok -- a gyerekeik és az unokáik -- megfenyegetését (munkássorba kényszerítéssel, internetadóval, kötelező drogambulanciával), értik a szabadságuk megvonásának bizonyos aspektusait (vasárnapi zárva tartás), zavarja őket a kiszámíthatatlan (valójában koncepciótlan, dilettáns) kormányzás, illetve a Fideszen belüli ellentétek kibukása, egyre jobban el tudják vonatkoztatni a pofátlanságot és a közpénzen való meggazdagodást a baloldaltól (segítségükre sietett az egész fideszes "elit"), kényelmetlen az amerikaiak által kitartóan sugallt országkép, az európai kritika és Putyin közelsége (másik oldalon pedig a Nyugattal szembeni méltatlan, hazug, utcai nyelvezet), egyre fárasztóbb nekik a nagyhangú, öblös agresszió (Bayer és társai), és így tovább. A kép, amely korábban csak töredékeiben létezett, és nem állt össze bennük, most egyre világosabb formát ölt. Innen a hirtelen talajvesztés.

Kormányzati káosz van. A közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, a szociálpolitika, a nyugdíjrendszer, a közlekedés, a magyar tőke hatékonysága, a jogrendszer, és az erkölcs mind romokban. A 2015-ös költségvetésen már látszik, hogy legföljebb februárig él. A miniszterek hazudnak, mint a vízfolyás. A szövetségesek -- az egyházak, a KDNP, a Liga Szakszervezet -- meginogtak. Az, ami régóta érett, Orbán kormányzóképtelensége, most hirtelen megmutatkozott. Isten hozta a fideszeseket Magyarországon.

Tegnap napvilágot látott a CIA kihallgatási gyakorlatáról készített szenátusi vizsgálat kivonatolt jelentése, amelyből bebizonyosodott, hogy az amerikaiak nem csak brutálisan kínoztak terrorizmussal gyanúsított külföldi állampolgárokat, de a kihallgatások eredményeit meg is hamisították, amire alapozva aztán, ugye, hibás külpolitikai stratégiát is követtek, ezért nehezen igazolható a kínzások gyakorlati haszna is. Az ügy -- azon túl, hogy felveti a korábbi adminisztráció felelősségét, amely rossz következtetéseket vont le 2001-ből, nem vizsgálta saját korábbi felelősségét az Al-Kaida felnövesztésével kapcsolatban, illetve hazug állításokkal vitt háborúba, és tartott benne amerikai katonákat, ölte le arabok tízezreit, köztük civileket, és forgatta fel a Közel-Keletet úgy, hogy békét nem teremtett, csak új háborúk magvait hintette el -- szóval az ügy rávilágít a Pax Americana roppant problematikusságára. Kiderült Washington és Jefferson államának szelektív szabadságértelmezése, az amerikai nemzetbiztonság vélt -- és gyakran cinikusan vagy inkompetensen szolgált -- érdekeinek előtérbe helyezése a szabadság hazai és globális intézményrendszerével szemben, azaz megtörtént a legrosszabb: megrendültek a nyugati civilizáció erkölcsi alapjai, amelyeket helyreállítani és hitelesen képviselni eztán -- félő -- maga a mission impossible.

A napjainkra érik be ifjabb Bush cinizmusa után az utóbbi száz év talán leggyengébb -- Coolidge-ot vagy Hoovert is alulmúló -- amerikai elnökének, Obamának a vetése, aki hagyta elszemtelenedni Putyint és megerősödni az Iszlám Államot, miközben odahaza on balance értékelhetetlen a teljesítménye. Ez az elnök ezzel az örökséggel próbálja most feltartóztatni a világ hidegháborúba fordulását a bürokratikus, korrupt EU-val és annak ostoba vezetőivel az oldalán, akik már éppen elégszer bizonyították, hogy a "reálpolitikájuk" nem szól másról, mint Erasmus becseréléséről az euróra. Az a tény, hogy a bizonytalanok számára egyre kevésbé védhető a nyugati civilizáció erkölcsi fölénye, ha védeni lehet, az már legföljebb csak az piacgazdaságának fölénye alapján megy (ami lássuk be, jelentős visszaesés), erősen megkérdőjelezi a mostani oroszellenes offenzíva legitimitását Kelet-Európában. A most megismert szenátusi jelentés finoman szólva nem fog segíteni az ügyön (és a magam részéről a fölösleges, taktikátlan nyilvánosságra hozatalában is a gyenge washingtoni vonalvezetést látom visszaköszönni). Ha egyszer Amerika és a Nyugat maga mögött hagyta az erkölcsi lényegét, akkor miért hinnék el nekik a bizonytalanok, hogy az valaha is nagyobb értéket képviselt, mint az orosz autokrácia által kínált világ, Horthy stb? Miért lenne a mostani több mint pőre nagyhatalmi játszma, amelyben a kis államok csak parasztok a sakktáblán, a vágyaik és az elkötelezettségeik pedig nem egyebek, mint puszta illúziók, amelyekben a csalódás az értékek egész tárházának újraértékelését hozhatja el új értékrenddel, történelemszemlélettel és politikai szövetségekkel?

A Nyugat ellenségei a világ minden pontján -- és ami nekünk a legrosszabb, Kelet-Európában is -- kíméletlenül ki fogják használni a helyzetet. Az olyan autokraták, mint Orbán, akiknek jól felfogott személyes érdekük Oroszországhoz közeledni, nem fognak késlekedni újabb eszközt látni a kínzásokban a közvéleményük Nyugat-ellenes hangolásában, amiben segíthet nekik az amerikai külpolitika (a szlovák nagykövetük esetében a magyar ügyvivőénél is világosabb) tapintatlanul beavatkozó, arrogáns nyilatkozatai. A magyar vezetésnek is -- nyilvánvalóan Putyinnal egyeztetett -- célja az amerikai külpolitika lejáratása, a konfliktusok élezése, miközben rendületlenül oldalaz Moszkva felé. Magam nem kétlem, hogy Magyarország az EU-ban marad, még ha Orbán távlati célja ennek éppen az ellenkezője is. Na de azt a politikai veszélyt és védekező harcot, amelyet a washingtoni, brüsszeli és berlini farkasvakság előidézhet még nálunk, miután hagyták az eseményeket így -- erkölcsi, politikai és gazdasági értelemben is -- kikerülni az ellenőrzésük alól, na azt nem kívánom magunknak.  

Érdekes cikk jelent meg a Guardienen, amely ismerteti egy alapos és átfogó OECD-tanulmány eredményeit. Eszerint a libertárius piaci gondolat egyik fontos részét képező ú. "lecsorgó" hatás (hogy a gazdagok jövedelemnövekedése pozitívan érezteti hatását az alsóbb rétegek bevételein is, és ezzel a közügyet szolgálja) nem támasztható alá abban az értelemben, hogy ez hozná el az összgazdagság (GDP) lehető legnagyobb növekedését.

Az OECD tanulmány szerint a Thatcher óta mért Egyesült Királyságbeli növekedés 20%-kal is magasabb lehetett volna, ha nem nőnek annyival a jövedelemkülönbségek, amennyivel nőttek. Ez ugyan felveti a kérdést -- amit remélhetőleg a tanulmány maga megválaszol, mert egyébként az előbbi kijelentés alig értelmezhető --, hogy hol van pontosan az a pont, amelytől a jövedelemkülönbségek növekedése már biztosan nem szolgálja a közjót, és mekkora különbségnövekedésnek milyen hatása lehetett pl. az előbbi példában, de tegyük fel, koherens az érvelés. Ebben az esetben a válságból való kilábalás is jobban sikerülhet olyan országoknak, amelyek vigyáznak az elesettebbekre, és megerősítik a középosztályt (amely, szemben a mai jobbos felfogással, valahova a medián és az átlagos jövedelmek közé esik, nem pedig nagyrészt az átlag alá, mint nálunk). A cikk nem emeli ki, de tudjuk, hogy a túlzott jövedelemnivellálás sem üdvös a közjóra nézve, tehát mintha létezne egy tartomány, amelyen belül tartva a jövedelem (és vagyoni?) különbségeket az anyagi közjó (GDP) a legjobban fejlődik, és amely hatékony állammal párosulva a jólét legbiztosabb alapja lehet.

A jövedelmi egyenlőtlenség csökkentésének GDP-re gyakorolt pozitív hatása tulajdonképpen érthető. A kevés kézben koncentrálódó egységnyi jövedelem összesített (beruházás- és fogyasztás-élénkítő) hatása az a GDP-re (és még pregnánsabban az életszínvonalra) kisebb, mint a szélesebb körben elosztott ugyanakkora jövedelemé, egyrészt mert a gazdagok költésének társadalmi értéktartalma (és hatása) kisebb -- pl. a luxuscikkeken lévő lényegesen nagyobb fedezet megint csak a gazdagok jövedelmét gyarapítja, az előállításukban résztvevőké viszont nem annyival --, másrészt a növekedésben és az életszínvonal emelkedésében a fogyasztásnak végső soron fontosabb szerepe van, mint a beruházásnak. Ha nincs fogyasztás, értelmetlen beruházásra költeni, vagy ha más fogyasztja el, amit mi (olcsón) megtermelünk, akkor nem nő evidensen az életszínvonal -- ezt Matolcsy pontosan meg tudná mondani, ha akarná. 

A Polgári Konzervatív Párt ugyanezen okok miatt javasolja ugyan a flat tax fenntartását (ennek a szabadpiaci elméleteket végső soron megalapozó morális okból van jelentősége, a közjó maximálása ugyanis csak az egyik vetülete a gazdasági választásainknak, és csak a balos közgazdaságtanban vált mindent elsöprő érvvé), ám egyúttal ragaszkodunk a flat tax kiegészítéséhez is: mégpedig hosszabb távú, a társadalmi (tehát nem a negyedévente vagy évente mérhető gazdasági) értékteremtés jövedelemmel való elismerésével is, ilyen pl. a szülés, a gyerekek eljuttatása az egyetemi diplomáig, vagy a piaci értéken vett, de állami kereslettel megvalósított közmunka. Ezeket a társadalomnak kell fizetnie, és jövedelemként kell megjelennie ezeknél a polgároknál. Ám a társadalmi stabilitás növekedése remélhető a szezonális, eseti vagy a kisközösségi karitatív munkateremtés növelésétől is. A szociális, munkanélküli stb. támogatások ügye ezektől külön kezelendő. 

Minden megfelel a polgári konzervativizmus emberközpontúságának (akár a mindenki egyforma szabadsága flat érvényesülésével szemben is, de ezzel nem azt állítom, hogy ne lenne érzékenységünk az utóbbi erkölcsi alapjaira, és ne ismernénk el a szabadság erkölcsi alapú védelmét mint becsülendő politikai álláspontot). Azon viszont érdemes volna elgondolkodnia a kivételezett szűk rétegnek ebben az országban, hogy képes még mindig hatalomban tartani egy olyan csoportot, amelynek amellett, hogy szemérmetlenül lop, már a középosztály megerősítéséről vallott "lecsorgó" ideológiája is erősen megkérdőjelezhető, magyarán az ég egy adta világon semmilyen erkölcsi joga nincs a hatalomra. Én azért nem lennék annyira büszke egy ilyen társaságra, amely kétségtelenül rosszabb, mint bármelyik drogosé.

A Fidesz vezetői úgy ítélhették meg, hogy a párt szavazatszerző képessége a politikai centrum és a középosztály felé egyre sérülékenyebb, ezért nyitni kezdtek a szélsőjobb és a társadalmi bázisa felé. Az Amerikával szembeni hangnem éleződése, a családok és a kisgyerekek vegzálása a drogteszt ötletével, az egyházakkal szembeni keménykedés, az egyre abszurdabb kontextusokban elhangzó hazaárulózás mind a Jobbik témái elől igyekszik elvenni a levegőt, miközben nyilvánvalóan még védtelenebbül hagyja a Fidesz "lágy alsótestét", a jobbközepet.

Az a vicc, olyan korban élünk, hogy nem lehet tudni, milyen kontextusban kell mindezt értelmezni. Putyin és Orbán beszélt egymással két napja -- vajon innen az új agresszióra való bátorság? Tisztán hatalompolitikai döntés volt, hogy feladják a centrumot, mert már nem tartják onnan megerősíthetőnek a vezér kétharmadát? Nem adták fel, ezért keresnek egy olyan témát, amely úgy vonzhatja be a nácik szavazóit, hogy nem ijeszti el teljesen a hegyvidéki lakosságot sem, és megbélyegzi a témára magukat rávető balosokat? Amerika a Jobbik lenyelését szabta volna árnak Orbán túléléséért, egy kis körjátékot megengedve ezért Goodfrienddel? Egyszerű figyelemelterelés? Unatkoztak a legarcátlanabb bitangok, mint Kocsis, és meg kellett nyitni nekik a proszcéniumot? (Na jó, arra van a legkisebb esély, hogy ezek a beszélő szerszámok önálló akarattal lépjenek föl.) Vagy valami egészen más? Hovatovább már csak egyet lehet tudni: az biztosan nem, amivel a Fidesz indokolja a lépését.

Ezen túlmenően Török Gábor tudná csak (nem) megmondani. Bitangok így is, úgy is.

Bréking: egy KDNP-s korifeus, az eddig sziklaszilárd Rubovszky megremegett hűségében.

Az Orbán nélküli Fideszről nyilván sokan gondolkodnak most a világban, és kétségtelenül meg is van a lehetőségük az ilyesmi iránt elkötelezett nagyhatalmi szereplőknek arra, hogy a rendelkezésükre álló erőforrásokkal és információval egy ilyet kisakkozzanak, illetve kikényszerítsenek. A teljes magyar nemzetállami stratégia -- az energiaellátást egyelőre leszámítva -- nyugati alapokon nyugszik, és nyugati konszenzussal működik. A magyar államadósságtól kezdve a működő tőkén át a domináns kulturális mintákig Magyarország nyugati "kézben" van. Lehet ezt a függetlenség korlátozásaként megélni, csak éppen őrültség. Alternatívája ugyanis nincs, vagy legalábbis anélkül nincs, hogy a nemzet tönkre menne bele. Orbánnak mégis sikerült elindítani minket az utóbbi úton, mert a régóta gyenge magyar társadalmi kompetenciák nem jelezték a veszélyt a nemzet többsége számára. Eddig legalábbis.

Orbánnal vagy Orbán nélkül roppant kis szereplők vagyunk a világhatalmi játszmákban, de a "független" (a nyugati szövetségi rendszeren mégoly apró lyukat ütő) rezsim mégis nem kívánt fejlemény, hiszen veszélyezteti a szövetségi rendszerünk biztonságát és az észak-atlanti érdekeket, esetleg olyan mintákat ültethet el -- még ha ez a veszély nem is valós, és eddig sem vált valósággá --, amelyek az általa okozott károkat meghatványozhatják. Orbán kilátástalan kalandorpolitikája termékeny talajra talált a demokrácia kezdetleges hazai állapotában, a konfliktusos, bosszúálló, és a szó szoros értelmében civilizálatlan (polgárosulatlan) politikai kultúránkban, támogatta a hazai mágnások ostobasággal vegyülő provincializmusa és egoizmusa, a felkapaszkodott ifjútörökök politikai ambíciói, a gyenge és gyáva konzervatív miliő, a kudarcos és korrupt posztkommer baloldal -- és a Nyugat részben önző, részben ignoráns gazdaságpolitikája, amely a versenyképességünket kezdettől belimitálta, és úgy helyezte el az országot a félperiférián, hogy ebből jobb társadalmi produktummal se tudjunk kitörni. 2010-re minden készen állt arra, hogy a nemzet előtt megnyíljon a Vörösmarty által megénekelt sírgödrünk.

A magyar társadalom romlása olyan mértékű, hogy illúzió azt képzelni, hogy egy tisztító vihar majd rendbe tesz itt mindent. A változás csak fokozatosan, fegyelmezett lépésekben, részleges megalkuvások árán, de a végcélt -- a nyugati társadalmak közé integrálódó sikeres, magabiztos Magyarországot -- remélhetőleg nem elvétve ültethető csak át a gyakorlatba. Az Orbán és a szűkebb bandája nélküli Fidesz, külső támogatással megvalósuló kormányzása lehet az első lépés, amellyel féken tarthatók a nácik, megőrizhető a kormányzati legitimitás, megakadályozható a roncsbaloldal visszatérése a hatalomba, ugyanakkor megindulhat egy új politikai osztály képződése, amely 2018-ban kormányra kerülhet.

A címbeli kérdésre a válasz: igen.

Lehet.

A szabadságnak nem, csak a függetlenségnek van kultúrája Magyarországon. Ez a függetlenségi kultúra értelemszerűen hiány és sérelmi alapú, mivel az I. világháború végégig, közel négyszáz éven át a hódoltság valamilyen állapotában élt az ország. A nemzettest függetlenségének hiánya állandóan a nemzethalál rémét vetítette fel, majd 1920 után rövid ideig -- az általános érzés szerint -- valóban a koncentrált nemzethalálban éltünk, hogy aztán 1990-ig egyszerre sújtson a nemzethalál (Trianon következményei) és a hódoltság (a bolsevizmus).

A függetlenség kultúrája sérelmi kultúra, amely a folyamatos kudarcokból, beváltatlan reményekből és elárultatásokból fakad -- és még valamiből, amit nem szeretünk bevallani, de pont ezért lehet a függetlenségi kultúránk pőrén sérelmi kultúra: fakad a saját hibáinkból a nemzetépítésben, a társadalmi modernizációban, a politikai mechanizmusaink működtetésében, az erkölcseinkben.

A nemzeti függetlenség kultúrája -- ha nem társul mellé ellensúlyként a személyes és a kisközösségi szabadság -- óhatatlanul beteg kultúra. Hát még ha sérelmi és hiányalapú is. Ha a nacionalizmusnak nincs más célja, mint a függetlenség, és ez a nacionalizmus válik a nemzeti kultúra fundamentumává, ahogy nálunk, viszont a függetlenség csak a folyamatos hiány és sérelem állapotában létezik, akkor a nacionalizmus bezárkózóvá, irreflexívvé, nemzetrombolóvá válik. Mint nálunk.

A magyar nacionalizmus a függetlenségért való állandó sérelmi hadakozásban élvén eljutott oda, hogy mivel más mögött nem tanulta meg mozgósítani a nemzetet, nem csak rögzíti, hanem jutalmazza is a versenyképtelen társadalmi viselkedést. Ma abszurd módon még ezen is túlmutató szerepe van: úgy jutalmazza a versenyképtelen viselkedést, hogy közben a függetlenségünk elképzelhető maximumának birtokában vagyunk! (Itt és most.)

A nacionalizmusunk buta. Buta a célja, emiatt a nemzet elvéti a boldogságot és a lehetséges önbecsülést. A nemzeti létünk maga diszfunkcionális, egészében kell új lapra helyezi, más lapra, mint a hagyományos magyar nacionalizmus. Más népek esetében a nemzeti öntudat a szabadságra, a versenyképességére, vagy akár -- mint Angliában -- a folyamatos adaptáció képességére irányul. Elképzelhetetlen céljai a nacionalizmusnak idehaza.

(OS) Dr Béndek Péter, a Polgári Konzervatív Párt (PKP) elnöke és Debreczenyi János, aki 2006 és 2010 között Veszprém fideszes polgármestere volt, a mai veszprémi tárgyalásaikon együttműködésről állapodtak meg, amelynek értelmében a PKP támogatja Debreczenyi szándékát abban, hogy elinduljon Navracsics Tibor megüresedett mandátumáért. A párt olyan jelöltet keresett, aki megalkuvás nélkül tudja képviselni a polgárosodás nyugat-európai mércéknek megfelelő programját, egyértelműen kiáll a szabadság és a társadalmi autonómiák erősítése, a jogállam megerősítése, a rendszerszintű korrupció visszaszorítása, a versenyképes társadalom, és a jó élet lehetőségének minden magyar ember számára való kiterjesztése mellett.

Debreczenyi 2013-ban lépett ki a Fideszből, megelégelve a polgári értékrend párton belüli visszaszorulását.

Béndek Péter és Debreczenyi János a karácsonyi ünnepeket megelőzően véglegesítik a jelölés feltételeit és a jelölt programját. Addig igyekeznek minél több veszprémi választót közvetlenül is megszólítani, hogy kikérjék támogatásukat a jelöléshez. 

Orbán nem élt, illetve visszaélt a lehetőséggel, amelyet a válság, a korrupt baloldali kormányzás és saját politikai ereje együtt kínált fel 2010-től: a kétharmad jelentette erőt, amellyel a száz éve sodródó országot a polgári fejlődés biztos pályájára állíthatta volna. Most fel kell készülnünk a legrosszabbra: a rezsim eróziójától várható egyre alacsonyabb hatékonyságú kormánypolitikára, csapkodásra, növekvő károkozásra és agresszióra, mert az országot olyan emberek irányítják, akik nem engedhetik meg maguknak a vereséget. Az erózió káoszba fordulhat 2015-ben, amikor a rezsim életképtelensége egyre több embernek nyitja rá a szemét arra a mérhetetlen cinizmusra, amelyet eddig elfedett a magabiztosság, az agresszió és a nacionalizmus vegyülete. Az indulatok robbanásveszélybe fordulhatnak, midőn az emberek kritikus tömege látja be, hogy nincs vesztenivalója a rendszer elleni tömeges támadással, elkezdik keresni, és meg fogják találni a tereket, amelyeket birtokba vehetnek, tovább rombolva a létező intézmények legitimitását. 2015 az lehet az Orbán-rezsim történetében, mint 1988 volt a Kádár-rendszerében: a nevesíthető rezsim utolsó éve a felszabadulást hozó 2016 előtt.

A kapuk előtt a hivatalos baloldal, amely szétesett, leszerepelt, nagyobb részt korrupt, semmilyen kormányzati víziója nincs, de mégis makacsul ragaszkodik a visszatéréshez. A kapuk előtt a mozgalmár baloldal, amelyik egyelőre csak a megzavarodott, heterogén fiatalság életének káoszából próbál politikát csinálni, de az értékrendszere töredezett és konfliktusos, az államformáláshoz nem ért, nagy formátumú vezetői egyelőre nincsenek. Az országvezetésbe olyan emberek akarnak behatolni, akiket az Orbán-rendszer nevelt agresszióra és negativitásra, tele indulatokkal, szűken mérve a toleranciát és a józan észt, ki akarva borítva Orbánnal együtt a hagyományokra, a transzcendenciára, az iPhone előtti értékekre, a jogokon túli szabadságra, az emberi élet komplexitására való érzékenységet. A jelenlegi rendszerrel nehéz lenne és egyre nehezebb lesz megalkudni: de vajon mi jön utána?

Az MTI szerdán közölte, hogy az amerikai külügyminisztérium szóvivője elhatárolódott több olyan kijelentéstől, amit John McCain republikánus szenátor Magyarországgal kapcsolatban tett. Marie Harf szóvivő szerint "nem meglepő", hogy a diplomáciai tárca nem oszt több olyan nézetet, amit McCain szenátor a magáénak vall. Harf egy pontosító kérdésre válaszolva ebbe a kategóriába sorolta a magyar kormányfőre vonatkozó "újfasiszta diktátor" minősítést is.

Szégyenszemre Orbán Viktor oda jutott, hogy a népnyúzó nemzetközi baloldalnak kell megvédenie egy jobboldali háborús veterántól, sőt szerencsétlen politikájával vélhetően belekeverte Magyarországot az amerikai belpolitikai csatározásokba is! Köszönhető mindez a vérlázítóan puha magyar kormányzati politikának, amellyel elfogadtuk Putyin döntését a Déli Áramlatról, ezzel veszélybe döntve hazánk energiafüggetlenségét. Tiltakozom az ellen, hogy a miniszterelnök a magyar szuverenitás ellen szervezkedik a washingtoni baloldallal! Felhívom a CÖF-öt, hogy vonuljon velem utcára szombaton délután 5 órakor. Az amerikai nagykövetségtől Orbán házáig menetelve fogjuk felhívni a világ figyelmét a magyarság ellen Washingtontól a Buda-Hegyvidékig ivelő újabb összeesküvésre! Tamás, jelentkezz! (Magyar zászlók a Tibiék pincéjében.)

Ui. Elhatárolódom Harf kisasszonytól (?) is. Neve megtévesztően egybecseng a bloggazda (Hafr) nickjével, és rövidesen utánanézek e gyanús ügyletnek a wisconsini anyakönyvekben, csak még kajálok egyet. Nyilván nemrég változtatta meg Ungabungáról vagy Roesnerrről, hogy bekavarjon. A franc se tudja már, mi folyik itt. (Kép: Hírcsárda)