1000 leütés

A 106-ból 86-ra nincs még jelölt, aki elkezdené szervezni 2018-as választási felkészüléssel kapcsolatos helyi munkánkat, akit érdekel a lehetőség, legyen kedves, jelezze nekem az azorszagfaja@gmail.com-on. Tavaszra be szeretnénk fejezni a választókerületi csoportok létrehozását, hogy a helyi feladatokra koncentrálhassunk.

A konzervatív identitás vagy pedigré másodlagos, mindössze a következő elveinket kell osztani:

-- perspektivikus, nyugat-európai irányultságú, versenyképes nemzetet építünk a polgári demokráciák és a minél szabadabb piac eszközeivel, amelyben minden magyar megtalálja a számítását, az elvándorlás csökken, illetve utóbb a visszájára fordul, és részben helyreállnak, részben végre létrejönnek Magyarország fejlődésének alapjai;

-- az egyes embereknek és a társadalomnak alárendelt szolgáló államot fejlesztünk, amely minél kevesebbet von el az emberek megkeresett pénzéből, nem akadályozza, illetve ha növelni tudja, növeli az értékteremtést, és üldözi a korrupciót;

-- támogatjuk a helyi közösségek, autonómiák és az emberi szabadság lehető legteljesebb kibontakozását;

-- prioritásunknak tartjuk minden magyar gyermek egyenlő színvonalú iskoláztatásának és a nemzetközileg is versenyképes felsőoktatásnak a megszervezését, az egészségügyi szolgáltatórendszer radikális javítását, és a társadalmi integráció elősegítését a jogállam és egy modern, célzott, értékaarányos szociális támogatási rendszer segítségével.

-- Magyarország kulturális és politikai törésvonalai nem akadályozhatják a nemzetet a nyugat-európai életszínvonalhoz való felzárkózásban, ezért az elveink megtartása mellett azon vagyunk, hogy stratégiai kérdésekben társadalmi konszenzus jöjjön létre, illetve erősödjék egy nemzeti centrum kialakulása a pártpolitikában.

A PKP be fog jutni és frakciót fog alakítani a következő országgyűlésben, megvan hozzá az eltökéltségünk, a tehetségünk, és meglesznek hozzá a szavazóink is. Aki segíteni akar, megteheti, örömmel vesszük. Alapfeltétel az előbbieken túl a helyi illetőség, hely- és problémaismeret, ideális esetben ismertség és elismertség. Ja, és kint kell lenni majd folyamatosan az utcán. Mert ez ilyen. :)

Ebben az országban belátható időn belül nem fog hatalomra jutni ún. baloldali párt, ami csak jobban aláhúzza a jobboldali formációk felelősségét a sorsunk alakításában. A jobboldalnak meg kell találnia az ország fenntartható fejlődésének titkát, amelynek -- szemben a társadalom alsó felének elnyomása, a nacionalizmus, és ma már a szociális demagógia tudásával -- sosem volt birtokában.

A magyarok kulturális késztetései nagyon erősek. Bal- és jobboldalon -- nem túl sok árnyalatban -- egyformán identitásharcként értelmezik a politikai életet. Ezt csak erősíti az állam túlterjeszkedése, amelynek megszerzése a politikai túlélést jelenti közvetlenül többszázezer, közvetve (identitáskockázatként) több millió ember számára. A politikai kultúra identitásküzdelemként felfogva kifejezetten a jobboldali hagyománynak kedvez, és a baloldal persze elég ostoba ahhoz, hogy ezt ne ismerje fel, pláne ahhoz, hogy oldani vagy visszafordítani tudja. Pedig ez a jobboldali előny nem minden ízében örvendetes.

A kulturális megrögzöttségek -- így mindenekelőtt a jobboldaliak -- ugyanis a politikai racionalitás ellenében is győznek. El nem tudom képzelni pl., hogy mit kelljen tennie Orbánnak ahhoz, hogy az én nagyobb családom és a hasonló státusban lévő ismerősök köre ne rá szavazzon (egy-ketten legfeljebb a PKP-re, de nem miattam, pláne nem a párt programja miatt, hanem csak azért, mert rajta van a jobboldali palettán). A kulturális vonzás olyan erős, hogy Orbán ad absurdum háborúba vihetné az országot, akkor sem szavaznának ellene, legfeljebb nem mennének el szavazni, az pedig, hogy bárki baloldali pártra adja a voksát, elképzelhetetlen. Egyszerűen kívül esik a kulturális horizonton. Ez bennem is megvan -- olyan mértékig, hogy a baloldal számomra sem téma, nagyon ritkán írok róla, sőt nagyon ritkán gondolok rá.

Innen (belülről) szemlélve teljesen világos, hogy a 20. század első felének megítélése miért olyan, amilyen ezen az oldalon -- hogy gyakorlatilag nem gondolkodnak a jobboldali mítoszok korrekcióján sem. A jobboldali pártvezetőknek ezért kifejezett felelőssége, hogy a tábor összetartása mellett, tudják őket az egész nemzet és a közjó számára értelmes, racionális mitológiával és jövőképpel ellátni. A PKP reflexív jobboldali párt, én magam többször vettem részt baloldali jellegű kulturális eseményeken, mozgalmakban is, hogy adjak és tanuljak. Nem állítom, hogy szimpatikusabb lett az a kulturális miliő, de azt igen, hogy még inkább megbizonyosodtam arról, hogy a politikai kultúrák közeledését Magyarországon irracionális és érzelmi megrögzöttségek akadályozzák -- egészen annyira, hogy az már a nemzet kárára megy. A jobboldalnak lehetősége van utat mutatni az irracionalitás oldásában, mert ebben sincs versenytársa. De ahhoz tudnia kellene, mit akar egy bizonyos réteg hatalmának megőrzésén túl az egész társadalommal kezdeni, és ezt Európában tenni.

A kerítés egyik célja lehetne, hogy valami értelme is legyen a dolognak, a mélységi határellenőrzés párhuzamos visszaállítása és a magyar titkosszolgálati munka minőségének radikális javítása az észak-balkáni államokkal való együttműködésben -- Európa védelmében. Az ISIS egyre nyilvánvalóbb veszélyt jelent a kontinensre, amelyet az egyelőre nem tud kezelni. Az Iszlamista Állam elleni többfokozatú akciókból nem látszik sok (jó, egy részükből jobb, ha nem látszik), ami rövidesen -- ha minden így folyik tovább az ISIS terjeszkedésében -- bizonytalanságot és növekvő veszélyérzetet fog kelteni a közvéleményben, és joggal.

Az ISIS keltette veszély, amelyet kár alábecsülni ebben a stádiumában, és megvárni, amíg merényletsorozatban ölt testet Európában, annál is nehezebben fordítható vissza, hogy több milliós potenciális, integrálhatatlan hátországa van az itt élő muszlim közösségekben, amit eltagadni, és akár valami ábrándos "jó állampolgár" képpel, akár a diszkrimináció vádjával agyonütni végezetes tévedés lenne. Az Iszlám -- függetlenül attól, hogy felszólít-e közvetlenül is a hitetlenek lemészárlására -- nyilvánvalóan nem a szabadság és a szekuláris állam lehetőségének (mindösszesen a toleranciának) a vallása, és ilyetén módon idegen Európától, amelynek valamennyi őshonos vagy bevett hagyománya a hellenizmustól a germán törzsekén és a humanizmuson át a zsidó asszimilációig a szabadság valamilyen koncepcióján alapul. (Néha, ugye, végzetesen nem sikerült érvényt szereznünk a szabadságnak és az emberiességnek, de attól még így van.)

Én személyesen eljutottam már oda, hogy nem vagyok ellene a kerítésnek (még ha ezt egy ab start etnicista kormány állítja is fel), de értelmetlennek tartanám önmagában, ha nem erősödne mellette a magyar állam taktikai védelmi képessége. Ha abból indulok ki, hogy az állam milyen hatékonysággal és szakértelemmel funkcionál akár a honvédelemben, akár egyéb területeken, csak reménykedni tudok, hogy nem ma, és nem holnap lesz szükség ezekre a képességekre. Egyedül azonban a megnövekedett képességekre is hiába számítunk. A NATO, az európai titkosszolgálatok, és valamiféle nemzeti gárdák együttes, jelentős fejlesztésére van szükség ahhoz, hogy a kontinenst -- miközben a Nyugat mindent megtenne a válságrégiók stabilizálása érdekében --  relatív biztonságban tudhassuk az iszlám erőszakos képviselőivel szemben. És akkor még külön meg kell fontolni az oroszok szándékait is az Európával szembeni növekvő nyomás állapotában.

Tizenöt éve, mióta vállalatitanácsadok, és ilyetén formán sokkal több közöm van a reálgazdasághoz, mint Platón ideáihoz, azt tanulom, hogyha meg akartunk érteni egy vállalatot, akkor két irányból kell közelíteni: a könyvekből és a shop floorról (az aktuális munkavégzés helyétől). Én a magyar gazdaságot is vállalati tanácsadóként szemlélem, mivel alapvetően ugyanúgy működik. Ahogy nincsenek illúzióim a vállalati teljesítményekről (elképesztően rossz cégek vannak nagyon értékes brandek jótékony árnyékában megbújva), úgy a magyar gazdaság elképesztő deformitásai sem meglepőek.

Igazából nem nagyon vagyok hasra esve a gazdasági elemzésektől, mert az elemzők nagy része általában elég tájékozatlan a tényleges értékteremtéssel és annak gyakorlatával kapcsolatban. Mindenki tudja, hogy "egy jó londoni adat" általában annak a jele, hogy a tőkepiaci befektetők biztonságban látják a pénzüket (általában rövid távon, mivel a legtöbb finanszírozási vállalásuk egy Magyarországhoz hasonlóan esendő gazdaságban rövid távra szól, de ez a hozzáállás semmiben sem különbözik a legtöbb tőzsdei cég és részvény viselkedésétől), és nem arról szól, hogy a magyar reálgazdaság, az életszínvonal és a fenntartható fejlődési pálya jó karban lenne. Merthogy nincs. Hasonlóan gyengék -- néhány tiszteletre méltó kivételt leszámítva -- a honi közgazdászok elemzései, többnyire, mert államháztartási vagy költségvetési szemléletűek. Én azt tanultam, hogyha tudni akarod, milyen állapotban van egy vállalat, beszélj azokkal, akik az értéket termelik, és a lehető legmesszebb esnek a vezérigazgatói titkárságtól. Ugyanez érvényes az országra is. Egy vállalat jövője a vállalati kultúrában (a "fejekben") dől el, ahogy Magyarországé is eldőlt ott egy időre: a népe kivonult először a politikai rendszeréből, és másodjára az országból is. Nem segíthet ezen a könyvek semmilyen "főzése".

Ebben az országban csak azok bíznak, akiket a kormány közvetve vagy közvetlenül fizet. Sőt azok se, és legalábbis ha nagyban játszanak, ők is félretesznek, vagy külföldre menekítik a pénzüket. (A lakossági kézben kötvényállomány növekedése nem finomítja, hanem erősíti ezt a képet, hiszen maga is az államiasságba, nem pedig a reálgazdaságba, a fogyasztás fenntarthatóságába és a javuló életkilátásokba vetett hitet tükrözi.) Ebben a helyzetben, amikor a kritikus tömeg már lemondott az országról, szívfájdítóan röhejes hallgatni a kormányzati gazembereket, amint tíz éven belüli világszínvonalú oktatásról, Európa éllovasáról meg hasonló idült ostobaságokról beszélnek -- egy önmagát már feladott népnek. Egy vállalatot fenntarthatóan sikeressé tenni, amikor a finanszírozása, a termékei, a brandje, az operatív képességei stb. megbízhatóan folyamatos fejlődési pályán vannak, hosszú-hosszú évek munkája. Egy olyan országot újra stabilizálni és sikeressé tenni, amelyben minden erőforrást szisztematikusan, tudatosan szétvernek, legalább egy évtized -- és még akkor sem garantált a kultúra visszafordíthatatlan változása. De el kellene kezdeni, mert minden nappal lejjebb csúszunk. Egyszer vehetné mindenki a fáradságot -- ha már nem ismeri közvetlenül azt a kb. ezer vállalatot, amelyen az ország sorsa múlik -- hogy megnézze legalább a beruházási, tőkemegtérülési, termelékenységi, exportképességi és bérmutatókat, plusz képzési gyakorlatokat, amelyek az 50 fő fölötti középvállalatok mindennapjaiban fellelhetők. Ha sírni akar, ezek láttán megteheti.

A görögök ártatlanságáról mindent lehet mondani -- csak éppen senkit sem érdekel, aki egy kicsit is hisz abban, hogy egy nép és a vezetői felelősek a saját sorsukért. Az eladósodás a versenyképes értékteremtés hiányának és a kultúra korrupciójának kettős következménye. (Engem az sem érdekel, hogy ez a világtrend.) Amennyire nem vagyok hasra esve az elemzésektől, úgy nem vagyok hasra esve a pénzügyi kormányzás hatalmas mítoszától sem. Ha egy valamire való közgazdász tíz-tizenöt éves tapasztalattal nem lenne képes egy államháztartást megtervezni úgy, hogy bekalkulálja a finanszírozás, a termelékenység, a hosszabb távú értékteremtés (kb. ennyi) szempontjait, akkor egy csaló szemfényvesztő, és menjen el ablakot vagy lovat pucolni (a legtöbbnek ezt kéne tennie). A magyar gazdaságot is ilyenek irányítják. És mivel az állam szerepe rettenetesen nagy, süllyedünk is folyamatosan, amit csak az nem vesz észre, akit megnyugtat, ha a könyvek főzésében való jártasság a legfejlettebb készség egy ország élén.

Van az a téves liberális nézet, hogy az ember szabadnak született és a legjobb társadalmi rendszer az, amely képes visszaadni neki a szabadságát. Ezzel szemben az az igazság, hogy az ember sosem volt "szabad", mindig is történeti intézmények közé született, és sikeresen bővítette az intézményes szabadságot (=a szabadság kultúráját) évezredeken keresztül lassan, folyamatosan -- egy darabig. A szabadság kultúrájának helyét azonban egy, e blogon máshol már elemzett másfélszáz éves folyamat eredményeként mára gyakorlatilag átvette tömegdemokrácia és a doktriner módon megállapított (emberi, polgári és alkotmányos) jogok kettős kultúrája, ez pedig -- egyéb jelenségekkel együtt, döntően e jogok kikényszeríthetőségének és vélt egyetemességének okán -- az állam és bizonyos szupraállami szervezetek óhatatlan erősödéséhez vezetett, ami viszont felszámolja a szabadságot. A liberalizmus megvalósult (jogias, egyenlősítő) formája, úgy is mint a Progresszív Nyugati Civilizáció, jelenleg éppen a szabadságát veszíti el az állammal, a jogegyenlőséggel és az erősen technokratikus fejlődési szemlélettel szemben, mert nem tudja megőrizni a szabadság hagyományának kulturális alapjait.

A liberalizmus folyamatos, kíméletlen kritikája a valósággal, a tapasztalattal, a természettel és a hagyományokkal szemben az említett fikció (ti. mindenki egyetemes szabadsága) nevében a szabadság kultúrájának és a civilizációnknak a gyengülését vonta maga után.

Az iszlám és a terrorizmus fenyegetésének egyre növekvő realitása, a bevándorlókkal szembeni világos elvárások és kikényszerítésük hiánya, a tömegek bulvár értékrendjének felülkerekedése a jellemen és az erkölcsi tartáson (holott ez utóbbiak a szabadságnak mindig is legalább olyan fontos összetevői voltak, mint maga a "nem ártás" piaci doktrínája), a keresztény egyházak kiüresedése, a neveléssel és az oktatással szemben támasztott igények általános hanyatlása egy "demokratikus" (laissez faire, "kompetenciaalapú", technokratikus) iskolai modellel és a teljesen emancipált gyerek képével szemben, továbbá az európai civilizáció és a szabadság fundamentumai meghatározására való mai képtelenségünk mind szorosan összefügg azzal, hogy ma se Európának, se a Nyugatnak általában nincs mindent felülíró önképe (kultúrája), amelyben az egyéni szabadságjogok követelése és folyamatos kiterjesztése elnyerhetné az őt megillető helyet. Azért, hogy ne fordítva, a jogok terjeszkedése közepette kelljen megtalálnia helyét -- reálisan: elenyésznie -- a kultúránknak.

Európa addig lehet számottevő erő a világban, ameddig a fokozatosan kialakult, vegyes -- de egyaránt szabadságalapú -- hagyományokra visszavezethető kultúrája megmarad társadalmi élménynek és féltett kincsnek, amely nem esik eszetlen eurokraták és nemzeti türkménbasik (egyrészről atomizáló, technokrata, üzleties, másrészről korrupt, etnicista) törekvéseinek frontvonalába. De félő, Európa (az Európa-eszme) ma nincs olyan állapotban, hogy kétfrontos harcát sikerrel vívja meg. Kevesen vagyunk, akik hadba indíthatók, akik látnák a veszteség hatalmas kockázatát.

Szivárványba öltözött a Facebook, no pressure, hiszen szivárvány vagy Kocsis Máté. Na ugye. Ki akarná az utóbbi billogot? Csakhogy a választás nem ilyen egyszerű, kedveseim.

A morális egyenlőség igézete, hogy tudniillik minden magatartásforma, amely fizikailag vagy a kifejezését illetően nem veszélyeztet egy másikat, egyenlő erkölcsi megítélés alá kell, hogy essen (hiszen az emberi szabadság fejeződik ki benne), liberális nézet. A nyugati civilizációban ez a nézet az adu ász, amellyel aligha állítható szembe semmi más, legalább hasonlóan sikeres reakciós vagy progresszív nézet. Az emberek morális egyenlőségének mindent felülütő tanából következik, hogy előbb-utóbb mindenféle emberi gyakorlatnak, ha megfelel a másik fizikai vagy nyilvánosságbeli veszélyeztetése tilalmának, el kell nyernie a jogi támogatást. Nem tehet ez ellen semmi és senki -- ez a hegemón logika.

Ebbe a keretbe illeszkedik a melegházasság mostani engedélyezése az USÁ-ban. Nem lehet szembeszegezni ezzel a különféle vallási vagy politikai konzervatív nézeteket vagy ízlésállításokat, mert ezeknek a világnézeteknek a fundamentuma, a (transzcendes és/vagy társadalmi) rend semelyik képzete nem versenyképes a liberális egyenlőséggel. Nincs ugyanis olyan (a morális egyenlőséggel szembehelyezhető, erős) elve, amely folyamatosan a társadalmi rend erősítését tenné szükségessé. Míg a morális egyenlőség az egyéni szabadság folyamatos növelését teszi szükségessé, addig a rend erősítését (pl. az egyéni szabadságokkal szemben) semmi sem teszi szükségszerűvé és feltartóztathatatlanná -- ilyen esetleg az lehet, ha megnő a nyugati félelem az iszlámmal és a bevándorlás jelentette további kulturális fenyegetéssel szemben. (Vö. Orbán.)

A probléma a liberális egyenlőséggel -- mi malőr -- ennek ellenére éppen csak annyi, hogy aláássa a szabadságot, amennyiben ismert módon nem képes egyértelmű hierarchiába rendezni az egymással ütköző szabadságjogokat. A szabadságjogok gyakori összeütközése arra utal (lám, a Supreme Court harminc éve ugyanezen alkotmány alapján, de gyökeresen más indoklással még elutasította a melegházasság gondolatát), hogy a jogok rendszerében nincsen rend. Ez köszönhető elsősorban annak, hogy a szabadság politikai kultúrájából és gyakorlatából kétszáz-kétszázötven éve fokozatosan taxatív ember- és alapjogi charták váltak, más szóval, a szabadság jogokká tárgyiasult, a jogok pedig lazán inkonzisztenssé váltak, miközben a szabadság gyakorlatát nem ismerő kultúrákba is így kezdtek behatolni, nagyobb káoszt okozva ezekben, mint jótéteményt. A szabadságjogoknak a legtöbb helyen nem volt fedezete a szabadság gyakorlatában, és ahol eredetileg volt (döntően az angolszász tradícióban), ott az államszervezet elhatalmasodásával a jogok szintén a társadalmi gyakorlat fölébe kerekedtek, tovább gyengítve a szabadság kultúráját. Lásd erről Scalia bíró ellenszenvezését a pénteki döntéssel. 

A szabadságunkból egyre inkább a szabadságjogok államilag szankcionált készletei maradnak meg, az állam gyarmatosítja a társadalmat szabadságának értelmezésében és megélésében is. A morális egyenlőség belül töredezett szabadságjogi rendszert hoz létre, miközben eloldozódik a társadalmi gyakorlatban gyökerező rendtől, és ezt a konzervatívok persze szomorúan látják. A melegházasság (pontosabban a társadalmi nem és a biológiai nem elválasztása egymástól, a házasság intézményének denaturalizálása és kiragadása a korábbi intézményes és erkölcsi rendből azon a módon, hogy egy másik -- egalitárius -- erkölcsiség fölébe helyezkedik a rendnek), olyan előrelépés a jogok terén, amely mögött nincsen hasonlóan karakteres előrelépés a szabadságjogok bővülő készletének összehangolásában. Az egyéni szabadságok elvi szinten gyarapodnak, de a szabadság tényleges gyakorlata vagy akár a szabadság megélhető összessége nem okvetlenül erősödik. A liberális individualizmus az egyéneknek teoretikusan nagyobb lehetőségeket ad, de a szabadság társadalmi rendjében nem hoz előrelépést, sőt nyugodtan mondható: az egyensúly további feszítésével és borogatásával a szabadság rendjének nagyobb fokú bizonytalanságát idézi elő, hiszen nem rak mögé új kötőanyagot vagy a helyébe új egyensúlyi elveket. A több személyes szabadság nem kötőanyag, hiszen csak a jogok közötti konfliktusokat erősíti.

Amikor konzervatívként szkeptikus vagyok a házasság kibővítésével kapcsolatban, elsősorban nem az egyéni szabadságjogok kiterjesztését és a korábbi renden esett újabb sérelmet bánom, pláne nem ízlésállításokat teszek, hanem az új egyensúly elveit keresem. És ezt jellemzően sosem fogom megtudni a liberális jogelméletekből, amelyek eddig sem voltak képesek a jogokat összekapcsolni az erkölcsi és társadalmi renddel -- azaz a jogokat a társadalom szabadságával --, hanem mindig is valamiféle spontán rendben hittek. Ám látjuk, hogy a spontán rend legalkalmasabb intézményét, a piacot sem voltak képes megóvni a hatalmi koncentrációtól -- azaz a spontán rend kialakulásában aligha reménykedhetnek a jogok területén sem. Akkor miben reménykednek, ami a rendet illeti? Mert én csak egyetlen dolgot látok: az államot. A liberalizmus az állam terjeszkedésének legnagyobb élharcosává vált a "demokratikus" Nyugaton -- a folyamat a középkor végén kezdődött, százvalahány éve egyre pregánsabb, a jóléti társadalommal bekapta a liberalizmust, és minden évvel előre halad. Amikorra az ember majd teljesen denaturalizálódik, dehumanizálódik, szabadon manipulálható és terminálható genetikai és kibernetikus szövetállománnyá válik az egyenlőség maximumát elérve, akkor az egyetlen állam fogja irányítani egyetlen digitális platformról, amely egyszer majd maga is autonómmá válik -- azaz megszűnik a szabadság. A jogok és állami kikényszerítésük fogják felemészteni.

Zizzent dolog eljutni ide a szivárványos valóságból, amely annyi szabadságot és személyes, megismételhetetlen élményt ígér? Ó nem, nem az. A humánus rend elvei kerestetnek. Ma még.

Egészen világos, hogyha lecsupaszítjuk róla a kényszerű kiigazítások és a korrupció vargabetűit, a Fidesz-politika egyetlen kombinált vájatba illeszkedik: ez pedig a szociális és a nemzeti demagógia.

A rezsicsökkentésről már a legelvakultabbnak is kiderült, hogy fenntarthatatlan, de tökéletesen megtette egy választási győzelemhez. A banki elszámoltatással gerjesztett antikapitalizmus, piac- és liberalizmuskritika legalább olyan fontos összetevője volt az akciónak, mint egy bizonyos igazság érvényesítése.

A kerítésről -- ahogy a belső- és külső ellenségképek korábbi verzióiról -- semmi mást nem lehet biztosan tudni, minthogy agresszívebben, mint bármilyen kérdőívezés és plakátkampány, összerántja a nemzeti félelmeiben érintett tömeget. Ugyanaz a funkciója, mint a pozitív előjelű, látszólag építő jellegű olimpiai kampánynak. Elsősorban ugyanaz.

A szociális és nemzeti demagógia mögött -- amit persze csábító, csak éppen teljes félreértés volna nemzetiszocialistának nevezni, még ha nem is nácit értünk alatta, hiszen szocialista vonásokat még elvétve sem tartalmaz -- a valóság azonban szociális válságot és nemzeti lecsúszást mutat. A demagógia értelme, hogy félrevezet, jól meglátszik itt is. A demagógia mögött a perverz -- és hasznosulását tekintve érdemtelen -- újraelosztás, a korrupció és a hatalmi tobzódás -- amely a költségvetési stabilizációnak is motivációja! -- az, ami valójában meghatározza az ország pályáját. Nem értek egyet Róna Péternek egy minapi konferencián elhangzott feltételes dicséretével, miszerint a kormány gazdaságpolitikája sikeres volna. Ez súlyos félreértés. Ha valami sikeresnek mondható, akkor legfeljebb a költségvetési (egyensúlyi) politikája.

A költségvetési hiány kordában tartása az egyéb területeken elkövetett, az EU túlzott deficiteljárása alól imigyen kicsúszó rombolásnak a leplezésére és megkönnyítésére szolgál. Gazdaságpolitikai győzelemről nem, legfeljebb a költségvetés kiadási oldalának hathatós megnyeséséről lehet -- ha valamiről -- beszélni. Egyedül a nyilvánvalóan inkompetens korábbi Simor-féle monetáris politika felváltásában -- furcsa mód éppen Matolcsy ténykedésében, amennyiben a kamatcsökkentési projektről van szó -- látok magáért való dicsérni valót. Egyébként nem értem, és sose értettem, mi az olyan mitikusan bonyolult az adózás szabályainak és az állami jövedelmek beosztásának, vagy ami azt illeti, a monetáris politikának az eredményes megtervezésében és végrehajtásában. Ez a mítosz még a szoci technokraták korából maradt ránk, és azóta is szívesen nyaljuk be mint a "szakmaiság" Mount Everestjét, a hozzá illő hegymászó hősöket tisztelve a képviselőiben. Megfelelő erkölcsi tartás, jövőkép és szakmai hozzáértés mellett a költségvetés-tervezésnek és a pénzügyi kormányzásnak eszközfunkciója lehetne csak. Az Orbán-féle országrombolásnak nem a hipertrofizált pénzügyi szakértelem, hanem a jó politikai kormányzás a megfelelő alternatívája.

Bármilyen csábító, a PKP nem fogja követni se a szociális, se a nemzeti demagógia útját. Talán nem oszt, nem szoroz ebben a pillanatban, hogy mi mit követünk, de jelzem azoknak, akik mást akarnak, mint az MSZP-LMP-PM-Fidesz-Jobbik metrófelújító-olimpiázó-kerítésépítő útját, hogy van remény. Rajtuk is múlik, hogy lesz-e belőle valóság.

... a Qaestor ügyről, amelynek során legalább 150 milliárdos csalás + közpénzből megtérítendő 220 milliárdos kár keletkezett;

... arról, hogy Hende honvédelmi miniszter még mindig nem mondott le, holott gyors egymásutánban a harmadik harcigép zuhant le;

... és arról, hogy az EU vizsgálódni kezdett trafikügyben, amelynek legutóbbi állomásaként Lázár János Sánta nevű barátja újabb több tízmilliárdos közpénzjuttatásban részesült (ennyivel ígért alá a piaci árnak, és kapta meg a koncessziókat), miután a szélesebb ismeretségi köre eleve mintegy 500 trafikra tett szert az utóbbi években;

... arról is, hogy Tiffán polgártárs maffiózókat rebesget a Fidesz közelében, és erre a látványra éppen Orbán polgártárstól várja a megoldást (valószínűleg nem egészen érti, mi folyik Magyarországon);

... no meg arról, a kormányhoz közeli személyiségük tudatalattija egyre aktívabb, és mind ide süllyesztik le a rendszeresen kapott jövedelmük egy részét, és mivel lesüllyesztik, nem is vallják be őket;

Hirtelen ennyi jut eszembe csak a menekülttenger hirtelen jött dagályára eső időszakból. Ravasz. Hát csoda, hogy ha ennyien jönnek, óhatatlanul elvonják a kormány, a rendőrség, a KEHI, az ügyészség, a NAV meg ilyenek figyelmét? Talán szándékosság is van ebben. A menekültbűnözők ott ártanak, ahol tudnak. Kérem, én szóltam.

És akkor nézzük ezt a demagóg érvet is, fent a címben. A Fidesz a magyar történelem kevés függetlenségi periódusának messze legkorruptabb, legalávalóbb rezsimét építette ki. Kár rugdalózni, sikerült. Megértek minden magyar embert, hogy inkább választja a Jobbikot, mint ezt a csürhét. A Jobbik hamvas rasszizmusa, rejtegetett orosz kapcsolatai, EU-ellenessége és a majd vele megtekinthető tökéletes kormányzati zsákutca még nem tűnnek elég komoly veszélyforrásnak a népnemzeti érzelem kiáradó gyógyírjával szemben, amelyet egy Novák Előd-megszólalás, egy nagyívű Lukács László-elemzés vagy Gyöngyösi Márton lényegre törő interjúi képviselnek (pl. "a cigányok fenyegetik az országot", Newsweek Polska). A magyar empirikus alkat, szeret mindent kipróbálni, és ez még tényleg vissza van (mármint 1945 óta), miért ne. De ha látjuk is felderengeni a jövőt, a Fidesz-jelentette jelennel szemben bármi jöhet. 

Az önmagukat komoly felbólogatásokkal kísérő szakértő kommentelők szerint Orbán gyengít. Orbán az ellen-Vona, és aki nem látja ezt, és nem szavaz neki bizalmat ebben a komplex hadmozdulatban, az hülye. Szerintem meg nagyon nincs így. Orbán tönkretette az országot, és ennek néhány év után híre ment Pesttől távolabb is, az emberek elkezdtek elszállingózni a táborából, aztán már nem csak szállingóztak, hanem buszokat fogadtak, később csuklós buszokat, végül vonatszerelvényeket, és azzal álltak át Vona táborába. Mint mondjak, igazuk volt. Elegük lett az aljasságból. Orbán most az aljasságát igyekszik feledtetni az aljasság egy további dimenziójának megnyitásával, ami a várható 2018-ig zajló kampány a menekültekkel, a migránsokkal, és talán a déli szomszédainkkal szemben is. Vannak migránsok és vannak-e déli szomszédaink? Bizony vannak. És ellenségek? Az eszük tokját. Orbán ellensége a magyar népnek? Ez már megfontolandó.

A bevándorlási probléma hússzorosára való feldagasztása annyira tuti lépés az ilyen bezárkózó, sikertelen nemzet további őrjítésére, mint vagyunk, hogy jobb se kell. Talán nem lenne európai intézményrendszer a migráció kezelésére? Először a Cinege utcában lehetett koszovóit meg szíreket látni az egész kontinensen? Az ördögöt. Van intézményrendszer Európában, bizony. Sőt mi is aláírtuk az alapdokumentumait, köztük a híres Dublin 3-at. Van, de rosszul működik. Részint természetesen későn eszmélt Brüsszel az utóbbi évek mediterráneumi fejleményeit követően, részint Magyarország eleddig letojta a felkészülést a megfelelő intézményrendszer, befogadóállomások, határőrizet kiépítésének negligálásával, hiszen a külügyi apparátusa kivérzett, a menekültügy idáig is inkább börtönügy volt, plusz a pénz is kellett Lázár és Orbán barátainak, hadd  ne kelljen már ezt az ország érdekében elkölteni, van jobb helye. A magyar meg hagyta. Nagyszívű nép vagyunk, vigyék! Erre most mint derült égből a villámcsapás felordít a kormányzati csönd: emberek, rajtunk a tatár! Veszélyben a nemzet! Tipikus csaló banda. Takaróznak az olasz, a francia, a svéd, az angol esetekkel, amelyek minden szempontból összehasonlíthatatlanok a multikulturális nyomást tekintve, és eljátsszák, hogy a bevándorlókkal járó kötelező fogadó országbeli admin a magyar társadalmat fenyegeti!

Orbán nem ellen-Vona, a Fidesz meg nem a magyar szavazó utolsó mentsvára. Ha nem volna párt, amelyhez tartozom, és amelyre értelemszerűen szavazni fogok, gyakorlatilag mindenféle koalíciót szívesebben vennék, mint az orbánista Fideszt 2018 után. Ez persze legyen az én bajom, de előbb-utóbb mindenki előtt ott lesz majd ez a kérdés. Hacsak nem szavaznak a PKP-ra.

A kerítéshez hasonló álcirkuszok abba az illúzióba ringathatják a jobboldal híveit, hogy Magyarország erős, szuverén, a saját érdekeit jól felismerő és követő állam. Nem az, éppen ellenkezőleg. Az, hogy Magyarország -- Olaszországnál és más bevándorlási "frontországoknál" is -- kevésbé tudja érvényesíteni akaratát egy neki kedvező európai összefogás kialakításában, pontosabban, hogy nem is tesz erre kísérletet, arra utal, hogy végletesen meggyengült az érdekérvényesítő képessége. Látványosan igazolja ezt, hogy a zsarolási manőver, amit bevet (Dublin III "felfüggesztése"), két órán belül visszapattan a Nyugatról, és már közepesen fontos tagállamok (mint Ausztria) tiltakozása eredményeként is megbukik, illetve ismét hazudozásra kényszeríti a komplett kormányzati propagandát.

Magyarország rendszeresen éppen úgy viselkedik, mint amilyen Orbán személyisége. Hőzöng, provokál, ravaszkodik, és elbukik. Azért, hogy fontosnak látsszék kifele és befele.

És közben folyamatosan gyengül, amelynek leplezésére újfent csak hőzöng, provokál, ravaszkodik, és elbukik. Miért gyengül? Mert szisztematikus építkezéshez, kitartó, értékteremtő munkához a kormányzatának se tehetsége, se erkölcse. Magyarország szuverenitását súlyos csapások érték ebben az öt évben, és fogják is érni még, nagyjából egyetlen okból: mert a kormányfő nem érti, hogy egy ilyen méretű ország erejét a gazdasági és kulturális értékteremtő képessége adja, és a klasszikus hatalmi politika reális lehetősége az értékteremtésre roppant csekély. Azzal, hogy köldökzsinórunk egy van, az pedig a Nyugathoz van bekötve tőkeellátásban (ideértve a külföldi magyarok hazautalásait is), a keleti nyitás úgy bukott meg, mintha nem is lett volna (hiszen semmit sem tudunk adni a lógó nyelvünkön kívül, amit más ne tudna könnyebben és jobban -- Paksba viszont a sok forgolódás után jól be is csípődött a nyelvünk), azzal, hogy az EU és a NATO részei vagyunk (ami nem egyoldalú szívesség feléjük, hanem olyan szövetségei rendszerek, amelyekből reálisan nem lehet távozni, és ha az amerikaiak csapatokat akarnak idehelyezni, akkor ide fognak helyezni), és gyanítom ugyanezen okok miatt kerítés is vagy nem lesz, vagy akkor lesz, ha a Nyugatnak is érdeke -- szóval mindezzel a sorsunknak csak igen kis szelete marad a saját kezünkben.

A hazai jobboldali törzsközönség egyszerűen nem látja Magyarországot a névértékén. Magyarország a Nyugat félperifériája, mindig is az volt, és a szövetségi tagságunkkal még inkább elszakíthatatlanul azzá vált. Nagyon kicsiny esély van rá, hogy valaha is versenyképes, egyenértékű tag legyen, de arra még kisebb, hogy teljesen kiváljon. A szövetségi rendszerünk arra való, hogy azt csináljuk, és viszonylag fennakadásmentesen csináljuk, amit elvárnak tőlünk -- amit a rendszer logikája diktál. És ebben a hierarchiában csak magasabb értékteremtő erővel, nem pedig nagyobb arccal, lehet előrébb lépni. Mármost a jobboldali törzsközönség nagy problémája az, hogy még mindig így a legjobb nekünk. A nyugati rendszeren kívül ennél csak rosszabb lehet. (Azért gondoljanak már bele egy csöppet: ha egy Egyesült Királyság méretű gazdaság -- a világ 7. legnagyobbja -- nem tud kiválni az Unióból, hogyan is tehetnénk mi ezt meg?! És hirtelen nem is tudom, hogy is áll a jobboldalon beharangozott nagy Cameron-Orbán barátság ügye? OMG.)

Látszik ez a nyűglődés abból is, hogy gyakorlatilag semmilyen pozitív doktrína nincs a jobboldalon a magyar függetlenségre. Ez pont olyan kiméra a jobboldalon, mint a szabad, egyenlő, önkiteljesítő emberek kommunista társadalma a baloldalon. Mindent ahhoz mérnek, mindent az alapján bírálnak, és ezzel teszik tönkre a valóságot. Tennék legalábbis.