Van az a téves liberális nézet, hogy az ember szabadnak született és a legjobb társadalmi rendszer az, amely képes visszaadni neki a szabadságát. Ezzel szemben az az igazság, hogy az ember sosem volt "szabad", mindig is történeti intézmények közé született, és sikeresen bővítette az intézményes szabadságot (=a szabadság kultúráját) évezredeken keresztül lassan, folyamatosan -- egy darabig. A szabadság kultúrájának helyét azonban egy, e blogon máshol már elemzett másfélszáz éves folyamat eredményeként mára gyakorlatilag átvette tömegdemokrácia és a doktriner módon megállapított (emberi, polgári és alkotmányos) jogok kettős kultúrája, ez pedig -- egyéb jelenségekkel együtt, döntően e jogok kikényszeríthetőségének és vélt egyetemességének okán -- az állam és bizonyos szupraállami szervezetek óhatatlan erősödéséhez vezetett, ami viszont felszámolja a szabadságot. A liberalizmus megvalósult (jogias, egyenlősítő) formája, úgy is mint a Progresszív Nyugati Civilizáció, jelenleg éppen a szabadságát veszíti el az állammal, a jogegyenlőséggel és az erősen technokratikus fejlődési szemlélettel szemben, mert nem tudja megőrizni a szabadság hagyományának kulturális alapjait.

A liberalizmus folyamatos, kíméletlen kritikája a valósággal, a tapasztalattal, a természettel és a hagyományokkal szemben az említett fikció (ti. mindenki egyetemes szabadsága) nevében a szabadság kultúrájának és a civilizációnknak a gyengülését vonta maga után.

Az iszlám és a terrorizmus fenyegetésének egyre növekvő realitása, a bevándorlókkal szembeni világos elvárások és kikényszerítésük hiánya, a tömegek bulvár értékrendjének felülkerekedése a jellemen és az erkölcsi tartáson (holott ez utóbbiak a szabadságnak mindig is legalább olyan fontos összetevői voltak, mint maga a "nem ártás" piaci doktrínája), a keresztény egyházak kiüresedése, a neveléssel és az oktatással szemben támasztott igények általános hanyatlása egy "demokratikus" (laissez faire, "kompetenciaalapú", technokratikus) iskolai modellel és a teljesen emancipált gyerek képével szemben, továbbá az európai civilizáció és a szabadság fundamentumai meghatározására való mai képtelenségünk mind szorosan összefügg azzal, hogy ma se Európának, se a Nyugatnak általában nincs mindent felülíró önképe (kultúrája), amelyben az egyéni szabadságjogok követelése és folyamatos kiterjesztése elnyerhetné az őt megillető helyet. Azért, hogy ne fordítva, a jogok terjeszkedése közepette kelljen megtalálnia helyét -- reálisan: elenyésznie -- a kultúránknak.

Európa addig lehet számottevő erő a világban, ameddig a fokozatosan kialakult, vegyes -- de egyaránt szabadságalapú -- hagyományokra visszavezethető kultúrája megmarad társadalmi élménynek és féltett kincsnek, amely nem esik eszetlen eurokraták és nemzeti türkménbasik (egyrészről atomizáló, technokrata, üzleties, másrészről korrupt, etnicista) törekvéseinek frontvonalába. De félő, Európa (az Európa-eszme) ma nincs olyan állapotban, hogy kétfrontos harcát sikerrel vívja meg. Kevesen vagyunk, akik hadba indíthatók, akik látnák a veszteség hatalmas kockázatát.