Egészen világos, hogyha lecsupaszítjuk róla a kényszerű kiigazítások és a korrupció vargabetűit, a Fidesz-politika egyetlen kombinált vájatba illeszkedik: ez pedig a szociális és a nemzeti demagógia.
A rezsicsökkentésről már a legelvakultabbnak is kiderült, hogy fenntarthatatlan, de tökéletesen megtette egy választási győzelemhez. A banki elszámoltatással gerjesztett antikapitalizmus, piac- és liberalizmuskritika legalább olyan fontos összetevője volt az akciónak, mint egy bizonyos igazság érvényesítése.
A kerítésről -- ahogy a belső- és külső ellenségképek korábbi verzióiról -- semmi mást nem lehet biztosan tudni, minthogy agresszívebben, mint bármilyen kérdőívezés és plakátkampány, összerántja a nemzeti félelmeiben érintett tömeget. Ugyanaz a funkciója, mint a pozitív előjelű, látszólag építő jellegű olimpiai kampánynak. Elsősorban ugyanaz.
A szociális és nemzeti demagógia mögött -- amit persze csábító, csak éppen teljes félreértés volna nemzetiszocialistának nevezni, még ha nem is nácit értünk alatta, hiszen szocialista vonásokat még elvétve sem tartalmaz -- a valóság azonban szociális válságot és nemzeti lecsúszást mutat. A demagógia értelme, hogy félrevezet, jól meglátszik itt is. A demagógia mögött a perverz -- és hasznosulását tekintve érdemtelen -- újraelosztás, a korrupció és a hatalmi tobzódás -- amely a költségvetési stabilizációnak is motivációja! -- az, ami valójában meghatározza az ország pályáját. Nem értek egyet Róna Péternek egy minapi konferencián elhangzott feltételes dicséretével, miszerint a kormány gazdaságpolitikája sikeres volna. Ez súlyos félreértés. Ha valami sikeresnek mondható, akkor legfeljebb a költségvetési (egyensúlyi) politikája.
A költségvetési hiány kordában tartása az egyéb területeken elkövetett, az EU túlzott deficiteljárása alól imigyen kicsúszó rombolásnak a leplezésére és megkönnyítésére szolgál. Gazdaságpolitikai győzelemről nem, legfeljebb a költségvetés kiadási oldalának hathatós megnyeséséről lehet -- ha valamiről -- beszélni. Egyedül a nyilvánvalóan inkompetens korábbi Simor-féle monetáris politika felváltásában -- furcsa mód éppen Matolcsy ténykedésében, amennyiben a kamatcsökkentési projektről van szó -- látok magáért való dicsérni valót. Egyébként nem értem, és sose értettem, mi az olyan mitikusan bonyolult az adózás szabályainak és az állami jövedelmek beosztásának, vagy ami azt illeti, a monetáris politikának az eredményes megtervezésében és végrehajtásában. Ez a mítosz még a szoci technokraták korából maradt ránk, és azóta is szívesen nyaljuk be mint a "szakmaiság" Mount Everestjét, a hozzá illő hegymászó hősöket tisztelve a képviselőiben. Megfelelő erkölcsi tartás, jövőkép és szakmai hozzáértés mellett a költségvetés-tervezésnek és a pénzügyi kormányzásnak eszközfunkciója lehetne csak. Az Orbán-féle országrombolásnak nem a hipertrofizált pénzügyi szakértelem, hanem a jó politikai kormányzás a megfelelő alternatívája.
Bármilyen csábító, a PKP nem fogja követni se a szociális, se a nemzeti demagógia útját. Talán nem oszt, nem szoroz ebben a pillanatban, hogy mi mit követünk, de jelzem azoknak, akik mást akarnak, mint az MSZP-LMP-PM-Fidesz-Jobbik metrófelújító-olimpiázó-kerítésépítő útját, hogy van remény. Rajtuk is múlik, hogy lesz-e belőle valóság.