Sokan sokféleképpen értékelhetik Magyarország utóbbi két évszázadát, én úgy értékelem -- és erre tanúként hívom a magyar irodalom, a társadalomtudományok és a politika utóbbi két és fél évszázadát --, mint amiből fokozatosan kiszorult az organikus modernizáció lehetősége. Egyszerűbben, a modernizáció nem épült be a magyar nemzeti kultúrába, a lelkekbe és a napi gyakorlatba. A modernizáció -- értelemszerűen kicsit leegyszerűsítve -- nem más, mint a hagyományok és az egyéni képességek harmonikus integrációja a (gondolkodásmód, technológia, erkölcsi elvárások stb. tekintetében) folyamatosan változó környezettel. Az, hogy magunkat a modernségben önazonosként éljük meg.

Ettől estünk el eddig és ezt a hiányt nem értik és nem tolmácsolják a politikai erők se. A hiány más megfogalmazásban ennyi: nem ért össze és egyenként is eltorzult országunkban a függetlenség (haza) és a modernizáció (haladás) szemléleti útja, még véletlenül sem keresztezik egymást, ezért minden, ami itthon modernnek tűnik, az döntően fogyasztóként (gyakran kénytelen mintakövetőként) és nem termelőként (generikus képesség eredményeként) ér minket.

Ezért vergődünk válságról válságra ötszáz éve, illetve -- reálisan szemlélve -- ezért romlik az ország ugyanennyi ideje. A XVIII. század elejétől a XIX. közepéig lett volna időnk megalapozni ezt, utána -- szemben a közkeletű tévedéssel, hogy a dualizmusban érte el az ország a fejlődése viszonylagos csúcsát, ami legföljebb formálisan, tárgyi reprezentációit illetően lehet igaz -- már nem. Trianon és utána minden ennek a modernizációs hiánynak a lecsapódása a politikában, a tudati állapotunkban, a nemzeti képességeinkben, az államvezetésben. A modernizáció hiánya az alábbiakra bontható szét, ezek következménye a mai állapotunk, amit egyszerűen képtelen felfogni a politikai elit is (pontosabban Orbán valamennyire felfogja, de ellenében használja ki):

1. A nemzet úgy konstituálódott, hogy magát teszi tönkre, ez a magyar nemzet genetikai (oké, genetikus) kódja. Értő szemmel nézve erről szól a magyar irodalom és a társadalomtudományok utóbbi kétszázvalahány éve (így a nemzet és a politika folyamatos kritikájáról is). Ezt a -- kétségkívül nehéz körülményekkel megvert -- folyamatot illeti Orbán mindenféle dicsérő jelzővel, de az igazság mégiscsak az, hogy egy európai nagyhatalomból, ami, mondjuk, a XV. század elején voltunk, mára egy jelentős részben mások szellemi és anyagi forrásaiból élő, megosztott, megfogyatkozott, európai mércével szegény nép lettünk.

2. A nemzet -- értsd rajta a mindenkori kritikus tömeget -- életéből kimaradt a kapitalizmus és a polgárosodás, és minden erejével az ellen van, hogy ezek megtörténjenek, de közben már elmúlt a polgárosodás ideje is, átléptünk a magyarok nagy részét nemcsak fogyasztóvá, hanem teljesen kiszolgáltatottá tevő IoT korba.

3. A magyaroknak nincs reális önképük, teljesen torz a történelem- és Európa-képük.

4. A politikát az állam leágazásának tartják, semmilyen autonómia-, bizalmi/kooperációs és a politikai közösséggel szemben semmilyen felelősségi kultúrájuk nincs.

Csak ezekből -- mivel mélyen ülő kulturális kódrendszet képeznek -- nagyon nagyon sok probléma adódik, amit nem lehet elintézni egy webre felhintett "szakértői" pártprogrammal meg néhány fiatal politikus Brüsszelből küldött mosolyával. A dolgok megértése -- amiről, ismétlem, az eleink legjobbjainak élete szól és semmi másról -- komoly munkát igényelne, de ez a munka harminc éve (is) elmarad. Azt hisszük -- mert nem értjük a problémakomplexumot --, hogy az egész csak "bölcsészaggodalom". Pedig nem. Ott van a lelkekben, a számokban és a jövőnkben. Ott van a folytatódó lemaradásunkban.