Sokan sokféleképpen értékelhetik Magyarország utóbbi két évszázadát, én úgy értékelem -- és erre tanúként hívom a magyar irodalom, a társadalomtudományok és a politika utóbbi két és fél évszázadát --, mint amiből fokozatosan kiszorult az organikus modernizáció lehetősége. Kivétel nélkül minden nagy nemzeti gondolkodónk a magyar nemzet önsorsrontó beállítottságáról beszél, ha nem is tudja mindenki pontosan megragadni a lényegét, csak a megnyilvánulási módjait, és főleg kevesen értik az okait (itt mindenképp kiemelném Bibót, előtte természetesen Széchenyit, utána Kosáryt és Hankisst). A hamist, a giccset, a kurzusirodalmat félreérthetetlenül meg lehet ismerni onnan, hogy dicsőíti, dicséri, vigasztalja vagy a felelőssége alól felmenti a magyart.
Egyszerűbben, a modernizáció nem épült be a magyar nemzeti kultúrába, a lelkekbe és a napi gyakorlatba. A modernizáció -- értelemszerűen kicsit leegyszerűsítve -- nem más, mint a hagyományok és az egyéni képességek harmonikus integrációja a (gondolkodásmód, technológia, erkölcsi elvárások stb. tekintetében) folyamatosan változó környezettel. Az, hogy magunkat a modernségben önazonosként éljük meg.
Ettől estünk el eddig és ezt a hiányt nem értik és nem tolmácsolják a politikai erők se. A hiány más megfogalmazásban ennyi: nem ért össze és egyenként is eltorzult országunkban a függetlenség (haza) és a modernizáció (haladás) szemléleti útja, még véletlenül sem keresztezik egymást, ezért minden, ami itthon modernnek tűnik, az döntően fogyasztóként (gyakran kénytelen mintakövetőként) és nem termelőként (generikus képesség eredményeként) ér minket, ugyanakkor a generikus képességek megváltoztatására irányuló akarat rendre eltörik az országban, mert a terméketlen függetlenségi paradigma keresztbefekszik előtte, az identitásunkkal ellentétesnek ("idegennek", "nemzetellenesnek", "hazaárulónak") érzékelve azt.
Ezért vergődünk válságról válságra ötszáz éve, illetve -- reálisan szemlélve -- ezért romlik az ország ugyanennyi ideje. A XVIII. század elejétől a XIX. közepéig lett volna időnk/alkalmunk megalapozni a modernizációs fordulatot, utána -- szemben a közkeletű tévedéssel, hogy a dualizmusban érte el az ország a fejlődése viszonylagos csúcsát, ami legföljebb formálisan, tárgyi reprezentációit illetően lehet igaz -- már nem. Trianon és utána minden ennek a modernizációs hiánynak a lecsapódása a politikában, a tudati állapotunkban, a nemzeti képességeinkben, az államvezetésben. A modernizáció hiánya az alábbiakra bontható szét, ezek következménye a mai állapotunk, amit egyszerűen képtelen felfogni a politikai elit is (pontosabban Orbán valamennyire felfogja, de ellenében használja ki):
1. A nemzet úgy konstituálódott, hogy magát teszi tönkre, ez a magyar nemzet genetikus kódja. Definíciója szerint öngyilkos. Értő szemmel nézve erről szól a magyar irodalom és a társadalomtudományok utóbbi kétszázvalahány éve (így a nemzet és a politika folyamatos kritikájáról is). Ezt a -- kétségkívül nehéz körülményekkel megvert -- folyamatot illeti Orbán mindenféle dicsérő jelzővel, de az igazság mégiscsak az, hogy egy európai nagyhatalomból, ami, mondjuk, a XV. század elején voltunk, mára egy jelentős részben mások szellemi és anyagi forrásaiból élő, megosztott, megfogyatkozott, európai mércével szegény nép lettünk, és definíció szerint tovább haladunk önmagunk tönkretételében.
2. A nemzet -- értsd rajta a mindenkori kritikus tömeget -- életéből kimaradt a kapitalizmus, az individualizáció és a polgárosodás, és minden erejével az ellen van, hogy ezek megtörténjenek, de közben már elmúlt a polgárosodás ideje is, átléptünk a magyarok nagy részét nemcsak fogyasztóvá, hanem teljesen kiszolgáltatottá tevő IoT korba.
3. A magyaroknak nincs reális önképük, teljesen torz a történelem- és Európa-képük.
4. A politikát az állam leágazásának tartják, semmilyen autonómia-, bizalmi/kooperációs és a politikai közösséggel szemben semmilyen felelősségi kultúrájuk nincs.
Csak ezekből -- mivel mélyen ülő kulturális kódrendszet képeznek -- nagyon nagyon sok probléma adódik, amiket a politikai osztályunk csak hírből ismer, kezeléséhez, pláne a megoldásához közel sem elég színvonalas. A dolgok megértése -- amiről, ismétlem, az eleink legjobbjainak élete szól és semmi másról -- komoly munkát igényelne, de ez a munka harminc éve (is) elmarad. Azt hisszük -- mert nem értjük a problémakomplexumot --, hogy az egész csak "bölcsészaggodalom". Pedig nem. Ott van a lelkekben, a számokban és a jövőnkben. Ott van a folytatódó lemaradásunkban. Ott van a magyar nemzet várható következő válságaiban és felbomlásában. A "sírt hol nemzet süllyed el" -- ahogy prófétikusan megírta Vörösmarty a világ legszebb költeményében -- azonban gyászkönnyek helyett a megkönnyebbülés fogja körülvenni, a sírt pedig a legjobb esetben is a mesterséges intelligencia fogja megásni, amely attól fogva definiálni fogja -- immár nem a nemzet --, hanem a magyarok életét, vegyesen a Kárpát-medencében és azon túl. A nemzet, amely állami-politikai, kulturális és nyelvi egység, addigra (valamikor e század második felében) már feloszlott. Politikai egységként már most sem létezik, állama integrálódik az EU-ba, valamikori magaskultúráját zárványban őrzik a múzeumok és néhány száz írástudó, a nyelve az elitben az angol kódolt változata, a plebs-ben a primitivizált magyar lesz. Egy hosszú fél évezered szenvedésére kerül így pont az önazonosságunkat illetően.
