(Beszéd) Rettenetes ez a csend. A lemondás csendje. 59 éve egy totális rendszerrel szembeszálló műegyetemisták, bölcsészek, jogászok, medikusok utódai ma hallgatnak. Mindazok, egyetemisták, munkások, tanárok, vállalkozók, akik ma nemhogy ide nem jöttek el közénk, egy kis párt megemlékezésére, de egyáltalán nem jelennek ma meg az utcákon, azt üzenik az országnak, hogy „minden rendben”! Vagy ha nincs is rendben, „lemondtunk rólad”!
Millióknak kéne itt lenni, de ezrek, ha vannak. A legjobbjaink, akiknek elődei ’48-ban és ’56-ban először szedték össze a bátorságukat, először fordították elégedetlenségüket a haza javára, ma otthon ülnek, kirándulnak, vagy külföldről néznek – ha néznek – minket.
Sem a gúny, amelyet a kormányhű oldal ma minden bizonnyal érez, sem a megvetés, amellyel ’56-ot övezi nem leplezheti, hogy nem az elégedettség csendje az, ami körülvesz. Nem a boldog családok, szabadság, anyagi és lelki biztonságban, bizalomban élő nép csendje, érdektelensége és tespedtsége ez, hanem a tehetetlenségé, a kiábrándultságé, és a lemondásé. 59 éve még ennél is jóval súlyosabb helyzetből lett elege az akkori Magyarországnak, és ha bármilyen párhuzamot akarunk vonni a mai nap és a történelem között, akkor annak nyilván ennek kell lennie: nem vagyunk még eléggé elnyomottak. Nincsen még elég okunk félni. Nem vagyunk még eléggé tudatában a veszélynek ahhoz, hogy elveszítsük minden veszélyérzetünket, lerázzuk a cinikus rendszert, és kiálljunk az életünkért, a szabadságunkért, a gyermekeinkért.
A mai nap a megemlékezésé. De vajon mi lehetne alkalmasabb módja a megemlékezésnek, mint annak megvizsgálása, hogy mit értünk el ’56-tal, és mi mutatkozik meg ebből 2015-ben? ’56, miként ’48, a magyar szabadság illúziójának ünnepe. Arra figyelmeztet, hogy visszatérően képtelenek vagyunk biztosítani magunknak a szabadságot. Kiéljük az iránta való igényünket a néhány évtizedenként sorra kerülő felkelésekben, forradalmakban, szabadságharcokban – de midőn ezeket rendre leverik a külső és belső hatalmak, a szürke hétköznapok újra telítődnek megalkuvással, kiábrándultsággal, tehetetlenséggel – és megemlékezésekkel. A szabadság hagyománya kétszáz éve csak álom. Álom, álom -- és emlékezés történelmünk kivételes napjaira, amelyekre nem is lett volna szükség, ha alkalmasak vagyunk a szabadságra.
De nem vagyunk. A szabadságnak nincsen intézményes kultúrája, hagyománya. Így emlékezhetünk – ma is – legfeljebb arra, amivé válni szeretnénk, de közösségként nincsen hozzá képességünk.
A szabadságot kivívni és megtartani a legmagasabb fokú képesség, amelyet egy társadalom birtokolhat. Azt gondolnánk, mi sem egyszerűbb a szabadságnál, egyszerű a meghatározása, egyszerű, sőt unalmasan egyszerű a gyakorlata, mindenki tesz-vesz, jó esetben dolgozik, tanul, szeret és gyűlöl, mi is hiányzik? De már itt tévedünk. A feladat felmérése is ép észt és erős erkölcsi érzéket kíván, ami meghaladja a mai erőnket, nem beszélve a végrehajtásról. Aki ma a szabadságot nem látja fenyegetve, megtiporva és megalázva, nem látja, mivé lettünk a hiányában, és nem látja a feladat roppant voltát, amit a megszerzése jelent, az maga bizonyítja a szabadság hiányát ezen a vidéken.
A szabadság eresztékei fokozatosan lazultak meg Magyarországon 2010-ig, mielőtt egyáltalán megszilárdulhattak volna, hogy utána látványosan omoljon össze a rendszer. A szabadság lehetőségét ásta alá a politikai számítás és gyűlölködés, az ideológiák intoleranciája, az állam nem szűnő hatalma az életek fölött, ugyanakkor – riasztó ellentétként -- a közjó szolgálatának kipusztulása a politikai gyakorlatból; a szabadságot csorbította a személyes és közösségi autonómia hiánya, az élettel szembeni gyanakvás és bizalmatlanság nem szűnő ereje, az egyéni perspektívák beszűkülése, amelyek mind a társadalom zavarait táplálják és hosszú távú garanciái a társadalmi sikertelenségnek.
A Polgári Konzervatív Párt azért jött létre, hogy megtalálja a kiutat ebből a helyzetből, hozzájáruljon a szabadságra való képességünk felmutatásához és megszervezéséhez, de amennyire erkölcsileg biztos alapon állunk, be kell látnunk, annyira vagyunk gyengék politikailag. Éppen a már említett okok miatt, hogy tudniillik a népünk sem szabad, és a szabadságnak sincs kultúrája, nekünk magunknak kell létrehozni a választói közegünket, amelynek ritkításáért a mai hazug kormányzás közben megtesz mindent, ami a hatalmában áll.
Ha már a szabadság ritkulásáról van szó, csábító lenne párhuzamot vonni az 59 évvel ezelőtti és mai események között az oroszok vonatkozásában is. De nem teszem, mert az oroszok feléledő birodalmi törekvései Ukrajnától a Közel-Keleten át az Európai Unióig egyfelől pontosan érthetők, másfelől nincs az ország orosz megszállás alatt. Bármit, amit teszünk magunkkal, saját döntésünkből tesszük – ha cinikus állampárti propaganda és korrupció között is. De ez sem ment fel a magunkért viselt felelősségünk alól, amiről – ahogy kezdtem – egyre többen lemondanak a belső vagy a külső disszidenciát választva. Nem mondhatom, hogy ezek nem cselekszenek ésszerűen. Lemondanak az országról, mert nem látják benne a jövőnket, lemondanak az országról, amely ellenük fordult. Ennél szomorúbb megelevenítését Széchenyi, Kölcsey, és Vörösmarty aggodalmainak – „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak. Szemében gyászkönny ül” – kitalálni se lehetne. Lassan már csak a gyászkönnyben nem lehetünk biztosak, ami mások szemében ül.
Mindezek miatt a mai ünnep kettős érzelmeket tartogat nekünk. Öröm és büszkeség egyfelől, amely népünk ezeréves történetének legjobb napjait illeti meg, másfelől szomorúság és önmarcangolás, ami az elmulasztott lehetőségeinknek, a vissza-visszatérő elgyengülésünknek, és az emlékezés kilátástalanságának, az eszme és a tényleges gyakorlat nem csökkenő távolságának szól.
De ami történt, megtörtént. Lezárult negyed évszázad, amely a szabadság illúziójának koraként vonul majd be a magyar történelembe. Nem használtuk ki Európa felfelé ívelő korszakát és a kommunizmussal szembeni megvetés felhajtó erejét. Most újra kell kezdenünk, más alapokon, de a magunkkal kapcsolatos tengernyi tanulság birtokában a szabadság új rendjének felépítését. Úgy is mondhatjuk, az újrakezdés szükségképpen alaposabb és bölcsebb lesz. Nincs kétségem afelől, hogy a szabadság ki fogja vívni az emberiség üdvtörténetében neki rendelt helyet. És ha patetikusan vagy értelmetlennek hangzik is ez, vagy merőben ellentétes a mindennapi tapasztalatunkkal, erőt kell merítenünk valamiből. És mi másból meríthetnénk erőt, mint az emberiség és a nemzetünk legjobb eszményeiből, amelyek között keresve sem találjuk ezeket: elnyomás, rablás, háború, szegénység, érzéketlenség, civilizálatlanság, viszont annál többet ezeket: szabadság, megértés, méltányosság, szellem, jólét, műveltség.
A magyarok országa a Nyugat peremén, de a központhoz belátható távolságban helyezkedik el. Évszázadokon keresztül szívta magába a hellén-zsidó-keresztény és jogállami szabadság eszméit, és bár gyakorlattá nem tudta nemesíteni ezeket, nem maradt érintetlenül sem tőlük: ha a beidegződéseink talán, az álmaink biztosan nem az emberellenes kollektivizmusok, diktatúrák, a rabló rezsimek körül forog. Tudjuk, mi a jó, merre van a boldogság, ha a mindennapi készségeink visszahúznak is. Ezt a harcot tehát végső soron mindenkinek magában kell megharcolni. És ez a harc a polgári eszmélkedés során az önismeretért és a felelősségért vívott legfontosabb harc. Ez a harc megkezdődött már, és minden nappal előrébb jutunk benne. Nem vagyok pesszimista, azt gondolom, hogy az álmaink maguk után fogják vonni a jobbik énünk győzelmét, de még időre van szükség – miközben az idő nem kegyes a későn ébredőkhöz.
Tisztába kell jönni önmagunkkal. A magyarok többsége ésszerűen cselekszik a politikai térben, de az ésszerűnek igen korlátozott, ha tetszik földhöz ragadt, realista értelmében. Bizonyos értelemben ésszerű ma otthon maradni, és nem ellepni az utcákat a szabadságot követelve. Népünk többsége minimálisan kockáztat; meglehetősen egoista, amit sokszor bizalmatlanságként és széthúzásként élünk meg, de én azt mondom, inkább legyen egoista, mint megveszekedett államhívő; és ne feledjük azt sem, a magyarok közben megvédik, ami az élethez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, ha a szemhatáruk nagy általánosságban nem is terjed túl a legközvetlenebb környezetükön: azon, ami van, szemben azzal, ami még lehetne. Ez egyszerű önvédelem, amire a történeti emlékezet és szoktatás alapján minden okunk megvan. Az egoizmust csak ezzel az önvédelmi beidegződéssel együtt méltányos szemlélni. Ebből a kettőségből kell kiindulni. Nemzetünk fennmaradásának puszta ténye – Széchenyi és mások pesszimizmusa ellenére – azt bizonyítja, hogy az önvédelmi reflexek működnek, és a kritikus pillanatokban visszalöknek az életbe. Az élet él, és Magyarországon is élni akar.
Éppen emiatt a magyarokra nem lehet diktatúrát és egy állam kritikátlan szolgálatát sem építeni -- az egoizmus megzabolázhatatlan, ha nem is éppen a legtermékenyebb állapota egy népnek, ám a gonoszsággal és az erkölcstelenséggel szemben is gátat jelent. Aki nem alkalmas nagy tettekre, legfeljebb az álmainak él, az a gonoszság rendszerinek felépítéséhez is lusta, érdektelen. Szkeptikus. Elmondhatjuk ugyan, hogy az eszményeinknél laposabb az életünk, de a lapályt nem adjuk, és belakjuk, ahhoz ragaszkodunk. Közben pedig a képzelőerőnk tagadhatatlanul, alig észrevehetően mégis erősödik, nem véletlenül van szüksége a jelen ócska kormányának a képzelőerőnket eltérítő folyamatos propagandára, az iskolák lezüllesztésére, és a politikai cselekvés terének folyamatos szűkítésére. Mi másért van ez, mint a képzeletünk, az álmaink és a maradék cselekvőképességünk kiölése végett? A kormányzat fél, és ettől a néptől fél. Ami a jelen körülményeink között jó hír.
A magyarok nem fognak engedni Európából, nem fognak engedni a jólétnek a környező országokéval összevethető szintjéből, nem fogják eltűrni, ha túl sokáig akarják megvezetni őket -- és mint mindig, pillanatok alatt képesek összeállni egy lázadó tömegként. Egy szikra bármikor erdőnyi lángra lobbanhat, és ha nem is erősségünk a szívós építkezés és intézményes gondolkodás, ellenállásra tömegben még képesek vagyunk. Ez is valami. Nem éppen konzervatív valami, de határt szab a rabló rezsimek bátorságának.
Ha azt kérdezitek, mégis mit lehet ilyen körülmények között tenni, hogy ne kelljen bevárni az újabb ’56-ot, azt kell mondanom: el kell végezni a napi munkát, ami alatt itt politikai munkát értek. Jelen kell lennünk, vagy inkább jelenné kell válnunk minél több fejben és házban, meg kell szerezni a bizalmat a programunk iránt. Ami a PKP-t illeti, legelső sorban meg kell tudnunk győzni a lehetséges aktivistáinkat és szimpatizánsainkat, hogy másképp nem fog menni, és tegyenek velünk együtt azért, hogy menjen. Annak, aki egy csepp felelősséget is érez az országért, a szemhatára felette van a saját túlélési programjának, annak közöttünk a helye.
Óvok mindenkit arról, hogy összetévessze egy párt erkölcsi erejét a nyilvánosságbeli erejével. Az utóbbi múlandó és általában ugyanaz a nemzeti erőtlenség és fantáziátlanság hajtja át, mint a képtelenségünket a változtatásra. A nyilvánosságot az üzlet és a celebritás kultusza működteti – nem a moralitásé és a jövőbe vetett hité. Mi ez utóbbiak alapján állunk, és ahhoz, hogy ezeket győzelemre vigyük, hasonló emberek munkájára van szükség, mint mi vagyunk.
Ha ez az emlékezés ünnepe, emlékeztessük hát magunkat jó és rossz sorsunkra, de azonnal lépjünk is tovább. Aki a mai sorsa jobbra fordulását az emlékezéstől reméli, az rossz lóra tesz. Az emlékezésnél sokkal fontosabb és sokkal nehezebb feladataink vannak. Fel tehát!
