Megint új hungarikumokat avattak, de itt egy lista, ebből lehet látni, hogy kb. hol tartunk most, mit nevezünk speciálisan magyar értéknek és védendő örökségnek. Van itt a magyar operettől és az ILCSI szépítőfüvek natúrkozmetikai termékektől kezdve Hollókőn és a solymászaton "mint élő emberi örökségen" át a karcagi birkapörköltig minden, a magyar ember pedig csak csodálkozik, hogy mindezektől lenne maga is aki, lenne magyar a magyar, a magyar kultúra magyarul kultúra. Az a tény, hogy az összeállítók szemében az (egyébként nemrég állami pénzen megmentett, tehát a magyaroknak maguknak sem kellő) gyulai páros kolbász, a tárogató, Puskás Ferenc életműve, nota bene az alföldi kamillavirágzat (!), a szürkemarha (!) a Fertő-Neusiedlersee kultúrtáj (!), és Pécs-Sopianae ókeresztény (!) temetője jelentenék a magyarság csúcsteljesítményeit, elég sokat elárul -- nem a magyarokról, hanem -- erről a kormányzatról. A buhera, a giccs, és a butaság lengi be állami létünket -- a nyilvánvaló pótcselekvés, a pénz és az idő tolvajlása mellett.

Vannak érdemleges teljesítmények is a listán (nagyon kevesen), amelyek mai eszünkkel valóban csúcsteljesítmények, de egyébként keveredik ebben a fogalomban mindaz, ami adott esetben szép vagy csak (néphagyományként) ide kötődik, a leplezetlen vállalati érdekekkel (Béres csepp -- és a csepp extra! -- , Pick/Herz szalámi) és az antikvárius múltba- és köldöknézéssel. Egy biztos: a hungarikumozás arra jó, hogy világosan lássuk, hogy amit mi teljesítménynek gondolunk, annak nagyobb részt semmi köze a teljesítményhez, mert vagy a maga korában is meghaladott volt (a IX-XI. századi magyar íj), vagy semmiféle értékelhető emberi produktumot nem takar (a magyar akác, az aggteleki karszt, a gyógyvizek, a hízott liba meg az ő mája, na meg a Puszta .. mint teljesítmény!), vagy egészen egyszerűen nem magyar (a római kori temetkezés), csak az ízléstelen, buhera, fideszes romantikában válik azzá.

Láthatóan a lista szapora kezű gondozóinak fogalmuk sincs, mit jelent  teljesítmény szó -- amin éppen nem csodálkozunk, elég, ha a kormányzati "teljesítményre" tekintünk, vagy megnézzük milyen és mekkora saját értéket állít elő a saját eszével és szorgalmával a magyar nép a saját országában -- avagy, akik előállítanának valamit, azok itt teszik-e, vagy már rég nem itt. És lőn, ha a lista alapján kellene képet alkotnunk az ezeréves magyar szellemi és kulturális nívóról, zokogva kellene új hazát keresnünk, mert azt éreznénk: megállt az idő ezen a helyen, vagy tán nem is érkezett meg soha. Az, kérem, ugyanis nem ízlés és felfogás kérdése, hogy a listán többségben vannak-e a teljesítményként is -- nemhogy csúcsteljesítményként -- értelmezhetetlen jelenségek. Az objektív kérdés. Márpedig a mi listánkon a következő lehetséges hungarikumok helyett, amelyek a mai erőnkről tanúskodnának -- innovatív és tőkegazdag KKV szektor, a Budapest-Bécs mágnesvasút, a világhírű magyar köznevelési rendszer, a kutatás-fejlesztés exponenciálisan növekvő ereje, a közízlés és a társadalmi kompetenciáink sosem tapasztalt erősödése, és a történelmi kiegyezés -- azok vannak, amik. Egy enervált nép homályos emlékei önmagáról.

Még egy megjegyzés. Ahogy nem szerepelnek ezen a listán a magyar feltalálók, írók, zeneszerzők, mindenféle egyéb alkotók és gondolkodók -- adott esetben a kortársaink -- valóban világszínvonalú teljesítményei a felvágós Janustól Bánki Donáton, a Nyugat irodalmán és Bartókon át Erdős Pálig, a Sorstalanságig, a Preziig, hanem velük szemben előnyben részesül az identitásunk és a kreativitásunk megítélése szempontjából a szikvíz és a fröccs, úgy eleve fájó egyáltalán a listázás ténye. Hogy valakik azt hiszik, majd ők megmondják, mitől magyar a magyar meg mitől csúcs a csúcs. És aztán összevegyítenek mindent ebbe a goulash-ba, amelyet egy magára adó magyar ember messzire elkerül. Bár ne tették volna ezt se!