1000 leütés

HaFr/Béndek Péter

A nyugati világ az egyetemesség alapján áll: ez tette korábban arrogánssá más kultúrákkal szemben, de ez okozza most a válságát is, amikor két alapja -- a kereszténység és a liberalizmus -- bevallottan és/vagy kulturálisan bezárkózó, kirekesztő ideológiákkal kerül szembe: az etnicizmusokkal (20. századtól bimbózó etnikai alapú önkényuralmi nacionalizmusokkal) és az iszlamista fasizmussal. A  kereszténység és a liberalizmus egyformán nehézségek előtt áll, amikor a szabadságot és az emberséget azonos korlátokkal kell érvényesíteniük a szabadságot és az emberséget nem azonos módon elismerő népcsoportok tagjaival szemben. Ebben a fényben könnyen tűnhet úgy, hogy a Nyugat "weimarizálódik": befogadja azokat a kultúrákat és embereket, amelyek és akik kihasználják a Nyugat értékrendjét, de nincs kizárva, hogy kellő asszimilációs okok (erő) nélkül nagy tömegben ellene fordulhatnak (vagy teszik máris).

A kereszténység és a liberalizmus a modern Nyugat két talpköve (a klasszikus liberalizmus az összes politikai ideológia közül a legközelebb esne a kereszténység e világi politikájához, ha az utóbbinak lenne ilyesmije), de ezek a talpkövek egy ideje kopnak (ez egy bonyolult folyamat, amelybe ne menjünk bele), és most éppen nem más koptatja őket a legnagyobb hévvel, mint a névleg a kereszténység védelmére szerződött nemzeti politizálás. Ám a kereszténység és a nemzet összeegyeztethetetlen dolgok, és az összeegyeztetési kísérleteik a múltban és a jelenben egyaránt autokratikus politikai vagy állami érdekek mentén történtek és történnek, legyen szó nemzetállami vagy birodalmi törekvésekről, akár világi államok, akár a Vatikán részéről, tehát folyamatosan rombolják a kereszténység hitelességét és megújulási képességét.

Amellett, hogy a nacionalista érdek ellenkezik a kereszténység eredeti küldetésével (ami individualista és egyetemes), az etnicista politizálás éppen annyira potenciálisan fasiszta, mint az iszlamizmus, hiszen egyetértenek a személyes szabadságok kritikájában és más kultúrák ellenséges voltában. Miközben az előbbi a nemzet és (itt) a politikai érdekű "kereszténység" védelmében rombolja a liberalizmus kultúráját, az utóbbi az iszlám nevében, így egymással csak abban nem értenek egyet, hogy milyen alapon nyírják ki a szabadságot (és vele a keresztény-liberális Európát). Mostanra világossá vált: a Nyugat forrásait eltérítették a konfliktusos politikai akaratok, és ami korábban létrehozta a páratlan civilizációnkat és az individualitás megbecsülését, az most úgy néz szembe korábbi ellenfele -- a fasizmus -- lehetőségével, hogy az utóbbi a védelmezőjeként adhatja el magát, és ebben külső veszélyre is hivatkozhat, az iszlamizmusra.

Az individualista, szabadságelvű, keresztény-liberális Európa megújítása a nacionalizmusokkal és az iszlamizmussal szemben egyre sürgetőbb feladat. Ennek erőforrásai a kapitalizmus humanizálása, az oktatási rendszerek hatékonyságának növelése, a törvény előtti egyenlőség, a relativizmus és az identitáspolitikák visszaszorítása, a nemzet patrióta, alkotmányos átértelmezése, és Európában az EU intézményrendszerének újragondolása lehet. Mindösszesen a liberális polgári demokrácia önkritikája és visszahelyezkedése a forrásvidékére: a személyes szabadság és felelősség alapján álló liberalizmus (liberális nemzet) és a hasonló etikájú kereszténység ötvözetére. Végezetül felhívnám a figyelmet megértve, hogy a kereszténység nem lehet mindenkinek egyformán szívügye, akinek a liberalizmus az: keresztény alapok híján a liberalizmusnak ki kell találni a relativista materializmus csapdájából. Harmadik út nincs. Illetve van: a fasizmus.

(Fasiszta = állami eszközökkel és végtelenül manipulatív propagandával álmegoldásokat találni nem létező problémákra, és az álmegoldás részeként legitimációt gyártani a szabadságjogok és a közösségek életlehetőségeinek jelentős korlátozására.)

A kapitalizmus a 19. végétől fokozatosan kikerült abból az erkölcsi világrendből, amely az emberi kiválóság mércéjévé tette a szabad piacon való boldogulást, illetve a szabad piaci sikert a tehetség és az érdem, a közjó, a törvény előtti egyenlőség, az emberség és a szolidaritás valamilyen összefüggésére vezette vissza. Ez a komplex normarendszer természetesen már korábban vissza-visszatérően sérelmet szenvedett a gyakorlatban, de a normák nyílt tagadása ismeretlen volt kb. 120-130 évvel ezelőttig, amikor a deszakralizáció, a materializmus, a progresszivizmus, a tömegtársadalmak homogenizáló ereje, és a fasizálódás első jelei egyszerre felülírták az európai társadalmak hagyományba ágyazott jövőképét és világnézeti konzisztenciáját.

A kapitalizmus amoralitása egyre tapinthatóbb azóta, a pénz- és a reálgazdaság elválása, a tőke- és vagyoni koncentráció, a politikai és a gazdasági elit összeolvadása, a korrupció, a média ereje stb. egyre szélesebb rétegeket tesz kiszolgáltatottá egy átfogó hatalmi mechanizmusnak, amelyen belül a választási lehetőségeik -- köszönhetően a családok, az oktatási és a kulturális rendszer instrumentalizálódásának -- ténylegesen csökkennek, ahogy csökken a rendszerhez adott értékük is. A globális kapitalizmus valóban sok százmillió ember életszínvonalát emelte adott esetben radikálisan, de a rendszer logikájából fakadóan ennek az emancipációnak nem az értékteremtő, hanem a fogyasztói embertípus áll a végpontjában. A kapitalizmus rendjében a termelés és a fogyasztás, nem pedig az értékteremtés emelése és a humánum sokoldalú fejlesztése áll egyensúlyban egymással; a kapitalizmus tömeges méretekben torz, redukált emberkép, és ennek megfelelően szuboptimális gazdasági logika alapján működik. Egy kisebbségnek ugyan valóban biztosítja az értékteremtés kiváltságát, de a proletariátusát termelői-fogyasztói életszínvonalra állítja be -- ám a mai mércével boldogok már azok a társadalmak is, ahol ez az egyensúly egyáltalán létrejön! Mai mércével kb. ez jelenti a gazdasági fenntarthatóságot. 

A kapitalizmus látószöge tehát materiális -- pedig lehetne értékelvű-humánus is, olyan, ami az emberben rejlő képességek minél teljesebb kibontakoztatására irányul. Furcsamód, aki ismeri a vállalatok működését, pontosan tudja, hogy propaganda szintjén az utóbbi nagyon is elfogadott hozzáállás, csak éppen a gyakorlatban nagyon kevés cég működik így. Amelyek viszont így működnek, azok valóban messze hatékonyabbak a többinél. Részint ez a szemléletváltás, részint az erősebb verseny- és lobbitörvények, részint pedig a hatékonyabb adórendszerek és államok alapvetően tudnának javítani a kapitalizmus legitimitásán, amire már csak azért is szükség volna, hogy a kapitalizmus kritikáján ne a társadalmi marginalizáció és a fasizálódó államok erősödjenek.

2015-ben a nemzeti össztermékünk 7-8%-a érkezik nyugati adófizetők támogatása nyomán megvalósuló beruházásokból és a külföldre szakadt magyarok hazautalásainak fogyasztásnövelő hatásából. Ezek híján a GDP-nk nem tudná eltartani a magyarokat, a maihoz képest jelentős mínuszban lenne. Más szóval, a rossz kormányzati gazdaságpolitika egyenes következményeként külföldön megtermelt jövedelmekre szorul az ország: kiszolgáltatottak vagyunk a külföldi kormányoknak. Ilyen körülmények között nem beszélhetünk szuverén nemzetről! Mindez az Orbán-kormány politikájának eredménye. Mivel beruházások nincsenek, a magyar munkaerő elvándorol, az oktatás és az egészségügy romokban, kizárólag a korrupció van felszálló ágban, a mostani kiszolgáltatottságunk szükségképpen és visszafordíthatatlanul csak fokozódni fog, legfeljebb az elköteleződésünk fordul keleti irányba, ahogy a paksi üzlet is mutatja.

Ebben az országban mindössze a miniszterelnök tekinthető szuverénnek, aki fékek és ellensúlyok nélkül igazgatja az országot. Világos összefüggés van Orbán személyes szuverenitásának folyamatos növekedése és az ország külső függetlenségének zuhanása között. A korrupció és a versenyképtelenség kiszolgáltatottá tesz az erősebb nemzeteknek -- Nyugaton és Keleten. Meg kell állítanunk ezt a rablókormányzást, mielőtt az ország népességének nagyobbik része teljesen elveszíti az életkedvét!

A szuverenitásunk visszaállítása csak sokkal jobb társadalom- és gazdaságpolitikával érhető el, ez viszont nem célja a mai rezsimnek, és nem is lenne képes rá. A szuverenitásunk visszaállítása csak az itthon megtermelt javak és a vásárlóerő párhuzamos növelésével érhető el, de ez nem érdeke a mai rezsimnek, amely a nemzetet szegénynek, bizalmatlannak és kiszolgáltatottnak akarja tudni, hogy könnyebben uralkodhasson rajta. Ezzel a kormánnyal Magyarország szuverenitása és versenyképessége folyamatosan csökkenni fog. Ezt a rezsimet legkésőbb 2018-ban el kell küldeni, nem engedhetünk meg magunknak, családunknak, az utódainknak még egy ilyen négy évet!

Ja, kérem, nincs annál könnyebb, mint egy nép évezredes félelmeire rájátszani, majd megspékelni fiktív ellenségek felidézésével, aztán eladni az egészet nemzeti cuccként. Piszkosul aljas, kültelki, suttyó tempó ez. De hogy ez a tempó aztán a szájjjára veszi Jézus Krisztust Bayer Zsolt tollán (metaforikusan, de mondhattam volna még harminc másikat), az már civilizációrombolás.

Az, hogy a magyarok nagy része nem tudja, mi a liberális demokrácia, de hovatovább egy lóttóötösben fogadna, hogy egy ezeréves (lásd feljebb) zsidó vircsaft, amit azért hozott össze Ábrahám és Heller Ágnes, hogy a mindenkori Washingtonnal összefogva szívassa a törzsökös magyar népet, az picit mosolyogni való, ám napi 24 órában hallgatva (mindenféle hangfekvésben és lebontásban) a nemzeti propagandában, az még túlabbul a korábbiakon, yes, nemzetrombolás. Civilizációt és nemzetet rombolni imigyen egy kalap alatt, nos, ez kétségtelenül eltökéltségre vall.

Nem lehet itt, kérem, semmiféle Európa-megmentése-betörő-ellenségektől projekt sikeres, ha még annál is rosszabbak vagyunk, mint a betörő ellenség fikciója. A hagymázas hatalmi álmok és a sárkányfog veteményként tenyésző primitívség keresztezése nem mentett még meg semmilyen civilizációt. Ennek a megmentés projektnek a liberális demokráciára kellene irányulnia, amely minden civilizációs vívmányunk őrzője: megmenti az egyes embert a fasiszta csőcselékké aszalható tömegek támadásától, és a mindenkori kisebbséget a mindenkori többség hamis igazságkoncepcióitól. Liberális demokrácia -- pontosabban ennek kulturális magától értetődése -- nélkül az van, ami Magyarországon egyre tapinthatóbb: a tömeg előkészítése, elkészítése és felkészítése arra, hogy ugorjon, ha kell, az ura szavára, neki a kiválasztott kisebbség, "ellenség" torkának, akár a "kereszténység" ürügyén. Orbán Viktor tömeget aszal: kisajtolja az egyenként jóra is kapható tagjaiból az emberséget és a reflexiós igényt, kísérletezik, mire ugranak, mire nem, milyen ellenségképtől válnak hiperérzékennyé, mire hajlandók kvázi megvédendő magukat, mire nem (és egyre kevesebbre nem, pontosabban van az a propagandaművelet, aminek hatására, csaknem bármire).

Miféle kereszténységről beszélünk itt, kérem szépen? Arról, amelyik szeretetet hirdet ezen a világon és túlvilági üdvözülést tartogat nekünk egyénenként (véletlenül sem nemzetben gondolkodva), vagy amelyik megáldotta a fegyvereket minden adandó alkalommal? Arról, amelyik Európában vegyesen tett jót és rosszat, vagy arról, amelynek messze a legnagyobb vívmánya, hogy kiemelte az individualitást a masszából, és az Atya színe előtt önmagáért felelőssé téve megszemélyesítette azt, és amelyet most a fasiszta propaganda vissza akar nyomni nem ugyanabba, hanem egy sokkal veszélyesebb masszába?

Mindenki nyugodjon le, és villámgyorsan felejtse el, hogy a kereszténység mantrázásával megmenthető Európa! Ellenben követeljük vissza a liberális polgári demokrácia programját, követeljük a liberális polgári demokrácia kultúráját végre magunknak, sőt újravindikáljuk az egész civilizációnak, amely annak ellenére eltékozolni látszik, hogy ez volt és marad a személyiség védelmének legjobb eszköze, amely ép ésszel elgondolható -- és követeljük ezt részint az ignoránsok nyugati hadainak tehetetlensége, részint a keleti politikai bűnözők mai generációjának minden manipulációja ellenére.

A szabadság intézményrendszerének megőrzése az egyetlen legfőbb Európa-projekt. Igazi csemege a konzervatívoknak. Maga a megidézett Sátán a fasisztáknak.

Ahogy Orbán a szélsőjobbra tolódik Európában és közben aláássa Magyarország fenntartható fejlődési képességeinek maradékait az oktatási és egészségügyi rendszer, a magyar anyagi és szellemi tőke, az alsó hat-hét társadalmi tizedbe tartozó családok, és a szabadságba vetett bizalom rombolásával, úgy válik egyre világosabbá a választás kényszere a jobboldalon a liberális konzervativizmus és az etnicista demagógiába öltöztetett politikai kriminalitás között. A magyar nemzet érdekeit a liberális konzervativizmus képviseli a jobboldalon, míg a folyamatosan harcrakész etnicizáló bűnözők a nemzet ellenségei. Ezt nagyon világosan le kell szögezni az elején, hogy ne legyen semmi kétség: ha az utóbbiak tartósan uralmon maradhatnak, az a magyar nemzet elsorvadásához, a több száz éven keresztül halmozott civilizációs-polgárosodási hátrányaink további növekedéséhez fog vezetni. Ez akkor is így van, ha a nemzet jelentős része ma elhiszi, amivel az ellenségei bókolnak neki.

A magyar konzervatívok a jobboldali etnicizáló kriminalitás esküdt ellenségei, de ugyanúgy képtelennek tartják a mai hivatalos ellenzékét a megújulásra, és arra, hogy hiteles ellenfelévé váljon Orbánnak. A magyar hivatalos ellenzék részint kiegyezett Orbánnal, részint nem bízik magában, és ekként sose fogja legyőzni. A magyar konzervativizmus akár a társadalomképét, akár az erkölcsi világát illetően összehasonlíthatatlanul erősebb, szilárdabb ellenfél lehet. A politikai ereje emiatt is folyamatosan nőni fog. 

A magyar konzervativizmus a jelenből, az életből, és a konkrét emberből indul ki (nem absztrakt jogelvekből az egyik oldalon és kollektivista, etatista fantáziákból a másokon), és a szabadság és a közösségek autonómiájának folyamatos táplálása mellett az értékteremtő társadalom méltányos rendjét tartja szem előtt. Az emberi kiválóság megkeresése és a lehetőségek szerinti kifejlesztése mindenkiben, a modern tudáshoz és erkölcsi képességekhez való hozzájutás biztosítása, illetve ennek érdekében a családok erősödése alapvető cél, az oktatási rendszer és a megbízható egészségügyi hálózat fejlesztése pedig modernizációs feladat számára, amelyhez felhasználja az államot. De ezen túl bízik az egyensúlyi kapitalizmus értékteremtő erejében, a nyugati civilizáció megújulási képességében, és a szabadság alkotó erejében. A konzervativizmus mint politikai gyakorlat végső soron a jellemről szól, amely magába gyúrja a világot; nem pedig szétesik benne.

A konzervativizmus meritokratikus (érdemelvű), körültekintően és toleránsan politizál, de eközben a liberális demokrácia védelmét és a törvény előtti egyenlőséget az emberi vágyak, identitások, akaratok minden áron történő érvényesülése, és a jogok végeláthatatlan bővítése elé helyezi, magyarán a nemzetet összetartó politikai és erkölcsi képességeket feltétlenül őrzi és fejleszti: éppen azért, hogy a nemzetet egyszerre mentse az etnicista demagógia és a relativizmuson alapuló progresszivista egyenlőségkultusz halálos ölelésétől. Röviden: a konzervativizmus szabadságelvű, de a szabadság (nemzeti) intézményrendszerének megőrzését mindenek fölötti értéknek tartja, amely nélkül a jogok gyakorlata is kiüresedik: nem radikális emberjogi gondolkodású, de felfogása szerint a nemzet sem doktrína, hanem gyakorlat. (Ezért is vagyunk olyan szomorúak a nemzet mai vergődése láttán.) Szabadság és nemzet, így.

A szabadság nem légüres térben, szubjektív jogosultságokként értelmezendő, és nem is a nemzetben való részesedésként, hanem egy differenciált közös gyakorlatban. A közösségi és intézményes környezet minősége meghatározza a szabadság minőségét is, és megfordítva, a szabadság kialakítja a maga megfelelő környezetét. A konzervativizmus, röviden, a szabadság (megélt) hagyományának folyamatos táplálásáról szól, ennek alapján pedig a hatékony, optimális politikáról. Ezzel nagyon egyszerűen tudjuk magunkat elhatárolni az egyformán programmatikus baloldali radikalizmusoktól és a mai etnicista kollektivizmusoktól. Hogy mi legyen, ha nincs ilyen hagyományunk? Egyrészt vékonyan van, másrészt a maradékát rekonstruálni kell a mai életünk alapjain. De a politizálás lényege a mi szemszögünkből ennek a gyakorlatnak az útjára bocsátása is. A konzervativizmusunk a gyakorlatban jön létre, és válik egyre plasztikusabbá. A helyünkön vagyunk.

A magyar "szabadságharcos" mentalitás kormányzati rangra emelkedve (vagyis szénné manipulálva és önmaga ellen fordítva) egy valódi hungarikum abban a tekintetben, hogy mint kell egy népnek tönkretennie magát. Az emberemlékezet óta elnyomott és sikertelen nép harap minden lehetőségre, amellyel saját nagyságát legyezgetheti, és a kormány tálcán kínálja ezt a faék egyszerűségű ingert. A kormány népszerűségének tartóoszlopa nem a fenntartható kormányzás a közjó érdekében (erre nem képes, valójában kormány sincs, csak adminisztráció: aktuális, összefüggéstelen taktikai lépések gátlástalan foganatosítása a hatalom megtartásának stratégiájába illeszkedve, néha reális problémáktól -- például a népességfogyástól -- vezetve, de akkor sem körültekintő, hosszú távú intézkedéssorozattal, hanem ostoba hatalmi önkénnyel megválaszolva), szóval fenntartható kormányzás nincs, hanem van egy végeláthatatlan polc ellenségekkel megpakolva (belső, külső, Marsbéli), amelyek közül tetszés (vagy alkalmasság) szerint megfogatik és leemeltetik egy, erre rázizzen a gépezet, és nagyjából garantált is a három-nyolc százalékpontos népszerűségemelkedés.Ez nem kormányzati zseni, ez gátlástalan cinizmus, az ellenfél gyengeségének gonosz kihasználása. Mert félreértés ne essék, ez a kormány a magyar nép ellensége. És kihasználja minden gyengeségét.

Nem akarom sorolni az evidenciákat az utóbbi, az egyszerűség végett, 10 évnyi fideszes életünkből. Azt akarom csak mondani, hogy ez egy olyan csapda, amelyből nagyon nehezen lehet kijönni. Amikor egy (ráadásul meglehetősen atomizált) nép uralkodó önreflexiója sérelmi alapú, és a politika arra játszik, hogy ezt megerősítse a történelmi narratívától a politikai véleményformáláson át a jövőképig, akkor olyan zárt rendszerrel állunk szemben, amin egy sokkhatás is csak kivételes jó szerencse mellett vághat léket -- az olyan fokozatos lecsúszás, mint a mienk, azonban csak felerősít. Aztán meg más toposzokkal újratermel. De a reflex és a gondolkodási minta marad.

Egy pillanatig se higgyük, hogy Magyarország fő problémái azonosak Európáéval. A V4-ek látszólagos összeborulása és Orbán látszólagos megdicsőülése a menekültválságban legalább két dolgot nem feledtethet. Egy, hogy minden más EU-ország -- a mienket leszámítva -- fenntartható fejlődési pályán (de legalább racionális célok mentén) és külső bizalmi környezetben mozog, esze ágában sincs korrupt, frusztrált, hozzá nem értő, kívülről irányított autokraták kezébe helyezni a sorsát; kettő, az Orbánnal való "barátkozás" undor-komponense változatlan. Orbán egy lúzer, akit addig tartanak, amíg ki nem tudják küszöbölni a hatását a saját ijedt közvéleményükben (látszik, hogy ez a hatás az utóbbi hetekben már a visszájára is fordult, erőtlenedik), pontosan addig kell nekik, amíg az érdekükben áll, és szánnak minket, mert ragaszkodunk ehhez a lúzerhez, aki itthon a mi tehetetlenségünkből él, és a mi vérünket szívja el. De mivel a nyugatiak is inkább demokraták, mint liberálisok (értve ezalatt a liberalizmus szabadságjogi rendszerének feltétlen tiszteletét és bevasalását), nagyjából hagyják az egészet a fenébe -- főleg, ha felcsúti emberünknek nincs kihívója belföldön. És ha nekünk ez kell...

Vona elvállalta a pofozóbábu szerepét: Orbán azzal üti -- orosz kitartottság és korrupció --, ami ő maga. Ez, mint tudjuk, egy bevett fideszes trükk (egyébként pedig általában a diktatúráké). A rezsim megtalálta a helyet Vonának, ahogy korábban a posztkommereknek is, ő meg (ahogy ez utóbbiak) elfogadta. Közben gerjesztik az egyre vadabb Európa-ellenességet, hogy ne legyen lelkifurdalása a holdudvarnak, később pedig a választóknak, amikor egy nyilvánvalóan irracionális, gyilkos döntéssel belenyugszanak majd Magyarország újraigazodásába Moszkva felé. Így csak a lelkes közvélemény hiszi, hogy bármi a valóságról szól, ami ma ebben a nyilvánosságban elhangzik -- minden a dezinformációra és tömegmanipulációra megy ki. Putyinizmus light valóban. Mielőtt a putyinizmus teljes és férfias lesz.

"A Fideszhez azok tartoznak, akik hisznek abban, hogy saját életükön túlmutató dolgokat szolgálnak: családunkat, hazánkat, Isten országát. Ez a 'titkos szolgálat', amiről 'férfias szeméremből' nem sokat beszélnek Fideszben" – közölte a kongresszuson Orbán. Ez a nyilvánvaló, szégyentelen hazugság (most mindenki egy pillanatra képzelje maga elé Habony, Rogán, Mészáros Lőrinc, szinte bármelyik hasonszőrű szemérmes képét, miközben a hazát és Isten országát szolgálják) -- tehát ez a szemérmetlen, cinikus hazugság -- ma elsősorban egy Nyugat-ellenes mítosz (narratíva) további megalapozását szolgálja, amelyhez hasonlót Oroszországból ismerünk. A kritikus közvélemény leragadt annál, hogy Orbán "eltereli" a figyelmet a lopásokról. Ennél azonban sokkal súlyosabb a helyzet. Egy politikai rendszer -- a liberális demokrácia -- végleges felszámolását készíti elő. A béka főzésben van, előrehaladott állapotban. De még reménytelien pislogunk kifelé. És igen, ezeket a sorokat már abban a hitben írom, hogy leginkább 2018 után már simán eltehetnek láb alól. Hadd válaszoljam erre, nem szeretem a szégyenletes életet mint alternatívát.

Van egy kitartó kommentelőm, bizonyos unionista, aki régóta mondogatja (egy speciális kontextusban, amit most nem idéznék fel), hogy a magyar politika alapvetően a filozófia és a biológia összecsapása -- és igaza van. Ami első ránézésre nagyon leegyszerűsítőnek tűnik, az a másodikra már elviselhető. 

Viseljen el az olvasó, megkérem, most egy csúnya mondatot, majd megmagyarázom: mulatságos igazolva látni a posztjaim utáni kommentekben is, hogy az "autentikus" hazai "konzervatívok" alapvető újra és újra beigazolódó alapreflexe, sőt ismertetőjegye, a biologizálás (homofóbia, szexizmus, etnicizmus, rasszizmus, kulturális esszencializmus, természetjog és természeti törvény, teremtettség), míg a fundamentalista "liberálisoké" az antinaturalista konstruktivizmus (szépen magyarul szólva), azaz minden természetes, természetesnek beállított, vagy akként érzékelhető minőség (születés és halál, genetika, közösség, egyenlőtlenség, hagyomány, erkölcs, szenvedély, Isten, emberi voltunk) társadalmasítása, kijavítása, és/vagy kiküszöbölése. Ez a lakmuszpapír (kb. a konstruktivizmusé, majdnem kb. az amorális "fejlődésé") elég megbízhatóan működik. (Polgári-liberális) konzervatívnak lenni annyi, mint nem elszíneződni, ami nagyon nehéz.

Kevésbé csúnyán a "konzervatívok" a természeti adottságok alapján építenék fel az ideális társadalmat (független attól, hogy a természeti adottságok valóban természetiek-e, pl. erős a gyanú, hogy a vallás[ok], a természeti törvény, a fehér faj felsőbbrendűsége pl. maguk is társadalmi konstrukciók). Velük szemben a "liberálisok" (valójában sokkal pontosabb a "radikális" jelző) a természeti (vagy ekként hivatkozott), óhatatlanul egyenlőtlenségeket rejtő adottságok kiküszöbölésére, de legalább társadalmi semlegesítésére (denaturalizálására) törekednek. Az egyik véglete egész embercsoportok elpusztítása "természeti" alapon, a másiké egész embercsoportok elpusztítása "társadalmi" alapon. Az egyik nem változtatna semmit az "öröklött renden", a másik teljesen átírná az öröklés természetes mechanizmusát szó szerint a génmanipulációig és a kibernetikáig. Az egyik szerint az emberek egyenlőtlennek születtek (és legfeljebb egy másik "természetes" alakulatban, a nemzetben -- K-Európában kulturális, vagy etnikai alapon, az angol-szász világban az alkotmányos, törvény előtti egyenlőségüknél fogva -- lelhetnek egymásra, ezért a nemzet és az alkotmány védelme akár fontosabb is lehet az emberi humánum egyetemes érdekénél). A másik szerint univerzálisan egyenlőnek születtünk, velünk született jogaink vannak, és ki kell küszöbölni azokat a gyakran természetinek és változtathatatlannak álcázott társadalmi mechanizmusokat (ilyen a nemzet, a biológiai nem társadalmi megszokottságai, a kapitalizmus által szentesített verseny stb.), amelyek egyenlőtlenségre kárhoztatnak minket -- magyarán ki kell bővíteni a jogok készletét, ameddig a szem ellát, vagy még annál is tovább.

A migránsügy ellentétes kezelése is erre a két végletre vezethető vissza, és bármelyik véglet nagyon nehezen viseli, ha elkezd dolgozni egy köztes értelem, amelyik nem sorolható be egyik véglet alá sem. A biologizáló nagyon nehezen viseli, ha a bejövő népek tagjainak emberi voltáról és a mienkével azonos vágyairól esik szó, a denaturalizáló liberális pedig ideges lesz, ha egy speciális kultúra, vallás érdekeit az emberiségével egy szintre emelnek. A polgári konzervatív mindkettővel szemben áll, és azt mondja, hogy mérlegelni kell, mit nyerünk és veszítünk a döntések skáláján. Kellemetlen lakótársa lehet az ilyen a szélsőséges politikai "igazságoknak", és se az egyik, se a másik nem szereti akkor sem, ha éppen egy adott kérdésben hasonló véleményre jutnak vele. Mindkét szélsőség tudja ugyanis, hogy a valódi konzervatív úgy modern, hogy benne áll egy (elképzelt) hagyományban,  úgy individualista, hogy elengedhetetlennek tartja ehhez a közösség sokféleségét (ezért az utóbbiak érdekében kész áldozatot hozni a személyes vágyak kiélésével szemben), és úgy hajlik akár a transzcendenciára is, hogy nem e világon akarja azt megvalósítani.

Kellemetlen lakótárs azonban akkor lenne tényleg, ha a tömegpolitika egy elhanyagolható demokratikus tapasztalatokkal és filozófia kultúrával rendelkező országban, mint a mienk, nem óhatatlanul a szélsőségek megvalósításából és leegyszerűsítésekből élne. Bár a két irányzat szélsőséges esetben olyan, amint leírtam (a logikájuk ez), de a liberális demokráciák működő intézményrendszerében nem jutnak el önmaguk teljes kiéléséig. Magyarországon sokkal inkább. Ilyen körülmények között a polgári-liberális konzervativizmusnak sokkal innovatívabbá kell válnia, hogy érvényesülni tudjon. Hogy éle legyen. De a legfontosabb tanulság: a liberális demokráciák működőképessége bizony kulturális kérdés. A kultúra (a mi kultúránk) nem érett meg rá, a Nyugaté meg túllépni látszik rajta. Az igazság a közbenső állapotban van.

A magyar miniszterelnök az európai szélsőjobb embere. Az európai szélsőjobb embereként nem szolgál se demokratikus, se magyar érdekeket. A tegnapi beszéde egyetlen összefüggő manipuláció a magyar valósággal szemben. A beszéde Magyarország további lecsúszását és erősödő kiszolgáltatottságát vetíti előre. Viktor Orbánnak mennie kell, ha Magyarország élni akar, és vele kell mennie a baloldali udvari ellenzéknek (MSZPDKLMP), amelynek léte hatalomban tartja. Viktor Orbánt és baloldali holdudvarát csak a magyar választók küldhetik el. Ideje van már a készülődésnek.

PKP -- polgárok, konzervatívok, és mások. Magyarok.