Ha a b. olvasó emlékszik az első Orbán-kormányra, egy elég erős pozitív világképre és mögöttes narratívára emlékezhet Szent Istvánnal és Széchenyivel, a polgári Magyarországgal, a keresztény állammal és az antikommunizmussal a középpontjában. Természetesen nem az az érdekes, hogy Orbán miben hitt akkoriban (vagy most), hanem, hogy milyen közös élményt kínált a szavazóknak. Ez a narratíva aztán szétesett a 2002-es országgyűlési választások közötti két hétben, amikor Orbán a negatív kampányra helyezte a hangsúlyt meglepetésében és kétségbeesésében. Ekkor született a hírhedt "A haza nem lehet ellenzékben!", és két-három másik, az ellenzéket a korábbiaknál is erőteljesebben megbélyegző, a maiaknál egyébként jóval antidemokratikusabb szlogen.
Az akkori narratíva mára elveszítette a pozitív és a negatív oldalának nagy részét is, a narratíva utóbbi, kritikai oldala az ellenzék összeesésével és az európai fejleményekkel párhuzamosan Brüsszelre és a migránsokra irányul, de ami a lényeg, a pozitív oldala a rezsicsökkentés demagógiáját követően csaknem teljesen kimerült. Általában azt lehet látni, hogy "Magyarország megvédésén" túl a Fidesznek nincs mondanivalója a társadalom számára, és főleg nincs olyan, ami egyszerre volna korszakalkotó (ami a kétharmadtól elvárható lenne, és amilyen reményekkel az első Orbán-kormány indult), és olyan, amely akár egy évezredes mítoszra támaszkodik, értelmezési keretet és indentitást ad, összeköti a múltat a jövővel. Ilyen narratíva már csak azért sincs, mert olyan politikai kormányzás (=egyszemélyi voluntarizmus) dominálja egy ideje a hazai politikumot, amelynek a jövőképe homályos, illetve nagyban függ az elérhető európai kompromisszumoktól.
Nem kell mondanom (illetve rengetegszer elmondtam már), hogy a baloldal eleve esélytelen, amíg nem hoz létre versenyképes mítoszt és narratívát a létezővel szemben, miközben ez a létező is alig létezik -- de persze a baloldal képtelen ilyesmire, nem is lesz belőle semmi még legalább tíz évig, amíg a szem ellát. Pedig egy modernizációs, szilárdan européer és nemzeti, szociálliberális narratívának meg volna itt az esélye, ha sikerülne kontextusba helyezni, de hát... , nem ragozom. Értelem kéne hozzá, akarat és tehetség. Kéne.
A narratívák alkonya mögött a voluntarizmus, a korrupció és Magyarország tétovasága tapintható ki. Most éppen kompország sem vagyunk, hanem egy irányvesztett, lyukas ladik, amelynek sorsa a legkevésbé függ a saját akaratától. Örvényről, süllyedésről nem érdemes beszélni, mert nem látjuk egyelőre a trendeket, és amíg Európában vagyunk, a saját erőnkön felül támaszkodhatunk a sikeresebb nemezetek húzóhatására. Örüljünk, hogy vannak nekünk. Adjunk hálát minden nap, ha lehet kérni.
