1000 leütés

A Blahán megint felálltak a színpadra azok, akik imádnak színpadra állni, és megint elmondták ugyanazokat a képtelenségeket, amelyeket egyenként ismételgetnek már 3-4 éve, és amelyek összesen rendre kudarchoz vezetnek. Most sem lesz másképp. Bokros "500 napja", Gyurcsány "ki, ha én nem" magán esztrádműsora, a PM "egy kicsit azért még elempé is vagyunk" unortodoxiája stb. a balos kínhalál biztos narratívái.

Kedves barátaim némelyike mégis eksztatikus hangulatba került, és már látják az új (a legújabb) köztársaság csillagát magasra ívelni. Tévednek és csalódni fognak. Szeretnék komplexebben érvelni annál, minthogy egyszerűen felidézem a számokat (a nevezetteknek összesen ha egyharmaduk van a biztos választók körében, ami legfeljebb egynegyed a mandátumokban, és az erőik összeadásával is csak úgy tudnának kimozdulni ebből a zárványból, ha olyan dinamizmust és olyan új arcokat tudnának felmutatni olyan stratégia implementációja mellett (mindez egyszerre), hogy az új vihart keltene a magyar politika színpadán. Nos, evidensen, erre ezekkel a showmanekkel sose fog sor kerülni. Makacsságuknál csak az önhittségük nagyobb, ami világosan mutatja a politikai tehetségtelenségüket). De nem a számokkal és az ismert kvalitásokkal akarok érvelni. 

Egy, a Jobbik bevonása nélkül nem lehet leváltani Orbánt. Miért? (Túl a számokon, miszerint a Jobbik akár ellenzékben marad, akár a Fidesszel kormányon, a baloldal semmiképpen nem élheti majd ki az 500 napos vágyait.) Tehát még ha bíznék is a Blaha +/- stábban (nem bízom), rossz a politikai stratégiájuk: 1. még mindig, a múltkori népszavazás után is úgy tesznek, mintha demokrácia lenne, és bárkit érdekelnének a közöttük lévő ideológiai meg programbeli különbségek, így aztán nem véletlen, hogy 2. úgy is tesznek, mintha a demokratikus/nem demokratikus törésvonal volna az irányító percepció a politikai kultúránkban, holott ezt már eleve feladat volna kivívni. A valós percepció ezzel szemben a nemzeti/nemzetidegeninternacionalistabrüsszelitakommunista törésvonal. A Blaha öregjei még felülírni sem tudják ezt, márpedig ez a Fidesz hatalmának biztosítéka, nemhogy győzni, sőt -- ahogy látszik -- a feladatot még értelmezni se tudják. Ezért nem állja meg a helyét a az újabb összefogósdival szembeni eksztázis: demokratikus szemlélettel operál ott, ahol ez a szemlélet eleve bizonyításra és alátámasztásra szorul (szerintem meg elavult is). Ezen a hiányon segítene a Jobbik bevonása, amellyel átugorható lenne a "demokratikus" narratíva, az egymástól távoli pártok taktikai-funkcionális összefogása könnyen válhatna nemzeti egységteremtővé Orbánnal szemben, azaz Orbán verhetővé válna a saját narratíváján belül vagy -- még jobb esetben -- egy új narratívával, amely aztán a kormányzás alapja is lehetne (de egyelőre nem ismerjük).

Az egésznek ráadásul azzal kéne kezdődnie, hogy a balos csapat a hátralévő 500 napban megpróbálná, milyen rendszerellenzékként viselkedni, mert ha ez menne (nem fog), akkor pusztán ettől választásra érdemesekké válnának. Nem lehet tehetségessé válni a surranópályán, miközben a versenyben kiábrándítóan tehetségtelenek. És ennek kapcsán a kérdés természetesen úgy is felvetődik, miért lenne érdeke a Jobbiknak összeszűrni velük a levet, ha mindenki közben a saját pecsenyéjét sütögeti közöttük: Bokros félszázalékos pártja egy koalíció tagjaként szeretne bejutni a parlamentbe (ami minimum politikai "közgazdaságtani" ízléstelenség, mert hozzáadott értéke nincs), a PM dettó, a szocik és a DK pedig könnyen kieshetnek, ha a sok apró párt részvétele a koalícióban megemeli a bejutási küszöbüket. Már ezt a konfliktust sem fogják tudni feloldani, nemhogy stratégiai értelemben összeszedetten fellépni.

A Jobbik vesztenivalója viszont elég tetemes, hiszen a baloldallal összefogva a képviselői egyenként és összességükben is számíthatnak a Fidesz bosszújára, így a végén odajuthatnak, hogy "a balos, nemzetáruló csőcselék és a bűnözők koalíciójának" tagjaiként fognak elsüllyedni. Szóval, ezt át kéne gondolni, emberek. Ettől kezdve meg vége az egésznek, ugyebár. (A szerző ez alkalommal eltekintett a Fideszre és a Jobbikra gyakorolt közvetlen orosz befolyás "versenytorzító" hatásának latolgatásától.)

Van az emberi szükségleteknek egy elmélete, a rövid felépítése itt az ábrán, vannak ennek kritikái, de semmi komoly, ezért ezt veszem alapul az orbánizmus működésének leírásához. A lényeg -- nem is nagyon fogom ragozni --, hogy Orbán politikai üzenetei pontosan rezonálnak az alacsonyabb szintű (primitívebb, alapvetőbb, de persze mindannyiunkban élő emberi) szükségletekre.

A rezsicsökkentés a legalapvetőbb testi szükségletekre reagált, de egyébként Orbán nem annyira foglalkozik ezzel a szinttel, mert a teljes depriváltságban, ahol ezek a szükségletek kielégítetlenül maradnak, az ember nem szavaz, nem politizál. Az orbánizmus a következő négy szintre fókuszál. A biztonság kapcsán nyújtja a mindennapi bűnözéssel, multikkal (a kapitalista versennyel), a migránsokkal és a "Brüsszellel" (zusammen az "idegenekkel") szembeni biztonságot, miközben ezeket a folyamatos fenyegetés keltésével fel is nagyítja, hogy ennek a szintnek az "élménye" annál erősebben rögzüljön. A valahova tartozás a család és a családi értékek hangsúlyozásával (ideértve pl. a homoszexualitás-ellenességet is átjárással a korábbi szintre), az egyébként is viszonylag zárt falusi közösségekkel, a nemzethez és a hozzá (Orbánhoz) való tartozással valósul meg. Az elismerést a magyarság nagyságán és a kormánya "sikereiben" való szimbolikus részvételen keresztül tudja nyújtani, lásd az ünnepek kapcsán felerősödő irracionális nemzetmítoszokat, az futball-válogatott, vagy az olimpiai csapat (rész)sikereinek menedzselését, érintkezéssel a korábbi -- az összetartozási -- szinthez. A kognitív szükségleteket pedig a propaganda és a fideszes narratíva adja, mintegy koronájaként az eddigi összes üzenetnek.

Koronájaként, mert Orbán csak nagyon szőrmentén foglalkozik az ezeknél magasabb szükségleti szintekkel: a rend és neohortyhsta esztétikai világban rejlő lehetőségek többnyire éppen csak megihlették -- ezek is csak egyfelől az Alaptörvény sajátos esztétikumán, másfelől az építészeten keresztül -, és főleg nem érdekli az egyes emberek önkiteljesítése, illetve ezek feltételeinek megteremtése. Röviden, éppen az nem érdekli, ami az embert magasabb rendű alkotó lénnyé teszik, és a nemzet versenyképességének alapját jelenthetnék.

Orbán az emberi szükségleteket manipulálja, a rájuk jellemző veszélyeket felnagyítja félelemkeltéssel, ellenségek felidézésével, az elért (gyakran fiktív) eredményeket pedig világra szóló sikerként tálalja, hogy -- amint említettem -- ezekre terelje a kritikus tömeg fókuszát. Amit ezzel a cikkel jelezni akarok, hogy az ide citált Maslow-piramist (lásd az ábrát), másképp is lehetne üzemeltetni, mint ahogy ő teszi, csak egyet nem lehet: figyelmen kívül hagyni az emberi szükségletek komplex rendszerét, amelynek a politika a legerősebb "beszállítója". Akárki akar győzni ellene akármilyen felállásban, a piramist meg kell töltenie a maga módján.

Az ellenzéki pártok Jobbikat is ideértő összefogásának két akadálya van: az ellenfél (Orbán) racionalitásába vetett bizalom és saját maguk felértékelése.

Nem akarom hosszan boncolni az előbbit: aki az utóbbi hónapok és évek történései után nem látja világosan, hogy Orbán bármilyen irracionális cselekvéssorra képes (hiszen már ebben van), és semmi sem gátolja az ország rombolásában a saját hatalma és személye megmentése érdekében, illetve aki azt feltételezi, hogy Orbán tekintettel van bárkire és bármire, ha az szembemegy a saját céljaival, az vak és szélsőségesen naiv. Orbánnak nincs kiútja a maga kreálta helyzetből, csak az előremenekülés, ezért mindenre képes, hogy megakadályozza az ellenzék győzelmét bármilyen populáris akcióban (ideértve most az országgyűlési választásokat is). Ennek a helyzetnek a tudomásul vétele alapvető a további ellenzéki stratégia szempontjából. Lefordítva: aki demokráciát játszik a mai helyzetben, az csak veszíteni fog. Aki azt hiszi, nyerhet azzal bármit, ha ma Orbánnal lopva vagy nyíltan kiegyezik, az óriásit téved: ha nem ma, akkor holnap, de ő is a szemétdombon végzi.

Ami az utóbbit -- az ellenzéki pártok -- önfelértékelését illeti. Az előbbiekből következően az ellenzék célja egyetlen koncentrált feladatra szűkült: Orbán leváltására. Aki ilyen körülmények között bármilyen szakpolitikai, ideológiai, történeti, személyi fenntartások miatt nem hajlandó a másikkal szót érteni, az automatikusan Orbán szövetségesévé válik, és egyszersmind bűnrészessé a további rombolásban. Az ellenzéki pártok a mai helyzetben megszűntek önálló értékkel bíró politikai tényezőknek lenni: inkább úgy kell felfogni őket, mint egy széthasadt egész önmagukban életképtelen darabjait, amelyeknek az a feladatuk, hogy újra egymásra találjanak (hangsúlyozom, a Jobbiktól a DK-ig és az MSZP-ig), és beteljesítsék a küldetésüket -- Orbán leváltását. Ezért ennek az ellenzéki reintegrációnak nem is szabad mással foglalkozni: se szakpolitikákkal, se ideológiával, se jövőképpel, se nota bene az országgal. Egyetlen dologgal kell foglalkozniuk: Orbán az leváltásában való funkcionális megegyezéssel, illetve az erre vonatkozó politikai stratégia végigvitelével (ideértve néhány alapvetés kommunikálását: a közjó iránti elkötelezettséget, a korrupció letörését, a nemzeti autonómia megőrzését és szabadságjogok helyreállítását), a végén egy új parlament és egy ideiglenes, korlátozott mandátumú kormány felállításával.

Az egyetlen választási jelszavuk a "Vagy mi, vagy Orbán", vagy "A nemzet szemben Orbánnal", vagy valami hasonló legyen. Ha ezt el tudják érni, azzal megőrzik önmaguk vélt vagy valós értékeit a jövőre, nem kell senkinek "megalkudnia" a másikkal, hiszen világossá tették, hogy másfél évre zárójelbe teszik önmagukat, és egyetlen célra koncentrálnak csak. Mondanom sem kell, mindez azért is megéri, mert az ellenzék minden pártja kedvezőbb hatalmi helyzetbe kerül a mostaninál a választási győzelmük esetén. (Pl. a Jobbik csak ebben a koalícióban kerülhet kormányra, a Fidesz győzelme esetén legfeljebb ötödik kerék lehetne. Ezért az ellenzék célja olyan helyzet kialakítása, amelyben a Fidesz elég erős marad ahhoz, hogy egyedül is nyerjen, ha nem fognak mindannyian össze ellene -- azaz a mai helyzet ideális a funkcionális kiegyezéshez.)

Röviden: az ellenzéki pártoknak el kell felejteniük a saját identitásukat, egységes új identitást kell ölteniük erre az átmeneti időszakra, aminek egyetlen vonása az antiorbánizmus. Nem kérek semmilyen pozitív programot, egyet kérek, követelek: Orbán leváltását. Ez legyen az új nemzeti kiegyezés alapja, ami megszülheti a Fideszen belüli hatalmi vákuumot is, hogy visszatérhessünk egy működő ország lehetőségéhez.

Az egyetlen feladata, amiért az ellenzéket tartjuk: Orbán leváltása. Demokráciában is, de ma különösen. Ezzel szemben nagyon nem érdekel a középszerű vezetőinek agymenése a magyar társadalom előtt álló teendőkről, nem érdekelnek az ostoba programjaik, a másik illetése olyan nevekkel, amelyek jelentéséről a saját műveletlenségük okán fogalmuk sincs, nem érdekel Juhász Péter magánélete és Szél Bernadett korlátolt véleménye Gyurcsányról, nem érdekel a nímand Molnár Gyula, nem érdekel az Együtt huszadik fellángolása Szigetvári önmegvalósítása érdekében, nem vagyok kíváncsi Vona kutyáira és az iszlámról alkotott ignoráns véleményére, sírhatnékom van, ha Gyurcsány megszólal, és kiszaladnék a világból, amikor meglátom Karácsony Gergely civilizáltan bealudt fejét. Egyikkel sem kötnék barátságot, egyiket se engedném be a házamba, és egyikkel se szeretnék egy perccel tovább beszélgetni olyan témákról, amelyek nem szorosan véve az ellenzék vezetőinek kötelességeiről szólnak. És mint említettem, egyetlen ilyen kötelesség van: az országot tönkretevő Orbán Viktor leváltása. Végül tehát: a legkevésbé se vagyok kíváncsi arra, hogyan viszonyulnak Orbánhoz. Orbánhoz egyetlen viszonyulás lehet: a leváltásának megszervezése.

Nem akarok azonosulni velük semmilyen értelemben, csak és kizárólag a feladatuk elvégzését kérem számon rajtuk, mint a villanyszerelőn és benzinkutason. Ám ezek az emberek mindennel foglalkoznak, csak azzal nem, ami a feladatuk. A feladatuk nem a szónoklás a médiában, a pulpituson, a konferenciákon. A feladatuk nem a másik gyalázása. A feladatuk nem a pótcselekvés, a jelenlét a semmi közepén. A feladatuk nem a fontoskodás, az öntetszelgés, és lúzer pártjaik kiválthatatlanságának bizonygatása. Egyetlen feladatuk van, ami az előbbieket -- ha szükség van ezekre -- értelemmel ruházza fel: ez az egyetlen feladatuk és annak az eredménye érdekel -- hogy ti. Orbán az Ecuador felé tartó repülőn ül a sleppjével együtt, és sose látjuk viszont. Ehhez az említett és a nem említett ellenzéki léhűtőknek le kéne ülni kettesben, hármasban, ötösben, nem a nyilvánosságban hőbörögni, megállapodni akár, hogy utálják egymást, de ennek ellenére kidolgozni egy politikai stratégiát, olyat, ami a gátlástalan hatalombitorlóval szemben, (politikai) háborús viszonyok között is elhozza a kívánt eredményt, és amelyben egyedül megmutatkozhatna, hogy az ellenzék vezetői nem azok a hasznavehetetlen, szánalmas figurák, akiknek az eddigiek alapján joggal hiheti őket bárki (már akinek nem ez az akol meleg magyar politikai élet a közéleti mércéje).

Az ellenzék egy vicc, és mivel a meghatározó feladatát nem teljesíti, nem is tekinthető létezőnek. A Kutyapárt hozzájuk képest egy vér komoly, perspektivikus force.

A kvóta-népszavazás története egyetlen cinikus tömegmanipuláció, ami láthatóan nem érdekli a morális dilemmáit már rég maga mögött hagyó kormánypárti véleményformálókat, sőt a választók egy részét sem. Persze éppen ezeknek a dilemmáknak a felülírását szolgálja a közéleti hisztériák gyártása: háborúban csak ellenség van, a "jók" úgy is lehetnek jók, hogy megszűnnek "embernek" lenni. Ez a csapda, ha már valaki belemászott, viszont nem nagyon ereszt: a támadóknak szükségük van a háborús hisztériára, hogy folyamatosan igazolni tudják a fokozódó elzüllésüket, a hisztéria narratívává, majd identitásképzővé válik. Ebben a folyamatban tartunk valahol, egyelőre nem tudjuk, hol, de úgy látom, a kormányzati propaganda kész bármeddig elmenni ennek az ördögi körnek a tágításában.

A népszavazás utóélete azonban még érdekesebb a folyamatánál. A cinikus tömegmanipuláció -- ha addig nem -- biztosan nyilvánvalóvá vált azzal, ahogy a magyar állam órási közpénzen, az ellenkező véleményeknek nemhogy egyenlő teret nem adva, de szabályosan nemzetietlennek nyilvánítva azokat beleállt a kampányba. Tudjuk, a népszavazás, amely Orbán agyszüleménye volt, a manipulatív kérdésfeltevés ellenére érvénytelen lett. Normálisan egy népszavazást ilyenkor ad acta szoktak tenni, kész, ennyi volt. Népszavazásoknak nem lehet más olvasatuk, mint az érvényességük, az eredményességük vagy éppen az érvénytelenségük. De nem, nálunk már a szavazás éjszakáján kiderült, amire már napokkal előtte megkezdődött a közvélemény felkészítése, hogy aki nem megy el, "az átadja a döntést azoknak, akik elmennek", amiből -- fideszes logikával -- egyenesen következett, hogy a népszavazást 98%-kal a NEM-ek nyerték, illetve következett belőle az, hogy valamit tenni kell, amit a szavazók eredménynek tudhatnak be: innen a semmire sem kötelező, értelmetlen alaptörvény-módosítás. Ez azonban csak egy kényszerűen debil kifutása volt a történetnek a szavazók kielégítésére, de nem a tényleges eredménye.

A tényleges eredmény Orbán számára a teljesen abszurd "Új Egység", amelynek bedobása nyomán a hadvezér nem kevesebbet kezdett el pedzegetni, minthogy -- a birodalmi Brüsszellel szemben -- nemzeti egység jött létre a pártok (értsd: a képviseleti rendszer) felett (3,3 millió emberrel, ami viccesnek hangozhat, de hát tudjuk, a többiek átadták a döntés jogát, magyarán a 98% az egész nemzetet reprezentálja), az udvarhű Fricz Tamás pedig már el is kezdte ezt aprópénzre váltani azzal, hogy a szerinte túl "merev" négyévenkénti választási rendszert kicsit meg kellene buherálni, alkalmasint a négyévenkénti választásoknak az "Új Egység" szelleméhez méltó felülírásával. Elvégre, minek választással pepecselni, amikor immár mindenki egyetért a legfontosabb -- azaz a nemzeti létünk esszenciáját jelentő -- sorskérdésben, a migránsok kívül tartásában, amelyhez képest nemcsak minden más eltörpül, de nincs is. Még pontosabban, aki szerint van, az nemzetellenes, amely felfogást az is indokolja, hogy a nemzeti egységünknek konkrét ellensége is van: Brüsszel. Azaz -- ha a szavak szintjén is egyelőre --, de háborúban állunk, és a háborúban széthúzni hazaárulás.

Ismét egy Orbánra jellemzően militáns narratívával állunk szemben, csakhogy ez momentán a hazug issue körüli hazug kampányból és érvénytelen népszavazásból eredeztetett hamis nemzeti egység érvével nem egyebet támad, mint egy, a képviseleti demokrácia maradékát, kettő, az európai státusunkat, három, a nemzetközi konfliktusok kooperatív rendezésének igényét. És az egészben az a legcsodálatosabb, hogy az állampolgárok többsége le fogja nyelni az egészet, mert lehet, hogy a többségük nem ment el a népszavasára, de nem fog kiállni a demokrácia, Európa és a béke mellett sem. Nem tudják, már nem emlékeznek rá, mit veszítenek.

Természetesen egy mentsvárunk azért van: hogy valójában nincs nemzeti egység Magyarországon: sem új, sem régi. Orbán nem képes és nem fog ebből a népből akkor sem egységes támadó alakulatot faragni, ha a muszka és a jenkik egyszerre vonulnak ellenünk. Ezen a lehetőségen már túl van. Ahhoz túl jól sikerült egymásnak ugrasztania minket, hogy vele, Bayerral, Rogánnal, Mészáros Lőrinccel, az ellopott százmilliárdok terhével és a versenyképtelen, keserű országgal legyen visszaút. Ma a felégetett föld stratégiáját látjuk érvényesülni magunk körül. A szomorú tény, hogy az ellenségünk már önmagunk, a magunk földjét égetjük, magunkat irtjuk. Erre tudta Orbán rávenni ezt az országot a történelme kivételes fejlődési lehetőségei közepette is. Lehetnek még illúzióink önmagunkról?

Európa keresztény gyökereit félti ma Magyarországon minden maffiózó, tényleg lassan már csak egy pisztollyal a mellényzsebükben tűnhetnének még keresztényibbnek. Kérdezem így: vajon mi az ördög az, ami a Fidesz-Magyarországban keresztény. De meg fordíthatom: mi a kereszténység, ha ezek veszik a pajzsukra?

Szerencsére nyilvánvalóan nem kell teológiai vagy egzegetikai mélységekbe rándulnunk, ha a magyar politikai kereszténység definícióját keressük, elég az enyves kezeket nézni és mint a csiga nyálát követnünk a kézfogások útját. A magyar politikai kereszténységben az Út, az Igazság és az Élet a megszámolt és megnyálazott pénz útja és igazsága, valamint a mások életének tönkretétele.

A kereszténység (egyfelől a hit, másfelől a hagyomány és intézményei, harmadsorban az etika, negyedsorban pedig a keresztény magas és népi műveltség) olyan távol állnak az Orbán-rezsim és korifeusainak (inc. KDNP) lelkétől és gyakorlatától, amilyen távol csak lehet. Aki velük összeszűri a levet és kereszténynek mondja magát, tartozik egy alapos önvizsgálattal, ha klerikus, ha laikus.

Még egy népszerű tévhit: hogy a kereszténység és a nacionalizmus közös nevezőn lehetnek valahol. Nem, a végtelenben sem. Lehet valaki nacionalista és lehet valaki keresztény, és tudhatja valaki ezeket összeegyeztetni, nem zárom ki. De egyik sem következik a másikból, pláne nem erősítik automatikusan egymást, és még kevésbé mutatnak egy egységes erkölcsi világra. Hiába hazudják a maffiózók.

ÉS egyébként, ha európai gyökerekről beszélünk általában, amelyek között a kereszténység csak egy erős gyökér a több között, az európaiság lényege mégiscsak mindenkor a tradíciók közötti (konfliktusos) párbeszéd volt: műveltséggel vagy fegyverekkel. Európa agonisztikus (küzdelmes) múltja az egymás által korlátozott, de közben egymásra ható tradícióké. Amelyek között egy vékony ér az őrült demagógoknak is jut az emlékezetben. 

A nyugati civilizációban, ahova hazánk -- legalább a törekvéseiben, de ezer éves politikájának nagyobb részében is -- eddig biztosan tartozott, a liberális demokrácia választásának nincs reális alternatívája. A liberális demokrácia néha ügyetlenül, de a legjobb eséllyel egyezteti össze a többségi akaratot a kisebbségi és polgári jogvédelemmel, valamint a -- kapitalizmus révén -- a hatékony értékteremtéssel. Ennél még a legmegátalkodottabb nyugati konzervatívok szerint se találtak ki jobb rendszert -- rosszabbat viszont, amelyekből néhányat meg is valósítottak az utóbbi száz évben -- annál inkább.

A konzervatívok nemcsak azért tartják védendőnek a liberális demokráciát, mert benne valósul meg a legnagyobb eséllyel az emberi tökéletesedés lehetősége, és ehhez az ember (Isten és törvény előtti) szabadsága (döntése) adja az alapot, magyarán adott mindenki személyre lebontott felelőssége, hanem mert aki konzervatív módon akar élni, bármit jelentsen ez, annak ebben van meg a legnagyobb lehetősége erre. De! A konzervativizmus ugyanakkor a modernség politikai gyakorlata, ezért a konzervatív politikától egyik konzervatív sem várhatja joggal, hogy úgy élhessen benne, hogy ennek érdekében közösségileg is vissza kelljen fordítani az idő keretét mai szemmel teljesen intoleráns erkölcsi és értékrendek felé. A konzervativizmus mindig az adott kor kontextusában értelmezendő, ezért nincs átfogó ideológiája sem, és ezért lehet, hogy a legjobb megközelítése mindig a progresszivizmus kritikája. Mivel azonban -- és ez a lényeg -- Magyarország sok tekintetben premodern (etnicista, vezérelvű, antiindividualista, antikapitalista, intoleráns, xenofób) politikai alapokon nyugszik, a mai "jobboldala" által vallott "konzervativizmus" ugyan keltheti azt a látszatot a szemlélőben, hogy ez az autentikus magyar konzervativizmus, mégis mindössze annyiban az, amennyiben másfelől elismerjük, hogy premodern ország vagyunk és ezt jónak tartjuk. Ez viszont már nem konzervativizmus, hanem imbecilitás, retardáció -- leginkább pedig egy ügyes politikai haramiaosztály közgondolkodás feletti uralmának biztos jele. A mai so genannt jobboldalon a premodernség posztmodernizációja zajlik, és ezt mi, konzervatívok, joggal tartjuk nemcsak ízléstelennek, de nemzetellenesnek is, mert éppen csak a lényegi (modern) készségekkel nem ruházza fel a társadalmunkat.

Javaslom tehát a konzervatívoknak, ne csak bátran vállalják a liberális demokrácia eszméjét, hanem védjék is azt a maguk erejével -- ha modern konzervatívként akarnak élni. A premodern hagyomány dominanciája a nyugatias (liberális, polgári) konzervativizmust nagyon helyesen a modernizációs oldallal rokonítja Magyarországon, de közben igyekszik összemosni a hazai baloldali liberalizmussal. A konzervativizmus azonban kontextuális modernizációs, azaz az ismert valóságból indul ki, ezt tekinti problémának és feladatnak. A konzervativizmus számára vezéralakja, Széchenyi óta, Magyarország feladat, nem rózsaágyás és matyóhímzés, ugyanakkor Magyarország a feladat, nem pedig a progresszivista ideológiák átültetése Magyarországra, ahogy a megboldogult balliberális rendszerváltó hagyomány tudta, merte és tenni akarta. A modernizációs igény és a baloldali liberalizmus messze nem szinonim fogalmak, és ezt tudni, ha nem tudták volna, felszabadítóan hathat a konzervatívokra a liberális demokrácia vállalásával kapcsolatban.

Röviden tehát a modern konzervatívok számára a liberális demokrácia megvédendő politikai alapja a nemzetnek. "Nemzetvédelem" és a liberális demokrácia kéz a kézben járnak. És bármik legyenek ezek hibái, ahogy a kapitalizmus gyakorlatáé is, egyiket sem azzal orvosoljuk, hogy kiöntjük őket a fürdővízzel együtt egy premodern (valójában azonban radikális, szélsőjobbos) eszme nevében. A liberális demokrácián viszont épp elég javítani való van, hála progresszivista ellenfeleink munkálkodásának.

Lássuk be: Orbán nem nyerhet a Nyugattal és a liberális demokráciákkal szemben, nemhogy Orbán nem, de Putyin sem. Ennek semmi realitása, mégis az érvénytelen népszavazás bajnoka úgy elgaloppírozta magát -- egyszerre Nyugat-ellenességben és kormányzóképtelenségben --, hogy nem tud visszafordulni már a zsákutcában. A Nyugat-ellenesség és a kormányzóképtelenség kettős terhe egyre rombolja az ország versenyképességét, amit az érvénytelen népszavazás bajnoka csak azzal tudhat átmenetileg feledtetni, hogy tovább és tovább fokozza az irracionális agressziót a saját népe ellen. Behunyt szemmel reméli, hogy közben megnyílik egy kiút, amelyen keresztül konszolidálhatja az uralmát. Ilyen kiút azonban nem fog nyílni, mert a világ nem fog visszalépni arra a globalizációs és civilizációs szintre, amit Orbán remél, ezért nem lehetséges kompromisszum sem vele.

Orbán népszédítő programja már a 19. század végén a szavatosságát vesztette, ami a nemzetállami ellenforradalmakat illeti, a 20. század első felében pedig a felújítására irányuló törekvések kétszer is lángba borították a világot. Putyin és Orbán a versenyképtelen országok vezéreinek titkos irigykedését és nyílt bosszúvágyát képviselik a pénzügyi válságból rosszul kilábaló nyugati civilizációval szemben, amelyet meglepetten és felkészületlenül ért a végek kulturális ellenforradalma. De most tanul belőle a végek integrációjának fontosságát, saját középosztálya megbecsülését és a liberális demokrácia kultúrájának kötelező erősítését illetően.

A problémánk nem a Nyugat túlélése, hanem a hazai társadalom pacifikálásának lehetősége. Orbán a zsákutcában roppant veszélyessé válhat a társadalmunkra, ha nem hajlandó előbb-utóbb belátni a mérhetetlen tévedéseit, márpedig ő nem olyan, aki be fogja. Az a tény, hogy nincs kiútja abból a helyzetből, amelybe az említett Nyugat-ellenességgel és kormányzóképtelenséggel juttatta magát, és ennek következtében egyre irracionálisabb döntési helyzetekben kényszerül, rossz véget sejtet -- ami alatt leginkább egy hivatalos Nyugat-ellenes fordulatot értek. (Nincs kétségem afelől, hogy ma még csak egy Eurázsiai Uniót szeretne -- nyilván nem a saját ötlete --, de amint kiderül, hogy ennek nincs realitása, nehéz lesz máshova lépnie, mint az EU-ból kifelé. Eurázsiai Unió persze lehetséges, de jóval később, mint ahogy az EU regenerálódik. Orbán itt nagyon elvéti a politikai dinamikát.) Ez olyan szenvedést zúdítana az országra és megvezetett szerencsétlen népére, amelyet nem akarok itt ecsetelni. A legnagyobb kockázatunk tehát momentán egy hegemón politikus, akinek nincs pozitív exit stratégiája a maga kreálta válságból. Ezzel a politikussal valamit kezdeni kell a közjó érdekében.

A magyar nacionalizmus a társadalom legalább 85%-ára van hatással. Ez a legerősebb fegyvere az országban a "jobboldalnak", ennek van a legnagyobb mozgósító ereje, ez képes a leginkább szenvedélyekkel helyettesíteni az értelmet a politikai cselekvésben, amire a kormányzatnak a képességei és eredményei miatt nagyon is szüksége van. Ehhez képest a mai népszavazáson a fenyegetettség és a gyűlölet kettős szorításában csak az 50%-os érvényességi küszöbre sikerült a részvételt felnyomni, ami azt jelenti, hogy legfeljebb az összes szavazó felét érdekelheti annak kifejezése, aminek a legnagyobb értéket tulajdonítjuk a közösség szempontjából. (A ma reggeli adatok alapján megkockáztatom, nem lesz meg az érvényesség sem.)

Még érdekesebb ennél, hogy mindezt egy minimum 20, de inkább 30 milliárdos kampány és a külföldi magyarok voksolásának választási csalással felérő megnehezítése után, "kedvező" külpolitikai helyzetben sikerült elérni, amikor a migráció objektív problémákat jelent Magyarországon és az Unióban is, és meggyengültek a centrista pártok. Magyarul, a politikai mozgósítás maximumát érte el Orbán -- és az elért eredmény kapcsán csak csalódott lehet. Röviden, a nacionalista jobboldal - Fidesz és Jobbik -- elérte a teljesítőképessége határát, a propagandája már visszaüt rá, minden egyes megszólalásával csak ront a helyzetén.

Orbán kudarcot vallott, és már el is kezdődött ennek retorikai semlegesítése. Elvált, hogy van magyar nacionalizmus, a magyar nacionalizmus továbbra is erős, de a Fidesz-Jobbik-nacionalizmus már nem fedi és nem fogja át ezt. Sok ember a nacionalizmusnak és nemzeti érzelemnek más irányt szeretne szabni, mint az arrogáns, korrupt, megosztó, versenyképtelen Fidesz-rezsimé, olyan irányt, amelyik konstruktívabb és jóval eredményesebben képviseli a nemzet valós érdekeit. Orbán erre láthatóan képtelen.

Orbán kudarca szemmel látható már a szavazók olyan kritikus tömege számára, amely adott esetben kiszoríthatja a Fideszt a hatalomból. Orbán már egyszerre a Fidesz ballasztja és motorja, és pontosan abba a pozícióba küzdötte le magát, mint Gyurcsány a maga kisebb homokozójában.

A népszavazást Orbán vereségeként fogják értékelni Moszkvában is, ahol az országunkkal kapcsolatos lényegesebb döntések az utóbbi években születtek. Moszkvában könnyen odajuthatnak, hogy Orbán már csak a Jobbikkal szövetségben lehet elég biztos képviselője a Kreml érdekeinek, ezért lehet arra esély, hogy a következő hónapokban megkezdődik Orbán és Vona közeledése, a két párt kiegyezése Moszkva gyámsága alatt. Ezt -- teljhatalmának elvesztését -- Orbán csak a Merkellel és Junckerral való kiegyezés árán akadályozhatja meg, ami viszont nagyon függ attól -- amit nem tudunk --, hogy Putyin mennyire erősen fogja Orbánt, és az utóbbinak lehet-e egyáltalán esélye ilyen visszahátrálásra a Nyugat felé.

Egy biztos: Orbán hatalomban akar maradni. A hátországa és szavazóbázisa azonban megreccsent, a közvetlen beosztottjai is világosan érzékelhetik ezt, ami új fejlemények kiindulópontja lehet. (Nem véletlen, hogy Orbán ma reggel -- hirtelen -- már világosan beszélt a népszavazás közjogi következményeiről érvénytelenség esetén is, ami nem utolsó sorban a parlamenti frakció tesztje lesz Orbán-hűségből.) A történelem (egyébként jellemző) fintora, hogy ez éppen a vezér által kezdeményezett népszavazás kapcsán történik, amely arra volt hivatott, hogy tovább erősítse a pozícióját Európában -- ehelyett meggyengítette Magyarországon.

Nagy baj, hogy a nacionalizmus a legnagyobb politikai erő idehaza. Még nagyobb baj, hogy ez egy etnikai típusú nacionalizmus, azaz a vélt (senki által nem definiált, ideologikus) "igazi" magyarság megőrzését tartja az ország legfőbb erejének, érdemtől, tényektől, a világ alakulásától függetlenül. Kellő romantikus pátosszal előadva ez embermilliókkal tudja elhitetni magáról, hogy a fennmaradásunk és a boldogságunk záloga. Pedig a sírásója. A magyar nemzet integritása és fennmaradása (ami azt az eleve eltúlzott veszélyt idézi fel, mintha el is pusztulhatna) teljesen hibás alapokon nyugszik már kétszáz éve, mióta magyar nacionalizmus egyáltalán van, és ebben bűnösek a nagyjaink, még Széchenyi is, de leginkább Kölcsey, Vörösmarty stb. a maguk "kozmikus nemzethalál" víziójával. Mégis a nyilvánvaló hibát azok követték el, akik a reformkori nacionalizmust szembefordították a liberalizmussal, a nyugati civilizációval és bármiféle érdemelvűséggel, ami a kapitalizmus intézményrendszerén keresztül az országot szolgálta. Trianon óta pedig végképp bekerült a "jobboldali" kánonba, hogy magyarnak lenni önmagában is érdem, és ennek elismerésével tartozik minden szomszédos és távoli nép akkor is, ha egyébként semmi okuk nem volna  rá.

De van még egy sokkal nagyobb baj: hogy ez a nacionalizmus a múltra és azon belül valamiféle igazságtételre irányul (olyan "bűnökkel" szemben, amiket állítólag ellenünk követtek el a Mindenkik). A magyarok a folyamatos sértettség állapotában sorvasztják magukat, ahelyett -- hogyha már ilyen erejű -- a nacionalizmusuknak produktív formát adnának és a jövő felé fordítanák. Ez a sértett nacionalizmus egy az átlagnál aljasabb politikai csoport markába kerülve aztán jelentősen rontja az ország versenyképességét, életlehetőségeit, a magyarok boldogulását és boldogságát. Ma ott tartunk, hogy magyarnak lenni csak a magyarok (jelentős része) szerint érdem, valójában pedig már nem is lehetőség: aki e nemzet tagjának születik, az egyre nagyobb hátrányból indul neki az életnek. Nézzük meg a legújabb versenyképességi adatokat, menjünk végig a magyar utcákon (ne azon az egy-kettőn minden városban, amit az állami kéz súlyos korrupcióval tett rendbe), kukkantsunk be egy magyar iskolába, egy átlagos magyar vállalat kerítései mögé stb. Magyarnak lenni, ahogy a mai nacionalisták elvárják, teljességgel irracionális: téves alapokon téves elvekkel hibás célokért való küzdelem.

Egy nappal egy borzasztóan kártékony népszavazási kampány vége előtt, ami kihozta a kormányzati érdekekből a legaljasabbat, a véleményformálókból a legrosszabbat, az emberekből pedig félelmeket, bosszúvágyat, a hozzá nem értéssel keveredő agressziót, újabb választóvonalat húztunk -- az eredménytől függetlenül -- a civilizáció (a polgári viselkedés univerzuma) és magunk közé. A kormány és a liberális demokráciák aláásásában vele együtt dolgozó balos véleményformálók, konferencia-celebek és a szimpla műveletlenek nem fogják fel, hogy a középosztályok boldogulására, a kereskedésre és a kapitalizmusra jellemző kultúrára és erkölcsi erényekre épülő Nyugatnál csak rosszabb világot, esetekben sokkal rosszabb világot lehet teremteni, és ennek semmi köze a panglossizmushoz, ez szociológiai tény. Összekeverik az (érthető) sikertelenségünket ebben a rendszerben a rendszer érdemtelenségével, ami tévedés körülbelül a legsúlyosabb, amit értelmiségi elkövethet. Nálunk ez a tévedés a mérce, az axióma, minden egyebet ezzel szemben kell tudni igazolni. Óriási szellemi káoszban élünk.

A Nyugat köszöni, jól van. Ugyanúgy meg fogja találni a kiutat a jelenlegi borúsabb időszakából, mint eddig mindig -- csak az nem mindegy, mennyire mély válság árán. Putyin, Orbán stb. ezt a válságot igyekeznek mélyíteni, ha már az országaik sikerességét nem tudják támogatni, miközben folyamatosan hazudoznak, építik a párhuzamos világukat és erősítik a relativizmust, ami az egyszerűbb emberek elbizonytalanítja, félelemmel tölti el, és a (látszólag) erős kézhez hajtja. Nincs ebben semmi unortodox, semmi politikai zseni, ez csak a tömegdemokráciák fasizmusa. Tegnap, amikor Frankfurtból Bécs felé egy B-777-esen ötven percem volt a gondolkodásra, amit megkezdtem már az üzletemberek és a turisták szokásos péntek esti reptéri zsinatolásában, és a tűnődés közben körül-körülnéztem, egy valami volt világos: aki tanul és képzi magát, az boldogul, ha csak annyira is, hogy közlekedjen, értéket állítson elő más emberek számára, meg tudjon enni a reptéren egy vacsorát, civilizáltan öltözködjön és beszéljen a másik emberrel, becsukja a laptoját, amikor felszáll a gép, és ne legyen büdös a nap végén sem. Aki meg ezt -- a kikupálódást -- nem hagyja a népének, az hazaáruló. Nincs ebben semmi vakszerencse, összeesküvés, "vagyoni egyenlőtlenség", burzsoá elitizmus, kronizmus. Ez az élet, ami mindenkinek elérhető a nyugati logika alapján, Magyaroszágon, úgy látszik, először önmegtagadást kíván: előbb önmagunkat kell zárójelbe tenni egy pillanatra, és ennek részeként bőven a 40% alá küldeni ezt a tetű bandát, amelyik uralkodik a közgondolkodáson.