Azért, mert a baloldal (= progresszivizmus) egy vágyott állapotból indul ki (kb. szabadság, egyenlőség, testvériség), és ebből bírálja és formálja a valóságot -- ekként pedig nem lehet önkritikus, mert az önmaga feladását jelentené. A progresszivizmus materiális (kommunista) és szimbolikus (újbaloldali) ágára egyformán igaz ez, és a mi szempontunkból -- jóllehet egymás szempontjából nem -- ezért a lényeget tekintve ezek ugyanazok.
A progresszivizmus pedig tanulhatna saját elnevezéséből is -- a progresszió ugyanis mindig kontextuális, egy adott állapothoz képest elért haladást jelenti, és ha már ennyi megértésre képesek lennének a progresszivisták a közjó vagy akárcsak önmaguk érdekében, az már előrelépés lenne. De a progresszivizmust kétszázötven éve nem érdekli a valóság, ezért nem érdekli az önreflexió sem -- ennek megfelelően alkalmasabb lenne rá a konstruktivista elnevezés, amit a politikai filozófiában alkalmaznak is rá, csak hát a politikában ez nem vált bevetté, idegen, bonyolult stb. A konstruktivizmus azt fejezi ki, hogy valakik létrehoznak valamit (nem okvetlenül tények átalakításával, hanem nagyon is inkább álmok, ideologémák, elvek, jövőképek, no meg érdekek vegyítésével), és ezt teszik -- ahogy fentebb jeleztem -- a valóság bírálatának mércéjévé. Ilyen mérce az Örök Béke, az emberekkel szembeni egyenlő bánásmód, az igazságosság, a szabadság (és különösen a dubiózus aufklérista szentháromság, a SZET) stb. -- az adott konstruktivizmus vérmérsékletétől függően.
Az így kapott módszer persze erőszakos a valósággal szemben és diktatórikus, ha hatalomra kerül, hiszen csak diktatórikusan tudja a valóságot annak kulturális nehézkedésével szemben alakítani a vágyott rövid időn belül. Ez a diktatúra a PC-től a totális kommunista rendszerekig számtalan formát ölthet. Ha pedig nem diktatórikus, akkor is kudarcos, kivált, ha az elérendő cél és a valóság között a politikával áthidalhatatlan szakadék tátong.
A progresszió politikai sikerességéhez tehát első lépésben a konstruktivizmustól való távolságtartása, a valóság (a politikai kultúra mélyrétegeinek) ismerete hiányzik. Az egyszerűség kedvéért úgy kéne elgondolni a világot, mint ami számtalan nemzeti, lokális és személyes beidegződésekben él, amelyekhez képest a liberális demokrácia, az egyenlősítés stb. mind (a konstruktivisták szerint szükséges) erőszaktételek, erőszakot fenntartható hatással tenni (kultúrát formálni) azonban különös körültekintést, folyamatos önreflexiót és önmegtartóztatást kívánna. A kultúrák "kimenekítése" az "atavisztikus" szerkezetükből, a szokások és előítéletek hálójából, a félelmek és az autoritás iránti tisztelet reflexeiből, az "otthonosság" nehezen racionalizálható közegeiből, hatásosan és fenntarthatóan felülírni őket a konstrukcióval igen nagy intelligenciát követelő feladat -- és akkor még mindig nem világos, megéri-e.
Röviden: Trump és Orbán stb. helyi lázadások, revolúciók a helyi konstrukciók ellen: visszatérések (legalábbis a retorikában) a természetességhez, az "élethez", a közvetlenhez, az emberi és közösségi tudat (semlegesen szólva) primitívebb, eredetibb értékrendjéhez, amely -- és ezt szegény konstruktivistáink talán nem is tudják megérteni -- ugyanolyan értékrend, mint bármi más. Bírálni csak óvatosan, kellő körültekintéssel lehet. A gőg és a pökhendiség nem vezet sehova, először "le" kell ereszkedni, és elkezdeni a megértés súlyos munkáját. Kellene. De a baloldal/progresszivizmus lejáratta a saját ideáljait a kommunizmustól a liberális demokráciáig, becsapta a saját posszibilis szavazóit, és most még önreflexióra sem képes.
