Most világszerte megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor a gondolkodás és a diskurzus feladja az IGÉNYT az igazság módszeres kutatására, kvázi túllép a modernségen. Putyin, Orbán stb. politikai rendszere a posztmodern diszkurzív relativizmus diadala. Ebben a rendszerben annak van a legnagyobb hitele, aki a legagresszívabban, legcinikusabban és a legnagyobb volumenű (tömeges) érzelmet kiváltva tudja manipulálni a megértés folyamatát, a leghatékonyabban tudja zárójelbe tenni az értelmet (szó szerint hatalmat tud gyakorolni az értelem fölött), alá tudja ásni az igazság iránti IGÉNYnek a jelentőségét a humanizmus szempontjából. A politikai demokrácia leépülése nemcsak a középosztály elvékonyodásának stb. következménye, hanem a baloldali (!) értelmiség körében annyira divatos, comme il faut posztmoderné is. A felelősség a most zajló folyamatokért közös.
Tehát deklarálni, mint Nietzsche tette, hogy túl vagyunk jón és gonoszon, az immár bizonyítottan öngyilkos a praxisban élő embernek. Ennyiben -- az igazságot felváltva az igazság iránti igénnyel -- a felvilágosodás/modernség nem tett pontot a keresztény realizmus missziójára az igazság kutatásában, csak a módszert helyezte máshova, dekrisztianizálva azt. A valódi krach nem is Occam (nominalizmus), nem Marx (politikai teleológia), hanem a Nietzsche-(Schmitt-)Foucault-Derrida stb ("hatalom") meg az erre praxisként épülő diszkurzivitás-PC-Dugin vonalon történt. Ma az értelem és az igazság igénye elleni lázadások újabb -- az eddigieknél is veszélyesebb, mert populistább -- hullámával állunk szemben.
Nem akarom ezt jobban kifejteni. Annyit csak még, hogy amikor a baloldali értelmiség a marxizmusból való kiábrándultában feladta a felvilágosodást is (mivel nem tudott szabadulni attól, hogy az előbbi az utóbbi beteljesítője), sokkal forradalmibban fordult a kapitalista demokrácia ellen, mint marxista-forradalmár korában: a relativizmushoz ("toleranciához") és az inkonkluzív rendszerkritikához szegődve elkezdte aláásni a kontextusát. A liberális értelmiség pedig Rawls utáni reneszánszában nem volt elég erős ahhoz, hogy a gyökereihez térjen vissza, és ne a baloldallal boruljon össze -- és mivel a ressentiment baloldal ki tudta rá terjeszteni a csápjait, ahelyett, hogy a liberális demokrácia erejévé vált volna, belépett a PC-univerzumba, és maga is terjeszteni kezdte a relativista, dehumanizáló, fizikalista mételyt. (Még egyszer, a relativizmus nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki szerint nincs igazság, hanem azt is, hogy a rá vonatkozó igény is megalapozatlan. Csak a hatalom számít.)
A liberalizmus most azon veszi észre magát, hogy a posztmodern felemésztette -- de ami még rosszabb, felemésztette a liberális demokrácia intézményrendszerét és a belé vetett hitet is, magyarán a játék, ami kezdetben akadémikusnak és olyan könnyednek tűnt a keresztény antropológia kigúnyolásától és a hatalom struktúráinak "dekonstrukciójától" kezdve a keleti parti "biztonságos terekig" és a "gender tudatos" mosdókig, ma az életünket fenyegeti, mert bármi és az ellenkezője is igaz lehet, minden, úgymond, csupán szimulákrum, megtévesztés és manipuláció. A liberálisok konkrétan a rendszerellenes bal- és jobboldal néma társutasaivá váltak. (Mellesleg, értelemszerűen ezt a "játékot" játssza valahol -- hogy a bal-jobboldali összeborulást illusztráljam -- a szívszorítóan közjóellenes TGM is, amikor a rendszerellenességében Putyinnal, Orbánnal és Trumppal árul egy gyékényen, jobbára mert se saját magát, se a körülöttünk zajló eseményeket nem érti, ezért nem tud közöttük súlyozni, kiutat pedig nem lát. Pedig neki legalább volna igénye az átfogó látásmódra.)
Az utolsó 100 komment: