1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2017.03.07. 17:42 HaFr

A konzervatív modernizáció programjához

Nem látom a modernizációs programokat a nagyobb pártok háza táján -- a szokásos összebuherált szakpolitikák nem tekinthető ilyeneknek, mert eleve nem vetnek számot Magyarország modernizációs elmaradásának mibenlétével és a korábbi -- mintegy százötven évre visszanyúló -- modernizációs utak kudarcának okaival. Természetesen nem társadalomelméleti fejtegetéseket hiányolok, hanem az ország problémáinak mélyebb ismeretét, mint amit pl. a beruházások elmaradásának vagy a kormányzati rendszer alacsony hatékonyságának észrevételezése jelent.

Magyarországon a modernizáció -- azaz a társadalmi képességek olyan autogén, saját elvű, reproduktív fejlesztése, amely az önazonossága megőrzése mellett az országot versenyképessé, a kompetitív nemzetközi piacon értékteremtésre és -cserére alkalmassá teszi -- csökött formában létezik csak. A versenyképesség bevett kategóriáiban való folyamatos alulteljesítésünk súlyos társadalmi értékrendi és tudati válságra utal, amely nem oldható meg "magas színvonalú oktatással" (ezt kialakítani is olyan kompetenciákat kíván, amelyek egyik pártnál sincsenek meg), "jobb egészségüggyel", vagy a korrupció "visszaszorításával". A modernizációnak ezek az eszközei életképtelenek, ha nincs alapvető szemléleti egység az értékrendünket szabályozó alapvető motívumokban és normákban. Ezekről viszont alig hallani a közbeszédben, miközben meghatározzák egyebek mellett a versenyképességet erősítő szakpolitikák sikerét vagy a kudarcát.

Fenntartható modernizáció nem lehetséges egyfelől az emberi értékteremtés növelésének látószöge, másfelől a liberális demokrácia nemzeti kultúrája és egyensúlyi intézményrendszere nélkül. Ezek egyikről sem hallani az orbánizmussal szembeni ellenzéki narratívában, illetve ha az utóbbiakról szó is esik néha, nem világos ezek helye egy jól működő társadalomban. A liberális demokráciának az emberi értékteremtés (elősegítése) adja a célját. Az emberi értékteremtés legalkalmasabb közege az a társadalom, amely széles körű egzisztenciális és értékautonómiák között, piaci alapon, a piacon nem mérhető evidens értékteremtésben (ilyen pl. az anyaság) állami hozzájárulással, a liberális demokrácia működését a hatalmi ágak elválasztásával óvó vegyesen citoyen, kooperatív és kompetitív közegben alakul, mentes az ellenőrző ideológiák (pl. a nacionalizmus) uralmától és az államelvűségtől (ideértve nemcsak a nagy, tekintélyelvű vagy egyenesen erőszakos államba vetett hitet, hanem eleve az államtól való függés egzisztenciális és értékrendjét). Ez mindösszesen jelenti a liberális demokrácia kultúráját, túl azokon a jogállami kereteken, amelyek visszaállításától várja az ellenzék a működőképes társadalom hajnalát. Ez azonban nem fog eljönni így, sokkal nagyobb az esélye ellenben a modernizációellenes ideológiák visszacsapásának, mert -- a pozitivista, társadalommérnöki szemléletben -- nem sikerül kialakítani velük szemben egy alternatív érzelmi-reproduktív közeget.

A konzervatív modernizáció eleje az ember és az emberi értékteremtés, a végső támasza a liberális demokrácia kultúrája -- de nemzeti ("sajátlagos") kultúrája! A konzervativizmus azért beszélhet az utóbbiról ilyen súllyal, mert paradox módon ez a közeg hasonlít a legjobban a premodern, plurális autonómiák között élő, értékelvű társadalmakéhoz (=keresztény civilizáció), amelyek megelőzték egyfelől a modern tömegideológiák, a nacionalizmusok, a demokráciák, a szocializmusok és a fasizmusok, másfelől a posztmodern relativizmusok megjelenését. A liberális demokrácia kultúrájára leselkedő veszélyek ma is ez utóbbiak közül kerülnek ki, és jellemző módon összekapcsolódnak a (puszta egzisztenciától a részvéten és a szereteten át a magas értékteremtésig terjedő) humánum eróziójával.

Miközben a politikai konzervativizmus erősen gyakorlatias, aközben nagyon szilárd az antropológiai és a politikai alapvetése. Az államot csak addig látja szívesen pl. a pótlólagos polgárosodás (magyarul: az autonómiák átfogó erősítésének) napirendjén, ameddig (1) megszünteti az erőforrások verseny- és értékellenes eltulajdonításának rezsimjét, és (2) maga is értéket hoz létre az információ és az erőforrások célszerű csoportosítása és a piaci versenyre való felkészítés révén. Ám mivel éppen az állam az, amely tipikusan a versenyellenes, a társadalmakat szétziláló rezsimet fenntartja (leszámítva az olyan helyeket, ahol ugyanezt az államok eredendő hiánya és diszfunkcionalitása okozza, pl. Szicília), ezért a modernizációnak az államon és az állammal szemben kell megkezdődnie, amely erős, alkalmas politikai garnitúrát kíván. Ilyen természetesen a láthatáron sincs Magyarországon. A szakpolitikák versenye semmit nem old meg ebből, ennek a garnitúrának a hiánya végső soron az ország erkölcsi és értékproblémája, amely viszont visszautal a modernizációnak a függetlenségi nacionalizmussal és a vele kapcsolatos korrupcióval szembeni ismétlődő vereségére.

106 komment

2017.03.02. 08:04 HaFr

Az orbánizmusnak semmi esélye

A magyar kül- és nemzetpolitika mellett a belpolitikának is a legfontosabb publikus vezérmotívumává a xenofóbia (idegengyűlölet) vált az utóbbi két évben (Nem publikus vezérmotívuma a Moszkvának való alárendeltség, amelynek okai között csak mostanában kezdik firtatni a parlamenti pártok Orbán személyes múltját is a hatalmi érdekei mellett.) Ahelyett, hogy Orbán közvetlenül támadná az EU-t, amelynek a pénzére szüksége van, a xenofóbia proxy témájával kerülőúton teszi ezt: szembehelyezve kormányát a plurális Európával és a migrációval kapcsolatos európai állásponttal, tulajdonképpen az európaiság mai lényegével, miközben (jellemző) a másik oldalon pedig hadakozik a magyar emigránsok és munkavállalók nagy-britanniai státusának fennmaradásáért, mert nyilvánvalóan nem tudna mit kezdeni a hazaáramló tömegekkel, azok indulataival és a hazautalt pénzek kiesésével.

A xeonofóbiának erős hátországa van a magyar nemzettudatban, és Orbánnak az egész említett politikája erre támaszkodik, ideértve a belpolitikát is. Most, hogy a Momentum győztes szemponttá tudta emelni az olimpia elutasítását, Orbánnak paradox módon az egyetlen "pozitív" - persze hazug - üzenetével is le kellett számolnia (magyar sportsikerek, közös vállalkozás). De nemcsak emiatt nőtt meg az utóbbi napokban az idegengyűlölet súlya a kormányzati propagandában, hanem mert vélhetően készítik fel az országot egy "tavaszi, nyári", Putyinnal és Erdogannal egyeztetett migrációs hullámra.

Ami most konteónak hangzik, annak a gyakorlata hasonlóan folyt a 2015-ös, nagy valószínűséggel közösen előkészített orosz-magyar migrációs együttműködésben: Orbán már a tél végén elkezdte tematizálni a "veszélyt" (miközben mégis ezrével engedte át a migránsokat, köztük későbbi terroristákat, a Nyugat felé), különös erővel reagált a Charlie Hebdo-vérengzésre, áprilisban már kijöttek a "nemzeti konzultáció" kérdései, aztán plakátok, a keleti pályaudvari megrendezett szcéna, a röszkei provokált "csata" -- szinte hajszálra azonosan a mai fejleményekkel, amelyek sorában egyelőre a tematizálásnál tartunk, és leginkább csak egy újabb merénylet hiányzik a propaganda-lavinához, miközben ott vannak a francia és a német választások, amelyek miatt különös tétje van Putyin és csatlósai kollaborációjának, tehát nem késlekedhetnek. De a lényeg: ezeknek az államoknak és vezetőiknek semmi pozitív kilátásuk a fejlődésre a globalizált világban, egyetlen túlélési eszközük a globalizáció visszafordítása és a liberális demokráciák diszkreditálása.

Ennek ellenére Orbán sorsa reménytelen. Trump visszavonulóban a keménykedő álláspontjából, ami az évi 20 trillió (!) dollárt mozgató globális kereskedelem és az atlanti együttműködés visszafordítását illeti, a magyar gazdaság nyugati kitettségének egyszerűen nincs alternatívája, a fosszilis energiahordozók árát már semmi sem tornássza lényegesen feljebb, és ahogy haladunk előre, úgy nő az alternatívok szerepe, és úgy csökken tovább az orosz gazdaság stratégiai jelentősége. Eközben az újabb ipari forradalom tovább erősíti a Nyugat súlyát, és a nyugati integráció kiválthatatlansága bomlasztja a V4-et, amelynek országai nem fognak Orbánnal együtt menetelni a szakadékba. Ha Németországban valóban az SPD válik a Merkellel szembeni protestpárttá is, akkor olyan ellenség kerülhet a kancellári székbe Schulz személyében, aki nem válogat majd az Orbánnal szembeni eszközökben.

Orbán láthatóan zavarban van a bel- és külpolitikai fejlemények láttán. Egyre szívósabb monomániája, az idegengyűlölet, idehaza sem fog működni az eddiginél hatékonyabban, miközben a kormányzatának színvonala deklaráltan az utolsó Európában, ami az országot folyamatosan növekvő versenyhátrányba kényszeríti. Orbán személyes ambíciói rátelepedtek az országra, és ha nem lenne a vezényletével folyó irdatlan korrupció, akkor is hatalmas tehertétele lenne az országnak, mert olyan pályára kényszeríti, amely tízmillió ember és további születők sorsára van romboló hatással. Előbb-utóbb ki kell jelentenie minden ellenzéki politikusnak és véleményformálónak: Orbán nemcsak egy gyenge kormányfő és bűnös politikus, hanem az utóbbi harminc évben először: alkotmányos és erkölcsi értelemben is hazaáruló. Becsapja a választóit. Minden egyes éve, amit a hatalomban tölt egyenként további évekkel veti vissza Magyarország fejlődését, miközben csak idő kérdése, hogy mikor sodorják el az események. De ez az idő nagyon drága nekünk.

Az ellenzéki pártoknak egyetlen témára, az etnikai nacionalizmus és a xenofóbia megtörésére kéne koncentrálniuk, a többit elvégzik majd a tőlünk független események. Amint az előbbinek a kulcsát sikerül megtalálniuk, egyik napról a másikra fog összecsuklani a NER.

8 komment

2017.03.01. 09:41 HaFr

Modernizációs nacionalizmus: a versenyképessé válás útja

A magyar nemzet öröklött kompetencia-hiánya megakadályozza, hogy tartós versenyképességi növekedést tudjunk elérni, illetve bármilyen versenyképességi elmozdulás esetén a terméketlen függetlenségi nacionalizmus uralkodó logikája hamar aláássa a javulást. Ez a tény mégse azt támasztja alá, hogy a nemzeti kereteket meg lehetne kerülni a modernizációban. A nemzet mint szolidaritási, érzelmi és szervezési közeg egyébként is fontos eleme minden modernizációs stratégiának (minden nép nemzetként vált versenyképessé, nem nemzetek feletti egységekben), de esetünkben többről is szó van. A nacionalizmus olyannyira erős összetartó ereje az ország népének, hogy ennek felhasználása nélkül lehetetlen meggyökereztetni a modernizációnak bármilyen programját.

Ezért a nacionalizmust nem kidobni kell, hanem átgyúrni. A nacionalizmus kétszáz éve is társadalomszervezési projektként indult: semmi "törzsökös" és "természetes" nincs benne, ahogy a nemzetben sem. Ez utóbbi az előbbi eredménye, legfeljebb támaszkodik a nemesi natio, a genetikus eredettudat, a közös terület és nyelv, valamint és a függetlenségi vágyak középkorig visszanyúló motívumaira, de ezeket a motívumokat a liberális nacionalizmus (!) szelektálta és gyúrta nemzetté, ahogy az értelmiség döntötte el azt is, hogy a népi kultúrából mi váljon az "autentikus magyar kultúra" részévé. Így a mai nacionalisták -- akik nyilván nem örülnének ennek, ha tudnák -- a liberalizmus unokái és egy tudatos (a bécsi abszolutizmussal szemben létrehozott alternatív versenyképességi) program termékei. A máig ható problémánk, hogy ez a versenyképességi program áldozatul esett a nemzettudat nála erősebb komponensének, a függetlenség (politikai, kulturális, majd etnicista, xenofób és rasszista) motívumának.

A magyar nacionalizmus uralkodó eszméje a korábbi írásokban már elégségesen tárgyalt módon magában hordozza a terméketlenséget, a társadalom- és emberellenességet. A magyar nemzetnek nincsen semmilyen pozitív programja, a politikai nemzetünk meghatározása negatívumokban, ellenségparadigmákban és sérelmekben él. (A nagyszerű magyar kultúra nemzetegyesítő ereje -- amely a frankofóniáéval lehetett volna rokon -- kihasználatlanul maradt, a legnagyobb popularitásra képes, ezért a művészeti ágak között a legfontosabb zenei és irodalmi nyelv legnagyobb hazai mesterei, pl. Bartók és Esterházy, akik egyúttal, éppen emiatt a legnagyobb hazafiak is voltak, a megtűrtek vagy a tiltottak kategóriáiba esnek a "nemzeti" oldalon.)

A modernizációs nacionalizmusnak szembe kell néznie a nemzetfelfogásunk mai terméketlenségével. Modernizálni annyi, mint számot vetni erényeinkkel és hibáinkkal, meglátni bennük a kitörés alapját egy versenyképes nemzet irányába, amely együtt halad az önreflexióban a többi nemzettel, ismeri erősségeit és gyengeségeit, organikus kompetencia-növekedésre kész, megtalálja önnön "ép alkatát" (Bibó). A modernizációs nacionalizmusban a nemzet rádöbben arra, hogy nem az ideológiák tesznek valakit nemzetivé, hanem a közösséghez és a közjóhoz való hozzájárulása. Ez a fajta nacionalizmus nem nélkülözheti az állam és az intézményrendszer erejét a politikai kultúránk megfelelő hajlításában, bizonyos reflexek kialakításában. Egyformán kell tudnia érzelmi és értelmi azonosulást adni a nemzet átalakításának programjához. Nem kevesebbre, mint a Reformkor újrafelvételére van szükség, nagyjából, ahogy 1849 legelején megszakadt. Európai nemzetté kell válnunk. A modernizációs nacionalizmus a nemzeti modernizáció útja.

199 komment

2017.02.25. 10:53 HaFr

Van-e kiút a nemzetből?

Magyarország versenyképessége drámaian romlik. Négy kategóriában azok közül, amelyekkel a versenyképességet mérik, különösen gyengék vagyunk. Ezek: a felsőoktatás és a szakképzés, a technológiai kompetencia, a gazdasági komplexitás és a kormányzati (intézményi) rendszer. Ezek közül az utóbbiban Magyarország az utolsó Európában (értsd, a legtöbb tekintetben sereghajtó Bulgária mögött). A Miért buknak el a nemzetek c. híres könyvükben Acemoglu és Robinson alapvetően a kormányzati rendszereik minőségére vezetik vissza a nemzetek felemelkedését és alászállását. Az extkraktív (a társadalom erőforrásait nem visszaforgató, hanem elvonó) rendszerek érhetően tönkreteszik az országok versenyképességét. Márpedig hazánkban hagyományosan ilyen rendszerek uralkodtak az utóbbi száz évben, de -- változó mértékben -- a megelőző évszázadok során is. Különösen fájó, hogy a függetlenségünk mai teljességében a lehetőségeinkhez képest -- ebből a szempontból -- talán a legrosszabbul teljesítünk, mióta áll az ország.

Felvetődik, miért hagyja ezt a magyar nép. Bibóval szólva, miért nincs meg a "reagálóképesség épsége", amellyel elejét vehetné az ilyen rezsimek kialakulásának, sőt ismétlődésének. Mi több, a magyar nemzet mintha kívánná a nemzetrontó kormányzati gyakorlatot és a vele járó hanyatlást. Bibó a példásan éles látó tanulmányában, az "Eltorzult magyar alkat"-ban, nyilvánvalóvá teszi, hogy a reagálóképesség aktív ismétlődése (gyakorlata) alakítja ki azt az "ép alkatot", amely aztán lehetővé teszi, illetve kiváltja a jó kormányzást. Ám ugyanígy a problémában rejlő ördögi kör is világos: hogyan helyezzen maga fölé egy nép alkalmas kormányzatot, ha eleve nem teszi alkalmassá erre az alkata éppen a rossz döntések és helyzetfelismerések ismétlődéséből kifolyólag, amelyek helytelen önismerethez, hazugságspirálba, majd társadalmi inkompetenciába vezettek, ez utóbbi viszont további rossz döntéseket táplál, reprodukálva és ciklikusan elmélyítve a válságot.

Magyarán, hogyan lehet kitörni az inkompetenciának abból az elmélyüléséből és az újratermelődő lemaradásból, amely -- az Orbán-kormány újraválasztással honorált gyakorlatát látva most már biztosan -- nem szűnik sújtani az országunkat. Hogyan lehet a rendszer és a kultúra viszonyának negatív megerősítő körét pozitívba fordítani?

Ehhez ismerni kell, hogy a magyar nacionalizmus a 19. század óta domináns társadalomszervezési gyakorlatként -- a még régebbre visszanyúló függetlenség-hiányra reagálva -- a függetlenségi vágy alapján konstituálta (hozta létre) a nemzetet, és ebben a konstitúcióban a nyugati nemzetekre jellemző modernizációs tényező már a 19. század során is gyengébb volt, utána pedig kifejezetten a háttérbe szorult. Ahol a kettő -- a változó függetlenségi célok és a társadalmi modernizáció -- az utóbbi kétszáz évben összeütközött, ott rendre az utóbbi húzta a rövidebbet. Egyre baljósabbá tette ezt a konfliktust, hogy a kétirányú -- külső és belső -- "függetlenségi küzdelem" egyre torzabb formát öltött. Magam már a Habsburg-ház trónfosztását is bánom, illetve a a hatásait tekintve a magyar nemzet történelmének egyik legtragikusabb fejezetei közé sorolom az 1849 áprilisa és augusztusa közötti időszakot, amely a károkozásban talán csak az ország három részre szakadásához, Trianonhoz és a Vészkorszakhoz mérhető.

De ezt követően megindult a függetlenség átértelmezése a még valamennyire modernizáló össznemzeti törekvésből előbb a kulturálisan magasabb rendű, majd az etnicista nemzet, végül a rasszista "magyar lényeg" irányába (Istóczytól Szabó Dezsőn és Németh Lászlón át Csoóriig és Csurkáig). Míg a függetlenséget veszélyeztető külső ellenségek (a Porta, Bécs, az antant, Moszkva, a Nyugat, most pedig Brüsszel, a migránsok és Soros) megválasztása, ha nem is mindig volt megérthető, pláne ésszerű, de legalább értelmezhető maradt, addig a magyar etnikum államhatárokon belüli "belső" függetlenségi harca előbb a nemzetiségekkel, majd a zsidókkal, a baloldali magyarokkal, és végig a modernizációs gondolatokkal (!) szemben (amelyekben a bécsi abszolutizmustól kezdve a mai "brüsszeli diktátumokig" összeért a "külső és a belső ellenség mesterkedése") olyan dinamikát adott a magyar függetlenségi nacionalizmusnak, amely genetikusan zárja ki belőle az önreflexiót és a modernizációs lehetőségeket, miközben tragikus módon időről-időre öngyilkos ösztönöket szabadít fel benne, a magyarok egyik részét a másik ellen fordítva. Orbán legújabb paradigmája az "öt fenyegetésről" a hagyományos függetlenségi nacionalizmus mai foglalatát jelenti, és bár világos, hogy ez a paradigma alapvetően bűnös a cikk elején említett negatív versenyképességi-antimodernizációs trend táplálásában és az országot fullasztó agonisztikus közbeszéd kialakításában, "a nemzeti gondolkodás" mégis egyértelműen Orbán mellé sorakozik fel, szó szerint rombolja bár az életünket.

A nemzet domináns felfogása már régen a társadalom és a humánum ellen fordult, és a függetlenségi nacionalizmus által konstituált politikai logika nem ereszt. Amiben személy szerint a -- mégoly halvány -- reményemet vetettem, hogy a 2010-es felhatalmazás birtokában a kormányzat elvágja az ördögi kört, és elindítja a magyar politikai kultúra és a társadalmi kompetenciák okos átalakítását, amely a modernizációs nacionalizmus szívós gyakorlatában aztán fokozatosan termékenyre fordulhat és így stabilizálódhat a kormányzati rendszer és kultúránk kapcsolata, abból nem lett semmi, sőt a süllyedés még radikálisabb fordulatokat vett és felgyorsult. Új kiváltságos réteg jött létre, amelyik a régi köznemesi-dzsentri élősködéssel és antimodernizációs kurucoskodással hajszálra egyezően magát tekinti a nemzet letéteményesének. Nem változott semmi abban, hogy azok határozzák meg a nemzeti beszédmódot, akik a leginkább rombolják a nemzetet, de míg a Reformkorban a nemesség nagyobb része megértette a felelősségét a nemzet felemelésében, addig a mai újkiváltságosok a függetlenségi nacionalizmusban felnőtt nemzet öngyilkos reflexeit és alacsony kompetenciáit kihasználva, folyamatosan állítva elő számára az újabb és újabb ellenségeket, minden lehetőséget kihasználnak a társadalmi erőforrások elvonására. Rabul ejtették az államot, amelyet kormányzás helyett a köztulajdon magánosítására használnak fel, miközben nemhogy az erőforrások megújítására, de a fenntartására sem törekednek.

A terméketlen nemzetből egy versenyképes, az identitását továbbgondoló (és féltőn gondozó) közösség felé való kitörés lehetőségei korlátozottak, de bármi pozitívum is történjék a politikában, ha nem stabilizálódik a maival szembeni alternatív modernizációs nacionalizmus a közgondolkodásban, ismét vissza fogunk esni a mai ördögi körbe. Ez utóbbi (függetlenségi) nemzetkoncepció meghatározó túlsúlya miatt ezért nem eltúlzott így feltenni a kérdést: vajon van-e kiút a nemzetből? Ez lehet ma nemcsak a konzervatívok, hanem minden gondolkodó ember egyik legfontosabb megoldandó ügye az ország előrelendítésében. Az biztos, hogy ezt nem lehet az EU-n kívül elérni, ennél a belátásnál sokkal nehezebb feladat azonban a jelenlegi körülmények között hatalomra juttatni.

105 komment

2017.02.24. 04:35 HaFr

Mi lehet a Momentum sorsa?

A feltételes szerkezet a kérdésben arra utal, hogy semmi sem dőlt még el. Kétszáz év politikai hagyományára gondolva azonban ez a sors mégiscsak azon fog megfordulni a legnagyobb valószínőséggel, hogy sikerül-e a mozgalomnak kivezetnie az országot abból a hamis nemzettudatból, amelyre építve a Fidesz éppen manipulálja és kirabolja azt. Az a tény azonban, hogy erre a Momentumnak, és nem valamelyik ismertebb pártnak van lehetősége, azt is világosan megmutatja, hogy ki a rendszer valódi ellenzéke.

A praktikus oldaláról nézve, ha a Momentumnak sikerül bebizonyítania az utóbbi harminc év kulcsügyeinek szisztematikus elővételével és sorskérdéssé emelésével (olimpia, ügynökakták és a titkosszolgálatok mai szerepe, Paks, korrupció, az orosz függőség), hogy a Fidesszel szemben létezhet egy alternatív -- valódi -- nemzeti érdek, és hogy valójában a Fidesz utóbbi évekbeli politikája a hazaárulással ér fel, akkor sikerülhet újraindítania a modernizáció száz éve elakadt, ám valójában mindig le-lefulladt motorját. Ha ez sikerül, akkor az átkos, hazug, demagóg függetlenségi nacionalizmusunkat, amelyen felnőtt ez a nemzet, szépen lassan legalább szinkronba lehet hozni a nyugatias modernizációs nacionalizmussal.

Az a kettős tény, hogy a baloldali pártok per definitionem csak vesztesek lehetnek a függetlenségi nacionalizmus korrupt hagyományában, hiszen nagyjából száz éve ez a nacionalizmus éppen őket szemelte ki az egyik ellenfelének (a zsidók, az antant -- azaz a mai atlantizmus --, és a az előbbi feltupírozásával mára bravúrosan semlegesített Moszkva mellett), és hogy eközben a baloldali pártok képtelenek voltak akárcsak kísérletet tenni az említett nemzeti sorskérdések karakán megragadásán keresztül, majd ezeken túl, a nemzeti modernizáció programjának összeállítására, a napnál is világosabban zárja be ezeket a pártokat a NER pofozógépének szerepébe. Anélkül, hogy fogalmuk volna erről -- akár a feladatról, akár a NER-beli pozíciójuk elkerülhetetlenségéről, azaz az ellenzékiségük teljes terméketlenségéről. Ugyanez miatt aztán annyi kárt okozva folyamatosan, minden egyes nap, a puszta jelenlétükkel. Ezek valójában nem értenek semmit a saját helyzetükről, ami miatt az se csoda, ha rövidesen teljes erővel a Momentum ellen fognak fordulni.

A Momentum valóban "nemzeti" párt, de a nemzetnek egy olyan értelmében, amely idegen a mai domináns (kurucos-rendies) nacionalizmustól, és csak a mai nemzetfelfogással szemben erősödhet meg. Erre való az ügyek mentén való politizálás a napirendjükön. Óriási tévedés -- jó- vagy rosszhiszeműen -- azt gondolni, hogy a Momentum csak egyike a NER-ellenes tiszavirágéletű mozgalmaknak. Lehet, hogy tiszavirágéletű marad (amit kétlek), de hogy teljesen más belátással -- egy minőségileg más belátással -- született, az is biztos. Amit a PKP-nak, a saját pártomnak, nem sikerült a születését követően elég hamar megtennie, hogy a jobboldaliságot összekösse a modernizáció gyakorlati programjával (az elmélet szépen megvan -- az alapító beállítottsága miatt mindenképpen túlsúlyosan a gyakorlattal szemben), azt a Momentumnak sikerülhet az említett issue-k szisztematikus felmutatásával (és közben a szavazóbázisának megszervezésével). Ami, ha sikerül, az egy valóban nemzeti jobboldali pártnak, mint a PKP -- amelynek jelzőiben a "nemzeti" és a "jobboldali" is gyökeresen mást jelent, mint az orbánizmusban --, is csak örömre adhat okot.

Az ellenfelek közötti törésvonal ugyanis a régi (függetlenségi, sérelmi, kiváltságőrzési, mindösszesen etnicista) nacionalizmus és vak társutasai, illetve a modernizációs nacionalizmus hívei között húzódik (a generációs látszat csalóka), de azzal az eséllyel, hogy a választók közül sokakat át lehet csábítani az előző táborból, és ennek a mozgatórugója éppen a fideszes cinizmus lehet, amely az említett sorskérdéseket látványos pökhendiséggel valódi élet-halál kérdésekké emelte a nemzet szempontjából, és ezzel felmutatta azt a koncentrált archimedesi pontot, amelynél fogva meg lehet fordítani a világunkat.

Röviden, a Momentum sorsa azon fog múlni, hogy sikerül-e a legyőzni a mai módon értelmezett nacionalizmust -- sőt, nemzetet! -- mindannyiunk közös nemzete érdekében. A Momentum a nemzet mai domináns reflexeinek átalakítására szerződött, és akinek van egy csöpp esze, az sikert kíván nekik. Magunknak.

262 komment

2017.02.23. 16:48 HaFr

Az oroszok elindítják az újabb migránshullámot Európa ellen?

Bakondi egy hete nyilatkozta, hogy fenntartják a terrorkészültséget, már előtte kiderült, hogy idegenrendészeti őrizetbe vennék a menekülteket, ma pedig megtudtuk, hogy újabb 38 milliárd megy kerítésre a magyar határon. Jó eséllyel a február eleji orosz-magyar egyeztetés megvalósítása zajlik, amelynek a célja újabb menekültválság kirobbantása, és a választási évben Európa terrorizálása. Legalább kétféle módja lehet ennek: balkáni háborúval, valamint a Törökország és az EU közötti menekültegyezmény felmondásával. Mindkettő óriási embertömeg útra kelésével fenyeget gyenge összeurópai együttműködés közepette. Az USA-elleni Matolcsy-féle agymenés ugyanakkor a Trump-adminisztráció "leírását" erősíti az EU-ellenes oldalon, vagyis Orbánék a tágabb nemzetközi kontextusra is gyúrnak.

Csak mondom. Ennyi.

8 komment

2017.02.23. 08:30 HaFr

Ki az MSZP-vel és a DK-val a politikai életből!

Amint a Momentum vidéki bázisa eléri a kritikus méretet, lesz helye azoknak a baloldali és centrista szavazóknak is, akik az MSZP és a DK önfeloszlatása után helyet keresnének maguknak. És ezzel elküldhetővé válik Orbán. Az MSZP-nek és a DK-nak semmi keresnivalója egy poszt-orbáni Magyarországon, karrierjük szép befejezése lenne, ha végre rádöbbennének a létük növekvő anakronizmusára és -- ami eddig is világos volt -- kártékonyságára.

A Botka-jelenség a maga által keltett szánalmas belső harcokkal a "demokratikus" oldal elhervadt pártjai (MSZP, DK, MoMa) és véleményformálói között pontosan mutatja, hogy az MSZMP eme ideologikus, technokratikus vagy egyszerűen szociológiai leágazásai semmi termékeny gondolatra nem képesek már ennek az országnak az érdekében, de az a további néhány év, ami az agóniájukból vissza van, csak elnyújtja Orbán hatalmát. Nem ismerem a Momentumot belülről, de megeszem a kalapom, ha "össze akarna fogni" ezekkel, inkább jut be 8-10%-kal egyedül a parlamentbe olyan áron is, hogy Orbán újra kormányt alakíthat, mert ezekkel az elaggott, kiégett, improduktív politikai formációkkal összejönni a biztos halál lenne neki a nyilvánosságban, a saját morális szerkezetében és növekvő belső képességeiben. Erre az ijedtségre és az erősödő frontvonalra utal a baloldali értelmiség jelentős részének szinte azonnali szembefordulása a Momentummal, vagy a nagyobb baloldali pártok lavírozása az olimpiai népszavazás ügyében.

A magyar politikai harc egyre inkább generációs formát ölt. A korrumpált 40-es és öregebb közeg összecsapása a 20-as, 30-as fiatalokkal, akiknek más országkép él a fejükben, értenek is valamihez a bozótharcon és az értelmiségi magamutogatáson túl, és ami a legfontosabb, erős erkölcsi arcélük van -- és maradjon is így! Az öregek szívós utóvédharca a hatalom morzsáiért, miközben a nagyobb részük számára Európa is bezárul, mert valójában nem rendelkeznek eladható tudással, sok évre megnehezítheti még az ország rátalálását egy versenyképes útra. Nagyban megkönnyítené a helyzetet, ha az említett pártok egy-egy ünnepélyes aktussal kimondanák a feloszlásukat. Garantálom, hogy spontán utcabál lenne Budapesten és a nagyobb vidéki városokban! Minden egyéb vélemény önmagukról merő öncsalás.  

107 komment

2017.02.19. 05:29 HaFr

Gyarmati rendszer Magyarországon

Maffiaállam vagy fasisztoid mutáció? Sok érv szól amellett, hogy rég nem kellene már annyit foglalkozni a rezsim leírásával, mint a megdöntésével, illetve a megdöntése végül olyanokra fog hárulni, akik nem a leírás szőrszálhasogatásával töltik a napjaikat. Én mégis jeleznék a létező két legfontosabb leíró készletünk mellett egy harmadikat is, amely szerintem pontosabb mindkettőnél: elkerüli a "maffiaállam" egyfelől politikán kívüliségéből, másfelől a bombasztikusságából adódó korlátait, és elkerüli másfelől Ungváry Rudolf "mutáns fasizmusának" ideologikus és érzelmi csapdáit.

Magyarországon gyarmati rezsim rendezkedett be*, amelynek vezetői a társadalom ellenében léteznek, a társadalom erőforrásainak elvonásában érdekeltek, és ezt nemcsak rövid távú haszonszerzésből teszik, hanem hogy a társadalmat hosszabb távon is kellően gyenge, de még éppen működőképes állapotban tartva elejét vegyék a koncentrált ellenállásnak, és ezzel biztosítsák az uralmukat. Rögtön tegyük hozzá, hogy éppen emiatt ez a rezsim is el fog bukni, akár a gyarmati rendszerek, mert eljön az a pont (nálunk talán az EU-források elapadása, talán a régión belüli egyre látványosabb lemaradásunk, talán az elvándorlás nyomán előálló szakemberhiány és a bedőlő közszolgáltatások lesz ez), amikor az ellenállás erőinek és a rezsim alapvető funkciójának (az elvonásnak, erőforrás-kivonásnak, kizsákmányolásnak) ellentétében az utóbbi által élvezett uralmi előny lemorzsolódik. A rezsim elvonó -- idegenül: extrakciós -- mechanizmusai nem tudnak leállni, viszont elapadnak a rendelkezésre álló források, amit nem lehet majd ideológiával ("a fehér ember terhe" jellegű nacionalista, xenofób, válságközpontú beszédmóddal) pótolni.

Az ideológiának ma is funkciója van, mint mindig: a társadalmi viselkedés befolyásolása egy bizonyos irányban, azaz maga is az uralom egyik fontos erőforrása. De a folyamatos válsággal házaló orbánista ideológia kezd kimerülni, a vezér vak rá, hogy észrevegye, hogy csökken az ellenség-pszichózis mobilizáló ereje, és egyre inkább lábra kapnak az alternatív beszédmódok -- azaz apad az ideológia jelentette plusz erő, kiütközik a rendszer alapvető elvonó funkciója ("Elvonás a szükségletek felett"). Egyelőre nem lehet tudni, hogy az egész min fog megbukni, hogy ez vajon egy pragmatikus narratíva (pl. a Momentum olimpiaellenessége és az erre épülő generációs trend), egy alternatív, az Orbánékkal konkuráló jobboldal (Jobbik vagy egy centrista polgári erő), vagy valami más lesz, de meg fog bukni -- ami alatt nem azt értem, hogy egyszer minden elmúlik, hanem hogy belátható időben fog ez megtörténni a jelzett okból, a gyarmati rezsim fenntarthatatlansága miatt.

Hosszan érvelhetnék a gyarmati metafora ereje mellett, persze a gyengeségeit sem felejtve, de nem teszem, ezt az olvasó úgyis elvégzi egy pillanat alatt. A lényeg azonban világos: a rezsim urai a társadalmon kívül, az erkölcs törvényei ellenében és az írott törvényekkel visszaélve, a társadalom -- emberi és anyagi -- erőforrásain nemcsak élősködve, hanem azokat tervszerűen apasztva, illetve a legyengített társadalmat manipulálva és (szellemi, erkölcsi, anyagi, cselekvő) gyengeségeit kihasználva tartják fenn az uralmukat. Még egy darabig. Visszatérve a korábbi paradigmákra: nem képeznek maffiaállamot, mert -- szemben a maffiákkal -- ugyan maguk is üzemeltetnek bizniszeket (utólagos olvasói kérésre emlékeztetek a a MET-től a kaszinókon át az építkezésekig a hagyományos maffia-iparágakban való érdekeltségükre), más területekről viszont kizárólag elvonnak és viszik a pénzt, és közben nem gondoskodnak a "megfejt" terület regenerálásáról, az egész társadalom humán- és anyagi oldalát kikezdve. Ugyancsak nem mondanám a rendszerüket Ungváry biologizáló műszavával "fasisztoid mutációnak" sem, mert 1., másodlagos számukra, hogy az extrakciót milyen ideológiai keretben végzik: ez egy cél- és nem értékracionális közeg; 2., és éppen mivel a cél az extrakció, és semmi grandiózusabb, az állam nem olyan erős, mint a fasiszta államok, sőt kifejezetten diszfunkcionálisan, távolról sem egy rendszerszerű diktatúra ágendája szerint működik. Így ettől kezdve az, hogy valami "fasisztoid", pláne ennek is a "mutációja", lassan relativizálásba fullasztja a definiálási kísérletet.  

*A szóhasználatot nem én vezetem be a rezsim leírására, vannak előzményei más szerzőknél, illetve alkalmazza a történeti szakirodalom más rezsimekre is.

100 komment

2017.02.14. 08:21 HaFr

Orbán színháza és a Monarchia/EU felbomlása

Amikor Lenin elsőként meghirdette a népek (etnikumok) önrendelkezési jogát, akkor ugyanúgy az akkori kvázi-EU, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének felgyorsításán munkálkodott, mint mai utóda, Putyin, az EU-én. Az EU kísérletezése a liberális-konföderatív megoldásokkal kísértetiesen emlékeztet a Monarchiáéra, és ahogy mondani szokás, "ha élne", Széchenyitől Jásziig ma minden jelesebb magyar EU-párti lenne -- ha közben változó minőségben nacionalista, illetve balos is. Csak a szélsőbal és a szélsőjobb szuverenista-etnicista. Az előbbi számításból, az utóbbi ostobaságból. Mint száz éve. És mint száz éve, a számítók egy kulcspillanatban átverik az ostobákat.

A félreértések elkerülésére: Orbán a számító szélsőjobb kicsiny táborába tartozik, akik azt hiszik, mindenkit átverhetnek. A saját híveiket is ideértve. Orbán nem hiszi, amit ma mond. Ugyanúgy nem, ahogy -- mint látszik -- a radikális, a liberális, a polgári, a keresztény, a modernizáló (nyugatos) nacionalista önmagát sem hitte karrierjének korábbi fázisaiban. Ugyanakkor abban, amit ma mond -- lásd feljebb -- semmi újdonság sincs, és fájó, az eredménye sem lesz más. Végül a Nyugat győzni fog, a pillanatnyi átverésért (lásd öt percnyi melegért gatyába vizelni) súlyos árat kell fizetnünk, és nekünk nem újabb Mohácsunk lesz (keleti alávetéssel), hanem újabb Trianonunk (nyugati kisemmizésben, amit legfeljebb a globalizáció logikája, pfúj, pfúj, fog tompítani). Orbán nem Horthy vagy Kádár újabb kiadása, ez félreértés. Orbán a mai funkcióját látva az orosz tervekben -- ami a legmeghatározóbb politikai teljesítményét jelenti -- a mai Kun Béla. (à TGM)

195 komment

2017.02.12. 09:54 HaFr

Lehetséges-e egyáltalán magyar nemzet, és ha van, mi a sorsa?

Orbán csak annak tűnhet újszerűnek, aki nem ismeri a magyar nacionalizmus kétszáz éves érvrendszerét. Röviden tudni kell ehhez, hogy a nyugati nacionalizmusok -- ahol a nemzetek és az államok kiterjedése nagyjából, hanem is mindig egybeesett -- elsősorban modernizációs doktrínák voltak: a szétszabdalt dinasztikus-feudális politikai és társadalomszerkezetet átalakítását fejezték be a modernizációnak és az iparosításnak sokkal jobban megfelelő, közös nyelven, eredettörténeten, kultúrán és nemzeti vízión alapuló, polgárosult közösséggé. Kelet-Európában (a Lajtán innen) ellenben a nacionalizmusok alapvetően függetlenségi ideológiák voltak és maradtak. Ez a különbség alapvetően befolyásolja az itteni nemzetek mai gondolkodását is.

A magyar nacionalizmus függetlenségi ambíciókkal született, a modernizációs komponense csak a legértőbb magyarok, az ún. liberális nacionalizmus képviselői (Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Mocsáry, Eötvös) és a polgári radikális utódaik (Ady, Bartók és Jászi), valamint Márai szemében vált a függetlenséggel egyenrangú, ha eltérő súllyal és eszközökkel is kezelt témává. A polgárosodás programja leginkább akadozott, a kétszáz éve alatt nem vált nemzeti programmá, és ha szembekerült a függetlenségi paradigmával (a vármegyei nemesség ellenállását kiváltva már a kezdet kezdetén), akkor rendre vereséget szenvedett. Ezért a modernizáció töredezetten, változó társadalmi rétegek és ideológiák képviseletében valósult csak meg, sosem vált olyan erejévé a nacionalizmusnak (a nemzeti gondolkodásnak), mint a függetlenségi eszme.

A függetlenségi beszédmód nyilvánvalóan feltételezi az ellenségeket is, akik korábban Bécs és a nemzetiségek, utána a sorba belépve az antant és a zsidók, Moszkva és a hazai kommunisták lettek, mára kiegészülve Brüsszellel, a migránsokkal, a liberalizmussal és a Soros által pénzelt belső ellenséggel. Kétszáz év magyar nacionalizmusában a külső és a belső ellenségek kart karba öltve jártak, és legtöbbször "összefogtak" egymással a magyar etnikum szuverenitása, az állami függetlenség, adott esetben a nemzet léte ellen. A függetlenségi nacionalizmus mindig is domináns érzület volt, és az is maradt, ahogy Nyugaton a modernizációs nacionalizmus volt és maradt az. A kettő között meg az ég és a föld a hatékonyságban.

Trianon és Auschwitz egyformán következménye a függetlenségi nacionalizmus eluralkodásának, illetve az általa elfedett, erősödő társadalmi inkompetenciának, csakhogy a függetlenségi narratívával szembeni kritikátlanság közepette és a megértés -- következésképp a megoldás -- helyett építettünk két etnicista paradigmát (kb. magyar-fajvédő és zsidó-modernizációs alapon) a két tragédia racionalizálására, amelyek értelemszerűen megakadályozzák az egyetlen lényegi kérdéssel, a függetlenségi nacionalizmussal való szembenézést. Terméketlen álparadigmák csapnak össze, de ennél is van egy még sokkal súlyosabb felismerés, amellyel adósak vagyunk magunknak: konkrétan, hogy a nemzetünket visszavonhatatlanul hibás ideológiai-érzelmi alapra helyeztük, mert a nemzetté válás egy olyan függetlenségi narratívában valósult meg, amelynek alig kitapintható a modernizációs-reflexív összetevője, következésképp a kétszáz éve során így létrejött nemzet sosem lesz befejezett: modernizációra önmagától képtelen, a függetlenségi beállítottsága miatt ezt másoktól aligha viseli el magán, viszont államnemzetileg -- ez etnikum és az állam egybeesését nézve -- hiányos, azaz örökösen frusztrált, önemésztő marad. A magyar nacionalizmus programja önromboló nemzetet hozott létre és táplál, a "magyar" mint olyan az ebben az országban élő emberek sorsa ellen feszül.

A nacionalizmus függetlenségi érzülete folyamatos harcot követel az ellenségekkel, ami folyamatosan ellenségek fabrikálását vonja maga után: ezért amit Orbán csinál, az következik abból, amit a Habsburg abszolutizmus konfliktusosan, a Reformkor eszköztelenül, az azt követő nemzedékek pedig egyre rövidlátóbban végeztek el, de mára a magyar nemzet definitív hiánya lett (az önálló modernizációra való képtelenség), és nincs belőle visszafordulás. Nem Trianon, vagy csak hosszabb áttételeken át. Mire Trianon bekövetkezett, ennek a nemzetnek a sorsa már megpecsételődött 1867-tel, és még előtte, már a 18. században, Bécs (modernizációs-birodalmi) és a magyar nemesség (privilégiumőrzési-függetlenségi) érdekeinek összecsapásával. (A két utóbbi -- privilégium és függetlenség -- összecsúszása korrumpálja a mai országot is, semmi sem változik, vö. "közüggyé emelt kiváltságőrzés".) A magyar nacionalizmusban dominánssá vált a függetlenségi beszédmód, a nemzet így konstituálódott. A függetlenségi nacionalizmuson kívül nincs magyar nemzet. (Egyetlen hozzá fogható összetartó ereje van a nemzetnek, ez a magyar nyelvi és nem-verbális kultúra, amelynek a politikai kohéziós ereje azonban csekély, és nem képes a függetlenségi nacionalizmus okozta belső törésvonalakat felülírni. Egyéb pozitív megkülönböztető jegye a magyar nemzetnek, amely egységet teremtene a tagjai között, nincsen. Nincs neki a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármasságához és a francia gloire-hoz fogható közös értékrendje, vagy az amerikai alkotmányos patriotizmusnak megfelelő politikai integráló ereje, sorolhatnám.)

A modernizációs-reflexív összetevő párhuzamos gyengesége miatt ez a nemzet mindig ellenségeket fog feltételezni és gyártani magának, így született és így nőtt fel (ettől nemzet), a kultúrájában van a modernizációs lemaradás (mert a modernizációt a függetlenségi étvágy mindig fel fogja emészteni, sőt hajlamos ellenségként is felfogni mint ami a nemzet lényegét veszélyezteti). A beépült és újratermelődő modernizációs lemaradást csak a kultúrája ellenében tudhatná legyőzni, ez viszont az identitásába kerülne.

A magyar nemzet nem született boldogságra, ha egyáltalán megszületett már. A függetlenségi nacionalizmus mindenkori kurucos-rendies világképe arra utal, hogy a modern nemzet meg sem született még, hanem egy sajátosan stilizált, feudális (hierarchizált, premodern) miliőbe öntött permanens etnikai agresszió képébe merevedett bele (ami teljesen inkoherens persze, de éppen emiatt -- hogy ti. nincs modernizációs-reflexív összetevője -- nem ereszt).

76 komment

süti beállítások módosítása