1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2017.02.08. 18:56 HaFr

Gyurcsány -- eljött az ideje a visszavonulásnak

A volt miniszterelnök többedszer nyilvánította ki, hogy nem hajlandó lelépni a színről, hiszen a politikai piacon van egy jól látható tábora, és ameddig támogatója van, addig vajon mi oka lenne lelépni. Ehhez szereti hozzátenni, hogy mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy hasonló tábort növeljen magának, menjenek, csinálják, ne őt gyalázzák.

Csakhogy. Gyurcsány a táborát az MSZP kettészakításából nyerte. Még a hozzáértőbbek se tudják, mi különbözteti meg a DK jövőképét az MSZP-jétől, és valószínűleg nincs is ilyen -- egyet leszámítva: hogy milyen szerepet szánnak Gy.F.-nek ebben a jövőben. Az egyik nyilván nem sokat, a másik mindent. Senki sem látja, mitől lenne jobb Gy. mai pártja az ásatag, posztkommer szociknál -- mi lenne az a kulturális és politikai fordulat, amit véghezvitt volna a baloldalon, amitől értékes lenne. Miről szól az "építkezés", az "európaiság", ha Gyurcsány keze munkájáról van szó. Nem véletlenül nem látjuk. A DK Gyurcsány játéka, amelyet létrehozott az MSZP által neki ajándékozott ismertségből (miközben a pártot válságba juttatta és hatalmas vereségbe hajszolta a a közös kormányzásuk), és most makacsul ragaszkodik a pártjához, mintha az valami hallatlan produktuma volna egy politikai tehetségnek. Pedig nem az. Gy.F. Magyarország leggyengébb miniszterelnöke volt és a legimproduktívabb aktív pártelnöke (a pártja gyakorlatilag stagnál, mióta megalakult), és egyedül azért nem beszélünk többet az iker- (kormányzati és a politikusi) kudarcosságáról, mert nem mellesleg megágyazott egy politikai bűnözőnek, aki momentán az ország generációkra való tönkretételén ügyködik.

Kíváncsi lennék mindennek alapján, hogy Gy.F. miért gondolja úgy, hogy nélkülözhetetlen a személye a magyar politika színpadán, mármint azon kívül, hogy közben a Fidesz egyik  legfontosabb legitimációs tényezője az orbánista szavazók jelentős részének szemében. Ha Gy. visszavonult volna, a Fidesz is gyengébb lábakon állna. De akkor mi oka van itt lenni, ha közben maga is a Fidesz leváltásáról tart rendszeres kirohanásokat? Mindent összevetve nincs egyetlen érv, ami Gy. jelenléte mellett szólna és ne verné agyon egyenként, pláne az összes együtt, a "tessék, csinálják utánam" cinizmusát. Végezetül ez a cinizmus attól is erősebb, hogy a kétosztatú magyar rendszerben nem kevesebbet, mint a baloldali tábor bővítését kellene elérnie annak, aki Gyurcsánnyal akarna versenyezni -- ennek képessége híján viszont Gyurcsány magabiztosan őrizheti a legnagyobb politikai szélhámos címét ebben az országban: amit elvégez Orbán az egész politikai rendszerrel (a lebénítását), azt megteszi Gy. a baloldallal. Egyszerűen, mert a személye vállalhatatlan, kezelhetetlen, konfliktusos, és ezt büszkén kihasználja a stabil kisebbsége birtokában. Nem tudom, érthető-e, hogy ez mindösszesen mennyire erkölcstelen. Az a minimum, hogy fittyet hány a közjó evidensen legsürgetőbb programjára: Orbán leváltására. Ismétlem: nem állítom, hogy a többi szereplő szeplőtelen volna az összefogósdi játékban, vagy akár, hogy ne lenne ágendájuk, amelyről túl keveset tudunk, de Gy. a legnyilvánvalóbban kártékony, politikailag kontraproduktív eleme az ellenzéknek. Amíg a színen marad, nehezebb lenyomozni azt is, hogy az MSZP mennyire van bekötve a Fideszhez, mert nem hagyja a megfelelő helyzetek kialakulását ehhez, ostobán, egoistán politizálva.

Ha Gy. lelépne, a szavazói szépen megoszlanának és visszasorolnának többségükben az MSZP-hez, kisebbségükben a többi balos párthoz. Senki sem válna politikai hontalanná, pláne nem fideszessé. Gy-nak semmi hozzáadott értéke nincs nemhogy a magyar, de a magyar baloldali politikához sem. Ezzel nem azt mondom, hogy az MSZP-től bármi pozitívumot várnék. De ezt a hiányt ők legalább kevesebb penetránssággal, agresszióval és önhittséggel töltik be. Már ez is valami.

76 komment

2017.02.02. 12:16 HaFr

Hogyan viszonyuljunk az oroszokhoz?

Először is, hadd legyek megértő Putyinnal. Nagyon nehéz és egyre nehezebb lenne Oroszországot -- minden adottságával és képtelenségével -- versenyképessé tenni a globális világban. Kis leegyszerűsítéssel ezért Putyin úgy döntött, inkább tönkreteszi a világot maga körül. Kicsiben ugyanez játszódott le Orbán agyában is, aki a saját személyes céljait, pszichéjét és tudását nem tudta összekapcsolni az ország felemelésével, ezért -- Shakespeare-rel szólva -- úgy döntött, gazember lesz. Senki se higgye, hogy jobban hiszi a mai sódert, mint a húsz évvel ezelőttit -- mindössze a mai sóder jobban illik a machiavellizmusához.

Putyin döntése akár érthető is lenne a saját országát illetően, ha éppen a versenyképességgel szemben lehetne más épkézláb stratégia, ami nem egy nép anyagi süllyedésével, háborús szenvedéseivel és további civilizációs lemaradásával járna. De nincs. Ám Oroszország "megreformálásába" már a cároktól Sztálinon át Gorbacsovig mindenkinek beletört a bicskája. Ez egy évszázados projekt lenne, amire érthetően nem vállalkozik egy -- főleg nem az adott KGB-s stb. akkulturáción átment -- ember. Oroszország objektíve nehéz helyzetben van.

De Magyarország nincs, azt le kell(ett) zülleszteni. Orbán projektje a maga nemében gonoszabb, mint a Putyiné, mert egy olyan országot tesz tönkre, amelynek nyugati affinitása tagadhatatlan, és néhány parlamenti cikluson belül kulturálisan is felzárkóztatható lett volna. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországnak az amerikai vagy a holland síkság mentalitását kellene felvennie az alföldi és a pesti helyett. Nem kívánom magunknak egyiket sem. De Magyarországból lehetne (lehetett volna?) gazdag, és mégis magyar országot csinálni. Ehhez persze civilizált embereket kellett volna a vezetőinkké emelni, amit elmulasztottunk.

Amikor Orbán a saját kulturális szintjén és ebben a kis országban Putyint akar játszani és játszhat, az nem Putyinra és az oroszokra vet rossz fényt, hanem rá és ránk. Ha imponál neki a három alternatív gépen és egy titkosszolgálati hadsereggel érkező Putyin, az nem Putyinról állítja ki a bizonyítványt, hanem róla. A (pl.) sokkal kézenfekvőbb dán mentalitás helyett cezaromániával felruházva a magyar kormányzati kultúrát semmit nem old meg abból, ami elől menekül. A világ logikája se Putyinnal, se Trumppal nem fog megváltozni, Orbánnal meg még kevésbé: az lesz a győztes, aki piaci értéket tud termelni a világ számára. Miniszterelnökként is. És ez az ország egyre kevésbé tud, a miniszterelnöke utoljára talán 2000 környékén tudott, ezért szükségszerűen el fog bukni a projektje. (Nota bene, a protekcionista, etnicistaTrump belépésével még hamarabb.)

127 komment

2017.01.04. 21:31 HaFr

Orbán ambícióin fog megbukni a további putyinizációnk?

Nincs még egy olyan politikus, aki olyan változatos ideológiai pályát futott volna be az utóbbi 30 évben, mint Orbán. Kezdte a KISZ-nél, folytatta radikális liberálisként, 1993 felé már inkább volt nemzeti liberális, majd lett kb. polgári konzervatív, 2002-től végleg átsorolt nacionalistába, 2004-re stabilan populista, 2010-re autokratikus populista, 2013-ban már Putyin legjobb európai tanítványa. Vagy mégse?

Valójában ezek a címkék leginkább irrelevánsnak tűnnek. Orbán mindig olyan volt, amilyet a hatalomra jutása és hatalmon maradása megkövetelt. 2002-ben elszámította magát, nem tudott mit kezdeni Medgyessy populista húzásával; ahogy 2006-ban is, amikor nem tudott visszakerülni a hatalomba, pedig nagyon akart, de nem volt eléggé dinamizáló a narratívája, nem nézett bele elég radikálisan. Orbán machiavellista, ami a személyiségéből következik, teljesen mindegy, hogy ezt milyen ideológia jegyében teszi: éppen annak a jegyében, amelyik a legnagyobb biztonsággal szolgálja a hatalmát.

A választott politikai énje közben mindig -- nevezzük ezzel a gazdasági műszóval -- anticiklikus volt. Azt tette, ami még nem volt divatos, de úgy érzékelte, hogy divattá válhat (és általában, ha nem is mindig, jól érzékelt), mégpedig azért, mert ez tehette dinamikussá a politikáját, amivel vezetni tudta a közvéleményt és folyamatosan reaktív állásba kényszerítette az ellenfeleit.

Ez az anticiklikus politika 2017-ben -- amikor az EU további gyengülésére lehet számítani, és talán egyedül Németország marad meg viszonylag szilárd liberális demokráciának, tehát az "illiberalizmus" gyümölcse beérett -- újabb innovációt igényel. Különösen, hogy Orbán céljai jó eséllyel túlmutatnak már Magyarországon.

Miért ne tételezhetnénk fel, hogy Orbán nem szűnt meg a bevált logikájához ragaszkodni, és ma is azt keresi, mi biztosíthatja a túllépést a mai kocsmán? Nemcsak és nem elsősorban az Áder beszédéből vagy Kövér aggodalmaiból következő konszolidációs mozzanat és a középosztály emlegetése mondatja ezt velem, és nem is egy versengő narratíva -- a szintén konszolidációs logikával formálódó balos-Jobbik "nagykoalíció" --, hanem elsősorban a nyereség besöprésének egyre sürgetőbb igénye, a "kalandozások" lezárása és a mai leosztás működtetésének megkezdése, illetve legfőképp, mindezeken túl, Orbánnak egy új EU játékszabályainak kialakításában és rögzítésében vágyott szerepe, amely egyedül stabilizálhatja a NER-t , miközben Orbánnak végre elismert európai szerepet juttat. Így a remény.

A mai anticiklikus politika tehát az erős nemzetállamok Európáját: a bomlás megállítását, egy új paradigma rögzítését és az ennek implementációjában való részvételt követeli. 1867 a 150. évfordulóján mint egy új európai Kiegyezés előképe. Nem megvetendő narratíva. A balos-Jobbik nagykoalíció, ha létre is jönne, provinciális volna ehhez képest -- sehol se volna a magyarság perspektivikus felemelésében és európai szerepének újrafogalmazásában, persze egyúttal Orbán új európai pozíciójának megalapozásában. Az anticiklikusságtól elvárt dinamika adott volna, a 2018-as győzelem biztosított.

Könnyen lehet, hogy minden fatalizmusunk ellenére Putyinnak sem érdeke tovább fokozni a konfliktusokat a kontinensen, túl jól nem jöhet ki az országa ezekből, ha nincs megfelelő exit stratégiája. Márpedig egy új nemzetállami EU-s logika alkalmas exit stratégiának tűnik: egy protekcionista USA mellett az Eurázsiai Szövetség perspektívája a deliberalizálódó nemzetállamoknak és a meghatározó európai vállalatoknak egyformán érdekük lehet.

127 komment

2017.01.03. 13:30 HaFr

Orbán megijedt? Belengették a konszolidációt

1. Egyre több jel mutat arra, hogy az ellenzéki sajtó Simicska és Puch vezetésével folyó átalakítása adott esetben egy MSZP-Jobbik koalícióban kulminálhat.

2. A Vona és a baloldal közötti választási együttműködés olyan "nemzeten átnyúló" pártszövetséget hozhat létre a korrupt Fidesszel szemben, amely megmozgathatja a választók fantáziáját, és pillanatok alatt az ellenzékiség centrumává válhat, amelyhez -- talán a szélsőbalos LMP kivételével -- kénytelen lenne csatlakozni a többi baloldalra sorolt párt is. (Más kérdés, hogy az MSZP nem használná-e fel ezt inkább a baloldal "megtisztítására", ami miatt még inkább megérné neki a koalíció: ha ugyanis kirekesztené a kisebb riválisait, miközben a koalíció mágnesévé válik az ellenzéki szavazatoknak, akár kiejthetné a parlamentből a DK-tól a Párbeszédig az összes szatellitjét, és újra hegemónná válhatna a balfélen.)

3. A szavazók utóbbi két évben érzékelhető magatartása (keresztbevoksolások a pártok helyi jelöltjeire) azt mutatja, hogy jelentős tömeg számára egymás elfogadása előtt már nincsenek leküzdhetetlen akadályok, ami adott esetben nemcsak lehetőség a pártelitek számára, de előbb-utóbb kényszerré is válhat. A választók kikényszeríthetik a koalíciót, illetve a koalíció megakadályozása csak a pártelitek döntésén múlhat.

4. A Fidesz -- miközben Áder újévi beszédében reagálva a fenti veszélyre felvillantotta egy alternatív konszolidációs narratíva lehetőségét az 1867-es Kiegyezés és a középosztály felemelkedése köré szervezve azt, mellesleg ugyanennek a törekvésnek a jegyében meghagyva Ádert magát az államfői székben -- értelemszerűen megpróbálja majd az MSZP és a Jobbik közeledését akadályozni, fenyegetni és korrumpálni a kulcsszereplőit, ahogy érzékelhetően korrumpálta a 2014-es MSZP-kampányt is. Ennek egyik eredménye lehet, hogy a pártelitek végül nem teszik lehetővé a választóknak, hogy a közös MSZP-Jobbik listára szavazzanak -- akkor se, ha az egyébként a győzelem reményével indulhatna. Nem csodálkoznék a mai körülmények között, ha ezt a döntést végül a Kremlben hoznák meg.

5. A bal-Jobbik alternatíva mindenesetre az első tényleges esélyét adja az Orbán-rezsim legyőzésének és felszámolásának, olyat, amire önállóan egyik fél sem lenne képes: nemcsak a számarányuk miatt, hanem mert önállóan nem tudnának egy új víziót és narratívát győzelemre vinni. Hogy végül előrelépés lenne-e egy ilyen kormányzás, arról nem tudnék nyilatkozni, de jelentős minőségbeli különbséget a maihoz képest nincs okom feltételezni.

138 komment

2016.12.30. 12:55 HaFr

Lehetséges-e jó populizmus? Mit lehet kezdeni Magyarországgal?

Kedves portálom, a Kapitalizmus blog a legutóbbi cikke szerint (vagy mondjam individualistábban: a blog egyik szerzője) azért viseltetik némi türelemmel -- sőt mondhatnám: várakozással -- Trumppal szemben, mert kiderült, hogy  környezetében sokan olvassák Ayn Randet, a racionális ön(érdek)érvényesítés nagyasszonyát, tehát Trump elnöksége akár ihletet is merít majd belőle. Magam is írtam ezen a blogon sokszor sokat a PKP-t is ihlető polgári, liberális, nyugatos konzervativizmusról katekizmus, normák, dogmák, óhajok formájában. Ez mind szép és jó is így, hiszen mások meg írnak más dogmákról, minden dogma elnyeri méltó képviseletét.

Csakhogy van egy társadalom (a mienk), amelyik alapvetően lemaradt a kapitalista modernizációról és a nyugatias polgári társadalmak evolúciójáról, tehát olyan távol áll akár Ayn Randtől, akár a polgári konzervativizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől (ami most kivételesen többrétegű hasonlatként is megállja a helyét). Mármost ha elfogadjuk a meglehetősen masszívan alátámasztott tételt, hogy egy bizonyos szint felett azok a társadalmak versenyképesek, azok gazdagodnak, azok boldogságindexe néz ki szebben (és az itt jelzett mérésekben Magyarország egyre siralmasabban teljesít), amelyek a nyugatias társadalom és politikai rendszerek jegyeit mutatják, akkor legitim az a kérdés: egy polgárosodásból kimaradt társadalommal mit lehet kezdeni, hogy közelítsük a szerencsésebb versenytársaihoz?

Ekkor vetődik fel az a gyanú, hogy nem elég Ayn Randot olvasni, hiába ért vele valaki egyet, ha kezdeni is akar valamit az öröklött elmaradottsággal, amelynek belátása egyébként végigkísérte a magyar 20. századot, csak éppen se a szellemi elődeink, se a politikusaink nem voltak képesek megtalálni a kivezető utat belőle. Az értelmiségi öröm egy filozófia, eszmekör, dogmagyűjtemény fölött (annak statikus szemléletében) teljesen más hozzáállást igényel az elmaradottság kritikájához, mint a politikusai cselekvés (dinamikája). A politikusnak a létezőből kell valahova -- a korlátozott helyzetből a lehetőségek kinyílása felé -- vinnie egy népet, és ennek a dinamikának a megítélésére a statikus szemléletben élő értelmiségi mentalitás alkalmatlan.

Egy népet megmozdítani egy vízió jegyében, hogy közben az mégse járjon a szokásainak és képességeinek megerőszakolásával, ugyanakkor érzékelhető, hatékony, fenntartható változásokat hozzon -- nos, ez a jó populizmus. A választások előtt bedobott fizetésemelések és ígéretek, a xenofóbiára alapozott világmagyarázatok, egy nemzet valós értékeinek hazug beállítása stb. nem jó populizmus, hanem demagógia. A jó populizmus az ésszel felfogható és érzelmekkel átérhető megfontolt, szisztematikus társadalmi változás gyakorlata. A demagógia ad hoc (többnyire vagy a szociális, vagy a nacionalista érzékre ható), alátámasztatlan, összetákolt intézkedés- és ígérethalmaz, amely értelemszerűen jórészt kimerül a szavakban. A jó populizmus felemeli a társadalom nívóját és mediánját, a demagógia először becsapja a szavazókat, majd még mélyebbre nyomja őket az irracionalizmusban. Ezen túl pedig – specifikusan Magyarországon – a jó populizmus elsősorban modernizációs, nem újraelosztási gyakorlat: a célja a generikusan megújuló társadalmi modernizáció megalapozása, nem egy tiszavirág életű jóléti “fordulat”. A fókusza az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra, a jogrendszer, a kapitalizáció -- nem a szociális igények kielégítése.

Az elmaradt magyar modernizáció bepótlásában a jó populizmusnak elengedhetetlen szerepe van, és ezért az állam sem hagyható ki belőle. (A konzervativizmus modern szemlélet, vegyesen premodern, posztfeudális, államelvű miliőben nem nyerheti el az értelmét: az értelmiségi vágyódáson túl irreleváns a mai állapotunkban, illetve könnyen behelyettesíthető a kifejezetten demagóg célokat szolgáló nacionalizmussal, amely radikálisan nemzet- és modernizációellenes: rombolja a tagjai értékteremtő erejét és erkölcsi képességeit, szétszakítja a családokat és a nemzettestet, kivérezteti a társadalmat.) Hiába akarják a polgári konzervatívok csökkenteni az államot, először hatékonyabbá kell tenni, hogy a társadalom megerősödhessen, aminek nyomán az állami feladatok egy részét majd az autonóm szerveződések és a növekvő szabadság át tudja vállalni. A konzervatív populizmus politikai megközelítésként nem ördögtől való dolog: az implementáció, a transzformáció, a modernizáció megfelelő megközelítése. És ennek eredményeként egyszer talán ez a mankó is eldobható lesz. (Margó: a svéd gyakorlatról itt  meg itt mogyoróhéjban, viszont másfél száz éve érlelt mogyoróhéjban -- van erre időnk? Van tehetségünk szisztematikusan dolgozni? Szkeptikus vagyok. Valamiféle áttörésre volna szükség a legelején.)


 

79 komment

2016.12.29. 10:32 HaFr

2016 tanulsága: liberális demokrácia és kapitalizmus nélkül a barbárság jön

Trump bejelentett az amerikai kapitalizmus hatékonysági fordulatát és az ezen alapuló új amerikai világnézetet -- miután az amerikai gazdaság eddig is messze a leghatékonyabb volt a világon. Erre a putyinista politika és sajtó szerte a világban levonja azt a következtetést, hogy győzött a kereszténység, és (pl.) Magyarország végre jól megérdemelt helyén, a történelem fősodrában van. Kb. Amikor az egyetlen helyes olvasat az lenne, hogy most kerül ki belőle végleg, mert ettől kezdve se az USÁ-nak, se a felbőszített és összeszoruló EU-nak nem lesz érdeke pátyolgatni a magunk fajtákat, viszont a technológiai fejlődés eredményeként már szükség sem lesz az alacsony hozzáadott értékű lator államocskákra. Ez nem hónapok, de nem is évtizedek kérdése. Néhány évről beszélünk. (És egy új "Jalta" eredményeként a feláldozható országok egyikeként újra orosz gyarmat leszünk.)

Magyarország választóit azzal kábítja az autokratikus oligarchia kormánya, hogy lehetséges jól élni jól működő nemzeti (nationwide) kapitalizmus, viszonylagos korrupciómentesség és versenyképes állami szolgáltatások nélkül. Nyilván ezt teszi, mert a felsoroltakból semmi sincs nálunk, viszont a korrupt oligarchiának (még egy darabig) éppen így jó. A hazai putyinizmus azt hirdeti, hogy közös nevezőn van Trumppal, pedig ez a közös nevező kb. a bivalyé és a legyeké: konkrétan a bivaly csapkodó farka. Azt hirdetjük, minden különbözni fog eztán: már nem a tőkeerő, az innováció és a versenyképesség fogja az országok közötti erősorrendet eldönteni, hanem a magyaros furfang; és csak idő kérdése, hogy a nemzeti oktatási rendszerek bedöntésére mindenhol létrejönnek a Balog, Hoffmann & Czunyiné (plc.) helyi irodái, amelyeket követ a Varga & Matolcsy tanácsadó cégek franchise-a és a magyar egészségügyi reform tanulmányozásának szentelt endowmentek a Harvardon és az Oxbridge-en.

Aki azt hiszi, hogy a világ logikája nem lesz még kíméletlenebb eztán, amelynek amerikai ésszel az lesz a lényege, hogy hulljon el mihamarabb a férgese (nézzék csak meg a belépő amerikai adminisztráció összetételét: még véletlenül sincs benne egyetlen óvónő vagy környezetvédő, de még református lelkész és futsallista sincs, viszont annál több a tábornok, milliárdos, nagyvállalati vezér, vállalati tanácsadó és corporate lawyer), az valamit súlyosan félreért a trumpizmus lényegéből. Aki azt hiszi, hogy a Trumppal való magyar érdekközösség egy pillanatra is múlhat azon, hogy mi a magyar érdek, és hogy a magyar érdek -- valamilyen csavaros észjárás mentén -- a magyar versenyképesség további gyengítése lenne, az nézze meg majd, hogy állunk 2020-ban, amikor Trump az újrázásért fog futni. Nem kell jövőbe látónak lenni: vagy így, vagy úgy, már a mostaninál is rosszabbul. Az a pusztítás ugyanis, ami ebben az országban tíz, de különösen hat éve folyik, rövid távon visszafordíthatatlan (csakhogy hivatalosan is az orosz érdekszférába kerülve már kísérlet sem lesz a visszafordítására).

Ha valaki úgy érzi, nem a társadalmi erő (amely nem tévesztendő össze a nemzetközi szinten harmatos magyar kormányzati erővel) és nem a hazai kapitalizmus ereje fogja kijelölni Magyarország helyét a nemzetközi versenyben, hanem a hazudozás normatív ereje, annak éppen ideje eldobnia a Magyar Időket, a Demokratát, és a többi fasiszta orgánumot, mert az valamit nagyon nem ért. A modernség logikája ugyanis inkább előbb, mint utóbb ledarálja a rendszerszintű hazudozást, mivel az a jellegéből fakadóan egyre több ember érdekeivel kerül szembe. Hazugságból nem lehet eladható kenyeret sütni és autót gyártani, nem lehet rákot kutatni és fizetést emelni. Márpedig az emberiség az utóbbit akarja (még a hazudozók is), sőt-sőt ha nem kapja meg, akkor bizony nagyon morc tud lenni. És aki a végén -- túl későn -- ott áll üres kézzel, mert kiderül, a hazudozáson kívül máshoz sem ért, azt elsöpri a történelem. Már Moszkva sem védi meg.

Azt hisszük a nagy hangú öblögetés dönti el a mi országunk sorsát, amely valójában olyan labilis, hogy a miniszterelnöke már egy meghekkelt (egyébként eleve hazugságokkal teletűzdelt) interjúra is az érett diktatúrákra jellemző tisztogatással válaszol? Túl sokan vannak még ebben a hitben. Ám az ország sorsa az iskolapadokban és a magyar tulajdonú kisvállalatokban dől el -- ahol a magyar versenyképesség erősödéséről és reprodukciójáról már régen lemondtak a legfontosabb döntéshozók: az értékteremtéssel megbízott magyar emberek. Hiába patáliázik a magyar miniszterelnök, mint szemétdombon a kakas: a napot nem ő kelti, sőt a szemétdomb sem az övé.

98 komment

2016.12.28. 16:34 HaFr

2010 előtt sem volt demokrácia

Olvasom ma Haraszti Miklósnak a Washington Postban megjelen írását, amely így nyit: Magyarország fél évtized leforgása alatt példaértékű poszt-kommunista (post-Cold War) demokráciából populista autokráciába ment át. Kérdezem magamban: ez vajon hogy lehetséges? Hacsak nem korlátozó jelző a poszt-kommunista, amelyből a mintaszerű is csak olyan harmadrangú, hogyan tud egy szilárd, példaértékű demokrácia néhány év alatt majd' az ellenkezőjébe átcsapni?

Ugyancsak olvasom a Kornai János HVG-s interjújának első részét , amelyben a jeles tudós a demokrácia, az autokrácia és a diktatúra formális elemzésére vállalkozik, demokráciának azt a politikai rendszert nevezve, amelyben "civilizált módon, törvényesen, vér nélkül le lehet váltani egy kormányt". Eszerint az Orbán-rezsim simán demokrácia, szemben azzal, amiről egyébként a riport szól. Mindkét opuszból az látszik, hogy meglehetős félreértésben vagyunk a demokrácia (és különösen a 2010-ben úgymond véget ért magyar demokrácia) jellemzőit illetően.

A félreértés abból származik -- amit Arisztotelész még tudott, és itt némileg leegyszerűsítek --, hogy a demokrácia (vagy bármelyik más rezsim) nemcsak a politikai rendszer formája, hanem az összetétele is, más néven a társadalom szervezőelve, az emberek életmódja (Politika III.1.1274b32-41). A demokrácia alkotmányának jelentése: a demokráciának megfelelő életforma, nem pedig egy darab papíros, ahogy a fent nevezett urak hitem szerint gondolják. Alkotmány mint konstitúció, (társadalmi) összetétel, nem pedig jogi normagyűjtemény. Demokráciában -- átfordítva napjainkra -- a nép úgy él, hogy az lehetővé teszi, nota bene kiváltja a demokráciát mint politikai rendszert, következésképp a nagy többsége érdekelt a demokrácia mechanizmusainak fenntartásában, megvédi azt, ha veszély fenyegetné. Egy másik aspektusból: a társadalom kulturális, gazdasági és politikai berendezkedése egy irányba mutatnak. (Nem véletlenül fut párhuzamosan Arisztotelésznél a mai értelemben vett politikai rendszer és a gazdasági hatalommegosztás elemzése, és nem véletlenül beszélünk ma a liberális demokrácia válságának vezető okai között a gazdasági és kulturális hátországának megrendüléséről. Most. Amikor ezt előre kellett volna látni, akkor persze még nem beszéltünk erről, azt hittük, a demokrácia a sorsunk.)

Mármost ez egyedül értelmes definíciója szerint Magyarországon 2010-ig sem volt demokrácia. Annak a rezsimnek a pontos megnevezése a liberális oligarchia. (Oligarchia = a kevesek uralma.) A par excellence közélet valójában másodlagos volt a politikai vezetőréteg belső életéhez, osztozkodásához, hatalmi viszonyaihoz stb. képest. A főhatalomra gyakorolt befolyás csatornái erősen ellenőrzöttek, miközben az állampolgári szabadság meglehetősen széles volt. Erre a sok bizonyíték egyikeként hadd linkeljem a Gegesy Ferenc könyvéről adott mai indexes elemzést. A könyv világossá teszi, hogy valószerű egy olyan értelmezés, miszerint a magyar demokrácia célja a rendszerváltás óta (is) az uralkodó réteg erőforrásokhoz való hozzájutása és hatalma zavartalanságának biztosítása volt, ami a széles alapokon nyugvó korrupciót erősítette a polgári demokráciák normáival és intézményeivel szemben. Magyarul, az országos és önkormányzati politikai elit nem volt érdekelt a valódi demokratikus mechanizmusok kiépítésében. (Ezt a nézetet erősíti sok minden a rendszereken átívelő titkosszolgálattól a nagy pártok lényegesebb korrupciós ügyekben való érdekszövetségén át a lefelé nyitott középosztály megerősödésének akadályozásáig.)

Eszerint sokkal kisebb a cezúra a 2010 előtti és utáni állapotok között, mint szeretnénk hinni, mindössze az eszközök változtak: a paraván ledőlt, az eliten belüli harcokban a liberális oligarchia rendszere fenntarthatatlanná vált, és átadta helyét az autokratikus oligarchiának. Az egyébként a jól rendezett liberális demokráciában érdekelt nép pedig sehol nincs, semmit nem tud vagy akart megvédeni, hiszen azt sem tudja, mi az a liberális demokrácia. Hogy valaha is "mintaszerű demokrácia" lett volna itt, az nemcsak erős túlzás, de a lényeget érintő hazugság is. Ahogy a demokrácia formális definíciója is érdektelen. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a baloldalnak nincs demokratikus programja. Ti. sosem volt, a liberális oligarchiára való visszaállás programját pedig a Fidesz érthetően nem támogatja. Ezért tart ott a baloldal, ahol tart. A "liberális demokrácia" társadalmi programja valójában egy ezidáig teljesen ismeretlen program Magyarországon.

62 komment

2016.12.26. 10:05 HaFr

A szabadság újragondolásának éve

Megroppant az elkötelezettség a szabadság bástyáinak számító nyugati társadalmakban a felvilágosodás és a liberalizmus eszményei iránt. Régóta nem érte olyan kihívás a nyugati politikai kultúrát, mint 2016-ban, és ez várhatóan csak erősödni fog a következő évben. Van-e okunk aggodalomra, vagy csak egy jobb, sikeresebb kor hajnalán vagyunk?

Én hajlok az utóbbira. A szabadság liberális gyakorlata már sokkal korábban tarthatatlanná vált. Utólag könnyű bölcsnek lenni, nem is állítom, hogy két éve már vártam volna a mai fejleményeket, de nem lepnek meg. A "régiek" (az antikvitás és a kereszténység) politikai szabadságfelfogása instrumentális volt: az egyéni szabadságot eszköznek tekintette egyrészt az erényesség (bölcsesség, mértékletesség, bátorság és igazságosság, majd az ezekhez társított hit, remény és szeretet) kifejlesztésére az emberben, másrészt az igazságosság uralomra juttatására a társadalomban. Ebből a koncepcióból aztán fokozatosan kopott ki szabadság alárendelése az erényes életnek, míg végül a "modernek" (kb. a liberalizmus) szabadságfelfogása abban a -- kantianizmussal megtámogatott -- piaci interakciók sugallta modellben kristályosodott ki, hogy mindent szabad, ami másoknak nem árt (John Stuart Mill ún. károkozás elve, harm principle). Ennek megkérdőjelezhetetlensége omlott össze 2016-ban a Nyugaton, hosszabb ideje tartó veszélyeztetettség után, amely fejlemény nyilvánvalóan különbözik a '30-as évek fasiszta kihívásától is, amikor az angolszász liberális demokráciákat elkerülte, tehát nem válhatott általánossá a válság.

A szabadság liberális felfogásának az az elsődleges hibája, hogy az említett vezérelve valós körülmények között eleve értelmezhetetlen: nem lehet pontosan meghatározni, meddig nem okoz, és mettől okoz valaki más(ok)nak kárt. Az utóbbi két évtized semmi mást nem bizonyít, minthogy az emberek egyre érzékenyebbé váltak, összességében legitim módon károkozásnak tekinthető már majdnem minden megszólalás (legalább egy valaki számára), ami elhangzik a nyilvánosságban; nemcsak az alapjogok közötti konfliktusokat nem sikerült soha megnyugtatóan rendezni, de a liberalizmus oda jutott, hogy az értékek pluralitását is csak az emberek csoportjainak egymástól való elzárásával tudja biztosítani, azaz maga szüntette meg a kommunikatív tereket, a nyilvánosságot, és vált egyre karikatúraszerűbbé az általa berendezett társadalom. 

A folyamatnak volt egy másik vetülete is: összetartó valós, életszerű, mély, "thick" értékek híján a liberális társadalmak kohéziós ereje egyre inkább a gazdasági, materiális javakra korlátozódott, ezek viszonylag méltányos eloszlása viszont a 2008-as válság és annak egyrészt a globalizációban, másrészt a válság immorális és igazságtalan, a középrétegeket sorvasztó állami kezelésében fellelhető hibái okán megroggyant. A liberalizmus értékeinek és gazdasági logikájának diszfunkcionalitása alapján elmondható, hogy a "modernek" szabadsága joggal veszített a vonzerejéből, és újragondolásra szorul.

Az újragondolás meggyőződésem szerint a "régiek" instrumentális szabadságfelfogásához visszanyúlva történhet meg, amelyben a szabadság nem önmagában, bármilyen életformára licenciátust adva értékes, hanem az erényesség vagy annak egy alternatív axiológiai (érték-) rendszerének éltetése miatt. A fentebb felsorolt négy antik erény például sokkal pontosabb eligazítást nyújt az emberi életben, mint akár a károkozás elve, akár bármilyen ismert liberális politikai filozófia, amely egyúttal gyakorlati érvényességre is igényt tart. (A keresztény kardinális erények fonalát itt most nem veszem fel.) Az antik erények alapján meg lehet élni bárki "másságát", önkiteljesítését, eltérő értékrendszerét, miközben ezeket erényesen üzemeltetve szolgálja egy jól elrendezett társadalom igazságos működését is. Ami azt illeti, így nagyobb eséllyel teljesül a másnak való károkozás tilalma is. A kérdést persze nem lehet itt lezárni, a visszatérés a kétezer-ötszáz éves hagyományhoz nem mehet a modern fejleményekre való tekintet nélkül, de az alaptézisem, azt hiszem, világos.

17 komment

2016.12.23. 16:03 HaFr

Krisztus, a bűnbak

caedfab51e6efc71ff79bbe7c309b462.pngNem gondolom, hogy egy konzervatív bloggernek feltétlenül krisztusos-istenes-karácsonyos poszttal kellene jelentkeznie ilyentájt, de ha már mégis, akkor egy cseppet hadd értekezzem a karácsony értelméről. Karácsonykor a keresztény világ Krisztus születését ünnepli: még pontosabban a világba való elküldését, amely a későbbi feláldozásának tudatában történt, a lehető legpontosabban pedig az egész történt Isten önfeláldozása jegyében az emberiség oltárán. Ez a gesztus a nyugati civilizációs narratíva sarkköve, a konzervatív történelemszemléletben ez adja a humanizmus és a felvilágosodás látószögét. Isten belátta, hogy a vele a Sínai-hegyen kötött első szövetség (az eredendő szövetség, a paradicsomi állapot felbomlása után) nem váltotta be a reményeket, Izrael fellázadt ellene és az őt reprezentáló Törvény ellen. A felajánlott második szövetség feltétele, hogy legyen valaki, aki örökre és visszatérően elveszi a világnak -- éppen az Isten elleni lázadásból származó -- bűneit: ez pedig csakis a három személyű, egy lényegű Isten maga lehet, aki e gesztussal megalapozza a bűn, a bűnbánat és feloldozás ismétlődő ciklusait, és velük az Idő spirális koncepcióját. Az új szövetség azonban értelemszerűen nem alapulhat már a régi logikán, az Írott (pozitív) törvényen, hanem a mindenki szívében (lelkiismeretében) fellelhető természeti Törvényt kell segítségül hívni hozzá, következésképp Isten népét is ki kell bővíteni, hogy magába foglalja az egész emberiséget.

A kereszténység a legtökéletesebb filozófiai feloldását adja a szabadság és a bűn konfliktusának, amely -- továbbmegyek -- nem is pusztán a keresztények ügye. A szabadság lehetősége nélkül nincs erkölcs és nincs bűn. Nincs Ember. (Ezért utasítjuk el az igazolatlanul szabadságkorlátozó rezsimeket.) Az Ember szívébe írt természeti törvény (amely a Tízparancsolatban és a zsidó vallási törvényekben is tükröződik) és a Bűn egymást feltételező fogalmak, ha az egyik nem volna, nem volna szükség a másikra, és mindegyik létoka, hogy az ember szabad. Ezek mind olyan fogalmak (szabadság, törvény, bűn), amelyek bármely normatív rendszerben megtalálhatók, a kereszténységgel mindössze ennek -- bármelyik ilyen rendszernek -- a kudarca mondatott ki, és született meg az ezeket felülíró Szeretet parancsolat, amelynek érvényesítésére a kereszténység tulajdonképpeni mandátuma szól. A Szeretet a Törvény mozgatója. A világunk sorsa, hogy e kompakt szemlélet nélkül a Szabadság, a Törvény és a Bűn egyenként is elveszítse az értelmét, minden relatívvá váljon, aminek sajnálatos tanúi is vagyunk.

A kereszténység a nyugati civilizáció vasalata, amely mozgatja az antik erények (kb. bölcsesség, igazságosság, bátorság, mértékletesség) falába nyitott ajtót a modern individualizmus felé. Ha a vasalat (a három keresztény kardinális erény: hit, remény, szeretet) kifordul a helyéből, azaz kiesik a megváltó Isten jelenléte az ember életéből, akkor az ajtó bezáródik, a civilizáció és a jó élet forrásai kiszáradnak. A Szabadságból, amely az erényesség fundamentuma 2500 éve, nem pedig bármire használható adottság; a Törvényből, amely az Ész számára egyetemesen feltáruló erkölcsi iránytű, nem pedig pozitív jogszabályok gyűjteménye, amelyet a népuralom legitimál; a Bűnből, amely a Törvénytől és a helyes észhasználattól való elzárkózás, nem pedig semmi, ennek megfelelően mára elég kevés maradt, legfeljebb a régi korok és auktorok megvetése.

Krisztus a bűnbak. Aki ártatlanul szenvedett és halt meg azért, hogy konzisztensen szemlélhessék a világukat azok is, akik nem hisznek benne és vele az egész keresztény narratívában. A kereszténység intézményrendszere (ideértve természetesen a három fő erényt) tökéletlenül működik, a Szeretet nem képes garantálni a (természeti) Törvény érvényesülését. A hit világban való működése (operatio fidei) egyre nehézkesebb, maguk az egyházak is egyre gyatrább tolmácsolói Isten akaratának és Krisztus missziójának, mintha nem is értenék az összefüggéseket. De nem kellene, hogy ez megakadályozzon minden egyes embert abban, hogy elvarrja a szálakat. Mi hiányzik a világból? Hogyan tudunk emberhez méltóbb életet élni? Mik a valódi értékek az életben? Hogyan válhattunk jobbá? És ha sokat gondolkozik erről, akár eljuthat oda is, hogy belássa: ha nem volna Krisztus, ki kéne találni. Funkciója és küldetése van minden ember életében.

22 komment

2016.12.21. 21:48 HaFr

Mennyiben elnyomó a piac?

 ae9eb59c9e36b27a727e1d5f6e5e47e4.png

A szabadságok (mint abszolút cselekvési lehetőségek) elrendezésére -- és korlátozására -- három fő ideológiai irányzatot ismer a nyugati modernség: a szocializmust, amely az egyenlőség változó koncepcióival száll szembe a szabadsággal, a konzervativizmust, amely az emberi "lényeg" néhány elvével (pl. társiasság, korlátos belátóképesség, örök erkölcsi normák stb.) felszerelkezve teszi ezt, és a liberalizmust, amely a piac (vagy metaforáinak) személytelen elveivel rendezi az abszolút szabadságokat.

Meggyőződésem szerint ezek egymással egyensúlyban képesek csak a közjót (az optimális társadalmi egyensúlyt) szolgálni, és bár én magam liberális konzervatívként az emberi lényeg és a piaci metaforáinak (szabad emberi tranzakciók hálójának) összefüggéseiben keresem és találom (meg) magam, nem hiszem, hogy le akarnék mondani a szocializmus elveiről, amelyek ellensúlyozzák az én világom hiányosságait. Nem véletlen, hogy a nyugati civilizáció e három végpont és mutánsainak dinamikájában alakult ki, mint ahogy az sem, hogy e végpontok (az ideológiák) halálát is olyanok hirdetik, akik kizárólagosságra törnek a magyarázatban és a politikai cselekvésben, ha mindjárt ez a magyarázat az egyik oldalon az ideológiák halálával, a másikon a post-truth (igazság utáni) állapottal házal is, lényegi különbség nélkül. (Példa akad bőven a környékünkről, napjainkban a konzervativizmus és a szocializmus összetorlódásáról a demagóg populizmusban, amely ráadásul a piaccal ellenséges társadalomban kész recept a diktatúrához.)

A kelet-európai jobbos demagóg populizmus (orbánizmus) kétségkívül sokat köszönhet a piaci szemlélet globális eluralkodásának. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy szabad piac a klasszikus értelemben bárhol megvalósult volna, hanem hogy anélkül, hogy megvalósult, közvetítette a követendő -- az egyenlőség és az emberi "lényeg" megélésével ellentétes -- értékrendet, pontosabban tette ezt az egyenlőség kulturális koncepcióját leválasztva annak jogias, de legfőképp a gazdasági értelméről (vö. a "ballib" kialakulása" és a szocdem hagyomány eltűnése). A szabad piac -- bárhogy is keressük az érvet az ellenkezőjére -- homogenizál (nem véletlenül radikálisan piacellenesek a kisebbségi és mikrokultúrák), a fogyasztás tömegélményével szemben alig hagy értékes életformát a színen, hacsak nem végtelenül legyengült állapotban. A konzumerizmus árnyékában a magas kultúra egy szűk fizetőképes elitre korlátozódik, ami nem teszi lehetővé az értelmiség -- de mondhatjuk, az értelmes, szabadon választott (!) életek -- újratermelődését, miközben a nemzeti, lokalista, anti-PC identitások szintén elnyomva érzik magukat a domináns gazdasági-kulturális elit árnyékában. (Itt nem beszélek a piac hatásáról a a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésére, amely további diszfunkcionalitást visz a szabadság egyoldalúan piaci alapú korlátozásába, ehhez adalék itt, itt és itt)

A piac szabadsága, kvázi az anarchikus társadalom prototípusa, amelyet a fizikai testek ütköző mozgása és nehézkedése modellezett már a kora újkori politikai gondolkodásban, se a tranzakciókban szegény individuumok és kultúrák egyenlőségét és méltóságát, se az önreflexió útján elnyerhető értelmüket és különösségüket nem támogatja. Korlátozza az abszolút -- itt az érvelés kedvéért citált, hipotetikus -- szabadságot. Csak a vele együtt működő másik két végpont (a szocializmus és a konzervativizmus) és mindhárom egymás általi korlátozása nyújtja a jól elrendezett társadalom esélyét. A szabadság teljességének igényével szembehelyezett kiegyensúlyozott szabadságkorlátozás nélkül -- tehát ha létrejön bármelyik ideológia vagy ezek nem versengő összefonódásainak monopóliuma -- a reálisan elérhető legnagyobb szabadság mellett az egyensúlyi társadalom lehetősége is elvész. QED.

1088 komment

süti beállítások módosítása