A polgári politikai berendezkedés -- amely, a biztonság kedvéért hadd szögezzem le, nem azonos a konzervativizmussal -- az autonómiákra épül, jelesül a személyek és a közösségek autonómiájára (önrendelkezésére). Ám a kép ennél lényegesen bonyolultabb, ha nem csak az alapokat nézzük.
A személyek autonómiája például nem egyenlő a "mindent megtehetsz, ami másoknak nem árt" liberális elvével. Az autonómiát (önrendelkezést) az önművelés, az önműveléssel és tudással elsajátítható komplex erkölcsi képesség és az önálló létfenntartás együttesen hozzák létre, ami jóval nagyobb felelősséget követel az ember saját személye iránt, mint a szabadság. Rendelkezni tudni önmagunk felett olyan hatalom a szabadságon túl, ami csak hosszú évtizedek (önmagunk feletti) munkájával alakul ki, nem jogi garancia vagy mások engedményének függvénye. Ezért a polgári berendezkedést sem az írott jog hozza létre, hanem -- ideális esetben -- egy évszázadokon keresztül érlelt makroközösségi (társadalmi) kultúra, amelyben dominálnak az autonóm egyének. Ennek híján legfeljebb tudhatjuk, milyen lenne a polgári társadalom, és törekedhetünk rá, de nem vagyunk a birtokában.
A polgári társadalom és vele a polgári politika kialakítása tehát az egyének autonóm életformáira való törekvéssel kezdődik, az ilyen törekvésekkel rendelkező emberek kis közösségeivel (asztaltársaságokkal, klubokkal, egyesületekkel, körökkel, egyházakkal és gyülekezetekkel, önkormányzatokkal, polgári fórumokkal stb.) folytatódik és csak hosszú idő után áll össze domináns társadalmi gyakorlattá. Ennek okán azonban a polgári társadalmak óhatatlanul, kisebb-nagyobb mértékben konzervatívok is: hosszú, ismétlődő, fejlődő gyakorlat -- erkölcsi rend és hagyományok -- mentén stabilizálódnak, illetve amennyiben folyamatos újításban érdekeltek, annyiban ezt organikusan, a létező képességeikből kiindulva vagy ezek közé illesztve végzik.
A polgári társadalomtól nem véletlenül elválaszthatatlan a kapitalizmus és a piac. Ezek biztosítják ugyanis az autonóm létfenntartáshoz szükséges kereteket (a termelés és a csere lehetőségét), amelyek ráadásul intézményesen, visszatérően összehozzák az embereket, ezzel a kis közösségek kialakításához is hozzásegítenek, illetve lehetővé teszik az emberek nagy hányada számára, hogy a közösség szempontjából értékes életet találjanak maguknak, miközben fejlesztik önmagukat. A piac engedi meg egyúttal, hogy a dogmatikus államcentrikus radikalizmusokkal szemben a létező közösségi képességeiből táplálkozzon egy nemzet felemelése, ahogy azok megjelennek a versenyben és a nyilvánosságban.
Ugyanígy nem véletlen az egyházak és a transzcendencia intézményeinek szoros kapcsolata sem a polgári mentalitással. Amennyiben az autonómia az önmagunk feletti uralom, annyiban elengedhetetlenül erkölcsi fogalom is, és a transzcendencia az erkölcs fontos összetevője. Habár az erkölcsi meghatározó mozzanata a szabadság (szabad választás nélkül nincs felelősség valamilyen erkölcsi állapot iránt), az erkölcs örök előírásaiban való részvétel nemcsak a szabadságot, hanem az örök előírásokat is feltételezi, amelyek legbiztosabb alapja és szankcionáló ereje az istenhit. Természetesen istenhit nélkül is lehetséges erkölcsös élet, de kisebb az esélye az örök törvények iránti érzékenységnek és így az emberi közösségek erkölcsi alapjaiban való bizalomnak.
A polgári politika mindezek után nyilván igen korlátozott szerepet ad az államnak. Az állam egyetlen legfőbb célja az emberi autonómiák összhangjának végső garantálása, ezért nem igazolható semmilyen módon az ilyen autonómiák állami korlátozása, ideértve az emberi önművelés, a szabadságra és a moralitásra való képesség, és az ember egzisztenciális biztonságának korlátozását. Az államnak mindamellett nem kötelessége mindenki egzisztenciális biztonságát megadni, mert ennek az erőforrásait másoktól kell elvennie. Az állam feladata, hogy a közfeladatainak ellátása közben ne differenciáljon (azaz pl. egyenlő színvonalú oktatást garantáljon minden gyerek számára, egyenlő köz- és jogbiztonságot minden állampolgár számára stb.), tehát amely területeken a közfeladatait kijelölte számára a közösség, ott azoknak részrehajlás, korrupció és diszkrimináció nélkül feleljen meg.
El tudom képzelni, hogy egy nyugati mércével elmaradottabb társadalom (pl. a magyar) modernizációs szakaszában az állam újraosztó és támogató szerepe nagyobb legyen az egyébként indokoltnál, hogy segítse azoknak a bekapcsolódását az értékteremtésbe, akiket a piac és a közösségek a saját életük folyamán nagy valószínűséggel, tőlük független okok miatt nem tudnak felemelni. De ezeket a döntéseket a politikai közösségnek és/vagy a helyi kis közösségeknek kell meghozni (világos célok, pártprogramok és választások útján), mérlegelve az előnyöket és a hátrányokat. Akárhogy is, a modernizáció céljának a polgári létformát kel tekinteni, tehát az átmeneti segítséggel is ehhez kell hozzásegíteni a rászorulókat. "Rászorulónak" lenni nem "foglalkozás", nem státus, nem olyan állapot, amelyet egy közösség indokolatlanul hosszú távon elnéz a tagjainak. A polgári társadalomban a feltételes szociális reflexeknek semmi közük a feltétlen szocialista reflexekhez. Ez utóbbiak révén kétféle értelemben is romlik az önrendelkezés lehetősége: erkölcsi értelemben (a kapó és az adásra kényszerített fél esetében is) és egzisztenciális értelemben (az adásra kényszerített fél esetében).
Ebből a rövid írásból világosan következnek egy polgári párt alappillérei: oktatás, kapitalizmus, nemzeti modernizáció, kis közösségek, szabadság, hagyományok, erkölcsi konszenzus. A mai kormányzati politika természetesen nem polgári politika.