Magyarországon csak populista pártoknak sikerül mérhető állapotra verekedniük magukat. Populista az ún. baloldali ellenzék (klasszikusan ilyen az MSZP aurája, osztogató és nyugdíjas-mentalitása, a DK mint Gyurcsány kiterjedése és a politika folyamatos destrukciójának gyakorlata, a Momentum mint az ifjúság beérkezése, az Együtt korrupció-fetisizmusa és mozgalmársága), és populista természetesen a Fidesz és a Jobbik -- az előbbi esetben bosszúvággyal köbre emelt -- nacionalizmusa stb. Aki nem populista, az nem játszik és nem látszik. A populizmus: politikai emotivizmus (érzelem központúság, érzelmi logika), amely szükségszerűen jött el az erkölcsök és erkölcsi vélekedések emotív fordulatát és az identitáspolitikák eluralkodását követően. Az emotivizmus nem beszél a jövőről a jelen tükrében, hiszen 1.) eleve nem logocentrikus (nem érvel, nem hasonlít, nem meggyőzni kíván), és 2.) nem diakronikus (nem a jelenbeli tudásra építi a jövőre vonatkozó stratégiáját, hanem a radikális értelmiségi hangnemet veszi kölcsön: a jövőt követeli). Az emotivizmus az érzelmekhez szól, azokat hergeli.
Ám a hagyományos politikusi (változásmenedzseri, a jelenből a jövőbe vezető) és a hagyományos értelmiségi (egyfelől kritikai, másfelől eszkatologikus, mindösszesen radikális) szerepek már azelőtt összecsúsztak a tömegpolitika korában, hogy az emotivizmus uralomra jutott volna: a politikus már évtizedek óta úgy beszél felváltva radikális kritikai és radikális eszkatológiai hangnemben, hogy az utat az egyiktől a másikig nem biztosítja a szavazói (értelme) számára, ezért a politikusi hivatás már régen az irracionalitásba esett vissza: valójában évtizedek óta az irracionalitás a politika nyelve. Eddig is az győzött, aki hatékonyabb propaganda kíséretében hangosabban, többször, visszatérően tudta előadni magát elhitetni akarván mindenekelőtt a radikális jövőképét, de a liberális demokráciák intézményes tudásának eróziója lehetővé tette, hogy ehhez erő (sex appeal, fenyegetés, bosszú és egyéb zsigeri vagy tömegélmény) társuljon, ami az emotív politikát a hatalmi hatékonyságát illetően a hagyományos politikai irracionalizmus fölé helyezi. A politika úgy tud hatni, hogy nem csak mennyiségi teherrel (szétbeszéléssel és megtévesztéssel) él, hanem minőségi alternatívát nyújt a diszkutálható valósággal szemben. Ez a minőségi alternatíva -- az értelemtől megfosztott tömegérzelmeké -- persze ismert korábbi totális rendszerekből. Ami most történik az, hogy ezek Kelet-Európában töményen, a Nyugaton valamelyest észrevétlenebbül átveszik a hagyományos politikai demagógia, hazudozás, propaganda helyét.
Ami meglepő lehet az olvasónak, ahogy erre az útra rálépnek a "demokratikus" pártok is. Azt hittem, a Momentum más lesz, de nem -- végül is, miért is lenne? Hozzáteszem gyorsan, ha a Momentumnak (ahogy esetleg Macronnak) csak eszköze a liberális populizmus (=liberális emotivizmus) a hatalomra jutáshoz, akkor legfeljebb a szavazói megtévesztése vethető a szemükre. De ha netán hatalomra jut, és így is marad, akkor persze jóval nagyobb a kár. Ez utóbbit valószínűsíti, hogy nincsen modernizációs stratégiája (az érzelmi nyelv mellett csak radikális célokat fogalmaz meg, de ezeknek nincs közük ahhoz, hogy a társadalom mire, milyen ütemben képes anélkül, hogy végül újra szembeforduljon az aktuális politikai kényszerrel). De a legfőbb tanulság: a posztliberális demokráciában az ellenzék is erősen hajlik rá, hogy 1.) megtakarítsa magának az értelmiségi radikalizmus és a politikusi változásmenedzsment közötti különbségtételt, 2.) mint ahogy hajlik arra is, hogy az utóbbin belül a jelen és a jövő közötti út kikövezését az érzelmi alapú populizmussal (a Momentum esetében: a fiatalság vonzerejével) helyettesítse, 3.) és így járuljon hozzá a liberális demokrácia maradékának eróziójához. Nota bene, ekként szolgálja a régi és új ellenzék a NER érdekeit. Ebben a kontextusban értékelendő a Momentum-vezető legutóbbi Origóbeli látogatása, amely jellegzetesen NER-konform agresszió (emotív extra) volt.
