1000 leütés

Nagy szerencséje a magyar nacionalizmusnak, hogy miközben minden okunk megvan megválni tőle, ez összecseng a világ változásai adta lehetőséggel is. A magyar nacionalizmus és az általa létrehozott nemzet alapvetően sikertelen program. Annak idején, amikor az abszolutizmussal szemben a XIX. század elején létrejött a nacionalizmusunk, két célja volt: a politikai függetlenség és a modernizáció (polgárosodás). A rövid reformkori virágzás után azonban a haza és a haladás közös programja megbukott (győzött a vármegyei kiváltságvédelem maradisága, együtt a bécsi birodalmi centralizációval), a politikai függetlenség reális lehetősége elveszett, és a folyamatos frusztráltság, amit ez okozott, a függetlenségi törekvéseket tartósan szembefordította a modernizációval (vö. a Kiegyezés folyamatos revíziójára tett kísérletek, amelyek a szellemiségükben Trianon revízióját előlegezték).

A hazai modernizáció a Habsburg, majd bolsevik nyomás alatt, illetve ma az EU-val a háttérben visszatérően mint szuverenitásellenes, külső, nemzetietlen gyakorlatként jelentkezett. Különösen tragikus ez úgy, hogy közben a "harmadik út" egyik autochton programja sem bizonyult életképesnek -- már gondolatként sem.

A magyar nacionalizmus meghatározó vonása: a függetlenségi túlsúlya, emiatt pedig a nemzet- és társadalomellenessége. A függetlenségi nacionalizmus hozta létre és definiálja a nemzetet, amely így nem tudja integrálni a külső, vagy létrehozni a saját belső modernizációs kompetenciáit. A nemzet olyan lett, amilyenné a nacionalizmus (antimodernizációs) alakváltozásai tették. Ez a nemzet genetikusan (fejlődéstörténetileg) versenyképtelen, a függetlenségi kódjának kulturális, etnicista, rasszista és xenofób jegyei aláássák a szigetszerűen, töredékesen jelentkező modernizációs nekilendüléseit.

A függetlenségi nacionalizmus rombolja és szegényíti a politikai közösséget. A globalizációnak nem tud termékeny hazai szűrője lenni, tehát nincs szó arról, hogy az erős hazai nemzetállam segítené a magyarok boldogulását a globalizáció nemzetek fölötti logikájával szemben. A magyar nemzet a mai állapotában csak vesztese lehet egy feltartóztathatatlan, nála sokkal erősebb folyamatnak, amit a világ technológiai, gazdasági és kulturális átalakulása jelent.

Újra kell gondolni a magyar nemzetet ahhoz, hogy a lényege -- a politikai közösség magyar volta és kulturális identitása -- fennmaradhasson, sőt kibővülhessen az elszakadt magyarsággal. Ehhez alkalmas változást jelent az EU erősödő integrációja, feltéve, hogy minél hamarabb a részesei leszünk. Előbb-utóbb itt, az alvégen, úgyis a részesei leszünk, de minél később, annál kiszolgáltatottabb formában -- előtte még egy-két vargabetűvel a keleti diktatúrák felé. De Magyarország geopolitikai adottságai és tőkeellátottsága olyan, hogy mi mindenképp a közép-európai (német) kultúr- és érdekkör részei leszünk, ami ellen lehet rugdalózni, de nem érdemes. Éppen ezer-egyszáz éve van már így.

Ezért a nemzetet egyre inkább el kell oldani az államtól, és egyre erősíteni kell kulturálisan, amely áttételesen a kompetenciái erősítését kell hogy jelentse a kulturális hagyományai minél nagyobb részének (kritikai) átgondolásával és megmentésével. (A magyar nemzet hordozójává a tágan vett kultúrának -- közös gyakorlatoknak -- kell válni a magyar állam helyett.) Magyar nemzet -- szeretném remélni -- nem volt, hanem lesz. Államként kevésbé, mint kulturális élményként és erőként, kulturális autonómiában és szubszidiáris közigazgatási szervezetben az EU-n belül. Ez a modernizációs nacionalizmus értelme, amelynek fel kell váltania a mai függetlenségi kudarcsorozatot, ha jót akarunk magunknak. Orbán képviselheti a mai szenvedélyeinket, lehet övé még a holnap, de egy hét múlva már sehol sem lesz. Nekünk arra kell gondolni, mi lesz egy hét múlva.

A szupranacionális közigazgatási egységek kialakulása a ránk váró gazdasági és technológiai változások fényében csak idő -- és nem túl hosszú idő -- kérdése. Nem szabad hagyni, hogy a magyar nemzet együtt vesszen el a magyar állammal. De amíg az állam el nem enyészik fölötte, a nemzetet nagyon meg kell erősíteni, és az EU-t alkalmas, a hagyományait integráló, a liberális demokráciát minden kulturális egységével szemben érvényesítő értékrend mentén kell átalakítani. Ez a feladat sem várhat Orbánra, aki a nemzet gyöngítésében és a hosszabb távon halára ítélt állam erősítésében érdekelt.

Teljesen mindegy, mit mondott Orbán, mennyi benne a delírium és az igazság, amíg -- unos-untalan lehet ismételgetni -- ott van benne a narratíva, a sztori, a világkép, identitás, nevezzük bárhogy. Márpedig ott van. Változnak a hangsúlyai az évek során, ha csak az utóbbi tíz évet nézzük, mégis elég összefüggő ahhoz legalább az egyik évről a másikra, hogy hihető legyen. A hihető voltát az évszázados magyar szenvedély (amit én függetlenségi nacionalizmusnak nevezek) és a szenvedély történetté formálása okozza, amelyre a politikai döntések értelmezését csak ráfűzi, illetve a szavazóit eligazító jövőképét alapozza (ma éppen az EU "megrendszabályozását" és az orosz-török-izraeli csoporttal való kiegyezést illetően).

Ilyen szenvedélyből táplálkozó narratívája nincsen az ellenzék egyik pártjának sem, következésképp a megszólalásaik folyamatosan az inkoherens, esetleges, felelőtlen, talmi fotelpolitizálás látszatát keltik, aminél a valóság sem sokkal jobb. Ezért van, hogy -- nézzük meg a mai Orbán-beszédre adott szánalmas nyilatkozataikat -- valóban semmi félni valója tőlü(n)k a Fidesz elnökének. Fogalma sincs senkinek, mit akar a P, az LMP, a DK stb., illetve amit tudunk, abban nagyon kevesen akarnak társutasok lenni. Ezek a pártok Európáról beszélnek, ha jól tudom, de képtelenek elhitetni a választókkal, hogy egy, tudják, miről beszélnek, kettő, hisznek abban, amit mondanak, három, érdemes a választóknak utánuk menniük -- és akkor a merő pragmatizmuson túli választói azonosulásról még nem is beszéltem.

A félreértések elkerülése végett ezek a pártok nem azért nem fognak össze, mert annyira különböznének a lényegüket illetően (hiszen nincs politikailag értelmezhető lényegük), hanem mert annyira ugyanolyanok (anti-orbánisták, ahelyett, hogy a saját jogukon lennének valamik), és ezért -- mivel mindegyik ugyanazt a semmit nyújtja némileg más profillal -- egyik sem hiszi el a másikról, hogy jobb lehetne nála: az antiorbánizmusban. Biztos lehet benne az olvasó, hogyha valaki rátalálna a megfelelő szenvedély alapú narratívára, amelyet egy vagy két megfelelő személyiség képvisel, rögtön tudná mindenki róla, hogy ő a kihívó. De ilyen kihívó nincs a láthatáron sem.

Le Orbánnal! Ezt most ki mondta, az MSZP vagy a Momentum? Juhász Péter vagy Vona Gábor? (A Jobbik, amelyik egy éve még a leginkább a közelébe került annak, hogy a saját jogán legyen valami, ma már szélsebesen esik szét.) 

A reaktív, súlytalan, esetenként látszatellenzékiséggel való szembefordulásra hét év nem volt még elég, miért lenne elég nyolc?

A romantikus illúziók pártja -- első ránézésre legalábbis -- minden kelet-európai országban torony magasan nyerné a választásokat. Az emberek békére, szeretetre, pénzre és sok szabadidőre vágynak -- talán értelmes, szórakoztató munkára még, ha muszáj. Ez lenne a szabadság és a humanizmus jogos győzelme végre a sok gyalázat és megaláztatás után, ami az emberi fajtának osztályrészül jutott.

De mégsem véletlen, hogy nincsen a romantikus illúzióknak pártja. Mert a baloldali értelmiség kivételével mindenki tudja, hogy nincsen ingyen semmi, például a fenti javak sem "járnak", sőt ami azt illeti, sosem lesznek általánosan elérhetők. Viszont elérhetők ma is bárki számára. (Nem mindenki számára. Bár éppen a robotizáció -- tehát a technológiai haladás és a termelékenységnövekedés -- révén válhat a legkönnyebben elérhetővé egy kedvelt baloldali cél, a garantált általános alapjövedelem.)

Az egyetlen rendszer, amelyben esély van arra, hogy bárki elérje ezt vagy egy másik álmát, a kapitalizmus és a liberális demokrácia közös rendszere. Az egyetlen meritokratikus (érdemelvű) rendszer -- szemben legelőször a szocializmusokkal, amelyek a piac és a társadalom destruktív kritikáját nyújtják (csökkentik -- gyakran radikálisan -- az össz-értéktermelést) minden ismert változatukban. Szemben az egyéb etatizmusokkal (államelvű politikai gyakorlatokkal). Szemben az autokráciákkal.

És szemben a piac korlátlan - persze sosem létezett - uralmával. Az államnak elő kell segíteni a piacra való belépést mindenki számára, ezt szolgálja az egyenlő színvonalú közoktatási rendszer és a jogállamiság, amely ellenőrzi a piac intézményeit (is). Kapitalizmus és liberális demokrácia együtt. Az előbbi az utóbbi nélkül barbarizmus, az utóbbi az előbbi nélkül nem lehetséges. Ezen kívül a konzervativizmus azt is mondatja velem, hogy az állam több olyan értékteremtő tevékenységet ismerjen el, amelynek nincs piaci kompenzálása, gondolok itt a gyereknevelésre, a hosszú távon megtérülő (pl. kulturális) alkotásra, foglalkozzon a nemzeti gondolkodás kompetencia-alapú, mindenki számára felérhető és nyitott modernizációjával, őrizze a közösségi értékeket és hagyományokat akár integratív, akár antikvárius formájukban stb.

A kapitalizmus áll a legszorosabb kapcsolatban az összes ismert és kipróbált politikai rendszer közül a humanizmussal. Ebben a legnagyobb az esélye az emberhez méltó életnek, az önmegvalósításnak, a boldogságnak, a megnövekedő szabadidő és a létfenntartás könnyebbsége révén a másokkal való törődésnek stb. Aki a szocializmusok (az újraelosztó és államias szemlélet) nevében szembeállítja a humanizmust a kapitalizmussal (a termelő és értékteremtő szemlélettel), az kihasználja a legtöbb ember romantikus illúzióit és nem mellesleg újrajátszani készül az antihumanizmus valamelyik forgatókönyvét.

Magyarország tragikus állapotba verekszi magát az orrunk előtt, mert alapvető kompetenciahiányain a politika rendszerszerűen tovább ront. A világ működésének logikája ismert. Az erősek győznek, a gyengék elbuknak vagy megalkudnak. De hogy ki lesz erős, az távolról sem eleve eldöntött. Egy kis ország is lehet erős -- elsősorban olyan niche tudás/kompetenciák révén, amelyeket megtalálni tipikusan politikai (közéleti) feladat és alapvető politikai (közéleti) egyetértést kíván. Svájc erre a legjobb példa, amely se nem gyarmatosító, se nem katonai hatalom, mégis nagyjából intakt módon fejlődhetett évszázadok alatt a hegyeire, a bankrendszerére és -- egyre dominánsabban -- a mérnöki tudásra támaszkodva. E folyamat hátterében azonban ott van egy még fontosabb kompetencia: az a hosszú évszázadok alatt létrejött öntudatos polgári szemlélet, amely türelmes, meritokratikus, kooperatív, okos.

És ott van Szingapúr, Dél-Korea, Ausztria, Szlovénia, Finnország és Észtország eltérő, de az itteni meglátásokat erősítő példái. És ott van -- bármilyen furcsa -- az Egyesült Államok, amely a megalapítása után 150 évvel már a világ legerősebb országa volt döntően a vállalkozói szemléletnek köszönhetően, amelynek az algoritmusa is ismert: bukás, tanulás, újrapróbálkozás, tanulás, bukás, újrapróbálkozás (...) siker, tanulás, siker. Kicsiben és nagyban egyaránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindent összevetve a nyugati kultúrkörben jött létre a személyes és közösségi tudásnak az az összefüggésrendszere, amelynek révén egy ország tartósan gazdasággá válhat, ami ugyancsak tanulságokat rejt.

Ha Magyarországot valóban olyan különleges nép lakná, mint azt a nacionalizmusunk sugallja, akkor az ország már rátalált volna az utóbbi harminc év alatt arra az útra, amely legalább hasonló perspektívákkal kecsegtetne. Az analógiák mindig hibásak, és nem is célom ezek erősítése. Azt az ezoterikus tudatot támadom mindössze, miszerint a sikernek lehetséges a jelzett algoritmussal szemben álló magyar útja. A szisztematikus közösségi tanuláson innen nincs siker. Aki ezt támadja, a nemzetet támadja.

Magyarországot az intézményrendszerének fejlesztése lendíthetné előre, ami abban az értelemben egyszerre szerencsés és szerencsétlen, hogy a politikának van rá a legnagyobb hatása, és ha a politika központosított és autokratikus, adott esetben korrupt, akkor nem tölti be a megfelelő tudás kiválasztásának funkcióját. Az ország modernizációja elsősorban politikai (értsd, közösségi) akarat kérdése, amely mögött megfelelő közösségi tudásnak kellene állnia. A fejlett oktatási rendszer nem csak vagy nem elsősorban szakmai karrierre készít fel, hanem közösségi képességeket alapoz meg. Algoritmusunk uralomra juttatása tehát az oktatás és a kormányzati intézményrendszer (forrásallokáció és hatékonyság) függvénye. Mármost az autokratikus magyar politika köztudottan ezekre éppen negatív hatással van, azaz az előrelépés lehetősége már az első lépénél tragikusan elvész.

Csak az első lépés megtétele után lehetne ugyanis ráfordítani az ország szellemiségét a kapitalizmus és a meritokrácia útjára, amelyben az emberek többségének lehetőségük van felfedezni a bennük rejlő képességeket és erénynek tartani a kibontakoztatásukat. Ez az autonómiának és az önmaguk feletti hatalomnak olyan érzésével járna, amely aztán fegyelmezné az államot is, és ha ez a visszacsatolás beindulna, akkor a fejlődés önfenntartóvá válhatna, amelyet válságok sem rengetnének meg, mert az alapvető szemlélet -- és végső soron a produktív kultúra -- nem változna.

Magyarország nem eleve elveszett ország, de európai mércével nagyon mélyről indul a jelenlegi állapotában -- elsősorban, ami az átlagember szemléletét, valamint az önmagába és másokba vetett bizalmát illeti. Mint mindig, a történelmünk azon fordulhat meg, hogy képes-e ez a nép ilyen szemlélettel egy olyan kormányt hatalomba juttatni, amely végre tudja, mi a dolga, és képes is azt elvégezni. Újat mondtam volna bármelyik sorban? Nem.

Nézzük meg, kik vezetik a világ leggazdagabb embereinek listáját. Nem sorrendben, a legelterjedtebb számítógépes operációs rendszer atyja. Aztán az átfogó kapitalista logikát elsajátító nagyvállalati befektető (aka tőzsdeguru). Aztán egy hatalmas ruhakereskedelmi lánc (Zara) tulajdonosa, aki megtanulta másoknál innovatívabban üzemeltetni a cége ellátási láncát (kb. hogy milyen ütemben milyen termék jut el a fogyasztóihoz a világ bármely pontján). Aztán a Facebook tulajdonosa, aki gyakorlatilag szervezi a hétköznapi világ gondolkodását. Aztán a legsikeresebb számítógépes keresőprogramok atyjai. És úgy néz ki, rövidesen vezetni fogja a listát az Amazon, a világ legnagyobb kereskedelmi cégének tulajdonosa, amely vállalat egy elképesztően ügyfél-orientált könyvküldő szolgálatból fejlődött mára "élettechnológiai" konglomerátummá. És ide tartozik még természetesen az utóbbi száz év autóipari forradalmának (elektromosság + önvezetés) zászlóshajója, a Tesla (stb.) tulajdonosa.

Mind innováción, találékonyságon és kitartáson alapuló, elsőrendű szolgáltató (és ennek részeként termelő) cégek, illetve alapítóik. A lényeg mindegyik esetében a gondolattól a szolgáltatás hálózatának megszervezéséig tartó lánc. Egyik sem összeesküvés vagy a kelet-európai kormányzati maffiák keze munkája, hanem olyan bonyolult együttműködési hálózatoké, amelyeknek se a létrehozásában, se az üzemeltetésben nincs gyakorlata elégséges számú magyarnak ahhoz, hogy megváltoztassák a kapitalizmus hazai lehetőségeit illető közfelfogást. Maradnak nekünk véleményvezérként a provinciális politikai méltóságok.

Így a magyar néplélek szerint gazdaggá és sikeressé válni vagy globális összeesküvést feltételez, vagy kelet-európai kormányzati maffiák munkálkodásának eredményeként fog megvalósulni. És mivel a magyar nép nagy része pontosan tudja, hogy Orbánék lopnak, tudatos választásnak tűnik részéről, hogy úgy gondolja, a világ maradéka a magyarok ellen (potenciális kárára) esküdött össze, ezért jobb belenyugodni a nemzeti tolvajlás rendszerébe, amely megvéd ettől az összeesküvéstől, és legalább hazai.

Nyilván leegyszerűsítő a kép. Bántóan az. De a bántó leginkább az igazságrésze. A kapitalizmustól való történelmi idegenkedés és azt ezt kihasználó, mindent átjáró propaganda hatására a műveltebb húsz százalékot leszámítva mindenki más legalább hajlik a világ -- és különösen a pénzes világ -- működésében összeesküvést látni társaságok, zsidók, kormányok és lobbiszervezetek között, amelyben "nekünk" nyilván a kenyér száraz csücske juthat csak. Akkor maradjon már inkább az Orbán.

A magyar néplélek válsága annál erősebb, minél jobban maradunk le, illetve -- éppen a rossz választás eredményeként -- minél inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Szlovéniától Párizson át a Szilícium-völgyig és -- egy másik logika szerint -- a Csendes-óceáni térségben folyó kínai terjeszkedésig kb. minden rendben van, legalábbis semmi olyasmi nem történik, ami rendszerszerű (maffiairányú) változásokat követelne a jobb élet érdekében a helyi társadalmaktól. Ahol a népeket vállalkozásra, találékonyságra, kockáztatásra és minőségre ösztönzik, ott nő a jólét és remény van a problémák egy részének megoldására, egy másik részének a féken tartására. Ahol a maffia uralkodik, ott kikerülhetetlenül szegénység és lecsúszás van. Ilyen egyszerű. A magyar néplélek -- még egyszer, mindösszesen a nemzeti képességünk ti. az együttműködő versenyre -- alkalmatlan ebben a világban megállni a helyét, márpedig a világ nem fog megváltozni.

A magyar néplélek -- az Orbán-rezsim triumfáló felszíne ellenére -- egyre mélyebb válságba kerül, mert egyre nő a távolsága a versenyképes nemzeteket irányító éthosztól. Erről tanúskodik az a mély, feloldhatatlan feszültség, amely a nyugatos, kozmopolita rétegeket eltávolítja -- testben és lélekben -- az országtól, amit persze a néplélek "idegenségnek" fordít le, de nem veszi észre benne a fogyó forrásainkat, aminek megfontolásra és újratervezésre kellene ösztönöznie. Ahol a fő közéleti témákat Bayer Zsolt, Tarlós István és Parragh László minőségű emberek diktálják, ott óhatatlan a válság mélyülése. Nő a távolság a törzsi, sérelmi kultúra és a globalizált, versenyképes gondolkodás között, holott ezeknek egymást beojtva kellene működniük. A tendencia visszaszorítására momentán semmi esély. A néplélek válsága csak erősödni fog, ahogy egyre több oka lesz a saját logikája szerint a sérelemre, majd agresszióra, és a végén nem lesz ebből kiút konstruktív módon.

A "vizes vébére" szerény számítások szerint is a tízszeresét verik el az adófizetők annak, amit egy civilizált országban megtennének. Miért? Mert nem érdekli őket (eléggé), hogy mi történik körülöttük. Ha érdekelné, nem a tévét bámulnák és "szurkolnának", hanem az utcán lennének a gagyi kormány gagyi uszodája előtt, és tüntetnének éjjel-nappal. Az ő hibájuk? Naná.

Százötven milliárdért (ami a különbözete annak, amiért vébét lehetett/kellett volna rendezni és amennyiért rendezzük) iskolákat, kórházakat lehetett volna javítani, szegénységet lehetett volna csökkenteni -- persze megfelelő kormányzati szemlélet és programok mentén, hogy a befektetéseknek hosszú távú értelmük legyen. Mostanában szeretik azt mondani erre az érvre (ön)kritikusan azok is, akik élnek vele, hogy demagógia. Közlöm, nem az. Ellenkezőleg. Maga a felháborító igazság. A százötven milliárd nem iskolákra és nem kórházakra megy, hanem hazaárulók zsebeibe.

"Vajna Timi" fánkot árul, Matolcsyék sört, és sok százan vébén és vébén kívül -- hazát. A frissen (átmenetileg) leszedett Soros-plakátok helyére felkerülnek (átmenetileg) a hűvös hétköznapiság reklámjai. Túl sok lesz a tévé stáb ahhoz, hogy hatékonyan magyarázni lehetne a forró parlagiságot. A nemzeti magyarnak eközben ellenjavalt lesz politikával megrontani a sport nevű nemzeti ünnepet -- holott ez a nemzeti ünnep sem jött volna létre politikai (konkrétan hazaárulási) célok nélkül. A vébé hézagmentesen illeszkedik a vébén kívüli időszak aljasságába.

Magyarország a mai állapotában nem érdemel jobbat. Magyarország éppen azt érdemli, amit kap. Ünnepeljen hát!

Elkezdődött a Tesla 3 sorozatgyártása, amit -- itt hely hiányában nem részletezendő okokból -- az utóbbi száz év legnagyobb autóipari fejleményének tart a szakma. Ezzel egy időben Magyarországon egy bukott szaniterkereskedő a gimnáziumok bezárását helyezte a magyar iparfejlesztés stratégiai középpontjába. Ennél is rosszabb, hogy a ma kormányzati környezetben simán megteheti ezt. Nem lóg ki se le-, de felfelé a sorból. Ami pedig felfoghatatlanul rossz: hogy ez a mainstream "nemzeti" gondolat szerint így jó, mert "mi másként vagyunk sikeresek"..

Ezzel be is lehetne fejezni ezt az írást, mert magáért beszél -- kivéve persze Magyarországon. Itt teljesen rendjén van, hogy a versenyképesség szellemi alapjait figyelmen kívül hagyjuk (ahová a gimnáziumokon, és nem a kétkezi szakmákon keresztül vezet az út). A szaniterkereskedő szerint mindenki úgy csinálja, ahogy ő javasolja. Mondja ezt Láng, Ganz, Mechwart, Asbóth, Kandó, Jendrassik, Csonka, Bláthy országában, akik -- a magyar ipar legfényesebb korszakának képviselői és nem mellesleg az (első) autóipari forradalom közvetlen résztvevői -- mégiscsak mérnökök, adott esetben a Tudományos Akadémia tagjai voltak maguk is. A csempésromantika szerint a kétkezi értékteremtéshez kétkezi emberek kellenek, akiknek az agya lehetőleg még korlátosabb, mint a csempésé.

Sajnos én -- aki sokkal jobban ismerem ennek az országnak az ipari kompetenciáit, mint a bukott szaniterkereskedő -- pontosan tudom azt is, hogy a kétkezi munkások (ideértve a szakmunkásokat is) a szalagok és a gépek mellett maguk is jobban megbecsülik a gépbeállító és a sori mérnököket, nem beszélve a fejlesztőkről, mint ami ennek a Narancsos Árvalányhajjal Díszített WC-Csésze Díjas senkiházinak az agyában elfér. Ők pontosan tudják, mi egy mérnök szerepe a gyáraik piacon maradásában, és mi az övék. Tudják, ki hoz létre nagyobb értéket: a mérnök, és miért akarják -- ha pontosan gondolkodnak -- a gyerekeiket gimnáziumba tenni a szakiskolák helyett. Sőt, mivel ezek többnyire a józan eszüket használó emberek, azt is tudják, hogy a magyar gazdaság nem csempékből lesz nagy, a magyarok meg gazdagok, hanem a fejlesztők, a tudósok és a szellem embereinek munkájából. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az ipar a fejlett gazdaságok kisebbik szelete csak. A szolgáltatásokban viszont még lejjebb vagyunk, tehát ebbe az utcába most ne is menjünk bele, annyira szomorú. Az egész -- hogy egy ilyen írás bármi újat tud mondani -- annyira szomorú.

Mást se tekintek a közéleti célomnak manapság, mint a konzervativizmus megóvását attól, hogy belesodródjék a jobboldali csőcselék számára korrupt autokraták által gerjesztett hecckampányba. Szerencsére ez bizonyos szempontból könnyebb, mint tizenöt, de akár három éve, ahogy jó néhány korábban orbánista, majd csak hallgatag értelmiségi is sorban fedezi fel ennek a rezsimnek a veszélyeit.

A konzervativizmust a premodern, feudális, tradicionalista, vallásos gyökerei - amelyek a nyugatos polgári társadalmak és a meritokrácia hátterében állnak -- alapvetően megkülönböztetik a modern etnicizmusba és a tömegdemokráciák demagógiájába fordult politikai manipulációtól, amelynek valóban vannak már fasiszta ága-bogai. A kettő között -- noha mindkettő a jobboldalra helyezi magát -- véleményem szerint nagyobb a politikai szakadék, mint az utóbbi -- a nemzeti szósszal leöntött -- autokrácia és az antiliberális szocializmusok között. A nemzeti és nemzetközi szocializmus szemléleti -- adott esetben politikai -- szövetségét látni a NER-ben megközelíti az igazságot, noha a részleteiben hamis. Az egyik oldalon sincs szó szocializmusról, mert az ez iránti elkötelezettséget se a Fidesz, se az MSZP nem vállalja, inkább csak antiliberalizmusról. Miközben a liberalizmus -- legalábbis a liberális demokrácia rendszere -- a nyugati civilizációnak a kereszténység mellett a legfontosabb garanciája. Szemben a jobbos és balos identitáspolitikákkal, amelyek szembehelyezkednek vele.

A konzervativizmus civilizációs politikai gyakorlat. Ennek nézőpontjából a Fidesz sorosozó kampánya, amely a tömegszenvedélyek -- ráadásul nemzetromboló tömegszenvedélyek -- felkeltésére irányul, aljas és veszélyes játéknak hat (minimum az alsó regiszterében folyó zsidózás miatt), függetlenül Soros politikai véleményének megítélésétől, amely egyébként -- természetesen -- jóval kiegyensúlyozottabb migráció-ügyben is, mint azt a bűnöző rezsim beállítja. Sorossal egyetértek kulcspontokon: pl. hogy az EU intézményrendszere gyenge -- én azonban kulturálisan is iránytévesztettnek gondolom, amit nem látni megelőlegezi a válság további elmélyülését. Az EU-nak nincsen integrációs-asszimilációs stratégiája, ahogy a bukott multikulturalizmus kezelésére is csak egyetlen stratégiája van ötven éve: szembehunyás, reménykedés, közben nyerészkedés.

Sorosnak ugyancsak igaza van a külső határok megerősítésében, de nincs igaza adott számú menekült/migráns normatív befogadásában. (Miért háromszázezer? Mi lesz a háromszázerer-egyedikkel? Miért Magyarország is, ha az Egyesült Királyság/Hollandia/Portugália messze alkalmasabb ilyesmire a történelme és a domináns politikai kultúrái okán? Van-e közös európai gyakorlat az integrációjukra? Természetesen nincs. Stb.) Soros valós törekvése Európa kulturális, társadalmi és politikai képének megváltoztatására -- akármilyen, itt nem sorolandó, de egyaránt érdektelen okokból -- olyasmi, amivel mélyen nem értek egyet. Ebben az ultima ratióban Orbánék nem hazudnak. A tragikus a helyzetben, hogy ezt az ultima ratiót a bűnöző politikai kaszt az ország tönkretételére és szövetségi rendszerének bomlasztására használja. 

Magyarország problémája nem a migráns-probléma. Magyarország problémája az Orbán-probléma. A nemzeti identitásunk mint olyan, amely elviselhetővé tesz a relatív többség számára egy látványosan káros politikai kasztot. Ez évszázados probléma. És ennyivel is bonyolultabb, vészterhesebb.

A 19. század eleje a francia forradalomra történő konzervatív reakcióval indult, és a legpregnánsabb vonulata az ellen-forradalom volt, amely az ún. konzervatív forradalmiság első megnyilvánulási formája lett az utóbbi kétszáz évben. Az ellen-forradalom maga is forradalminak gondolta magát, nem egyszerűen egy forradalom felszámolásának és a konszolidációnak a kísérlete volt. Hasonlót fedezhetünk fel a katolicizmus mai Ferenc-ellenes (pro-benedekiánus) szárnyában, amely itthon -- többnyire az orbánizmussal találkozva, a Fidesz-állami lojalitással egyesülve -- megosztja a katolikusokat (de áttételesen a többi bevett egyházat is).

Az orbánizmus ellen-forradalmi ambíciója persze nem katolikus az evangélium és az egyetemesség értelmében, viszont katolikus a kétszáz évvel ezelőtti ellen-forradalmiság értelmében: katolikus, mielőtt keresztény lenne. A vallásban az autoritást, a liturgiát és a hagyományt, nem az evangéliumot, a szeretetet és az inkluzivitást részesíti előnyben. Intézményi és nem evangéliumi. A katolicizmusnak ez a kétféle értelmezése (és harca) végighúzódik az egyház egész történetén, és nem mellesleg érvényes a civilizációnk egész gyakorlatára nézve is.

Ezzel a tekintélyelvű katolicizmussal szemben áll egyfelől Ferenc pápa szeretetkereszténysége, másfelől a nem-hívő kulturális és civilizáció-kritika, amely utóbbiak most a migráció kezelésében pl. egy platformra kerültek a tekintélyelvű katolicizmussal szemben. 

Mármost a katolicizmus művészete (és izgalma) a két komponensének egyensúlyában van. Válsághelyzetekben a formális, tekintélyelvű, liturgikus hagyománynak nagyobb lehet a szerepe a katolicizmus fenntartásában, márpedig a katolikus egyház feladata legalább annyira a saját hagyományának gondozása, mint a szeretet elvű, biblikus expanzió. Ha az utóbbi ellentétbe kerül az előzővel, pláne ha erre ráerősít az egyébként ateista véleményformálók nem egészen érdekmentes felsorakozása jelen esetben Ferenc pápa szeretetkereszténysége és a formátlan (gyakran protestáns) Krisztus-rajongás mögött, az könnyen rombolóvá válhat a katolikus hagyományra. Krisztus egyházat alapított ezen a Földön, amely a szeretet művelésének kerete. Sem az evangélium, sem az egyház nem lehet meg a másik nélkül a krisztusi szeretet művelésében. A hagyomány és a formák felszámolása végső soron a szeretetmisszió szétporladását és a világban való feloldódását is jelentené.

A katolicizmus példátlan tudás- és civilizációs bázis Európa történetében. Európaiságunk formájának őrzésében a katolicizmusnak kiemelkedő küldetése van, ami bizonyos szempontból túlmutat a missziós parancson, akár a két szeretetparancsolat radikális értelmezésén is. Még egyszer: a kettő -- "forma és tartalom", hagyomány és evangélium -- nem lehetséges egymás nélkül. Európa abban az értelemben keresztény, hogy ez a hagyománya, ez a formája, és ez a fajta önreflexiója nem takarítható meg a jövőjének súlyos kára nélkül. Kereszténynek lenni -- vagy keresztény Európáról beszélni -- ezért nem vonja maga után magától értetődően a migránsok befogadását (főleg ha az integrálásuknak nincsen olyan alapja, elve, eszméje, amely garantálja az európai formáink fenntartását).

Nem tudom, érdemes, pláne lehetséges-e modus vivendiről beszélni a két aspiráció között. De bajosan lehetne bármelyikről azt mondani, hogy önmagában megállhat, netán a másik felszámolása vagy zárójelbe tétele Európa érdekét szolgálná.

A Momentum úgy érezte, ideje elköteleznie magát a meleg büszkeség és a posztmodern családkoncepció mellett, miután már megszerezte az összes szavazó 1 uszkve 2%-ának támogatását. Eljött tehát az ideje az SZDSZ 2.0-ává serdülésnek. Ezzel nem az a probléma, hogy a Pride, fő, migránsok, multikulti négyszögben ne lehetne tisztességes, szép életet élni -- ugyanúgy lehet, mint bárhol máshol, nyilván különbözők vagyunk --, hanem hogy az egyébként "nemzeti" babérokra törő párt nem ismeri a saját nemzetét, vagy csak annyiban, hogy sürgősen meg akarja haladni. (Vö. radikalizmus, amit - úgy látszik - hiába küldünk ki az ajtón, bemászik az ablakon, és hiába akarja egy párt a "levitézlett" eszméket kiebrudalni ugyanígy, kiderül, hogy szépen áldozatul esik nekik.) Mindenesetre ez a meghaladandó nemzet a legújabb közvéleménykutatás szerint, amely semmiben nem mond ellent a korábbiaknak, 20%-nyi támogatással jutalmazza a nyolc baloldali pártot összesen.

Mivel szívesen értenek félre olvasóim a másik oldalon, hadd szögezzem le még egyszer ezerstb. poszt után is, nem hiszem, hogy a baloldalnak ne lenne létjogosultsága, ideértve a címben jelzett értékrendet is. Mindössze azon csodálkozom, hogy ez a baloldal ezzel az értékrenddel választást akar itt nyerni. De gyorsan két korrekció: a jelzett balliberális-posztmodern értékrend természetesen nem jellemző pl. a legnagyobb baloldali pártra, amely úgy általában leginkább csak korrupt, kollaboráns és visszaél a "demokratikus" jelzővel. A másik korrekció: a legtöbb pártnak, ideértve Momentumot, semmiféle eszmei mondandója nincs. Az, hogy én összeszedtem ezt a négyet, nem jelenti, hogy ha szerdán ki is állnak ezek mellett, csütörtökön ne felejtenék el őket újabb évre. Ami nem pragmatizmus, hanem egyszerűen tudatlanság.

Visszatérve a radikalizmushoz. Magyarországon nem lehet radikalizmussal választást nyerni -- és ez így van jól. Aki nem érti -- most a baloldalról beszélve --, hogy egy nemzetnek nem kell folyamatosan az orra alá dörgölni, hogy milyen -- egy bizonyos nézőpontból -- az ideális létezési módja (ahol adott esetben még a holland vagy a kanadai társadalom sem tart), azzal motiválva a választókat, hogy csak az "intoleránsok" és Mucsa nem fogadják ezt el, ott a hibákat csak megismételni lehet. És megismétlik sokadszor is.

A baloldalnak ez a szűk identitáspolitikai értelmezése egy-két balos pártot már sírba döntött, a többit meg szisztematikusan megeszi. Mert ugyanis kis hazánkban szó sincs arról, hogy a baloldal a szolidaritás, a szakszervezeti mozgalom, a népoktatás, a szegények és a jóléti piacgazdaság mellett érveljen (koherensen!), erre irányítsa a fókuszát (=szociáldemokrácia), és ezen az alapon zárkóztassa fel emberek millióit, hogy azok valamikor a viszonylag távoli jövőben képesek legyenek meghallani az emberi jogi érvelést annak negyedik és ötödik spektrumában. Nem, ez túl lassú és körülményes volna. Ezzel szemben szabadjon követelnünk mindjárt gender equality-t, macchiatót és általános alapjövedelmet ide. Egy nemzetet viszont nem ostorozni, frusztrálni és szívatni kellene mindenféle posztmodern, keleti parti, konstruktivista stb. beszédmóddal és glokalista értékrenddel, hanem hozzásegíteni a létezése újraértelmezéséhez, ehhez reális ösztönzőket és utat mutatni, és reménykedni, hogy megkóstolja a sikernek azt az irányát, amely végül modernizációs pályára állítja -- hogy közben az identitásával is békében maradjon. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az egészet mennyivel jobban el tudná végezni egy rendes jobboldali párt.