A 19. század eleje a francia forradalomra történő konzervatív reakcióval indult, és a legpregnánsabb vonulata az ellen-forradalom volt, amely az ún. konzervatív forradalmiság első megnyilvánulási formája lett az utóbbi kétszáz évben. Az ellen-forradalom maga is forradalminak gondolta magát, nem egyszerűen egy forradalom felszámolásának és a konszolidációnak a kísérlete volt. Hasonlót fedezhetünk fel a katolicizmus mai Ferenc-ellenes (pro-benedekiánus) szárnyában, amely itthon -- többnyire az orbánizmussal találkozva, a Fidesz-állami lojalitással egyesülve -- megosztja a katolikusokat (de áttételesen a többi bevett egyházat is).
Az orbánizmus ellen-forradalmi ambíciója persze nem katolikus az evangélium és az egyetemesség értelmében, viszont katolikus a kétszáz évvel ezelőtti ellen-forradalmiság értelmében: katolikus, mielőtt keresztény lenne. A vallásban az autoritást, a liturgiát és a hagyományt, nem az evangéliumot, a szeretetet és az inkluzivitást részesíti előnyben. Intézményi és nem evangéliumi. A katolicizmusnak ez a kétféle értelmezése (és harca) végighúzódik az egyház egész történetén, és nem mellesleg érvényes a civilizációnk egész gyakorlatára nézve is.
Ezzel a tekintélyelvű katolicizmussal szemben áll egyfelől Ferenc pápa szeretetkereszténysége, másfelől a nem-hívő kulturális és civilizáció-kritika, amely utóbbiak most a migráció kezelésében pl. egy platformra kerültek a tekintélyelvű katolicizmussal szemben.
Mármost a katolicizmus művészete (és izgalma) a két komponensének egyensúlyában van. Válsághelyzetekben a formális, tekintélyelvű, liturgikus hagyománynak nagyobb lehet a szerepe a katolicizmus fenntartásában, márpedig a katolikus egyház feladata legalább annyira a saját hagyományának gondozása, mint a szeretet elvű, biblikus expanzió. Ha az utóbbi ellentétbe kerül az előzővel, pláne ha erre ráerősít az egyébként ateista véleményformálók nem egészen érdekmentes felsorakozása jelen esetben Ferenc pápa szeretetkereszténysége és a formátlan (gyakran protestáns) Krisztus-rajongás mögött, az könnyen rombolóvá válhat a katolikus hagyományra. Krisztus egyházat alapított ezen a Földön, amely a szeretet művelésének kerete. Sem az evangélium, sem az egyház nem lehet meg a másik nélkül a krisztusi szeretet művelésében. A hagyomány és a formák felszámolása végső soron a szeretetmisszió szétporladását és a világban való feloldódását is jelentené.
A katolicizmus példátlan tudás- és civilizációs bázis Európa történetében. Európaiságunk formájának őrzésében a katolicizmusnak kiemelkedő küldetése van, ami bizonyos szempontból túlmutat a missziós parancson, akár a két szeretetparancsolat radikális értelmezésén is. Még egyszer: a kettő -- "forma és tartalom", hagyomány és evangélium -- nem lehetséges egymás nélkül. Európa abban az értelemben keresztény, hogy ez a hagyománya, ez a formája, és ez a fajta önreflexiója nem takarítható meg a jövőjének súlyos kára nélkül. Kereszténynek lenni -- vagy keresztény Európáról beszélni -- ezért nem vonja maga után magától értetődően a migránsok befogadását (főleg ha az integrálásuknak nincsen olyan alapja, elve, eszméje, amely garantálja az európai formáink fenntartását).
Nem tudom, érdemes, pláne lehetséges-e modus vivendiről beszélni a két aspiráció között. De bajosan lehetne bármelyikről azt mondani, hogy önmagában megállhat, netán a másik felszámolása vagy zárójelbe tétele Európa érdekét szolgálná.
