Teljesen mindegy, mit mondott Orbán, mennyi benne a delírium és az igazság, amíg -- unos-untalan lehet ismételgetni -- ott van benne a narratíva, a sztori, a világkép, identitás, nevezzük bárhogy. Márpedig ott van. Változnak a hangsúlyai az évek során, ha csak az utóbbi tíz évet nézzük, mégis elég összefüggő ahhoz legalább az egyik évről a másikra, hogy hihető legyen. A hihető voltát az évszázados magyar szenvedély (amit én függetlenségi nacionalizmusnak nevezek) és a szenvedély történetté formálása okozza, amelyre a politikai döntések értelmezését csak ráfűzi, illetve a szavazóit eligazító jövőképét alapozza (ma éppen az EU "megrendszabályozását" és az orosz-török-izraeli csoporttal való kiegyezést illetően).
Ilyen szenvedélyből táplálkozó narratívája nincsen az ellenzék egyik pártjának sem, következésképp a megszólalásaik folyamatosan az inkoherens, esetleges, felelőtlen, talmi fotelpolitizálás látszatát keltik, aminél a valóság sem sokkal jobb. Ezért van, hogy -- nézzük meg a mai Orbán-beszédre adott szánalmas nyilatkozataikat -- valóban semmi félni valója tőlü(n)k a Fidesz elnökének. Fogalma sincs senkinek, mit akar a P, az LMP, a DK stb., illetve amit tudunk, abban nagyon kevesen akarnak társutasok lenni. Ezek a pártok Európáról beszélnek, ha jól tudom, de képtelenek elhitetni a választókkal, hogy egy, tudják, miről beszélnek, kettő, hisznek abban, amit mondanak, három, érdemes a választóknak utánuk menniük -- és akkor a merő pragmatizmuson túli választói azonosulásról még nem is beszéltem.
A félreértések elkerülése végett ezek a pártok nem azért nem fognak össze, mert annyira különböznének a lényegüket illetően (hiszen nincs politikailag értelmezhető lényegük), hanem mert annyira ugyanolyanok (anti-orbánisták, ahelyett, hogy a saját jogukon lennének valamik), és ezért -- mivel mindegyik ugyanazt a semmit nyújtja némileg más profillal -- egyik sem hiszi el a másikról, hogy jobb lehetne nála: az antiorbánizmusban. Biztos lehet benne az olvasó, hogyha valaki rátalálna a megfelelő szenvedély alapú narratívára, amelyet egy vagy két megfelelő személyiség képvisel, rögtön tudná mindenki róla, hogy ő a kihívó. De ilyen kihívó nincs a láthatáron sem.
Le Orbánnal! Ezt most ki mondta, az MSZP vagy a Momentum? Juhász Péter vagy Vona Gábor? (A Jobbik, amelyik egy éve még a leginkább a közelébe került annak, hogy a saját jogán legyen valami, ma már szélsebesen esik szét.)
A reaktív, súlytalan, esetenként látszatellenzékiséggel való szembefordulásra hét év nem volt még elég, miért lenne elég nyolc?