1000 leütés

Magyarország a török hódoltság idején -- noha nem kizárólag e miatt -- kanyarodott el Európa fősodrától és vált osztályrészévé a sodródás és lemaradás. A török uralomhoz mérhető veszteséget látok kibontakozni a mai Nyugat-ellenes orbánista demagógiából. Egyetértve Urbán Lászlóval, miszerint Orbán [2010-ben, a hatalmas személyes támogatottsága okán] "közép-európai kormányfőként történelmi esélyt kapott arra, hogy a nyugati integráció felé vigye az országot, ezért indokolhatatlan és elfogadhatatlan, hogy most mégis ilyen piti és kicsinyes hatalmi játékokba kezd."

Orbán 2010-18-as kormányzása Magyarország történelmi mércével mérhető veresége -- önmagától --, és hasonló veszteség lehet belőle az európai fejlődéstől való további elkülönülés révén, mint az évszázados török uralomból. A politikai centrum létrehozása ezért -- a posztkommer (Fidesz-MSZP/DK) élősködő osztállyal szemben -- élet-halál kérdése. 2010-18-ban nem önmagában az ellopott pénzek és liberális demokrácia beszántása a tragikus, hanem hogy ez olyan -- régről eredő -- szemléletet erősített meg a politika fősodrában, amely alapvetően öngyilkos, és bináris alapon (bent vagy kint) kivethet minket az európai nemzetek közösségéből. Vagyis, ami korábban választásnak tűnt (a populizmus és az autokrácia), abból rövidesen kényszer és leválthatatlan valóság -- röviden cselekvőképtelenség -- lesz. Egy ilyen, egyre valószínűbb végkifejlet el fogja mélyíteni és hosszú időre visszafordíthatatlanná teszi a mai rezsim okozta kombinált anyagi és szellemi károkat.

Az EU-n kívüli országra drámai elszegényedés és tovább erősödő autokrácia vár, és egy-két évtized alatt ennek többszörösére rugó lemaradást szedhet össze. A magyar nemzet kompetencia szintje (ami alatt a közös kultúra megengedte társadalmi fejlődés lehetőségét értem) eddig is kritikusan alacsony volt. Amikor modernizációra voltunk képesek, az rendre idegen uralom alatt történt -- most ne firtassuk, milyen zsákutcákkal. A magyar nemzet alapvetően kompetenciahiányos, aminek az okait évek óta taglalom ezen a blogon. Egy ilyen helyzetben a 2010-es hatalmas törvényhozási többséget és a miniszterelnök szívek és agyak feletti befolyását nem a modernizáció valós nemzeti útjának szentelni -- szükségképpen az EU-val való együttműködésben --, hanem ellenkezőleg, az öröklött hiányok mélyítésére, az nem egyszerűen politikai, hanem történelmi bűn: szembefordulás a magyarok legjobbjainak korábbi küzdelmeivel; a több évszázados hanyatlási pályánkra való radikális visszatérés.

Az orbánizmusnak nincsen pozitív kimenete. A rezsimben nincs semmilyen mélyen rejlő építő tartalék. Az ország nyolc éve az EU támogatásaiból él, önmaga értékteremtési képessége nyolc éve stagnál, és nincs olyan komolyan vehető adat vagy fejlemény, amely ez ellen szólhatna. Ami folyik, az éppen a hanyatlás bebetonozása -- a lelkekben, a szellemben, az anyagi erőforrások ritkításában. A politika odáig jutott, hogy elérte: a választók többsége végső soron az ország öngyilkosságában legyen érdekelt. 

A függetlenségi nacionalizmus tárgya Trianon óta az etnikum, ami azt jelenti, hogy a politikai életünk legerősebb szenvedélye, a nacionalizmusunk, kiterjed az egész magyar etnikumra, azaz a határainkon túl élő magyarokra is. "Magyar az, akinek fáj Trianon.", noha elvileg lehetne úgy érvelni, hogy Trianonnal az ország visszakapta a függetlenségét -- ám elég világos, hogy az államtest függetlensége sokkal kevesebbet nyom a latban a magyarok szemében az etnikum függetlenségénél. Márpedig a (Kárpát-medencei) magyar etnikum addig nem lehet független, amíg teljes egészében a magyar államhatárokon belül él így vagy úgy. A virtigli függetlenségi nacionalista ugyanakkor nem támogatja a magyar államot felülíró EU nemzetegyesítő stratégiáját, mert a magyar államot sem áldozná fel az etnikumért.

A nacionalizmusunk nem mindig nézett ki így. 1848-ig döntően politikai-emancipatórikus volt (a magyar Korona alattvalóira irányult az etnikumuktól függetlenül, kb. jogias éllel mint patriotizmus, és a nép beemelését tűzte ki az "alkotmány sáncai mögé"), és csak kisebb részben volt (politikai) függetlenségi, amely a Birodalomból való kiszakadást szorgalmazta. (A nyelvi küzdelmek is döntően a politikai reform és az egységes magyar közigazgatás céljait támogatták, csak kisebb részben a magyar kulturális, netán függetlenségi programot.) Mivel a Reformkorban a függetlenségi nacionalizmus népszerűsége végül is korlátos maradt, és a nacionalizmusban erősebb volt az ország (abszolutizmus utáni alternatív) modernizációjának szándéka, 1849 elejéig a modernizációs nacionalizmust tekintjük a nemzetpolitika fővonulatának. Utána -- a Habsburg-ház trónfosztása és a szabadságharc bukásához vezető harcok közepette -- néhány hónapig a függetlenség politikai érzülete hódított.

De már a Reformkorban megjelent a nacionalizmus következő vonulata, a kulturális nacionalizmus, amelyben a függetlenségi él már erősebb a modernizációs szándéknál; látószöge a magyarság kulturális fölénye, amely biztosítja túlélését és a Királyság magyarok általi vezetését (a.m. kulturális függetlenség a nemzetiségektől és a Burgtól, vö. millenniumi ország). Az 1867-től egyre dominánsabbá váló kulturális (függetlenségi) nacionalizmus egyszerre volt a politikai függetlenség kudarcának pótszere és az alkotmányos-politikai nacionalizmus (patriotizmus) leáldozásának jele is (amely utóbbi már nem volt elég erős ajánlat az erősödő nemzetiségi konfliktusok korában).

A magyar etnikum függetlenségének (politikai uralmának) programját azonban a korban vezető szerepet játszó Szabadelvű Párt nem tudta sikerre vinni a nemzetiségek kulturális "felemelésének" szándékával, és az erősödő nemzetiségi feszültségek és a Birodalom tágabb dezintegrációs folyamatai a századforduló körül kitermelték az első etnicista megközelítéseket, amelyek már nem a kulturális fölényre apelláltak, hanem az etnikum megmaradására és történelmi jussára -- mindenféle kompromisszum szándéka nélkül. A függetlenségi nacionalizmuson belül az etnicista vonulat Trianon után egyértelművé vált, sőt rövid időn belül kiegészült az antiszemita (rasszista) "függetlenségi" gondolattal, amely a magyar "lényeg" kulturális és etnikai jegyein túl a fajvédelemben fedezte fel a legbiztosabb fedezékünket. Ami - a függetlenség -- a Reformkorban még politikai doktrína volt, az az idők folyamán - előbb a dualizmus politikai kalodájában, majd a trianoni csapás alatt  - fokozatosan vált mind irracionálisabbá és esszencialistává: a doktrína tárgya -- a magyarság "lényege" -- pedig egyre inkább pszichológiai-nemzetkarakterológiai formát öltött, a "belső térbe" került, argumentálhatatlanná vált, miközben a függetlenségi beállítottság révén rögzült benne a sérelmi-védekező jelleg (vö. Orbán narratívájával).

Ami kezdetben nemzeti modernizációs (expanzív) programnak indult Széchenyi és Wesselényi, majd Deák és Eötvös kezei, illetve a Kiegyezés politikai keretei között, az fokozatosan háttérbe szorult a kulturális, majd az etnikai, végül a rasszista ("védekező") verziókkal szemben -- ezek mind a függetlenség variánsai, egyre mélyebben beleéve magukat a magyar néplélekbe. A politikából az egyént megülő kollektív pszichébe vezető út a magyar nacionalizmus több rétegű, borzasztóan erős szerkezetét mutatja, amely a függetlenség egyre radikálisabb értelmezése mentén ugyanúgy megszólítja az egyszeri konzervatívokat és a "polgárokat", mint a (kevés számú) nácit. A nemzet ebben a folyamatban konstituálódott, ebben jött létre (ez a genezise), tehát ezen a nacionalizmuson kívül nincs magyar nemzet. A folyamat a magyar "lényegre" mutat, ez a lényeg viszont éppen a genezise folytán -- amennyiben kirekeszti a modernizációs lehetőségeket, mert már 1867-től, de a 20. század elejétől biztosan a magyar lényeget fenyegető hatást (összeesküvést) lát benne -- borzasztóan terméketlen, versenyképtelen.

A függetlenségi eszme miatt frusztrált minden külföldi hatással szemben, miközben önmaga a jellegénél fogva modernizációra a "magyar út" értelmében képtelen, ez az út mindig is zsákutcának bizonyult. A mostani is annak fog, mert Orbán keleti orientáltsága előbb-utóbbi ütközni fog ugyanezzel a függetlenségi beállítottsággal, de addig Orbán legitimitását is ez adja. És mivel a nacionalizmus vonzereje bőven túlterjed a fideszes táboron, Orbán legitimitása (a vele kapcsolatos másodlagos preferenciák) jóval erősebbek a választói táboránál is. Addig fog itt kormányozni, amíg ő képviseli hatékonyan a nacionalizmust.

A magyar nacionalizmust nem lehet belátható időn belül leváltani -- egyetlen reményünk, hogy a függetlenségi rétegzettsége felváltható: ti. hogy visszatérhetünk a modernizációs nacionalizmus 1849 tavaszán megszakadt nyugatos irányához, amelyben a függetlenség felülírhatóvá válik az organikus modernizációval, amely a nacionalizmusunkat termékenyre fordíthatja. Olyan politikai erőt, amely ezt sikerre vezethetné több ok miatt sem látni: elsősorban, mert magáig a reflexióig sem jutnak el, másodszor nem látják be az eszme megkerülhetetlenségét, harmadszor pedig a politikai készségeik is gyengék. Lehet, hogy nyerhet valaki választást kellő nemzetközi felhajtóerő mellett osztogató-szoci, esetleg liberális alapokon (bár ezt is erősen kétlem), de tartósan országot változtatni az fog tudni, aki a nacionalizmusunkat tudja termőre -- expanzívra és modernizálóra -- fordítani.

(TGM-nek ajánlom egy privát-ezoterikus vitánk kapcsán.)

A nacionalizmus a választóközösségünk messze legerősebb politikai nyelve. A nacionalizmus mozgósító erejével szemben nem lehet semmiféle politikai napirendet sikerre vinni legelőször is fordítási okok miatt (ti. a magyarok többsége nem értené). De a mentalitásvizsgálatok és a pártrendszerünk ugyanazt erősítik, hogy ti. a "nemzeti szempont" a választókorú népesség legalább felének mindent felülíró szempontja, további negyedének pedig a legfontosabb szempontja (amellyel szemben csak a további szempontok, pl. a jövedelmi, alkotmányos, családi, külpolitikai célok együttállása és politikai reprezentációja vehetné fel a versenyt, de olyan politikai erő, ami erre képes volna, nincs, és ha lenne is, kisebbségben maradna). 

A mai (függetlenségi) nacionalizmust a nacionalizmus modernizációján keresztül lehetne visszaszorítani, erre azonban a mai "demokratikus" ellenzék alkalmatlan, a Momentum nem látszik érteni a feladatot (amellett, hogy megelégedni látszik a parlamentbe való bejutással, azaz az LMP2-es párt státusával), a Jobbik pedig ha ért is valamit ebből, intellektuálisan gyenge ahhoz, hogy az elért "nemzeti" pozíciójából magasabb minőségbe kapcsoljon. Ezek a pártok a maguk módján mind figyelmen kívül hagyják az eszmények pontosan megértésének és hirdetésének jelentőségét a politikában.

A nacionalizmus lehetne Magyarország modernizációjának egyetlen hordozója. Világosan látszik, hogy 12 évnyi balos kormányzás sem tudta se megtörni, se valamiféle -- úgymond liberális -- alternatívával felülírni a nacionalizmus erejét. Ennél sokkal több sem tudná. A Széky János által -- joggal -- a magyar 20. század másik legfontosabb politikai tényezőjének tekintett szocialista (anyagi egyenlősítő) hitvilág jelentősége nagyságrendekkel elmarad a nacionalizmusétól, a többire meg szót sem érdemes vesztegetni, arról nem beszélve, hogy a szocializmus Magyarországon a 20. század folyamán maga is leginkább nacionalista volt, még az MSZMP vezető testületeiben is kisebbségben voltak a zsidó származású, városias, baloldali szocialisták (a "pesti" pártértelmiségi -- később kritikai -- elitben persze értelemszerűen nem), a Horthy-Kádár-Orbán vonulat kisebb magyarázó jegyzetekkel az utóbbi száz évünk egységes szerkezetét mutatja. A mai londoni (kvázi emigráns) magyarok között is kisebbségben van a hazai balos ellenzék, ami azért elég sokat elmond az utóbbiak lehetőségeiről. Tovább megyek, ha hatalomra jutna valami csoda folytán a mai ("internacionalista") baloldali ellenzék, bármikor újra leváltható -- addig pedig illegitim -- lesz nacionalista alapon.

A magyar nép nem ostoba és nem bölcs. Egyszerűen csak a 19. század elejétől fogva -- a korábbi kollektív tapasztalataira és kialakult kompetenciáira hagyatkozó -- függetlenségi nacionalista program alapján állt össze nemzetté, és a Fidesz által megtalált nyelve a tényleges nyelve, amelyről -- végre -- nem kell ide-oda fordítania. Ebben érzi otthon magát. Miért is várjuk el tőle, hogy eldobja magától és keblére ölelje az eszperantó valamelyik változatát? És aki ezt várja, mitől reméli, hogy valaha sikere lesz?

A kapitalista társadalom a nagyrészt működő tőkével rendelkező vagy erre törekvő (autonóm) emberek gyülekezetét jelenti -- nem mindenféle mást, amit az udvariasság kedvéért csak jelzek: ott van, ahol az "elveszítette közpénzjellegét" klasszikus matolcsyzmusa (lásd "a családom és az MNB", "a családom és a sörgyárak", "a családom és a tanszékem" stb. című alfejezeteket) belenyúlik a "kizsákmányolás" és a "háttérhatalom" Scheiring-Pogátsa-TGM-Bogár-féle variánsai jelképezte fekete lyuk négydimenziós terébe (vö. Einstein véleményével az univerzum és az emberi ostobaság végtelenségéről), és az így kiváltott szellemi térgörbületben a Párt avant garde-ja a legteljesebb harmóniában titkos bankszámlákon gyűjti a zemberek pénzét, akik viszont teljes, állam szavatolta, boldog nyomorban élnek, miközben hol Lentner Csaba, hol Scheiring előadásaiból közvetít nekik metszeteket a közszolgálati tévé egy nyilvános tárgyalás/kivégzés és egy vizesvébé-reklám között. A "mindenféle más" tehát -- miként a kapitalista társadalom is -- elsősorban a szellem és a gyakorlat közös terméke. Cuius quoque.

De a kapitalista társadalom nem jelenti a hazai libertarianizmus "minarchikus vágyainktól a vízszolgáltatás privatizálásáig terjedő" fölhomályosultságát sem.

A kapitalista társadalom először is olyasmi, ami nem lesz itt még százötven évig (egy török hódoltságnyi időre látok előre), mert most sem ennek a kora jő -- illetve ennek a kora már a régmúlté és rég lezárult a kimaradottak számára. Másodszor, a kapitalista társadalom annak idején (máshol) egy hosszú kulturálódási folyamat eredményeként létrejött "spontán rend" volt (Hayek), amely a darabjaiban létezik még a Civilizációban, de jobbára már csak festményeken és filozófiai traktátusokban, mert már régen elkezdte átvenni a helyét a negyedéves jelentésekben limitált korporatív célracionalizmus és az etatizmus vadházassága, amelynek eluralkodásával a gazemberek és a nagyon okosak meggazdagodnak, mindenki másnak pedig felkopik az álla (valamint vannak a kivételek), de úgy általában mindenki egoistává válik ahelyett, hogy produktív individualista lehetne.

Kiderülhet ebből is, hogy szemben azzal, amit az ún. piacelvűek gondolnak, miszerint univerzális jó lenne, a piac és a magántulajdon az emberi fejlődés egy bizonyos szakaszát kifejező erkölcsi alapú intézmények -- az együttélés egy bizonyos (fejlett) állapotát tükröző evolúciós képződmények --, amelyek nem tárgyiasíthatók és szaporíthatók kedvünkre. A vonalkód leolvasása után persze bizonyos felületi jegyei átültethetők, de azok ott csak addig bírják, amíg bírják (és addig hoznak valamicske eredményeket), de aztán elfonnyadnak, megeszi őket a helyi kultúra -- ha nem is reggelire, de ebédre. Kínától Magyarországig folyik épp a hangos böfögés. 

Ezek a barokkos futamok nem feledtethetik azonban a szerzővel és az olvasóval, hogy a magántulajdonnal bíró és ennek hasznaiból élő emberek gyülekezete a legjobb bevált gyakorlaton alapuló utópia, amit eddig kitalált az emberiség, mert megtévesztően hasonlít valamire, ami megvalósítható, miközben túlmutat az ember legócskább napi vágyain az önkiteljesítés lehetősége felé is. A kapitalista társadalom, amelyben a magántulajdon az emberi autonómiát szavatolja, az erkölcs és a jog az emberek közötti együttélést szabályozza, a polgárok pedig meg tudják fizetni a kultúrájuk ápolásának és reprodukciójának költségét, kifejezetten olyasvalami, amelyben messze a legnagyobb eséllyel valósul meg az értelmes és értékes élet - és közben mégis örökre elérhetetlen marad már azoknak a népeknek, akik nem a Nyugaton éltek a XVII. és a XX. század között. Racionális, de nem a tervezhetőség értelmében, ezért nem is (re)produkálható.

Ma már jobbára a kapitalizmus utáni korban élünk (a szó fenti értelmében), amelyben soha nem látott magabiztossággal kezd erénnyé válni a lúzerek részéről a kapitalizmus nihilista elutasítása és dugványainak felszaggatása -- és az emberi élettel és az életek kooperációjával szembeni mértéktelen rombolás. A kapitalizmus válságban van. A Nyugaton nem tud regenerálódni, mert az erkölcsi alapjainak és komplex (pre-globalista) praxisának eltűnése nyomán nem tud ellenállni a kooperatív versenyt gyilkoló nagyvállalati, technológiai és állami attaknak -- a hülye progresszívok és kriptokommunisták egymásba érő cohors-ai ebből a szempontból alig nyomnak valamit a latban, legfeljebb bosszantóak --, a Kelet meg megmarad Keletnek, ahol az anyagi nyomorunkban való tobzódást a szellem sivárságával feledtetjük, miközben a vájt fülűek túlélnek a kritikai kultúra szigetein, akárcsak kétszázötven éve mindig.

Amikor egy párt a kapitalizmusra akar berendezkedni, tudnia kell, hogy egy maroknyi támogatóra számíthat csak, akik közül jó, ha tucatból egy van, aki érti, hogy globális ellennyomással kell szembeszállnia. De ugyanezen okból van fantázia a küldetésben. Kialakítani először a magyar kapitalizmusra való igényt, aztán ennek az autochton intézményrendszerét -- konkrétan a magyar tulajdonú tőke felnevelésével, de ideértve az autonóm embereket összekötő erkölcsi tudást is -- olyan szép feladat, amelyért kicsinek lenni is érdemes. Egy nagyra törő projekt elbukása ugyanis biztos lenne, hiszen a spontán rend nem tervezhető. Amit mindebből konklúzióként le akarok vonni az az, hogy kapitalista egzisztenciák (ahogy cégek is) természetesen létrehozhatók, de a társadalom kapitalista-teremtő éthosza már nem támasztható fel. Ha csak egy kicsit is előre tudunk lépni az autonómiák és a meritokrácia irányába, annak már örülni lehet.

Az ellenzéki egók széttartanak, egymás után jelentette be ismét a Momentum és az LMP, hogy nem szövetkeznek senkivel a választások előtt, és ismert az elhúzódó saga a MSZP és a DK között, a PKP is közölte rajtam keresztül, hogy a legjobb esetben is csak a Fidesszel koalázna (ha ez kisebbségbe kerül, ezért kénytelenül szembenéz a változás kényszerével), de ennek nyilván csak szimbolikus jelentősége van. Eközben alakult több más párt is, mindegyik magabiztosan menetel a semmibe. A Jobbik meg a Jobbik -- önálló pólus, alighanem tényleg képtelen beállni egy átfogó ellenzéki megoldásba.

Pedig a választási rendszer olyan, hogy kellően erős országos ellenzék, de legalább ellenzéki technika nélkül garantált a Fidesz győzelme. A választási rendszer ebben a közegben úgy funkcionál, hogy egy, a széttöredezett indulást radikálisan bünteti, kettő, az ellenzéken belüli csoportok közötti bizalmatlanságot erősíti, mivel -- főleg a nagyobb pártok oldalán érzékelhető -- makacsság a racionalitással szemben erősíti a gyanút a kisebb pártokban az előbbiek NER-be vetett érdekeltségével kapcsolatban, három, a "tripla (túlélés, ellenzéki státus, kormányzó pozíció) vagy semmi" rendszerében a kisebb ellenzéki pártok máris a túlélésre, a nagyobbak pedig az ellenzéki státusra optimalizálnak, pedig közben -- ilyen vagy olyan módon -- mindegyik megsemmisülhet, ha nem érik el a kormányzati státust. Rosszul felfogott érdekből nem találják érdeküknek a koordinációt, a belharcot egyelőre legalább olyan fontosnak tartják, mint a Fidesszel folytatott háborút, inkább a rendszer generálta "tripla vagy semmi" logikát kérdőjelezik meg.

Ez utóbbi egyszerűbben azt jelenti, hogy a mai választási rendszer sokkal magasabb együttműködési készséget tételez fel az ellenzék pártjai között, mint amilyen erős az együttműködés iránti motiváció. Ezt a feszültséget hivatott csillapítani Bokros 500 napos megoldása, amely -- röviden -- taktikai (választási) koalíciót ajánl a pártoknak az alkotmányosság és az arányos és kétfordulós rendszer helyreállítása érdekében. Az elgondolás nem feltételezi a pártok programegységét, sőt még ennél kevesebbet sem feltételez, hanem csak azt a szemléleti egységet kívánja, hogy a Fidesz-rezsimet meg kell törni az ország érdekében. Amit egyébként mindenki akar (kvázi ettől ellenzék, mondja kis jóindulattal Bokros, reméljük, mindenki tényleg így gondolkodik magáról), azt ez az eszköz megteremtheti számukra.

Magyarán ez a megoldás lejjebb szállítja az együttműködés minőségét, könnyebben elérhetővé teszi, mert az egoista motivációkat nem próbálja zárójelbe tenni. Igaz, zárójelbe teszi az ellenzéken belüli "ki kit győz le" alapbeidegződését, mert egy sikeres 500 napos program után, amikor feláll egy arányos választási rendszer (tegyük fel, meg lehet egyezni majd ennek a formájában), akkor feltehetően több ellenzéki párt kerülne be a parlamentbe, mint ma, vagy mint a mai választási rendszerben, tehát az egymás általi megsemmisítés elmaradna.

Ennek a megoldásnak azonban csak úgy van értelme -- és ebben különösen gyenge a tízfelé szakadt ellenzék --, hogy (majdnem) mindenki része legyen ennek, tehát előzetes egyeztetéseket kíván ("zárt ajtók mögött"), ehhez viszont kell valamennyi bizalom, ami ha meglenne, talán erre az 500 napos programra se volna szükség. Ha valaki nem lehet biztos abban, hogy a kezdeményezésével egy másik nem rögtön a sajtóhoz (vagy Orbánhoz) szalad, akkor nem fog nyitni. (Most nem beszélek arról, amit fentebb pedzegettem, hogy egyiknek-másiknak kifejezetten érdeke a NER fennmaradása. Megjegyzem, ha valaki nem támogatja az 500 napos megoldást, az valószínűleg érdekelt a NER-ben.) Ez van most. Magyarán a bizalom egyelőre olyan alacsony, hogy még a leszállított minőségű választási együttműködés iránti tapogatózást is kizárja. Ezért én szívesen teszem közzé ezt a posztot, amelyben a köztünk lévő szemléleti különbségek ellenére támogatásomról biztosítom Bokros Lajost és a MoMá-t egy ilyen 500 napos program erejéig, amelybe viszont ezennel meghívom a Fideszt is. (Egyetlen korrekciót tennék csak: szerintem az időszak feladatainak elvégzéséhez bőven elég ennek az időnek a fele, ha nem akar az átmeneti kormány funkciótlanul ténferegni, ami visszaütne az akkori többségre.)

Hozzáteszem, ez nem a PKP álláspontja, viszont elnökként szívesen részt veszek az erre vonatkozó háttérmegbeszélésekben (és nem fogok se a sajtóhoz, se Orbánhoz szaladni velük). Nekem ez megéri: a PKP képviselte világképnek korlátozott esélyei vannak a mai Magyarországon (a MoMá-énak dettó), mi hosszú távra tervezünk, ma viszont a legjobban úgy szolgálom az országot, ha az identitásom (és a párt programjának, szemléletének) veszélyeztetése nélkül közösen elgondolkodhatunk erről a technikai (egy választásra szóló és a választási rendszer reformját kitűzői) koalícióról. És ha Isten és a nép is úgy akarja majd, az 500 nap után kiírt új választások után, ha bejutunk a parlamentbe, a Fidesz -- megszabadulva a jelenlegi vezetői egy részétől -- alkalmasabb formában találja majd magát ahhoz, hogy érdemes legyen vele újra beszélni a polgári jobboldal jövőjéről. A PKP jobboldali konzervatív párt. De ami ma Magyarországon folyik, az minden jóérzésű jobboldali embernek feladatává teszi a hazafisága átgondolását és a politikai döntéseinek újragondolását, ellenkező esetben nemhogy a jobboldaliságnak, de az országnak sem lesz jövője Európában.

Tegnap-tegnapelőtt több Momentumhatás ért. Volt egy fizetett hirdetés, amelyben pénzt kérnek a generációváltáshoz, volt Bojár Gábor párját ritkítóan rossz cikke a hvg.hu-n tegezve szólva a "momentumos lányokhoz és fiúkhoz", a "szűz erőhöz", világosan mutatva, hogy az üzletembernek fogalma sincs, mit lehetne tenni a politikában a rombolás visszafordítására, viszont annál gyakrabban szeret úgy tenni, mintha lenne, és volt egy interjú egy kényszeredett-műmájer Fekete-Győr Andrással, akinél nyilván van jobb Fekete-Győr András is valahol, de az előbbiből világossá vált a "fiatalember" (ha már ragaszkodunk posztideologikus önképük egyetlen biztos összetevőjéhez) előtt álló hosszú út az önmegismerésig (nemhogy a miniszterelnökségig, amivel a lelkes média már a felbukkanása második napján megajándékozta, feltehetően hozzájárulva a földtől való eltávolodása gyorsuló üteméhez).

A címben jelzett mondat egyébként maga is kortünet -- a várakozás a megváltóra, aki persze nem jön el. A várakozás régi magyar klisé (Vörösmartytól Adyn át Csoóriig), természetesen a koncentrált cselekvés ellenpólusa. Ezzel szemben a tény az, hogy mindig a tényekkel kellett főznünk, és a Momentum egyike ezeknek. Világosan nem lesz belőle kormányváltó pólus, a kezdeti "robbanás" ma inkább csendes folydogálássá szelídült, a reális "várakozás" vele szemben inkább egy LMP 2.0,, valahol 3-8% között, a Schiffer-féle ellenzéki misszióhoz hasonló programmal ("csak semmi szövetség, kérem"). Kár, mert jó lett volna, ha erőközponttá válik, amelyik gőzhengerként ellenállhatatlanul gyűjti az ellenzéki szavazatokat, de így csak akadálya lehet bárminek -- ami persze egyébként sincs. Nem hiszem, hogy bármilyen (pl. Fidesz-) projekt lenne, bár az utóbbi bő egy hónap látványos passzivitása a nyilvánosságban (leszámítva a politikai adok-kapokba való fölösleges beleszállást) akár arra is utalhatna, hogy "olyan nagyot azért nem kéne nyerniük". A politikai elemzői kalapommal a jelekből élek, a tévedés jogát fenntartom ide is, oda is.

De a lényeg nem az eddigiek, hanem az ellenzékiség jövője, amely most legföljebb kiegészült egy szereplővel, de az alapvető feladat nem változott: hogy lehet egy kompetenciaszegény ország kompetenciaszegény politikáját gatyába rázni. Ahol a PKP-vel is természetesen küszködünk (a legkevesebb, ami elmondható), az egyéb újonnan alakult pártok örülni fognak majd a fél százaléknak, ha egyáltalán országos listát fognak állítani, az MSZP és a DK más-más módon a Fidesz-szekeret tolják, és az egyetlen fény az éjszakában Szél Bernadett, aki mióta megjött Schiffer jobbik esze és lelépett a pártból, valamint kiderült Hadházy harmatgyenge volta, egyedül viszi nemcsak az LMP-t, de gyakorlatilag a teljes balos ellenzéket -- erkölcsileg, a témáinak fontosságát és a karakteres kiállását illetően biztos. És hát Vona. Vona jó, dolgozik a stichjén, ami becsülendő. A balradikális nácizással nem kell törődni. Ők ketten, akik felveszik a versenyt a politikus-debattőr Orbánnal. A többi néma csend.

Ennek az ellenzéknek kellene valami nagyot tennie, mert ők a répa, a zeller és a tyúknyak, amiből a Kárpát-medencei leves készül. Magyarán hiába tűnhet rosszindulatúnak, akár irigynek, amit fentebb a szegény momentumos szekundumról írtam, az inkább a realitásnak szól: úgysem lesz itt más a politika, mint amit közösen csinálunk. Mert ez a széttartás, ez a magyar társadalom, ebből kell élhető formákat kovácsolni, és nem fogjuk ezt semminek (generációknak) és senkinek ( - behelyettesítendő bármilyen név - ) a "leváltása" árán megtakarítani. De józanul nézve, éppen ez hiányzott a rendszerváltásból, amely itt hagyta nekünk a pillanat ('88-'89) hevében alakult pártok szoros masszáját, ami helyett most alakul ki talán egy kiküszködött modus videndi -- "organikusan" a mienk.

Aki egy cseppet is ismeri az újabb kori magyar irodalmat, mondjuk, Berzsenyitől, az tudja, hogy semmi új nincs a napunk alatt. Az egykori erős magyar királyság és a mai gyöngécske, balkáni nemzetállam közötti lejtőnek csak a szöge változott néha, az iránya nem. A nemzeti kompetenciák összessége, a problémamegoldó képességünk az adott történelmi környezetben mindig alacsony volt, és ma sem különb. A magyar történelem visszatekintve szinte sorsnak tűnik, amelyből nincs kiszállás.

De ma párját ritkítóan hazug kormányzásban élünk az eddigiekkel való összevetésben is: ez a kormány a hazugságot és a cinizmust tette a fő politikai iránytűjévé, miközben a magyar népesség jelentékeny része kellően alkalmatlan arra, hogy nemhogy kitermelje magából az alternatívát, de akárcsak átlássa, hogy mi történik vele.

A mai magyar kormánypolitika stratégiai és taktikai hazugságokkal van tele. Stratégiai hazugság orosz zsoldban részt venni az EU aláásásában -- ami nem jelenti azt, hogy ne kelljen bírálni az EU-t akár megfelelő szövetségeseket gyűjtve ehhez. Stratégiai hazugság a migrációról nem a helyi értékén, hanem nemzetközi összeesküvésként beszélni, mert ez lehetetlenné teszi a probléma ésszerű kezelését. Stratégiai hazugság nem a magyar értékteremtő képesség növelését, hanem a sérelmi politika hagyományosan xenofób, önfelmentő vonulatát állítani a nemzetpolitika gerincébe -- ráadásul ez utóbbit szembefordítani az előzővel, ami úgy rombolja a megújulási képességünket, hogy közben legitimálja a korrupciót, ami tovább rombolja az erőforrásainkat. Stratégiai hazugság erről a rombolásról aztán "unortodoxiaként", alternatív magyar útként beszélni, mintha ez bárhova vezetne a lejtő alján kívül. Stratégiai hazugság újabb mélységbe lökni a meghatározó választói többség realitásérzékét és még jobban szétszedni a politikai közösséget ("nemzetet"). Stratégiai hazugság a távlati problémákat (multikulturalizmus) előtérbe helyezni a közeliek (nemzeti képességeink reprodukciója, versenyképesség) kárára.

Taktikai hazugság a hazugságot őszinteségnek nevezni, a hazugot őszintének, vagy fordítva, a dolgokról meg az ellenkezőjüket állítani, a lényeget lényegteleníteni, a lényegtelent felnagyítani, az értelem helyett a szenvedélyekre hatni, a szenvedélyeket pedig kigúnyolni, az erkölcsöt relativizálni, a gyengéket megfélemlíteni, a nemzetet megosztani és az egyik részét ellenséggé tenni stb. (vö. orosz propagandaminták), és ezzel szétvetni a magyar közbeszéd maradék racionalitását. Taktikai hazugság szisztematikusan, visszatérően megvádolni a politikai ellenfeleket azzal, amit a főbűnös követ el annak érdekében, hogy zavartalanul uralhassa a közbeszédet. Taktikai hazugság Alinsky-mintára folyamatosan, egyre nagyobb dózisokban adagolni a mérget, de néha visszavenni belőle, hogy felébredjen a bizalom -- majd bevinni az újabb ájulást okozó adagot. Taktikai hazugság kormányzást mímelni, amikor kormányzás nincs, csak hatalmi harc -- de a közvélemény már elképzelni sem tudja, mi az a kormányzás.Taktikai hazugság nem beszélni az alapvető hiányosságainkról: az önismeretről, az önértékelésünkről, a kapitalizmusról, a piacról, egy nemzet valódi erősödésének alapjairól, az európaiságunkról.

A lényeg azonban, hogy a taktika (döntően a beszéd) a stratégiát szolgálja, a stratégia pedig sosem volt annyira nemzetellenes az utóbbi 60 évben, mint ma. És a nemzet meghatározó része ezt a nemzetellenes politikát támogatja. Ezt pedig élethazugságnak hívjuk.

Az egészségügyi rendszerünk korrupt, pazarló, a szó szoros értelmében halálos, az átalakításához mégsem veszi senki a bátorságot, és még csak jó elgondolás sem forog a nyilvánosságban ezzel kapcsolatban. Pedig az egészségügy Magyarországon a legtöbb halálért felelős intézményrendszer, és közvetlenül az életmódunk után a legnagyobb kockázati tényező, ami egy magyar embert fenyeget a hazai életében.

A dolgot ráadásul túlmitizálják a "szakemberek", nem véletlenül. Egy részük közvetlenül érdekelt a korrupt egészségügyi rezsim fenntartásában, más részük abból él, hogy fontosnak tudja magát (mint sokunk), ezért hallatlan bonyolultnak állítja be a területet (az egészségügy-menedzsmentet) és a hozzá szükséges szakértelmet, és vélhetően csak egy kisebb részük jóhiszemű a dolgot illetően.

Pedig a hatékonyság kérdése -- ami az egészségügynek is alfája és ómegája -- viszonylag jól átláthatóan megítélhető az egészségügyben is, és ezt követően viszonylag megnyugtatóan orvosolható.

Külön kell választani két dolgot, a finanszírozást és az üzemi ügymenetet. A finanszírozás ma egy tragédia, de nem elsősorban a felhasznált pénz alacsony volta miatt (ami valójában nem alacsony, mert a korrupciós és a magánpraxisra költött "menekülő" ráfordítást is bekalkulálva a magyar egészségügy elég jól el van látva), hanem a finanszírozás logikája és struktúrája miatt, ami részint az ócska normatíva rendszer és az ezzel születő kibúvók és csalások, másrészt a pénzek centralizálásának a következménye. Ezzel együtt a finanszírozásban érdekeltté kell tenni a feleket, a gyógyítókat és a betegeket, mindkettőt a minél kisebb költésben, ezért vissza kell hozni a plurális magánbiztosítási rendszert és ki kell építeni a magánkórházak rendszerét, magyarán nemcsak plusz tőkét kell hozni az egészségügybe, hanem tőkéseknek kell -- állam szabályozók között -- irányítaniuk azt. Az egészségügy üzlet (is): csak éppen ma keveseknek nagyon jó üzlet (miközben ezek tagadják a leghevesebben, hogy üzlet lenne: a korrupt professzori, intézet- és osztályvezetői kar, tisztelet a kivételnek, és a beszállítók egy része), a többségnek pedig nagyon rossz üzlet. Kvázi az életük megy rá. Ehhez persze mindenkinek elsősorban otthon kell kezdeni az egészségmegőrzést -- ennek ösztönzésére is vannak jó gyakorlatok. Az egészségügy részlegesen piaci alapra helyezése nem a meggazdagodást szolgálja (bár ez a meggazdagodás nem baj, ha többeknek van lehetőségük rá, mint a mai korrupt rendszerben), hanem a források hatékony eloszlását.

Ami az üzemi ügymenetet illeti -- ahonnan a legtöbb megtakarítást és forrásáthelyezést lehet remélni --, fel kell mérni az ország igényét, át kell világítani a valós kompetenciákat, és meg kell határozni egy változási pályát. Nem tudnék nyilatkozni egy átvilágítás előtt -- ami talán fél-egy évet vehet igénybe az ország összes vezető intézményére és az egészségügyi rendszerére kiterjedően --, de csalódnék, ha nem kellene megerősíteni a háziorvosi hálózatot, akár kétszeresére emelve a háziorvosok fizetését; ha nem kellene megerősíteni az ápolóképzést és bérezést; ha nem kellene központosítani a kórházakat; ha nem kellene az otthonok, a háziorvosok, a járóbeteg-ellátási intézmények, a kórházak és a klinikák, és a külföldi ellátóhelyek között megerősíteni a kommunikációs és logisztikai csatornákat (ideértve a mentőszolgálatot). A rendszert sokkal hatékonyabbá, agilisabbá, magasabb színvonalúvá és nem utolsó sorban szebbé kell tenni.

Az egészségügy sehol sem egy fáklyásmenet. De a jövőben -- a lakosság elöregedésével -- még inkább szükség lesz rá, és ha értékteremtő középkorú és idős embereket akarunk látni magunk körül, akkor teljesen új alapokra kell helyezni a "filozófiánkat" vele kapcsolatban. És e filozófia centrumában a hatékonyságnak kell állnia. Ha ez áll -- higgyék el nekem, aki hatékonysági szakértőként dolgozik már lassan húsz éve --, ezt se bonyolultabb rendbe tenni, mint bármi mást.

Kedves Mindenki!

Ritkítom a bejegyzéseimet, részint mert már sok tekintetben csak ismételni tudom magam, részint meg a választási kampányra fordulva megreszkírozom a videókban való kommunikációt -- hátha nem ijesztek el senkit a képes-hangos gondolatmenetekkel. Néha persze azért írok majd, ne árvuljon el teljesen az sem, aki nem követi a PKP FB-oldalát, vagy nem jelölt be engem személyesen. A blogból összeállított kötet a Kalligram és a terjesztők jóvoltából kapható a jövő héttől "Van-e kiút a nemzetből? A magyar konzervativizmus lehetőségei" címmel. Aki személyesen szeretne velem találkozni, június 9-én 16 órától dedikálok a budapesti Vörösmarty téren.

Üdv,

P.