1000 leütés

Konzervatív szempontból érdemes végiggondolni, miért ragadt meg az orbáni világkép a migrációellenességnél, a brüsszelezésnél és a nacionalizmusnál ahelyett, hogy ezeket a reakció érdekében továbbgondolta volna és megtöltötte volna tartalommal. Az első kézenfekvő választ, hogy ti. Obán sosem gondolt egy komolyabb reakciós, ellenforradalmi örökség kialakítására (mert mindig is csak lopni akart stb.) most vessük el, tegyünk úgy, mintha mégis... Ugyanakkor szimptomatikus, hogy az ideológiai támaszait, elsősorban Tellér Gyulát és Lánczi Andrást is csak a hatalom megszerzéséig használta Orbán, utána teljesen felváltotta őket az addig párhuzamosan futó Habony-Finkelstein duóval, amely utólag kiegészült még az orosz-típusú propagandával.

Orbán körül, de akár bizonyos távolságban tőle se jött lére komolyan vehető szellemi műhely, amely elhelyezné az orbánizmust a modernizációval szembeni tágabb konzervatív-reakciós küzdelemben. Ez utóbbi egyébként az Egyesült Államoktól Franciaországon át Oroszországig a magyarnál lényegesen magasabb szellemi színvonalon zajlik. A magyar reakciónak nincsen szellemi hátországa, a korábban ez iránt érdeklődő fiatalok könnyű súlyúnak bizonyultak, és a szélrózsa minden irányába szétszéledtek -- talán mert menet közben, legkésőbb 2014-ben rájöttek, hogy Orbán és környezet számára nem érdekes, amit művelnek. A maiak... hát, hadd ne minősítsem az írogató iparosokat. Itt legfeljebb G. Fodor Gáborból lehetett volna valaki, de sajnos más pályát választott.

A fentebb jelzett, inkább azonnali, legfeljebb politikai haszonnal bíró motívumok mögött van egy jelentős betöltetlen szellemi űr, noha a "keresztény Európa" sokat emlegetett védelme, a progresszióval, a relativizmussal és a társadalmi homogenizációval szembeni, és a nemzeti identitás érdekében vívott harc meglapozása -- amelynek egy részében fedheti egymást a konzervatívok és a reakciósok érvelése -- nagyon is követeli a szellemi munkát. Ezzel az adóssággal mára oda jutottunk, hogy a reakció és az orbánizmus megmaradt politikai agressziónak és korrupciós gépezetnek, de bajosan néz ki belőle a progresszivizmus komoly szellemi ellenlábasa. Márpedig amíg nem kerül ebben az értelemben is egy súlycsoportba az ellenfelével, addig a politikai agresszió visszavonulásával vagy vereségével nem marad semmi maradandó a progresszió társadalmi kritikájából, és még érintőlegesen sem nyertünk semmit Orbán uralmával -- miközben rengeteget veszítünk rajta.

Az olyan antireakciós konzervatív modernistáknak, mint én, akik igyekeznek a technológiai és a gazdasági változások kontextusába ágyazni az ember védelmét, ez a reakciós szellemi üresség persze nem nem segít, mert elvileg jó volna valamiféle párbeszéd ezzel az oldallal, miközben azzal -- a progresszivizmussal, amely csak alig valamivel van jobb állapotban Magyarországon -- folyik, ha szűk körben is, a politikai és szellemi csata. De általában nyugodtan elmondható, hogy a szegényes közéleti gondolkodásunk pontos látlelete a szétesett politikai közösségünknek, amelyben a eszméknek és az egy napon túl látó érveknek semmilyen szerepük nincs már.

A derék Botka László 600 ezer forintnál húzza meg azt a határt, amely fölött "fizessenek a gazdagok", e jövedelemszint alatt csökkenne az adóterhelés. Tehát a jelzett összeg fölött "gazdag" valaki Magyarországon -- akár szingli, akár egy rakás gyereket tart el, na mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg az. hogy a nacionalista demagógiát megint a szociális demagógia igyekszik legyűrni, akárcsak 2002-ben, egyszer már bevált, miért ne válna be most is. (Nyilván nem fog, más a felállás.) Magyarországon szocialista pártnak lenni kimerül abban a narratívában, hogy gyere ide, haver, lenyúllak, ahogy még nem voltál. Ettől lesz jó hely Magyarország.

Megmondom -- ezek szerint --, mint nem jelent szocialista pártnak lenni. Nem jelenti azt, hogy elmagyarázom a választóimnak, hogy ebből az országból nemcsak nacionalista propagandával, hanem szociális propagandával sem lesz semmi. Az újraelosztás semmit nem javít egy ország versenyképességén, de még a GDP-jén se, ha a marginálisnál is kisebb a hatása, ezért nem növeli a fogyasztást. És vajon mekkora adókülönbözetet lehet behajtani a keresők max. 3-5%-án, hogy az érződjék a keresők 95%-ának adóján? Mit fog a szavazó Botka ígéretéből érezni a saját nettóján? Jószerivel semmit. Nem-e megint hazudunk, kedves elvtársak?

Szocialista pártnak lenni továbbá nem jelenti azt, hogy az önmaguk iránti felelősségre ösztönzöm a magyarokat -- pl. vállalkozások, a megtakarítások, a befektetések ösztönzésével. Nem azt jelenti, hogy elmagyarázom, hogy működik a korrupció gépezete, és miként fogom -- én, Botka bürgermeister, min.eln.-jelölt -- szétverni ezt, de miért kell neked is, kedves polgár, segíteni ebben pl. úgy, hogy számlát adsz és kérsz. Szocialista pártnak lenni nem azt jelenti, hogy -- Gyurcsány jogos szidalmazása mellett -- felmutatom a pártban megfogalmazódó policy alternatívákat, hiszen -- jaj, bizony, bár nem látszik -- a párton belül éles csatározások folynak a legmegfelelőbb államháztartási reformokról. (Nem folynak.) Szocialista pártnak lenni -- röviden -- nem jelenti azt, hogy hiteles modernizációs narratívám van, és bárki is komolyan elhiszi rólam, hogy képes vagyok az ország hasznára lenni.

Szocialista pártnak lenni mindezeket és még sok minden mást nem jelent. Ellenben jelenti a politikai nihilizmus mélységes mély bugyra felé exponenciális sebességgel közeledni. Mert mit lesz képes elérni a bürgermeister? Nyilvánvalóan semmit -- azon kívül, hogy rátesz egy lapáttal a nyakig érő excrementumra.

Csányi Sándorról tudódott ki legújabban, hogy megvásárolni készül a horvát GDP 15%-ának megfelelő forgalmat realizáló, de pénzügyi gondban lévő Agrokor csoport egyik tagját, a Bellye mezőgazdasági kombinátot és további együttműködésről tárgyal csoportszinten is. A Jutarni List c. lap úgy tudja, a magyar üzletember 20 ezer hektárnyi földterülethez juthat hozzá Horvátországban, magyarországi érdekeltségeivel együtt pedig az EU legnagyobb földbirtokosává válhat. Az Agrokor tulajdonában van még a Konzum horvát kiskereskedelmi áruházlánc, a Jamnica d.d., Horvátország legnagyobb ásványvíz előállító vállalata, a Sarajevski kiseljak d.d. boszniai ásványvíz gyártó vállalat, a szlovén és szerb Mercator kiskereskedelmi áruházlánc és cégcsoport, a Solana Pag d.d. pági sógyár, a Ledo horvát jégrém vállalat és egyéb más, mezőgazdasági és élelmiszeripari cégcsoport. A Szlovéniában, Boszniában, Szerbiában és Magyarországon is érdekelt cégcsoporton belül mintegy ötven különböző gazdasági szektorhoz tartozó vállalat működik, munkavállalóinak létszáma meghaladja a 60 ezret.

Mostanra -- amikor Mészáros Lőrinc érdekeltségei is szaporodnak a Kárpát-medencében, az OTP és a MOL befektetései régóta stratégiainak mondhatók ugyanezen piacon, aztán figyeljük meg a magyar állam növekvő gazdasági aktivitását is a határainkon túl stb -- kezd kirajzolódni a miniszterelnök távlati programja, a Kárpát-medence feletti gazdasági irányítás budapesti centrummal. Ezt sokféle módon lehet értelmezni és ahogy előrehalad, úgy fogja nyilván kiváltani a szomszédos államok növekvő tiltakozását is, de nem nehéz látni az évszázados magyar álmok felelevenítését benne. A korrupció visszatekintve pozitív értelmet nyer ezzel és a mainstream nemzeti szellem megbocsát mindent. A magyar állam és Orbán köre (az EU pénzeivel a háttérben) mint a legerősebb tőkebefektető jelenik meg a térségünk stratégiai iparágaiban, amelyeken keresztül a helyi lakossággal közvetlen kapcsolatba kerül stb.

(Felvetődhet még: az, hogy Orbán sürgeti Szerbia felvételét az EU-ba, nem biztos, hogy orosz sugalmazásra történik, lehet az magyar érdek is, amennyiben a 10-15 év múlva ide is eljutó föderalizációval a nemzetállamok helyett egyre inkább a nemzeti ökoszisztémák válnak egységképzővé -- és a magyar gazdasági túlsúly révén elkezdődik Trianon meghaladása.)

Ennek a víziónak az erejét nem lehet túlbecsülni. Amennyire szolgálja a tőketulajdonosok pénzügyi érdekeit, úgy emeli három szinttel magasabbra a magyar nacionalizmus iránti rajongást idehaza és teheti azt elfogadhatóvá külföldön, ahol a magyarok munkát, élelmiszert, tőkét, cirkuszt (focit) és védelmet fognak adni "Brüsszellel" és a migrációval szemben. Ehhez képest a nyugatos perspektíva vonzereje -- well, sokat kell dolgozni rajta.

Rosszabb esetben pedig politikai propagandaeszköz. Mondom ezt annak kapcsán, hogy több általam tisztelt ember jó ideje amellett áll ki bel- és külföldön, hogy ha valóban kereszténynek gondoljuk magunkat, akkor fogadjuk be a menekülteket (a valóban rászorulókat, tegyük fel, fel lehet ismerni őket). A másik -- a rosszabb fajta, de mindjárt amellett fogok érvelni, hogy mindamellett ők a realisták -- pedig azt hajtogatják, hogy éppen a keresztény kultúrát kell megőrizni azokkal szemben, akiknek az integrációjára semmi remény.

A vita érdekes módon a kereszténység megélésére terelődött, és lassan úgy tűnik, mintha valóban ez lehetne a vita tárgya is. De nem az. Mindkét oldal téved ugyanis. Ferenc pápa és szimpatizánsai nem látszanak megérteni, hogy egy bonyolult civilizációban, ahol a valódi (és az ál-) keresztény szempontok csak az összes egy részét képezik, lehet ugyan érvelni -- egyházi embereknek meg kötelességük -- e szempontok alapján, de nem remélhetik, hogy ezekből a politikai döntések domináns szempontjai válnak. A keresztény etika valójában sosem volt az európai társadalmak és államok szerveződésének alapja -- tehát nemhogy ma nem az, de sosem volt, a középkorban sem. A társadalmak bonyolult gazdasági, önvédelmi, kulturális, jogi stb. közösségek, amelyek működési mechanizmusait nem képezheti le se a keresztény hit, se a keresztény etika. Jézus -- a Biblia tanúsága szerint -- maga sem apellált ilyesmire. Következésképp a menekültek befogadása sem történhet meg a keresztény (biblikus) parancsolatok alapján, noha kétségkívül a mai feszültségek között az egyházak úgy teszik jól, ha tudatosítják a nyilvánosságban a saját szempontjaikat, és akár úgy tekintik Európát, mintha egyetlen templom volna, ahol a menedékkérők automatikus oltalmat nyernek. De Európa nem templom.

A "keresztény Európa" védelmezőinek indokai szintén hamisak, mivel ilyen Európa nincs a hagyomány értelmében sem (tehát nem érdemes ilyen alapon szembehelyezni egy másik vallással és hagyománnyal), van viszont egyfajta civilizáció (a Nyugat), amelynek gyökerében a kereszténységnek fontos helye van, de ez nem választható le a civilizációt tápláló további -- klasszikus, felvilágosodás kori, polgári és demokratikus (stb.) -- hagyományokról. A leválasztást viszont az így érvelők jellemzően mégis meg akarják tenni, mert a politikai propagandájuk fontos része a "kereszténység" szembefordítása a hatalmukat inkább korlátozó egyéb politikai értékrendekkel.

Amikor Európa védelméről beszélünk, pontosabb volna az így értett értékközösségen alapuló liberális demokrácia védelméről beszélni -- de sajnos ezt névleg a liberális demokrácia alapján álló véleményformálók sem teszik meg, mert nem ismerik és/vagy nem hajlandók védeni ennek az alapjait, és túl könnyed kézzel bánnak a historikumával -- ami a műveletlenség, a progresszivizmus, a relativizmus és a technokratikus gondolkodás közös átka. A liberális demokrácia védelme valóban azt jelentené, hogy kiállunk a szabadság, az egyenlőség, az érdemelvűség, a tolerancia (a másoknak megadott és a másoktól elvárt tolerancia) és a többségi demokrácia komplex kultúrája mellett, amihez a rendnek, az intézményeknek és a viselkedésnek egyfajta kódrendszere társul. Ezt a kódrendszert azonban a liberális demokráciák nem merik pontosan felmérni és érvényesíteni a más kultúrákból érkező menekültekkel/bevándorolókkal szemben, ezért maguk az integrációs törekvéseik is gyengék maradnak, zátonyra futnak.

Röviden, Európa gyenge, mert gyenge az önazonossága és öntudata az integrálásra váró sok milliós tömegekkel szemben. Ilyen körülmények között a keresztény parancsok követése megengedhetetlenül egysíkú értelmezése a civilizációnknak és a megfelelő megfontolások eredményeként kialakítandó politikai döntéseknek. Az iszlám és az iszlamizmus kettős nyomása alatt Európára vár, hogy felerősítse az önmegismerés folyamatát. Amíg ez nem történik meg, addig egyszerűen nem hozhat jó döntéseket. Ahogy nem is hoz.

Október közepén állítólag kapunk valamit, amit programnak neveznek, pedig nagyon nem erre van szükség, illetve amire szükség volna, arról részint lekésni látszanak, részint tán nem is tudják, mi az. Amire szükség volna, az a narratíva, a magyar sztori új tárgyalásban. 

Narratívát készíteni nem egyszerű, mert rövidnek és inspirálónak kell lennie, ugyanakkor -- hacsak nem gazemberek újabb gyülekezetéről beszélünk, márpedig nem -- igaznak és építőnek is. Ez a narratíva darabjaiban felbukkan néhány nyilatkozatban, de attól félek, a fiúk-lányok nem értik, hogyan lesz a hozzávalóból főzelék (ez olyan szép magyaros kép). Nem csoda, mert túl fiatalok ehhez, ismerniük kéne az országot, a jelenünket, a kívánatos jövőt és az utat az egyiktől a másikhoz. Műveltségre, értelemre, tisztességre és tetterőre volna szükség, így együtt. (Lám, a generációs vonzerő pl. nem elég narratívának.)

Engem speciel semennyire nem (na jó, alig) érdekel, mi lesz az egészségügy sorsa, ha nem látom, milyen lesz az ország, amelyben az egészségügy üzemel. A funkcionalista-technokrata kliséket mind eldurrogtattuk már, kiváló szakemberek mondták már el, miért kriminális, ami az egész közszférában történik usw. és mit kell tenni ennek ellenében, ami bizonnyal fontos is lesz -- amint a Momentum kormányra jut.

Na de miért jutna? Mi a sztorija Fekete-Győr Andrásnak az országról? És ha nincs, miért érdekelje a választót néhány távolról sem országspecifikus (finn, német, szingapúri), viszont elég unalmas szakpolitika? A Momentumról legkésőbb az olimpia eltakarítása óta, lassan fél éve tudni kellene, milyen országba hívja meg a választókat -- tudni kellene, miért akar a mi pártunkká válni. Nem tudjuk. Talán nem is fogjuk soha. Ha ugyanis azt hiszik, bárkit is érdekelnek a harmadlagos frissességű szakpolitikáik a politikai közösség formálásának képessége nélkül, akkor legfeljebb abban reménykedhetnek, ami az LMP-nek bevált. Hogy ti. a Fidesznek éppen megfelelnek 5%-os pártként, tehát parlamentbe jutnak; és ott éppen olyan tehetetlenek lesznek, mint az LMP, amelyik nyolc év után éppen kiesni fog ugyaninnen anélkül, hogy a politikai közösségre bármilyen formatív hatást tudott volna gyakorolni. Na, ezért a -- történelmi mércével mérve -- öt percnyi hírért kár csinálni.

A szakpolitikáknak -- ahogy minden politikai megnyilvánulásnak -- a (hiányzó) narratívát kellene támogatniuk, abban értelmet nyerniük, és ezzel alakítaniuk a nyilvánosságot, diktálni a napirendet. Ehelyett -- nem véletlenül -- a Momentum alapvetően reaktívvá vált a népszavazási kezdeményezés óta, mert nincs mivel -- tágabb perspektívában -- alakítania a teret. Amit a népszavazási kampány tudott belépőként, azt kellett volna a narratívának állandósítani. Eseti ötletek és nyilatkozatok nem helyettesítik a nyilvánosságformáló narratívát, csak azt érte el ezekkel a párt, hogy belekeveredett a politikai mező adok-kapokjába. Hiba. Nem is növekszik a szavazótábora, talán végleg elveszett a kezdeti momentum (lendület). Nem volt meg a szükséges harmadik lépésük a sikeres első kettő után, amely magyarázta volna a korábbiakat és értelmet adott volna a jövőjüknek. Tipikus balos csapda balos pártoknak.

(Gratis: ami a honlapon van vízió címszó alatt, az nem vízió. Az öt szakpolitikai területről való hamvas semmitmondás, tehát megkérném innen, ne folytassák a Fidesz nyelvrombolását. És ha valóban azt hiszik, ez vízió -- "valódi társadalmi párbeszéd után közösen, szakértők és a civil társadalom bevonásával, megoldásokat találjunk" -- abból semmiféle rezsimváltás nem lesz. Legfeljebb közbeszerzési megrendelések. "Az öt ügyről szóló elképzeléseinket egymás után hozzuk nyilvánosságra, kezdve az egészségüggyel." Ne tessék. Senkit nem fog érdekelni.)

Magyarországgal szemben 1918-tól érvényesül a nemzetállami logika rombolása. Addig -- ideértve a középkortól kezdve a dualizmus páratlan fejlődést hozó fél évszázadát -- Magyarország soha sem volt nemzetállam, és nem is nemzetállami szempontok alapján működött. Amikor az lett, azt úgy nevezzük ma, "Trianon". Ehhez fúződik, amit úgy nevezünk: "Auschwitz". Úgy nevezzük, bolsevizmus. Úgy nevezzük, a rendszerváltás "meg nem történte", "elcsalása", vagy éppen "orbánizmus". 

Magyarország fejlődése az utóbbi száz évben a hazai nemzetállami koncepció kudarca. Sokat írtam már ezen a blogon, miért lehet ez, itt most arról, hogyan lehetne kikeveredni ebből. A nemzetállam elvileg a nemzeti szuverenitás leghatékonyabb védelmezője. De itt nem az. A nemzet valójában védtelen az államával szemben, amely a legnagyobb ellensége. Ebből a szempontból nagyon is folytatódik a XX. századunk. Ahogy a magyar állam az említett mérföldköveken -- és a közöttük eltelt időszakokban --  visszatérően, eltérő szempontok, értékek és mechanizmusok alapján a nemzet rombolásán dolgozott, úgy teszi most is ugyanezt. Ami egyes pillanatokban "megmentette" (de azonmód alá is vetette) a nemzetet, az a horthysta kényszer-konszolidáció (az antant jelentette fenyegetés alatt), majd a szovjet hadsereg, végül a szovjet-amerikai kiegyezés volt -- a nemzet sosem az állama erejéből lett független, akár kvázi-független, és sosem valósított meg szuverén elhatározást, hanem mindig kényszer vagy mások által kialakított lehetőség hatására cselekedett, éppen elégséges bizonyítékául annak, hogy sosem volt szuverén, és az állama révén sem vált azzá. Természetesen végig elhanyagolható jelentőségű ország voltunk, amelyet a történelem és a saját (csaknem kizárólag rossz) döntései rángattak ide-oda.

A mondandóm lényege, hogy az állama hagyományosan nem tesz jót a magyar nemzetnek, de a mai világban már egyre kevésbé is tudna. A nemzetállamok kora elmúlik, ami azt jelenti, hogy két folyamat éppen a magyar közfelfogással ellentétben feltartóztathatatlanul erősödik: egyrészt az etnikumok keveredése az államokon belül, másrészt az államok döntési központjainak leépülése. A magyar etnicista nemzettudatból kinézve ezek az államok már aligha nevezhetők nemzetállamoknak.

Ugyanakkor az orbánizmussal bebizonyosodott, hogy még a legkevésbé korlátos körülmények között sem tudunk élni a szabadság és a fejlődés lehetőségével, hanem az állam még ez ideális körülmények között is képes a nemzet ellen fordulni. Nem védi meg semmitől, ideértve a migrációt is, amelynek fenyegetése semmi az ország EU-ból való kisodródásának veszélyéhez képest, tehát a kormány minimum nem tud súlyozni, illetve előidézi azt a trianonihoz hasonló helyzetet, amikor az irracionális sérelmi politizálás belesodorta az országot további tragédiákba anélkül, hogy Trianon visszavonásának bármiféle esélye lett volna -- így ágyaz meg ma a migrációs probléma helyi értékének túldimenzionálása  tragikusan rossz választásoknak. Tehát nemcsak objektív folyamatok hatnak a nemzetállamunkkal szemben, de maga az állam is bizonyítottan rosszat tesz a nemzetünknek.

Az EU egységesülésében való részvétel nemcsak gazdasági érdeke volna a magyar nemzetnek, hanem a fennmaradását és szuverén fejlődését is jobban szolgálná -- természetesen jól eltalált és képviselt jogszabályi környezetben. A magyar állam egyre dominánsabb kiegészítése az EU-val a magyar nemzet érdeke. A magyar nemzet érdeke, akár a gazdasági, akár a kulturális, akár a nemzetpolitikai - tehát a kisebbségi magyarságot érintő -  szempontokat nézzük, a föderalizáció, amely egyszersmind biztosítja az Unió autonómiáinak fontos kérdésekben való önkormányzatiságát. A nemzetállam szuverén hatalmi monopóliumként való megszüntetése felszabadítaná a magyar nemzetet káros főbérlőjének -- az államnak -- a terrorja alól, és új lehetőségekkel ajándékozná meg a kibontakozásban. Száz év után ránk férne.

A nemzeti és az állami logika összeférhetetlen Magyarországon, és egyre inkább azzá válik, ahogy a technológiai és gazdasági globalizáció feltartóztathatatlanul előrehalad. Bennragadni a nemzetállamban -- amelynek népessége el sem tudja képzelni, hogy nemzet alatt más is érthető, mint az etnicista nacionalizmus terméke -- a nemzet gyorsuló lecsúszását és még mélyebb válságát eredményezné minden racionális olvasat szerint. Bele kell törődniük azoknak, akiknek a nemzetállam egyébként szívügyük, hogy most alkalmas pillanat lehet megmenteni a nemzetünket -- ez esetben a szó valódi értelmében -- a saját államától, ezért kötelességünk a nemzet érdekében az EU erősítését választanunk. El kell dönteniük, mi a fontosabb számukra, a polgárok és a nemzet visszatalálása a valamikori fejlődési pályájára, ahonnan a nemzetállami kitérő elragadta,  majd száz év során válságból válságba rángatta, vagy rosszul felfogott érdekből ragaszkodni a romboló államhoz, a nemzet ellenében.

A kirobbant Botka vs. Molnár Zsolt-Gyurcsány háború mögött a legnaivabb vélemények a "demokratikus ellenzék" öngyilkosságát gyanítják, a reménykedők az MSZP "megtisztulását" várják, a szimpla párthívek az egyik vagy a másik pártnak drukkolnak (gondban most éppen csak a maszoposok lehetnek), a cinikusak (realisták?) látni vélik a Fidesz kezét -- véleményem szerint azonban egyiküknek sincs igaza.

Azt gondolom, hogy a pártrendszer Magyarországon eleve olyan nem-pártszerű (döntően titkosszolgálati, gazdasági/oligarchikus, alvilági és külügyi) érdekek fedősztorija, amely alkalmas izgalomban tartani a lúzer átlagpolgárt, miközben a játék valójában keresztbe metszi a posztkommunista pártokat (ezek ma éppen az MSZP, a DK, a Fidesz, kisebb mértékben bevonzva a Jobbikot is). Orbán célja 2010 óta semmi más, mint ennek a kétszintű rendszernek (a "háttérhatalomnak" és a pártokráciának) a stabilizálása az ő személye körül. Ezt szolgálja a saját vagyoni és vegyes -- szándéka szerint dinamikus egyensúlyban lévő, egymással szemben kijátszható és neki a lehető legnagyobb mozgásteret nyújtó -- külpolitikai bázisának kiépítése. A játszma valóban a legtisztábban "hatalmi" típusú, amelyben a társadalomnak mutatott narratíva hajlékonysága a hatalmi optimalizálást szolgálja.

Számos példát lehetne hozni erre a logikára a hőskorból (a 90-es évek privatizációs döntései, a közbeszerzések 70:30-as elosztása a Fidesz és az MSZP között), de idevág az MSZP 2014-es kampányának korrumpálása, a Fidesz és az MSZP közötti hagyományos összejátszás kiemelt ügyekben (pl. a 90-es évek olajügyeinek elkenésében, az aktanyilvánosság és a pártfinanszírozás rendbetételének elszabotálásában), idevág az MSZP-n belüli hatalmi viszonyok teljes átláthatatlansága, a Jobbikkal és az MSZP-vel szembeni fideszes taktikázás azok aktuális erejének függvényében. Ilyen maga a "demokratikus ellenzéknek" a makacs szétforgácsoltsága, néhány "független" sajtóorgánum változó helyezkedése a pártpolitikai térben különösen választások előtt stb.

A "centrális erőtérnek" elkeresztelt politikai rendszer a négyéves ciklusaiban csak egyetlen egyszer közelít valamelyest a demokráciához: a parlamenti választások napján, de -- tekintve a társadalomnak a négy év további részében történő "felkészítését" erre a napra -- még az adott pillanatban sem jutunk közelebb egy működő demokráciához. A magyar valóság beállítása az itt röviden leírt mederbe sokkal jelentősebb problémákat vet fel a demokrácia szempontjából, mint az ellenzék képtelensége az áttörésre (különösen ennek "bénázásként" való beállítása). Ebben a rendszerben akkor fog csak ellenzék hatalomra jutni -- és ez nem a posztkommunista "ellenzék" lesz --, ha a központosított politikai gazdálkodást eléri az összes tervgazdaság halála: hogy a saját alacsony hatékonysága miatt nem tudja biztosítani a széttartó tendenciák fölötti ellenőrzést, és a rendszer nagyon rövid időn belül eszkalálódó szétesésbe fordul. A politikai rendszerre ugyanis szintén igaz, ami a gazdasági rendszerekre: a leghatékonyabbak a strukturált szabadság rendszerei. A központosítás ellenben előbb-utóbb törvényszerűen fordul a központ ellen, amit nagyon gyorsan követ a vég.

Van egy viszonylag sima útja Orbán uralma megdöntésének, amely végső esetben rendelkezésére áll az EU-nak -- nemcsak a magyar ügy "kezelésében", hanem az unió egysége érdekében. Nem az egyedi országok (befektetők) tőkemegvonó intézkedésére gondolok, ami természetesen önmagában is súlyos zavarokat okozna egy olyan tőkeszegény ország mindennapi életében, mint a mienk. Nem a külföldön dolgozó magyarok munkavállalása vagy a munkavállalás feltételeinek korlátozására gondolok, amelynek hasonló hatása lenne -- és ha ezek ellentétesnek tűnnek is az EU mai szellemiségével, adott esetben beleférnek majd a két- vagy háromsebességes EU logikájába. Végül, nem a 2020-as költségvetésben egyébként is várható forráskorlátozásra gondolok.

Amire gondolok, az éppenséggel jogkiterjesztés: az EU-s állampolgárság létrehozása -- akár egyoldalú aktussal, akár néhány tagállam részéről --, amely alternatívát kínálna az ország EU tagságát féltő magyar polgároknak, és végső soron azt a lehetőséget adná a sorsukat féltő magyaroknak, hogy legálisan, tartós garanciával letelepedjenek valamelyik nyugati országban, ha akár a fent említett korlátozásokra kerülne sor, akár fenyegetőnek éreznék Magyarország kiválását az EU-ból, mert Orbánnak ehhez támad kedve.

A Polgári Konzervatív Párt megfontolja ennek a valódi -- alanyi jogon, tehát mindenkinek személyesen, és nem az országa EU-s tagsága révén járó -- állampolgárságnak az európai köztudatba való beemelését és egy európai népszavazással való megmérését, adott esetben kikényszerítését. Az európai tagságunk nem babaruha, ez az a határ, ahol Orbán próbálkozásainak megálljt kell parancsolnunk az életünk védelmében. Ha a miniszterelnök nem képes egyértelműen garantálni Magyarország EU-tagságát, akkor nekünk, magyaroknak kell a személyes sorsunkról gondoskodni ezen a téren is.

Várakozásaink szerint az EU-s állampolgárság reménye olyan biztonsággal töltené el a 75%-nyi Európa-párti honfitársunkat, hogy erőteljesebben szállnának szembe az Orbán-rezsimmel abban a tudatban, hogy Európát védik, miközben nem mellesleg végre értelmesen lehetne beszélni az EU-ról ebben az országban. Újra lehetne  tárgyalni arról -- végre valódi nemzeti fórumokon, nem manipulatív "konzultációk" és propagandakampányok keretében --, hogy milyen Európát akarunk, és miért is életbevágó, hogy egy hatékony EU része maradjon az ország. Nem utolsó sorban, ha a magyaroknak választaniuk lehet majd (sose jussunk ide!) az EU-s és a magyar állampolgárság között, akkor reális alternatívák között tudnak majd választani, ami fegyelmezően hat majd az olyan politikai bűnözőkre is, mint a jelenlegi országvezetők. Az EU-s állampolgárság végső soron az egyébként is várható elmozdulás lehetne a föderatív EU felé, amely így -- helyesen -- az állampolgári jogokkal, nem pedig valamiféle szokásos bürokratikus hókuszpókusszal kezdődne.

A McKinsey tanulmánya szerint húsz év múlva (!) a mai emberi munkaidő több mint 50 százaléka, 2050 körül a 80%-a automatizálva lehet a világban -- ami ugyanakkor kétszeresére növeli a termelékenységet. A Nyugatra visszatér az olcsóbb munkaerő miatt keletre vándorolt tőke egy része, elsősorban a komplexebb iparágakban, amelyek felvevőpiaca még mindig inkább itt van. A technológiai változások tőkekoncentrációhoz és a nagyobb vállalatok megerősödéséhez, és a középcégek ritkulásához vezetnek, miközben kinyílik az egyedi ötletekre alapozó, magasan digitalizált kisvállalatok előtti tér. A munkaerőn belül jobban elválik a kreatív és a viselkedésmanipulációval irányított rész, az utóbbi pedig súlyos etikai kérdéseket fogja felvetni. Erősödni fog a demokrácia feletti korporatív fölény, ami nagyobb gazdasági és politikai térségek kényszerű kialakítását vonja maga után, amelyek egyedül lesznek képesek kielégíteni a válallatokkal szembeni ellensúlyok szerepét.

Amint látszik, az Accenture és mások által megerősített -- nyilván durva, de alapvetően aligha téves -- jövőképben egy szó sem szól az illiberális demokráciákról, és még a nullánál is kevesebb Orbán Viktorról és Európa orbánista megmentéséről. Nem véletlenül. Az utóbbi kampány egy vicc. Magyarországnak csak akkor van esélye ebben a világban, ha ahhoz az erősödő integrációhoz fog tartozni, amelynek egyedül lesz esélye a demokrácia és a tömegek igényeit érvényesíteni a fogyasztók és korporációk által közösen diktált tech változásokkal szemben. Európa föderalizációjának nincsen alternatívája, ha fenn akarjuk tartani az emberi jogok, a politika demokratikus irányítása és a technológiai változások előnyei méltányos elosztásának rendszerét, vagy netán meg akarjuk őrizni az életmódunkban a klasszikus kultúránk hagyatékát.

A "magyar szuverenitást" védelmező fideszes pankráció ismét annak a függetlenségi nacionalizmusnak a nemzetellenes megnyilvánulása (politikai bűnözők ajkán), amely a legnagyobb kárára van az országnak, mióta csak létezik, mert akadályozza a nemzet és a modernizáció szempontjainak egyensúlyi kezelését. A magyar nemzet már most nem képes a fennmaradásra. A munkaereje elvándorol, a megélhetéséhez szükséges tőke (beruházások) nyugati eredetűek, a GDP-je 3-4%-a a nyugati adófizetők adománya, az állama kizsigereli és lerabolja az erőforrásait (korrupció). A magyar nemzet önvédelemre képtelen ebben a komplex hatalmi környezetben, és ez a pozíciója csak romlani fog. A magyar nemzet kapcsán ilyen körülmények között szuverenitásról és önállóságról beszélni, és főleg elhinni ezt, a legveszélyesebb élethazugság, ami Trianon óta pusztított ebben az országban.

Az Orbán-rendszer nemcsak szemben halad a forgalommal -- ahogy mondani szokás -- a történelem országútján, de éppen emiatt a leggyengébb magyar kormány is, a leggyengébben tudja védeni a nemzeti érdeket (hozzáteszem, itt már a "gyenge" is a képességei és akarata szédelgő feldicsérése, hiszen ha valakit véd, az egyedül a saját politikai kasztja). Ez egyszerűen tény, amit éppen azok a szegényebb milliók fognak a leghamarabb érezni a csupasz bőrükön, akik nemzetközi mércével teljesen versenyképtelenek, de egyre inkább Orbán szavazóbázisának nagyobb részét adják -- mert bedőlnek a pofátlan nacionalista demagógiának. Na, ami velük szemben folyik ebben az országban, az bűn.  Az Orbán-rendszer stratégiája tízmillió magyar emberrel és utódaikkal kapcsolatban -- miközben korunkban minden nap sokszorosan számít az ország jövője szempontjából -- a stadionokig, Sorosig és a sajtó vegzálásig terjed. De megteheti, mert az ellenzéké dettó. Sötétség és irracionalitás szállta meg az országot, nem először, de most különös egyöntetűséggel és romboló kedvvel.

A magyar nemzet konkrétan úgy jött létre, hogy kb. kétszáz évvel ezelőtt kellett egy politikai projekt, amely a bécsi abszolutizmusnak alternatívája lehetett az ország modernizációjában. Nem beszélhetünk persze egyetlen döntésről, de arról nagyon is, hogy az ország szellemi elitje pontosan tudta, hogy gyökeresen más politikai arculatot kell adni annak, ami addig csak népként (együtt élő, egy nyelvet beszélő, közös eredettudattal rendelkező emberek masszájaként) létezett az ország határain belül. A Reformkornak ez volt a célja.

Az eredetileg nemzetséget, később népet jelentő gens-ből így alakult ki -- a kizárólag a nemességet magába foglaló (közjogias) natio logikáját kölcsönvéve -- az a projekt, amelynek célja a gens beemelése volt a natio-ba (a közjogba, "az alkotmány sáncai mögé"). Ehhez a habarcs a nyelv és a magyar kultúra/gondolkodás megalapozása volt (nyelvművelés, politikai és tudományos közélet), a projekt célja pedig -- mai szóval -- a versenyképes ország létrehozása (polgárosulás, modernizáció), olyan országé, amely közben az abszolutista modernizációval szemben, különböző elképzelések szerint független is. Széchenyi, Wesselényi, Kossuth stb. "alprojektjei" mind erről szóltak: a reformkori nagyjaink erről írtak, ezért mozgósítottak, ennek szentelték az életüket.

A nemzet tehát a polgároknak (a népnek) a megszervezése akart lenni egy függetlenségi és modernizációs program mentén. A nemzet akkor liberális, modernizáló projekt volt, tulajdonképpen a nép inkubátora, amíg az nem erősödik meg annyira, hogy -- közösségként -- képes legyen önálló, produktív életre. De a nemzet programja rövidesen a nemzet (lehetősége) ellen fordult. E blogon már többször elemzett módon a liberális nacionalizmus, amely a nemzeti projekt gondolati, ideológiai alapja volt, a kezdettől tartalmazott egy kettősséget: a haza (a függetlenség) és a haladás (a modernizáció, polgárosulás) ügyét egyszerre kellett volna diadalra vinnie, de a magyar vármegyei nemesség ellenállása (kiváltságőrzése) és a bécsi centralizáció kettős nyomása alatt ez a kettős program rövid időn belül az összetevőire esett.

A politikai függetlenség lehetetlenné válásával (szabadságharc bukása, majd Kiegyezés) a függetlenségi összetevője permanens sérelmi állapotba került (a magyar nemesség "sérelmek", gravamenek mentén levelezett az udvarral), és mivel politikai értelemben elveszett a lehetősége, befelé fordult, pótcselekvéssé, majd önemésztő belső kórsággá vált (kulturális, etnikai, majd rasszista-idegengyűlölő fázisok), amely a nemzetet a valós vagy vélt ellenségeivel szemben határozta meg (ez legújabban Brüsszel és Soros), mert ettől érzékelte a legjobban magát. A lényeg: ez a függetlenségi nacionalizmus a korábbi társa, a modernizációs összetevő ellen fordult, és több mint egy évszázada folyamatosan a polgári modernizáció ellenében él. 

A függetlenségi nacionalizmuson létrejött, súlyos komplexusokkal terhelt nemzet (a magyar nemzet mint olyan) genetikusan (fejlődéstörténetileg) képtelen a modernizációra, polgárosodásra), aminek a jelentőségét nem lehet túlbecsülni. A nemzet úgy konstituálódott,"úgy raktuk össze", hogy csakis a polgárok és a nép ellen működhet, amelynek pedig inkubátoraként indult (itt nyugodtan lehet az újszülöttek inkubátorára gondolni). Ez a nemzet mára világosan elhibázott projekté vált. Ahelyett, hogy a polgárokat és a népet szolgálná, felébe kerekedett, és a neki rendszert nyújtó állammal összefogva a polgárok ellenében működik, elszabadult hajóágyúként lövöldözik a mi legénységünkre.

A polgári nemzetek logikája szerint a nemzet és az állam a polgárokat, a népet szolgálja. Magyarországon ellenben százötven éve, illetve a magyar függetlenség visszanyerése (1918) után fokozott erővel uralkodik rajta. Az egykori liberális projektből durván államelvű, elnyomó projekt lett, amely a nemzet keltette (függetlenségi) szenvedélyeket és az ezek kiélésével kapcsolatos traumákat kihasználva folyamatosan rombolja a termékeny polgári élet lehetőségét. Magyarországon ma (is) az államnak és a politikai elitnek van nemzete, amelyet a polgárok elnyomására használ (ki); a magyar nemzet nem a polgároké, akik azt közösségeik és kultúrájuk összjátékában működtetnék sokkal nagyobb plaszticitással és termékenységgel, mint ahogy azt az állam teszi. A polgárok az etnicizáló államias nemzetszemlélet fogságában vergődnek, és addig nem lehetnek se szabadok, se gazdagok, amíg ezt az államot el nem takarítják és nem hoznak létre erős társadalmat az erős állam helyett. A nemzet erejét a társadalomnak kell adnia, nem az államnak.

Az állam ereje nálunk hagyományosan a társadalom gyengeségének a jele, és sajnos az állam erejének nagy része régóta az elhibázott nacionalizmusunkból származik; egyszerre kellene tehát a nemzetnek az őt létrehozó (függetlenségi) nacionalizmussal és az állammal szembefordulnia, ami a hagyományosan gyenge, kiszolgáltatott állapotában csaknem lehetetlen. Egyedüli vékony útként az EU integrációjában való részvétel kínálkozik, amelyen keresztül visszaépíthető a nemzeti gondolkodásba a reformkori modernizációs elem, ugyanakkor megszabadulhatunk az elnyomó állam és a függetlenségi nemzetkoncepció baljós, megnyomorító egymásba játszásától. Ne feledjük, éppen ez az utóbbi összjáték az, amely a nemzetet hagyományosan elveszejti nálunk.

A függetlenségi nacionalizmus (az etnicizáló, illetve rasszista fázisaiban) az állammal karöltve előbb bűnös lett az országterületünk kétharmadának elvesztésében, aztán Auschwitzban véreztette tovább a magyarságot, utána a bolsevizmust éltette tovább annak nemzetieskedő komponensén keresztül, ma pedig fiatal tehetségeket és családokat hajt külföldre, az erkölcsi és anyagi korrupció "nemzeti" legitimálásával apasztja az anyagi forrásainkat, az EU ellen mozgósítva a szövetségi rendszerünket gyengíti stb. Ez a nemzet olyan kudarcos projekt, amelynek csak a föderatív EU-ba való belépésünk vethet véget, amit ráadásul sürgetően követelnek a világban -- a várható gyökeres technológiai változásokkal -- tovább erősödő globalizációs folyamatok. Ezzel lehet alkalmunk visszatérni a reformkori függetlenségi és modenizációs projekthez, és végre összhangba hozni a polgári élet reményét a nemzet céljaival.