1000 leütés

Magyarország ötszáz éve forráshiányos ország, forráson értve minden olyan erőforrást, képességet, pénzt, geopolitikai pozíciót stb., amely meghatározza egy nép világban elfoglalt helyét. Ez a forráshiányos állapot ellenben sosem volt a politikai döntések homlokterében, sőt a magyar politikai kultúra döntő motívuma -- a függetlenségi nacionalizmus/etnicizmus -- közvetve mindig e források megújítása -- mindösszesen a modernizáció -- ellen harcolt.

Legutóbb az Orbán-rendszerrel veszítettük el az esélyt a forráshiánnyal való szembenézésre és a helyzet stratégiai újragondolására, ami egyet jelent azzal, hogy újra elveszítettük a lehetőséget a centrumhoz való fölzárkózásra, amely a folyamatos halasztódás miatt egyre reménytelenebb feladat. A mai halasztódásban éppen olyan motívumok diktáltak, mint ötszáz éve alatt oly sokszor. A függetlenségi nacionalizmus takarta politikai kiváltságok, a modernizációs narratíva kiforratlansága, megújulásra való képtelensége és/vagy stratégiai vaksága, illetve a kettő összeütközésében a nacionalizmus ismételt győzelme.

Az utóbbi évek "szabadságharca" nyomán a nyugati kormányok valószínűleg megértették (ők is már többedszerre a félezer év alatt) az etno-nacionalizmusunk elpusztíthatatlanságát (ami nem azt jelenti, hogy érdekük lett volna elpusztítani a patriotizmust és a jogos nemzeti büszkeséget, de kiderült, hogy a polgári fejlődés XIX-XX. századi kiesése miatt ez már nem választható út számunkra, illetve a polgárosodás pótlására nem hoztunk létre alkalmas stratégiát pl. egy lehetséges modernizációs nacionalizmus képében). Az észt úttal szemben a magyar út a társadalom felhúzása helyett a társadalom lenyomása. Az európai nemzetek együttműködése nem nulla összegű játszma, ahol a sérelmi politizálással bármit el lehet érni, vagy amit  -- másrészről -- ne lehetne okosan a javunkra fordítani. De a magyarok láthatóan nem értik ezt elég nagy számban, ezért maradnak a legjobb esetben is félperiféra. A forrásaink lassú pótlására lehetne számítani a Nyugattól. De mi inkább választjuk ismét a félreértelmezett nemzeti függetlenséget -- ami rendesen valójában a függetlenség további csökkenéséhez vezet, mert a forrásbőségünk nem nő, viszont nő a hibázás veszélye a nagyobb nemzetekkel való konfliktusokban.

Ugyanakkor paradox módon ez a nép nem tehet semmiről kollektívumként. Az etno-nacionalizmusnak nincsen akárcsak megközelítőleg hasonlóan erős alternatívája Magyarországon, amiről nem az egyszeri szavazó tehet. Erről a magyar értelmiség tehet. A mai állapotra fordítva: tehet róla a jobboldali, mert nem ismeri fel a domináns jobboldali szemlélet kilátástalanságát és a baloldali/liberális, mert nem hozott létre egy (-két) alternatív nemzeti narratívát. (Persze már a "nemzeti" fontosságát is magyarázni kéne nekik.) Egy ország sorsa mindig az elitjének minőségén fordul meg (hogy aztán ezt a sorsot sok egybefüggő akarat váltsa valóra). Az elmúlt harminc év -- ha valami, akkor -- a magyar értelmiség végtelen hozzá nem értésének összefüggő tanúbizonysága. Az értelmiségünk közös produktuma és az ország egy ugyanaz a minőség, de ha van az egyiknek oka a másik szemére vetni valamit, akkor inkább a népnek az értelmiség szemére.

A forráshiányból való kilábalás kitalálása és megszervezése az értelmiség feladata lett volna ideértve a szükséges társadalmi kompetenciák kiépítését, amelyek idejekorán elejét vették volna a romboló politika kialakulásának. Ehelyett elvesztek a saját színvonaltalan játékaikban, a provinciális fontoskodásban és a lényeg iránti teljes érzéketlenségben. Vonatkozik ez az Akadémiától a TV-szerkesztőkig mindenkire. Most fogjuk kiinni a méregpoharat -- ez alkalommal a tehetetlenség miatt büntetésként. 

Jobbik, MSZP, DK, Együtt, Párbeszéd, Modern Magyarországért Mozgalom, Momentum Mozgalom, Új Kezdet, Polgári Világ, LMP, Kétfarkú Kutya pártok

Tisztelt Elnök Asszonyok, Elnök Urak!

Az évek során egyenként is megismerve az Önök véleményét az ellenzéki pártok választási együttműködésének lehetőségéről és látva a múlt gyakorlatát azzal a sürgető kéréssel fordulok Önökhöz, hogy a 2018-as választásokhoz közeledve, éppen az elmúlt napok történéseinek fényében gondolják újra az álláspontjaikat.

Önök nyilván eljutottak már legalább addig a felismerésig, hogy külön-külön nem nyerhetik meg a választást. Ám ha Önöknek valamilyen illúzióik lehettek még arról, hogy érdemesebb 2018-után ellenzékben lenni, mint ma feladni az önképükből és szövetségi lehetőséget keresni minél többünkkel a választások megnyerése érdekében, akkor világosan cáfolta Önöket az elmúlt néhány nap. Két olyan -- önmagában nem túl lényeges, de a helyi értékükön túlmutató -- esemény történt a héten, amelyek világosan bizonyítják, hogy mire számíthat a magyar nép 2018 után. Felhívom a figyelmüket az Önök kötelességére a magyar néppel szemben, ami jóval túlmutat a saját hatalmi szempontjaikon. De ha ez nem elég, akkor azt is hozzáteszem, hogy egy 2018-ban minősített többséggel felálló Fidesz-kormányzásban olyan szerepe lehet csak az ellenzéknek, amit -- biztos vagyok benne -- Önök közül senkinek sem lesz kedve eljátszani.

A két esemény között, amelyre utaltam, az egyik a Fidesz propaganda-gépezetének beindulása a Jobbik elnökének néhány konkrét nyugdíjasra vonatkozó kijelentése miatt, amit a Fidesz általánosítva terjeszt -- közpénzt nem kímélve és az erkölcsi mércét rég maga mögött hagyva -- a nyugdíjasok körében.

A második esemény a távozó holland nagykövet kijelentése volt, akit Önök elfelejtettek megvédeni -- ha nem az ő, akkor az országunk érdekében -- a fideszes hazudozástól és nacionalista indulatkeltéstől. Idemásolom a kormány által nehezményezett sorokat a nagyköveti interjúból:

Természetesen a magyar kormánnyal szemben. A magyar kormányt megsérthette, a magyarokat azonban aligha sértheti az igazság kimondása.

Mióta Orbán Viktor bevezette ebben az országban az "illiberális" demokrácia fogalmát, a híveinek egy része azon örvendezik, hogy most végre eljutottunk a demokráciának egy olyan -- a magyar lélekhez jobban illő -- értelmezéséhez, amely tükrözi a liberális pártok elhanyagolható erejét, és így új utat mutatunk Európa felemelkedéséhez is. Mi sem áll távolabb a valóságtól.

Az Orbán-híveknek tudniuk kellene, hogy Európa jóval azelőtt volt liberális a modern korban, minthogy demokratikus lett volna. Nyugat-Európa a XIX. század második felében liberális és kapitalista volt; a legvirágzóbb államai Nagy-Britanniától Hollandián és a német Hanza-városokon át a dualista Magyarországig liberális monarchiák vagy köztársaságok voltak -- amelyekben az ún, "nép" (tehát a mai Fidesz-szavazók) nagy részének nem volt szavazati joga. Nem szavazhattak volna a kedvenc pártjukra -- ennek ellenére Európát a liberalizmus tette ekkortájt szó szerint naggyá, a polgársága és a tőkés rétege tette lehetővé a gyarmati terjeszkedését, és ennek köszönhetjük az európai társadalomfejlődés viszonylagos egységét, azt tudniillik, hogy létrejött az az anyagi kultúra, amely nemcsak Európa, hanem a világ lakosságát is kiemelte az állati sorból.

Demokráciává csak a XX. század második harmadától váltak az európai országok, azaz a "jelzőtlen" demokrácia sosem létezett, nem a liberalizmus torzította el a demokráciát, hanem fordítva történt, amikor minden felnőtt állampolgár politikai jogokat kapott társadalmi státustól -- a közöshöz való hozzájárulásától és felelősségétől -- függetlenül. Ha valami tönkretett valamit, akkor nem a liberalizmus a (sosem létezett) demokráciát, hanem nagyon is fordítva: a demokrácia tette tönkre a liberalizmust, tehát a Fidesz igazából ezzel is elkésett már. Amit pluszban elért, az a liberális demokrácia "meghaladásának" ismert módszere: a nemzeti szocializmus, amely a liberalizmust a demokráciánál is tovább rombolja, de nem az egyenlőség nevében, hanem ellenségképekkel manipulálva, az egyenlőségvágynál is erőteljesebben támadva a működő politikai közösségek anyagi és erkölcsi alapjait.

Magyarán az illiberális demokrácia tovább lép a liberalizmus gazdasági és társadalmi logikájának (egy erős nemzet alapjainak) rombolásában, ennyi a nagy ötlete. Demokrácia ugyanúgy nem lesz, mert elfojtódik a szabadság mint a gazdasági és társadalmi újratermelődés hajtóereje, és egyre kevesebb kézben koncentrálódik a gazdasági és politikai hatalom, de ezt legalább pótolja a vallásnál is erősebb politikai drog, a nacionalizmus, amely az embereket szembefordítja akár az önérdekükkel is, de a nemzet valós érdekeivel végképp. (Demokrácia természetesen az antik világban sem volt: az eleve kicsiny népességű városállamok töredékében is csak a népesség 10-20% százalékának volt aktív szavazati joga, a mai Fidesz-választók nagy része -- történelmietlenül visszavetítve -- rabszolga lett volna. A római birodalomban dettó.)

Továbbá -- egy másik kedvelt vádat felhozva a liberalizmussal szemben -- a kereszténység nem a liberális szabadosság miatt "szorult vissza". A liberalizmus eleve nem szabados, hanem egy nagyon pontos erkölcsi renden felépülő politikai ideológia, amelynek külön peche, hogy úgy mutatkozott be a kádárizmusból kiszabaduló (?) Magyarországon, hogy a képviselői nem az erkölcsi és gazdasági, hanem a jogi oldalát hangsúlyozták (hogy aztán végül leginkább már csak a saját hatalmuk érdekelje őket). A liberalizmus politikai ideológiaként nagyon új, még kétszáz éves sincs, és mire létrejött, a kereszténység már régen elveszítette a szívek és az agyak fölötti ellenőrzését elsősorban a belső bomlásának (vagy mondjuk így, formálódásának) hatására. Ez utóbbit olyan nevek fémjeleznek a Fidesz-szavazó számára, mint Szent Ágoston, Szent Tamás, Ockham Vilmos, Luther Márton, Kálvin János, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ezen kívül a kereszténység azért szorult vissza (és különösen ki az állam irányításából), mert a vallásháborúk az újkor hajnalán Európa szétesésével és elsüllyedésével fenyegettek. Kvázi ezért nincs vallásos törvénykezés (sária) ma Európában, ami ha lenne -- lásd Árpád-házi nagy királyaink gyakorlatát -- a teljes Fidesz-vezérkarnak ma kéz és nyelv nélküli kellene érvényesülnie a Kossuth-rádió egyenes adásában .

Ami viszont a címbeli kijelentést illeti, érdemes megfontolni, hogy a "liberális demokrácia" kifejezés csak arra utal, hogy a demokráciában a kisebbséghez tartozó állampolgároknak is megvannak az alapvető emberi és polgári jogaik. Tehát akkor, amikor "Gyurcsány" volt hatalmon, nem zárathatta be a fideszes híveket a börtönbe csak azért, mert más ideológiai alapon álltak, míg ez fordítva nagyobb eséllyel eshet meg ma. Jobb lenne talán az érzékenyebb lelkűek védelmében a liberális demokráciát vegyes demokráciának hívni, megelőzve a politikai rendszer (liberális demokrácia) és a politikai ideológia (liberalizmus) összekeverését, de hát persze nem lenne ilyen összekeverés, ha nem ez állna érdekében az Orbán-rezsimnek. A liberális demokrácia vívmánya, hogy a többség és az állam beleszólása nem terjed ki mindenre: nem fenyegethetik a kisebbség és az ebbe tartozó emberek alapvető jogait. Akinek megmaradt egy csöpp esze, az nem gondolhatja, hogy ez baj. Hacsak nem akar persze nyilvános kivégzéseket látni nyakra-főre a Várbazárban. A liberális demokrácia nem a liberálisok demokráciája, hanem minden egyes emberé -- a saját jól felfogott érdekében.

A liberális demokrácia a legjobb kompromisszum a politikai egyenlőség és a társadalmi hatékonyság között, és hogy az illiberális demokrácia ezzel szemben mennyire nem képes semmire az ellenséggyártáson kívül, azt könnyen le lehet mérni Orbánék utóbbi 7-8 éves produktumán.

A magyar nacionalizmus (pontosabban etno-nacionalizmus, vagy etnicizmus, amely a magyar nép -- természetesen nem létező -- egységes eredetére vezeti vissza a nemzetet és ez alapján bárkivel és bármivel szemben elsöprő idegenellenes indulatokat tud gerjeszteni) az első számú felelős a magyar társadalom modernizációjának töredékességéért, polgárosulásának elmaradásáért, a mai versenyképességének romlásáért -- és magáért az orbánizmus népszerűségéért. Mégis alig beszélünk róla a közéletben, holott a médiában műsorok tucatjainak kellett volna már szólnia róla eddig is és kellene a jövőben is, még jó darabig, amíg nem látjuk át pontosan a működési elvét. De -- fájón teszem hozzá -- mi ritkán beszélünk a lényegről, azt is többnyire vetélkedő ideológiai szűrőkön át, úgyhogy a végén a dolog maga mindig elvész a törzsi harcban, a magyar politikai szellem nívója meg olyan, amilyen.

A magyar nacionalizmus legbaljósabb vonása -- kiegészülve azzal, hogy ellenlábasával, a szocializmussal, amelyek mindketten erősen államelvű ideológiák, békeidőben is a legterméketlenebb kollektív viselkedés kiváltására képesek --, hogy nincs talaja az érvelésnek vele szemben. Az ember előbb lehet "hazaáruló" egy dominánsan nacionalista környezetben, minthogy meghallgatják, nem beszélve arról, hogy mérlegelik az érveit. Hiába mutatna rá az ember arra, hogy kétszáz éve, mióta a magyar nemzet egyáltalán létezik a gens (nép) közös "hungarus" eredettudatán, napi gyakorlatán és nyelvén túl, a nemzet politikai modernizációs programnak indult egy versenyképes társadalom és kultúra érdekében, és az már eleve a kudarc jele volt, hogy a nemzet szó visszaesett az eredettudat jelentéstartományába a félkész "magyar" kulturális tudattal megacélozva, és nem vált belőle a politikai társadalmat jelölő szó, mint a Nyugaton. Magyarrá válni azóta sem lehet nagyon az eredetmítoszba való sikeres integráció nélkül (azaz egy német születésű, anyanyelvű és nevű magyarországi lakos, nem beszélve egy szírről vagy gaboniról, ha akarna sem tekinthetne nyugodt szívvel magára magyarként, noha magyar állampolgár lehet közben).

Ennek a genetikus (nem genetikai!) magyarságtudatnak a premodern eredete máig meghatározza a "magyar gondolkodás" zártságát, amit a belső forrású modernizáció hiánya csak erősített és változatlanul erősít. A magyar nacionalizmus sérelmi és védekező -- esetenként pedig a látható sikertelenségét és a reális önkép hiányát agresszióval kompenzáló -- volta az orbánizmus alapja: erre épül a politikai narratívája és az a lelki terror, amelyben a híveit tartja. A nacionalizmusból természetesen nehéz kigyógyulni, mert van szerepe egy nemzet összetartozásának biztosításában, de a magyar nacionalizmus főleg nemzetellenes azáltal, hogy nem engedi hozzá a nemzetet a megfelelő önképhez, traumáinak felismeréséhez és a modernizációhoz. A bal- és a jobboldal közötti határvonal végső soron ott húzódik, hogy a nacionalizmusra mindenekelőtt az összetartozás forrásaként vagy kidobandó holmiként tekintenek, holott egyik sem a megfelelő hozzáállás. A magyar nacionalizmust modernizálni kéne, hogy a nemzet is a belső modernizáció útjára léphessen.

További probléma, hogy a nacionalizmussal nyilvánosan a baloldal sem fordul szembe, mert tudja, ezzel csak ártana magának, ezért a nacionalizmus jelentette történelmi hazugság benne forog a politikában anélkül, hogy értelmesen tudnánk róla beszélni. Ezzel viszont a baloldal rögtön meg is adja magát az egyetlen legfontosabb jobboldali narratívának (jobboldali a magyar nyelvhasználat szerint), és esélye nincs  legyőzni ezt a nemzet érdekében. Már csak azért sem, mert híján van egy megközelítőleg ilyen robusztus ellen-narratívának. Európa nem az (legalábbis ahogy ők képviselik, biztosan nem), a szociális demagógia nem az, a korrupció nem az. Marad a várakozás az orbánizmus kihúnyására, ami viszont azért rossz taktika, mert a nacionalizmus ébren tartására Orbán sosem lesz rest bevetni egyre radikálisabb ellenségképeket, ami (ismét) könnyen sodorhatja a történetet tragikus végkifejletbe. Betudható ez annak, hogy az orbánizmusnak nincs semmilyen egyéb komolyabb legitimációs forrása.

A baloldal szabályosan retteg a nacionalizmustól. Márpedig a rettegésnél még a probléma helytelen felvetése is jobb lenne. De hát miért várnánk többet ettől a baloldaltól, amely hagyományosan inkompetens, szellemtelen és irreleváns. Persze ugyanilyen erővel kellene beszélni a magyar jobboldal nem orbánista darabjairól. Ez a jobboldal azt hiszi, nacionalistának lenni felette konzervatív dolog. Miért hiszi ezt a jobboldal? Mert nem tanult a saját történetéből, mert műveletlen és mert gyáva.

Természetesen a politikai ideológiák (valóságképek) nem haladhatók meg, viszont változik a tartalmuk. Maga a meghaladás vágya is egy ismert ideológia tkp. Marx óta, aki a hamis tudatot látta bennük. A konzervativizmus (gyakorlat és ideológia) egységét -- legegyszerűbben -- az alapkérdése biztosítja: hogy ti. "mi legyen a változással".

A változás rettenete először a természeti törvény megrendülésével és a politikai tömegmozgalmak (a francia jakobinizmus) megjelenésével érte el régi (teocentrikus, hierarchikus) világrend híveinek ingerküszöbét. Addig is voltak változások jócskán (Occam idealizmusa, reneszánsz, protestantizmus, polgárosodás, felvilágosodás), de az "öröktől" létező világrenddel szemben a XVIII. század végén halmozódott fel a paradigmatikus változás igénye. Ekkor jelent meg a politikai konzervativizmus is mint a változásra való reakció ideológiája, úgymond, a természetes és örök -- egyszersmind hagyományos -- értékek, röviden a szentség (a trón és oltár szövetségének és végső soron az Embernek a) védelmében, A konzervativizmus azóta sem szól másról, mint a e komplex, de fogyatkozóan elismert szentség védelméről.

A konzervativizmus tartalma és érvei persze maguk is változnak, ezért nevezzük mi ezt inkább csak alapállásnak, gyakorlatnak, beállítottságnak, nem pedig ideológiának. A máról beszélve a változás trendje és radikalizmusa is nyilvánvaló, ugyanakkor elég szerteágazó, és a konzervatívokon belül is különbséget tesz az, hogy a változások melyik csoportjára hogyan reagálnak. A migráció, a homoszexuális házasság, az elvallástalanodás, az abortusz, a feminizmus, a klímaváltozás, a jogkiterjesztés, "a tömegek lázadása", az állam és a korporációk térnyerése a szabad piac kárára stb. külön témák, amelyekhez az eltérő viszonyulás külön táborokat hoz létre a konzervatívokon belül is aszerint, hogy mit tartanak összeegyeztethetőnek az örök, természetes, vagy hagyományos értékekkel, amelyek -- szemben az azonnali vágykiéléssel és a szubjektív akarat tombolásával -- az embert emberré teszik. A reakciók ezekre az egyes változások (kénytelen) elfogadásától a teljes tagadásig terjednek, de a legfontosabb törésvonal a konzervatívok között mégis csak ott húzódik, hogy elfogadják-e (és milyen területeken) általában a progresszió tényét, csak a sebességét/mélységét akarva csillapítani a beláthatósága érdekében, vagy teljesen szembeszegülnek vele. (A tudatosabb konzervatívok megkülönböztetik a tisztán konstruált -- merőben fölösleges -- változásokat, a radikális változásokat és a "természetes", "logikus" változásokat. Ebből is látszik, hogy a konzervativizmus -- szemben a tradicionalizmussal -- reflektál a tárgyára, ti. modern eszme.)

A liberális (a progressziót elkönyvelő) és a reakciós (a progressziót általában tagadó vagy vele szembehelyezkedő) konzervatívok között kb. akkora az esélye az egyetértésnek, mint bármelyiknek a szocialistákkal/egyenlőségpártiakkal. A reakciósakon látszik a legjobban a konzervativizmus szinte természetes erőszakossága, hogy ti. egy eleve a progresszióra kódolt társadalmi logikában -- amelyet a technológiai fejlődés, a kapitalizmus, a homogenizáció, a multikulturalizmus és a globalizáció alighanem feltartóztathatatlanul irányít -- "toleranciával" nem lehet ellene menni a változásnak, a tolerancia csak megerősíti a változás irányát és ütemét. (Innen a balos tolerancia-parancs értékterheltsége, amit a konzik nem tudnak elfogadni.) A konziknak a mai közegben intoleránsnak kell lenni, hogy bármit elérjenek, hacsak nem tudnak új logikát adni a "történelem menetének" -- de ez utóbbira nem nagyon van esély. A konzik hiába látják -- szerintem -- jobban, hogy a progresszív folyamatok végső soron elemésztik az embert és a humánumot (a végén a szingularitással), ha nincsen irányító erejű paradigmájuk ezzel szemben.

Ezért hiszik a liberális konzervatívok -- mint én --, hogy ha a változásokat feltartóztatni nem lehet, a műveltség terjesztése, a diszkusszió és az emberi minőség megőrzése révén legalább a folyamatos, széles körű reflexiót biztosítani kell a változás optimalizálása érdekében. Ennek elengedhetetlen feltétele a liberális demokrácia kultúrája, amely a leghatékonyabban tudja biztosítani az emberi értékteremtést, a nyereségek és veszteségek egyensúlyának kifejezését, illetve az egyensúlynak a nyereségek felé való eltolását. Mára a (liberális) konzervativizmus legfontosabb episztemikus és politikai feltételévé a liberális demokrácia vált, ez a mai hatékony konzervativizmus paradigmája, amelyet szeretnénk megvédeni a balról és a jobbról érkező támadásokkal szemben. Ezekben pedig nincs hiány.

Egyet zárásként, Amerika és kis hazánk apropóján: az etno-nacionalizmus nem része a tágan értelmezett konzervatív kánonnak. A fehér és a nemzeti felsőbbrendűség semmiféle örök értéket nem tükröz se az elveiben, se a gyakorlatában. Konkrétan a magyar etnicista nacionalizmus olyan konstrukció, amelyet az etnikai tartalma a távolról sem örök, távolról sem hagyományos tömegtársadalmi igényekkel (köztük a csordaösztönnel az egyik oldalon, a politikai manipulációval a másikon) rokonít. Ez ez etnicizmus vált az utóbbi évekre a reakció fegyverévé a progresszióval szemben. (Vö. a történeti magyar konzervativizmus Széchenyitől Szekfűig nem véletlenül nem volt sose etnicista, hanem volt nyugatos és birodalmi)

Egy nemzetet a kultúrájának ereje és a közösségi képességei védenek meg és emelnek a többi fölé, nem a más nemzetekkel és etnikumokkal szembeni agressziója. Európának és Magyarországnak is az a baja elsősorban a migránsokkal, hogy nem tudja őket integrálni, mert egyaránt -- ha különböző mértékben és okokból is -- gyengék hozzá. Az etno-nacionalizmus a lúzerek harca a meg nem értett és/vagy a maguk javára nem fordítható változásokkal szemben egy olyan világkép jegyében, amelynek az elavultsága nyilvánvaló. A nemzet érdekeit kevés politikai ideológia szolgálja kevésbé, mint az etnicizmus. Quod erat demonstrandum.

A házelnök szerint még négy év kormányzással a Fidesz visszavonhatatlanná teheti a művét. Ez egy régebbi nyilatkozat, de minden nappal sürgetőbben vetődik fel a kérdés, hogy vajon mi is lesz visszavonhatatlan. Megy a kultúrharc Magyarországon, de a harc semmiféle új kulturális értéket nem látszik kitermelni se a szorosan vett artefactumok terén, se tágabban értelmezve, politikában, mentalitásban, gazdaságban.

Bőszen megy a balosok alázása a jobbos sajtóban és kommentfelületeken, de egyéb eredményét ennek, mint a hatalom megerősítése, nem nagyon látni. Mi az a híres jobboldali, "konzervatív", "nemzeti", reakciós értékrend, aminek visszavonhatatlan beverése kibontakozóban van itt? Mit tud ez a kormányzat, ami produktív új iránynak nevezhető? Mi származik a globalizáció, a liberalizmus, Európa stb. eszelős kritikájából -- miközben a temperált bírálatnak persze helye van? Miért találom ennyire szomorúan viccesnek, amilyen színvonalon a reakciós propaganda a Mandinertől a Demokratáig, a Magyar Időktől a 888-ig működik? Eltérő vérmérséklettel, de ugyanazzal az ürességgel. Konkrétan tehát mi az az új világrend, amelytől jobb lesz nekünk? Makro-, mezo- és mikroszinten, ha már.

Hát nincs ilyen természetesen. A white supremacist őrület Kárpát-medencei fiókintézményei nemhogy színvonalat, de koherenciát sem képviselnek a színvonaltalanság körül. Ahogy a poszt-bolsi rendszerkritika csak agonizálni képes a küszöbön, úgy a reakciós elme is hetet-havat összehord, de részint a szellemtelensége, részint az ízléstelensége, részint az erkölcstelensége miatt semmi maradandóra nem képes -- hiszen az agresszió az idővel elszáll. Mire képes a reakciós gazdaságtan? Mit tud a reakciós képzőművészet? Mit tud a reakciós szociolőgia? Ezek a -- mellesleg -- üres halmazok. Mi az az erkölcs, amelynek a kapitalisták kapzsiságát meg kell fékeznie? Hogyan teremt ez társadalmi rendet és gazdasági rendszert? Mi a helye a kereszténységnek ebben az egészben? És mit értsünk e kereszténység alatt? Mi ez az egész tohuvabohu azon túl, hogy néhány zavart elme gondolkodni kezdett?

Ha az embernek nem lenne túl sok baja az országunkkal, elég lenne választani a legyintés és a félmosoly között. De így csak azt tudom mondani: a reakciós hatalomféltésben részt vehet bárki, aki nem szégyell. A kialakult színvonal nivellálni fog közöttük. 

A hanyatló nemzetek hazudnak (magukról maguknak), a hazug nemzetek hanyatlanak. Bibó zsákutcás történelemnek nevezi azt, ami alapvetően a nemzet élethazugságára -- önképének tisztázatlanságára és ferdeségére -- épül. Ugyanezt én e blog több korábbi bejegyzésében -- még radikálisabban -- a nacionalizmus nemzetellenességének hívtam abból kiindulva, hogy a nemzeti gondolkodást irányító és a nemzetet létrehozó nacionalizmusunk öngyilkos alapokra helyezte a nemzetet már a születése pillanatában azzal, hogy a sorsát elválasztotta a modernizációtól, később pedig szembehelyezte vele. A nemzetünk függetlenségi-etnicista logikája kitaszít mindent a nemzeti fejlődés fő sodrából, ami veszélyezteti az etnicista logika politikai elsőbbségét, és ha végül olyan politikai erő kerül hatalomra, amely az etnicista logikát hívja segítségül a hatalomban maradáshoz, attól kezdve borítékolható a hanyatlás újabb spiráljának beindulása.

Magyarország hanyatló ország. Az intézményrendszere rombolja a polgári élet lehetőségét, polgárai és közösségei gyengék és együttműködésre képtelenek, az állama uralkodik a nemzeten, így az államot rabul ejtő politikai kaszt az itt leírt logikát felhasználva könnyedén uralkodhat a nemzeten és a polgárain. Az ezzel szembe állított, gondosan szelektált makrogazdasági adatok senkit sem téveszthetnek meg, akinek van szeme és füle.

Magyarországról menekül az alkotásra kész erőforrás és csak az marad itt ebből, amit külső erők (nyugati cégek) a limitált céljaikra megfelelőnek tartanak. A magyar szellemi tőke szabadpiaci része start-upok formájában megalakulhat itt, de utána kivétel nélkül távozik, mert a környezet nem alkalmas az alkotásra. A szellemi tőke maradéka vagy korrupt és élvezi a korrupciót (lásd a magyar orvosi elit, a tudományos-akadémiai kar, a gazdasági elit tekintélyes hányadát), vagy megalkuszik önmagával és lemond a kiteljesedésről. Nincsen olyan szakmai kiválóság, amelynek kifejezetten jobb volna Magyarországon és inkább természetes otthonra találna itt, mint másutt. Ennek megfelelően az innováció, a magas hozzáadott értékű beruházások, a tehetséggondozás és -megtartás, a szellemi alkotás és általában a szabadság hovatovább csak egy jobb afrikai ország képét mutatják, míg az intézményi hatékonyság már most is azt.

A közélet minősége ugyanúgy romlik, mint a köztereinké, a közerkölcsé ugyanúgy, ahogy az anyagi kultúráé, sorolhatnám -- egyre rosszabb magyarnak lenni más népekkel összevetve. Magyarország a közélet súlyos betegségét tükröző sorosozás, migránsozás, brüsszelezés, politikai acsarkodás, korrupció és hazudozás közepette Európa legszomorúbb helyévé válik. Politikai ellenzéke tehetetlen, a régiek nem tanulnak a hibáikból, az újak a régiekéből sem. A népének nincs tartást adó értékrendje, nincs tudása a közös értékteremtésről, nem ért az országa üzemeltetéséhez, nem tudja, mit nem szabadna engedni a kormányzóinak. Miközben Európa nehéz éveken átverekedve magát újra emelkedő időszak elé néz, Magyarország -- mint annyiszor a történelem során -- újra egy rossz választást alapoz meg. Nem kell fatalistának lenni, elég lenne megnézni a történelmünket ahhoz, hogy lássuk: amikor a nyugati nemzetekétől eltérő alapokra helyeztük a társadalmi logikánkat, mindig vesztettünk rajta -- így lesz most is.

A piaci igazságosság azt az eszmét fejezi ki, hogy a szabad, egyensúlyi piacon, amelyik tehát mentes a monopóliumoktól, az állami versenytorzítástól és amelybe viszonylag alacsony költséggel lehet belépni, igazságos eloszlása valósul meg a javaknak, az értékeknek és bizonyos nem-anyagi javaknak (pl. presztízs, tekintély stb.). Ez persze a piaci álláspont, amelyből kinézve kevésbé igazságos minden más.

De vannak nem piaci álláspontok, amelyek szerint a minél nagyobb igazságosság alapvetően a piaci igazságosság - változó elvek mentén történő -- minél nagyobb korrekcióját fejezi ki. A legjellemzőbb esete ennek az elosztásban megvalósuló nivellálás (egyenlősítés), amelynek hivatkozási alapja tehát a piacnak valamilyen kritikája. Az elosztási igazságosság a "gyengék", "hátrányos helyzetűek", "kulturálisan diszpreferáltak", az "emberhez nem méltó körülmények között élők" stb. anyagi helyzetének javítására irányul (azzal, hogy az újbaloldali álláspont már nem elsősorban az anyagi, hanem az erkölcsi, szimbolikus, jogi állásuk korrekciójára irányul, illetve ezeket az embereket különböző szempontok alapján kisebbségi kategóriákba rendezi, pl. LMBTQ, nem-WASP stb). Az elosztási igazságosság szerint a piaci mechanizmus torzít az emberi élet teljességének értékelésében, ezért korrekcióra szorul, de hogy milyen elvek alapján történjék ez a korrekció, abban az elosztási igazságosság elméletei már nagyon is eltérnek, sőt konfliktusban állnak egymással.

Nos, meglátásom szerint a piacon kívüli igazságosság elméletei, eszményei és kategóriái között csak ízlés alapján lehet válogatni, ahogy persze ízlés kérdése a piaci alapú igazságosság választása is. Hogy világos legyek, ízlés kérdése, hogy az elosztásban a kék szeműeket vagy a létminimum alatt élőket vegyük figyelembe, azaz a piacon kívüli igazságosság elméletei között a nácizmus és a szocializmus ugyanolyan elvi értékkel bír. Tovább megyek, így van ez akkor is, ha a megvalósult totális rezsimeket vesszük alapul, mert ezek egymást és a piaci alapú igazságosságot is (noha ez utóbbi sosem valósult még meg) kölcsönösen tömeggyilkossággal vádolják. Még egyszer: az, hogy az állam milyen kisebbséget (vagy többséget) részesít előnyben a javak (ideértve az életek) újraelosztásakor, csak ízlés (kulturális kód) függvénye.

A piaci igazságosság (legalább közelítő) elméletét (és társelméleteit, pl. a bemeneti és a procedurális igazságosságot) leszámítva tehát az összes normatív vagy ténylegesen megvalósult társadalmi berendezkedés válogat az újraelosztás elvei között, és bár vannak kulturális fogódzóink egyik vagy másik igazságosságának megítélésében (pl. nagyon kevesen tekintik már a bolsevizmust igazságos rendszernek), de ezek a fogódzók analitikusan esetlegesek. Ezért is van előnye a konzervativizmusnak a cilvilizációk fenntartásában annyiban, hogy elég neki úgy indokolnia egy kulturális kódot, hogy ez van, maradjon is többé-kevésbé ez. Egy konzervatív számára nem probléma a nyugati civilizáció választása, egy szocialista számára azonban nagyon is az lehet, ti. hogy a nemzetközi vagy a nemzeti szocializmust válassza, mert a választás az elosztás elvei között történik, végső soron ízlés alapján. Egy szocialista nem tudja koherensen cáfolni a nácit és viszont, ezért is viszonylag problémamentes az átjárás. Az alapvető dolgokban -- az érdemelvű piaci igazságosság elutasításában és a központi újraelosztásban -- egyetértenek, mindössze az elosztás tárgyában -- pénz vagy rasszjegyek -- nem. Too bad.