1000 leütés

A magyar nacionalizmus (jobboldal) nem érti a saját működési elveit, algoritmusát. Pedig ha ismerné, ez megóvhatná a még elkövetendő hibáitól, a kudarcaitól és a károkozástól. Két ilyen egymásba metsző algoritmust látok: egy történeti-genetikusat, ti. ahogy a jobboldal hibái egymásból következtek Magyarországon az utóbbi 150 év történelmében és fokozatosan rombolták a nemzetet, amely pedig elvileg a jobboldal (a nacionalizmus) legfőbb értéke és hivatkozási pontja. A másik algoritmus analitikusabb: eszerint a magyar jobboldal (a nacionalizmus) a legtisztább formája, az etnicizmus felé konvergál és minden távolodást ettől a határértéktől kudarcként él meg, ami kielégítetlenné és instabillá teszi, amit aztán újabb konvergens lépésekkel próbál feloldani.

A történeti algoritmus szerint a nemzetiségi törekvések, az antant és Károlyi végzetesen gyenge kormányzása (elnöksége) mellett az 1914 előtti magyar nacionalizmus (a mai ún. jobboldal) -- egyfelől a magyarosító törekvésekkel a vele ellentétes nemzetiségi törekvések kivédésére, másfelől egy sor közjogi kérdés napirenden tartásával Bécs ellenében, azaz a Magyar Királyság belső gyengítésével -- nélkülözhetetlen, ha nem a legterhesebb tényező volt a Trianonhoz vezető úton. Miután (részben) előidézte Trianont, hasonló rövidlátással, amely már a butaság határát súrolta, Trianon revízióját tette a saját - a magyar nacionalizmus (jobboldal) - fő küldetésévé a két világháború között, amely küldetés azonban - a többszörösen téves történeti reflexió, helyzetértékelés és politikai stratégia miatt - a magyar nacionalizmust (jobboldalt) végleg a nemzet ellen fordította: Hitler szekeréhez kötötte, egyebek mellett a doni katasztrófához és a Holocausthoz vezetett, nem mellesleg pedig érvet adott a bolsevik megszálláshoz, amelyekkel kapcsolatban a magyar nacionalizmus (jobboldal) természetesen mossa kezeit, miközben minden erejével a Monarchia mai analógiáját, az EU-t bomlasztja, amely - csakúgy, mint annak idején a Monarchia - egyedül lenne képes kellő modernizációs erőt kifejteni a magyar nacionalizmussal (jobboldallal) szemben, hogy közel százötven évnyi súlyosbodó károkozás után végre termékenyebb pályára állítsa.

A konvergenciahiba - azaz a történeti logikát keresztbe metsző, a találkozási pontjaikon iszonyú pusztítást előidéző másik algoritmus - a magyar antimodernizációs nacionalizmus természetének köszönhető: hogy a legtisztább megnyilvánulási formája, amelyre mindig tör, az etnicizmus, azaz a tiszta, homogén magyar "fajiság" ideájának leképezése. Ennek köszönhető a xenofóbiája, a tapasztalati tényekkel szembeni averziója, a sérelmi és félelmi politikája, a modernizációs hatásokkal szembeni fellépése. Ugyanez miatt a magyar nacionalizmusban mindig potencialitás marad a pogromokra és a tömeggyilkosságra való hajlam - ti. mert nem része a természetének a belső gát az etnicizmus tiszta állapotának előállítása előtt, illetve minden külső gátat "magyartalannak", "nemzetietlennek" érez és hazaárulásként bélyegez meg . Az egyetlen eszköz a tiszta etnicizmus mint határérték kvázi elérésének megelőzésére a nacionalizmus demokratikus mederben tartása, azaz ha antipluralista jobboldali kormány is van hatalmon, kutya kötelessége - ha már a máról beszélünk - a demokráciát minimálisan komolyan venni és nem a végletekig manipulálni, amikorra már valóban csak álruha marad az etnicizmus logikáján.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a helyzetnek a tragikus és veszélyes voltát. Ez az etnicizmus az impotens demokratikus-liberális ellenzékiség és az ilyen kultúra csaknem teljes hiánya miatt védtelenül hagyja a társadalmi kisebbségeket egy eseteges politikai válságban.

Magyarországé a világ egyik legnyitottabb gazdasága, jelenleg a külkereskedelmi forgalom a GDP 175%-a körül van és növekszik. Az összes áruexportból és áruimportból Németország részesedése kb. 16 ezer milliárd forint, ami a kb. 38 ezer milliárdos GDP majdnem 40%-ának felel meg. Ha hozzávesszük ehhez a szolgáltatások kereskedelmét, a németországi magyar munkavállalókhoz kapcsolódó pénztranszfereket és a német tulajdonú vállalatok hazai beszállítóit, Németország relatív jelentősége még nő is.

A német gyártó és szolgáltató cégek preferenciális elbírálás alá esnek az idegen működő tőke amúgy sem szűkkeblű kormányzati támogatásában és a kormány - minden visszás belpolitikai intézkedése dacára - e vállalatok és anyavállalataik szilárd támogatását élvezi. Biztonsággal kijelenthető, hogy a gazdasági támogatás is hozzájárul ahhoz, hogy a német politika meglehetősen kesztyűs kézzel bánik Orbánnal akár ha a fő támogató bajor tartományi, akár ha a német nemzeti, akár ha az EU-s fórumokat nézzük. A németek egyébként is hagyományosan gazdaságpolitikailag vezérelt külpolitikájában Magyarország stabilitása meglehetősen fontos szempont, és ezt a stabilitást Orbántól várják és meg is kapják. Ezt a helyzetet az amerikai külpolitika utóbbi kétéves elfordulása Európától és ezen belül különösen Magyarországtól csak erősíti, és az oroszokkal kapcsolatos német gazdasági érdekek se gyengítik.

A németek érdekeit nálunk mindössze a munkaerőhiány és a munkaerő képzettsége fenyegeti, de ez még messze nem éri el a stratégiai mértéket. Az Orbán-kormány úgy kalkulál, hogy a német ipar kiszolgálásában sokkal fontosabb szerepe van a munkaerő viszonylagos olcsóságának, és ezt a munkaerőt mindig lehet a hazai KKV-któl elszippantva vagy keletről (elsősorban Ukrajnából) bővíteni, illetve a német vállalati képzés majd kipótolja az esetleges szakmai hiányosságait. A KKV-knál jelentkező munkaerő-veszteség most éppen kritikus méreteket ölt, de nem lennék meglepve, ha a kormány egy részük tönkremenetelére bazírozna, egy nagyobb részüket pedig hatékonyságnövelésre és támogatásokkal robotizációra is ösztönözné. Ezzel szinkronban az autóipari trendek - pl. a robotizáció és a motorgyártás átalakulása - fenyeget ugyan munkahelyeket a nagyvállalatoknál is, de telephelyeket nem, és a várható technológiai változások középtávon enyhíthetik a gyári munkaerő-hiányt. Most éppen abban a kritikus időszakban vagyunk, amelyben ez a fordulat megtörténik. Ha a robotizáció előrehaladása később munkaerőfelesleget generál, még mindig nyitva áll a közmunka, esetleg néhány évtized múlva a feltétel nélküli (vagy a kínai állampolgári kreditrendszert majd importálva: a feltételes) alapjövedelem, tovább erősítve az állam kontrollját a dolgozók fölött.

A munkaerőpiaci trendek ebben a pillanatban éppen átlagbér-emelkedéshez vezetnek, amihez ugyan hozzájárul a munkaerőkeret- és a túlóraszabályozás is, de ezt a budapesti értelmiség és akár a szakszervezetek meggyőződésével szemben a legtöbb dolgozó - jobb híján - üdvözli. Mindent összevetve 2030-35-ig előretekintve elég jelentős esély van a munkaerőpiaci stabilizációra, ami persze jól jön a Fidesznek.

A megkerülhetetlen probléma persze az, hogy ez a stabilizáció Magyarországot egyre kiszolgáltatottabbá teszi a világpiacnak és ezen belül a német gazdaságnak - nem elsősorban az autóipari dominanciájú exportszerkezetünk miatt, hanem a hozzáadott értékének alacsony volta okán. A kormánystratégia alacsony hozzáadott értékre és viszonylag alacsony bérekre, ezeknek köszönhetően alacsony minőségű belföldi szolgáltatószektorra lövi be a gazdaságot, ami az ország tovább fokozódó versenyképességi lemaradását fogja eredményezni. A szoftverek, az MI és a robotok fogyasztói és nem a dizájneri, még csak nem is a termelői oldalára pozicionálja a gazdaságot, amivel - tekintve, hogy paradigmaváltásban így importőrök és (másod)felhasználók leszünk - a 4.0-ás ipari-technológiai forradalom előrehaladtával visszaveti az országot a 3.0-ás állapotban élvezett relatív pozíciójához képest is ahelyett, hogy a jó kihasználásával előretörnénk. Röviden, az eddig elemzett változások - a német félgyarmati biztonság - ellenére romlik majd Magyarország pozíciója az európai gazdaságban.

A rendszerváltásunk hivatalos története fél év híján 30 éve Nagy Imre újratemetésével kezdődött, amely egyúttal -- már akkor is csalással -- megalapozta a mai kormányfő karrierjét. Most ő vetett végett ugyanennek a narratívának mint amely már kiszolgálta őt és fel lehet váltani valami mással. Az ország ez alatt az emberöltő alatt ujjongásból reménykedésbe, onnan csalódásba, majd mára mélyülő politikai belharcba és válságba váltott. A baloldali demokrácia szelleme mostanra kihunyt, a rendszerváltó elit, amelynek Nagy Imre az ikonikus figurája maradt úgy is, hogy ugyanő igazából nem vált a nemzet osztatlanul elismert hősévé, mára teljesen improduktívvá vált, a Facebookon kimerülő törzsi összekapaszkodásának semmilyen politikai jelentősége nincs.

A hazai baloldal - amely döntően a budapesti értelmiség egy részének hitbizománya, amennyiben pedig nem, az MSZMP tömegbázisának öröksége - a Mazsihisz pozícióvesztésével és a hazai zsidó narratíva átalakulásával, a Lukács-archívum és -szobor korábbi eltüntetésével és most Nagy Imre szobrának áthelyezésével az utóbbi másfél évben elvesztette szellemi örökségének reprezentációit. (De ebbe a sorba illeszkednek kisebb-nagyobb mértékig a Kossuth tér átrendezése és Népszabadságtól a CEU-ig terjedő intézménybezárások is.) Mivel a baloldali politikai osztály korábban nem volt képes kilépni a szűk burokból, amelyben a Kádár-rendszer fölnövesztette, nem tudott a vidék, a munkásság és a keresztény baloldal felé nyitni, önmaga narratívájának lett a foglya, majd mára -- hogy se szellemileg, se szimbolikusan nem volt képes megvédeni azt - az áldozata. A baloldal megújulásra és megújítókra vár. A Nagy Imre-szobor elhurcolása ezt a változást pecsételte meg.

A baloldali demokrácia rendszerváltáskori szellemének kiküszöbölhetetlen problémája maradt, hogy totalitarizmusokból épült fel: a magyar zsidóság jogfosztásából és Auschwitz rettenetéből, a Nagy Imréhez kapcsolódó "demokratikus kommunista" és szabadságharcos tapasztalatból, Lukács György és tanítványai sztálinizmus- majd marxizmus kritikájából és az ún. demokratikus ellenzék tevékenységéből. Minden, amiből a most véget ért demokratikus baloldal - ideértve az MSZP-t - a legitimációját vette, a totalitarizmusokhoz és azok pusztításaihoz és/vagy belharcaihoz kötődik. A baloldali demokrácia ethoszát az utóbbi harminc évben azok határozták meg, akik a baloldali totalitarizmus kudarcát ugyan belátták, de az ellenségképén eztán sem nagyon módosítottak. A baloldali demokrácia ellensége kevésbé poentírozott formájában a fasizmus (=rasszizmus = nacionalizmus), kevésbé poentírozott formájában a kapitalizmus (a tőke, a tulajdonos polgár), kevésbé poentírozott formájában máig a vallás maradt. A baloldali rendszerváltók etatizmusa és elitizmusa ugyanakkor mind a három (öröklött) ellenséghez való viszonyukat korrumpálta, miközben a polgári baloldalak hagyományos törekvéseinek sem tudtak vagy akartak érvényt szerezni. Valójában harminc éven át semmit nem tudtak állítani hitelesen, ami azért különösen rossz, mert így a baloldal morfológiájává az utóbbi hetven évet átívelően a hazudozás és a félrenézés vált, a megelőző baloldaliságra pedig a feledés borult.

Mivel a baloldali demokrácia megengedhetetlenül szűk szellemi, szociológiai és politikai horizonton határozta meg magát, amit hiteltelenített is, most nincs hova visszanyúlnia, hogy újjászülessen. A hazai baloldalnak nincs narratívája, amely ne kapcsolná össze a totalitarizmusokkal, jóllehet a hazai munkásmozgalom legalább másfél száz évre tekint vissza, a szociáldemokráciának komoly, hiteles tekintélyeit ismerjük a XX. század első feléből és a magyar szakszervezeti mozgalom az utóbbi harminc évben folyamatosan rászorult volna a baloldali pártok támogatására. Baloldali gondolkodók tucatjaiból lehetett volna panteont építeni, de nem tették. A baloldali hagyományt újra lehetett volna értelmezni a kapitalizmus viszonyai között, de nem tették. A mára a Fidesz tömegbázisává lett "népet" megnyerhették volna a rendszerváltás produktív bírálata alapján, de nem tették.

Nagy Imre szimbolikus elhurcolása szomorú esemény, de sehol sincsen ahhoz képest, hogy az élők hagyták szimbolikusan elhurcolni a magyar népet. De jellemzően az előbbin akadnak fenn.

Bárhogy is nézzük, az utóbbi tíz év a szabadság kudarcát hozta a nyugati társadalmakban. Szervezőelvként és normaként a szabadság megbicsaklott az emberek közötti optimális koordináció elősegítésében, a demokrácia szabadságellenes politikai irányzatokat röpített be a hatalomba és a szabadság hívei nem képesek jól megfogni a paradigmájuk megremegésével felszínre került erkölcsi, szociális, kulturális problémákat, ellenszerük meg végképp nincs rájuk.

Lehet, hogy a szabadság modern felfogásával van a baj. Noha nem lenne pontos az egész nyugati berendezkedést ezzel a szóval leírni, hiszen a konzervatívok vagy éppen a libertáriusok által sokat szidalmazott egyenlőségi doktrínák és az elhatalmasodó diszfunkcionális állam épp elég vizet zavar ahhoz, hogy a Nyugat fejlődését ne tarthassuk a szabadság diadalútjának, azért a szabadság az utóbbi fél évezred kétségkívül legfontosabb politikai filozófiai kulcsszava. Olyannyira az, hogy amikor bármilyen alternatív kulcsszó kerül be a diskurzusba, azokat a szabadsággal szemben, azt korrigálva, vagy abba épülve és a jelentését módosítva igyekeznek a protagonistái terjeszteni. (Így vált "színesebbé" a szabadság a "régiek" szabadságával Constant szerint, a pozitív szabadsággal Berlin szerint, az igazságosság elméleteivel, amelyek a szabadságot egy tágabb keretbe illesztik, pl. a Rawls-é, stb.) A "javítások" ellenére a piaci, társadalmi, kulturális gyakorlat azt mutatja, hogy a szabadság értelmezése a XXI. század elejére megfelel annak, hogy bárki bármit megtehet, amíg mások, különféle intézmények vagy az állam által felállított korlátokba nem ütközik. Így a szabadság határai teljesen személyesek (személyre szabottak), amit az elméletek ritkán vesznek figyelembe, hiszen mindenki személyes életében eltérők lehetnek a mások vagy éppen az állam által kijelölt korlátok. Mások aszerint, hogy ki a házastársunk, ki a főnökünk stb., az állammal szemben más, ha Mészáros Lőrincek, átlagpolgárok, vagy még szerencsétlenebb esetben egy kistelepülési polgármester haragosai vagyunk.

A szabadság tehát ebben a domináns negatív értelmében jobb helyeken a kooperációra képes individualizmusok, rosszabb helyeken a másokra eszközként tekintő egoizmusok szülője. A szabadság fejlődését -- a jelzett "színek" ellenére -- az determinálja, hogy a XVI. századtól folyamatosan kicsúszott a természeti törvény neki célt szabó keretéből, a kontextusa -- amelyben fokozatosan egyre robusztusabbá vált -- deszakralizálódott. Ez a kontextus pedig a filozófiai-teológiai antropológia volt. A szabadság az antikvitástól kezdve egy tágabb normatív embertan része, amely arra keresi a választ, hogy mi a jó, mi a szép, mi az igaz; illetve ha a politikai társadalomról beszélünk, mit kell tenni és mit nem szabad. Amint a szabadság a már mondott módon az újkortól fokozatosan eltávolodott az antik-keresztény metafizikai gondolkodástól, vált tapasztalati és materiális igényűvé, úgy vált a szabadság az ember tulajdonságává és személyes felelősségévé az univerzális feltételei és jelentése helyett. A szabadságnak ez a perszonifikálódása óhatatlanul vezetett oda, hogy a szabadság fent említett gyakorlata ma már mentes mindenféle metafizikai, pláne teológiai, de közösségi céltól is.

Ez magábanvalóság áll a relativizmus, a szubjektivizmus és az elidegenedés gyökerében is. Ez a szabadság az emberi akaratok folyamatos összeütközéséből próbálja a társadalmi rendszerek stabilitását (reflexív egyensúlyát) újra- meg újraalkotni a közösségi értékek kitüntetése vagy az ezeken keresztül való önértelmezése nélkül.

A poszt címének megfelelően ez a szabadság nemcsak a közösségek stabilitására nem garancia, de a korábbi világkép elmúltával és a szabadságnak a (gazdag) antropológiai célú gondolkodásból való kiemelődésével az emberi élet jelentését is sekélyesíti. Ahol a szabadság nem szolgálja a hozzá képest transzcendens - közösségi, esetleg metafizikai - jót, ott az emberi élet a limitált, önmagára irányuló értékrend érvényesítésére szűkül, az ember erkölcsi, esztétikai és ismeretelméleti (mindösszesen kulturális, nem biológiai) felfogása jelentősen egyszerűsödik, a fentieknek megfelelően egyre inkább konfliktusossá, hiányossá, agonisztikussá, irreflexívvé, szegényessé válik. Az így felfogott szabadság emberének útja az elembertelenedés útja, az emberi sorsban dominánssá válnak a létfenntartási, érzelmi, ösztönszempontok; röviden a szabadság embere elállatiasodik. Tisztelet az egyedi létezőknek, akik harcolnak a múltért és az életük magasabb rendű értelméért (ami lassan összecsúszik), de a harcuk az uralkodó paradigma leválthatatlansága miatt csakis tragikus kimenetelű lehet.

A főáramú közgazdászok ma úgy hiszik, hogy a kapitalisták profitjukat nem a munkások kizsákmányolásából nyerik. Helyette úgy hiszik, hogy a vállalkozó kapitalisták profitjukat a jelenben való lemondásból, kockázatok vállalásából, és a termelés megszervezéséből szerzik.

Ezzel az alkalmas helyről idézett David Prychitko-szöveggel szeretnék csatlakozni a munkaidő-keret törvény kapcsán megélénkült kapitalizmus-vitához, amely úgy állítja be a 400 órára emelhető (és nem emelt) munkaórakeret és a túlmunka szabályozását, mint amely a "tőkének" kedvez a munkások ellenében. Én ellenben (kevéssé meglepően) azt állítom, hogy a hatékonyság és a nyereségesség tartós biztosítása bármilyen plusz munkaóra használata ellen szól és az a menedzsment, amelyik akár a munkaóra-keret kiterjesztésével, akár túlórával akarja fenntarthatóan biztosítani a versenyképességét, az nem ura a helyzetnek és alapvető dolgokat nem ért. Az eddig is létezett munkaóra-keretnek (1 év) elégnek kell lennie minden egészségesen működő cég éves szezonalitásának lekövetésére, ennél többet kívánni csak szemfényvesztésből, a kifizetések körüli csalásban mesterkedve, eltűnő cégekben, esetleg a fellendülés körülményei között lehet, amikor nem áll rendelkezésre standard munkaerő. Ugyanakkor a legtöbb ilyesmiben érdekelt cég eddig is feketén fizette ki a munkaórák egy részét és nem fog belépni a megemelt munkaóra-keretbe, hogy ezzel éppenséggel kifehérítse a korrupciót.

Az akut probléma kezelése a baloldali nyilvánosságban a moralizáló antikapitalizmus hosszú hagyományába illeszkedik (amely pl. idegen Marxtól magától is). Moralizálásnak nevezzük általában a tények és összefüggések megértése helyett (vagy ellenében) alkalmazott erkölcsi típusú érvelést, ez utóbbin belül is a MacIntyre által emotivizmusnak nevezett erkölcsi kívánságok vagy felszólítások alkalmazását, amelyek alapja végső soron valamiféle ízlés, amely nem számít megalapozásra. A kapitalizmus mint erkölcsi rossz - a kizsákmányolás, az elidegenedés és az elembertelenedés átfogó kerete - az utóbbi százötven év legszélesebb körben osztott társadalomkritikai alapvetése (ízlése); a par excellence rendszerkritika tárgya. Ennek ellenére - a fentebb az első bekezdésben is hozott példának megfelelően - a tudományos (tehát nem moralizáló) kapitalizmuskritika sosem válthat át forradalmi kapitalizmuskritikába, mert a kapitalizmus működésének megértése maga után vonja a helyettesíthetetlenségének (felülírhatatlanságának) belátását, aminek egyik oka, hogy a kapitalizmus alapvető intézményei (csere, piac, pénz, érték, verseny, antropológiai meghatározók, technológiai fejlődés, hatalom, társadalmi egyensúly) a kapitalizmust megelőzően is kialakultak már ilyen-olyan mértékig és a XVI. századtól kibogozhatatlanul épültek össze, döntően egymás hatékonyságának erősítését elősegítve; a másik oka pedig hogy mindez organikusan zajlott és organikusan -- tervezés ellenében -- is fog továbbfejlődni, azaz nem lehet belenyúlni tervezéssel és konstrukcióval hullahegyek nélkül, illetve ha ez meg is történik, vissza fog állni nagyjából az eredeti logika, qed. Korrigálni mindig lehet (jól vagy rosszul), de az alapvető keretrendszer a sorsunk. Az ezzel szembenálló (leginkább irodalmi alkotások, a filozófia, az álmok lapjaira tartozó) maradéktalan kollektív boldogság közelebbről nem definiált anti-tragikus ember- és társadalomképe viszont a lehető legrosszabb kiindulási pont a kapitalizmus mindenkori korrekciójában.

Ezért ha valaki arra a kérdésre keresi a választ, hogy pl. miért keres nálunk harmadannyit egy fodrász vagy egy taxis (tehát olyanok, akik effektíve ugyanazt a munkát végzik), mint Ausztriában, a jó válasz nem az lesz, hogy kizsákmányolják (és mégis ki?), hanem hogy a kapitalizmusunk kevésbé hatékony, mint az osztrákoké. (Kisebb a vásárlóerő, tehát a szolgáltatások alacsonyabb - noha a munkaerőhiánnyal párhuzamosan növekvő - áron kelnek el.) Ha sok alkalmazott kevesebbet keres, mert a vállalataik hozzáadott értéke kicsi, az meghatározza majd az egyéni vállalkozók vagy a hazai piacra termelő kft-k jövedelmét is, azaz nem a kizsákmányolás, hanem a termelékenység a döntő a munkaerőpiaci árakban (=a bérekben). Ezért kell magasabb minőségű gazdaságot működtetni. Aki tehát magasabb bért akar, legyen türelmes és mindenekelőtt válasszon hatékony kormányzatot maga fölé. (Nemzetgazdasági méretű) termelékenység fölött átlagbért emelni ugyanis csak munkahelyek (vagy cégek) megszűnése vagy a szürkegazdaság térnyerése árán lehet. Ugyanez a nemzetközi piacon. Stb. Stb. 

A sokat vitatott új törvény fogadtatásában elválasztanék két dolgot egymástól: a rezsimmel szembeni jogos ellenszenvet és a konkrét munkaerőpiaci intézkedést. Az elsővel alapvetően egyetértek, az utóbbi fogadtatásával csak annyiban, amennyiben -- nekem kicsit zavarosan -- elnyújtja a ledolgozott munkaórák kifizetését. Egyébként a munkaidőkereten belüli órafelhasználás flexibilitása eddig is jellemző volt a cégeknél -- amely feltételt vagy közölniük kell a felvétel pillanatában, tehát a munkavállaló tudja, hova szerződik, vagy menet közben ugyan személyes vagy szakszervezeti beleegyezéssel változhat, de semmiképpen sem beszélhetünk "rabszolgaságról" és "röghöz kötésről", ahogy a balos nyilvánosság értelmezi a helyzetet.

Az sem állja meg a helyét, hogy a munkavállalók ki lennének szolgáltatva a munkaadóknak. Most éppen fordított a helyzet nemzetgazdasági szinten, ami azt jelenti, hogy a munkaerőhiány egyre több helyen von maga után bérnövekedést és általában a munkavállalók tárgyalási pozíciójának erősödését. Viszont az is igaz, hogy minél alacsonyabb képzettségű és minél kevésbé mobilis egy munkavállaló, annál nehezebb helyzetben van -- most is, de általában is. Az a szemlélet, hogy a munkáltatóknak jól fizetett, kényelmes állásokat kell egészen a munkavállalók küszöbéig vinni, teljességgel félreértelmezi a méltányos piaci rend, vagy akár az észszerűség követelményeit.

Nekem a legfőbb problémám a vállalatok hozzáállásával van: mivel elég jól ismerem a hazai vállalati közeget, pontosan tudom, hogy a munkaidőalap kiterjesztése (azaz, hogy több munkaidőt lehet előírni az embereknek) általában a belső szervezetlenségből fakad. Ahol -- tegyük fel, azonos kibocsátás és csökkenő létszám mellett -- a munkaidőalapot (a felhasznált munkaórák számát) terjesztik ki az eredeti munkaidő hatékonyabb kihasználása helyett, ott rossz a belső menedzsment munka. Sőt, azonos kibocsátás mellett további túlórát áldozni -- azaz újabb költséggel rontani a nyereségességet, ami az alacsony nyereségrátákat ismerve már veszteségbe is lökhetne egy céget -- tökéletesen irracionális döntésnek tűnik. A dolgozók között többeknek lehet érdekük a több munkaóra, mint a vállalatvezetők és a tulajdonosok között, akik a plusz forrásráfordítást nyereségcsökkenésként kénytelenek majd elkönyvelni! Nem mellesleg a munkaórakeret kiterjesztése fehéríti a bértömeg felhasználását, és elég sokan azért sem fogják meglépni -- azt, amit eddig is előírtak és zsebbe fizettek, túlórákat, azt nem akarják majd kifehéríteni a keret kitöltésével! (És igen, a mostani tüntetések inkább a balos politikai narratíva építgetésének szándékát tükrözik, mint a ténylegesen érintettek felháborodását. Egy pici megütközés lehet, de hogy mekkora, azt majd a szakszervezeti mozgalom sikere fogja megmutatni, nem a politikai ellenzék akciói.)

Amellett, hogy a vállalatok nagy része a leírt módon ellenérdekelt lehet az új szabályozás kihasználásában -- leszámítva, mondom, a valóban méltánytalan halasztott kifizetést, de amelyik így tesz, az eleve nem versenyképes cég -- a 400 órás szabály az én szememben mindenekelőtt a piaci racionalitásnak tett gesztus, az állami kötöttség enyhítése és éppenséggel megtaníthatja a magyarok egy részét kiállni a maga érdekéért, konfliktust vállalni és dönteni, ami adott esetben hozzájárulhat a politikai nevelődésünkhöz is. (Egyébként így következett a piacgazdaságból a szakszervezeti ráhatáson keresztül a politikai harc a Nyugaton is.) Teljesen irreleváns, hogy Németországban vagy Franciaországban mennyi az átlagos munkaidő, mert -- figyelem, baloldal! -- ott a magasabb hatékonyság engedi ezt meg. Magyarországon ellenben nemcsak az egy munkaórára jutó piaci érték alacsony, de alacsony a munkaórák kihasználtsága is (=a munkaidő mekkora részében folyik értékteremtés). Az utóbbi hónapokban több olyan helyen volt alkalmam megfordulni, ahol egy-egy soron a 15%-ot sem érte el a dolgozók munkaidő-kihasználtsága, 6-8 - túlnyomórészt multinacionális - cég átlaga pedig, amit ebben az időszakban láttam, valahol 40% körül lehet (azaz voltak 60-70%-os, optimális kihasználtságú helyek is, ami még messze nem követel robotikus munkafegyelmet, mindössze elég jó szervezést). Lefordítva: a dolgozók a belső szervezetlenség miatt az idejük túlnyomó részét a cégek jelentős részében elfecsérlik, lassú munkavégzéssel, beszélgetéssel, lófrálással töltik, magyarul a nekik kifizetett bér nagy része a semmittevést jutalmazza. (Még egyszer: ez nem elsősorban az ő hibájuk, hanem a menedzsmenteké.) Ehhez vegyük még hozzá, kitágítva a kérdést a sokat sürgetett béremelésig, hogy bár a multik nagyobb része egyedi döntéssel valóban tudná valamennyivel emelni a munkabéreket, mint ahogy a munkaerőhiány rá is kényszeríti őket, a magyar tulajdonú vállalatok nagyobb részét -- ha nem növelik közben az egységnyi munkaidőre jutó értékteremtést -- ugyanez csődbe vinné. Tehát a kép enyhén szólva bonyolultabb, mint amit az utca meg a balos sajtó mutat. (A jobbosról nem beszélek, mert az nincs. Mármint sajtó nincs.)

Az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése értelmében "[s]enkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni."

Ezt a jogszabályhelyet Vörös Imre egykori alkotmánybírótól kezdve nagyon sokan elemezték már az utóbbi években, de nem sikerült senkinek sem érvényesíteni (értelemszerűen az Orbán-rezsimmel szemben), főleg mert Magyarország jogrendjében a hatalmai ágak elválasztása fennáll, a proceduralitás működik, illetve nem világos a "kizárólagos birtoklás" tényállása, ahogy a "törvényes úton való fellépés" tartalma sem. Mégis, ha ugyancsak az Alaptörvény szerint a konkrét (ellenállási) jogok és a kötelességek rendjét a történeti alkotmány - vagyis a Szent Korona-tan - fényében értelmezzük, akkor a helyzet sokkal világosabbá válik. Ennek egyik alternatívájaként még tágabb - de szerintem problematikusabb - lehetőséget teremt az értelmezésre, ha azt kitágítjuk a konkrét politikai valóság felé és abban vizsgáljuk a hatalom kizárólagos birtoklásának meglétét. Másik alternatívaként meg ott van az állampolgári engedetlenség, ami azonban egy másik érvelést követ.

A puszta jogértelmezésre hagyatkozva a Szent Korona-tannak a vérszerződéstől az Aranybulla ellenállási záradékán át a Werbőczy-féle Tripartitumig terjedő időszakban kidolgozott ius resistendi et contradicendije (azaz a főhatalommal szembeni ellenállás és ellentmondás joga) egyfelől jogot állapít meg a politikai hatalom Szent Koronában résztvevő másik alkotóelemének, a nemzetnek (népnek) a főhatalommal szembeni fellépésre, másfelől kötelességévé teszi ugyanezt a Szent Korona integritásának védelmében. Mivel - itt nem elemzendő okoknál fogva, lásd viszont itt -- a Szent Korona és az általa biztosított legitimáció a magyar alkotmányos és állami jogfolytonosság egyetlen forrása, ekként minden hatályban lévő alkotmány (alaptörvény) forrása, a Szent Korona integritásának őrzése olyan alkotmányos kötelezettséget állapít meg a Főhatalom korlátozása érdekében a magyar állam minden polgára számára, amely a hatályos magyar Alaptörvényt a történeti alkotmány szellemében értelmezve, illetve ezt az eddiginél jóval inkább megengedő értelmezést téve az Alkotmánybíróság zsinórmértékévé a rezsim jogszabályalkotásának vizsgálatában, egyértelműen megalapozza az ellenállás jogszerűségét a mai rezsimmel szemben, az ellenállás formájának szűkítése nélkül, feltéve, hogy az ellenállás az alkotmányosság mondott alapján, a kontinuitás jegyében, később jogszabályokban lefektetett konzekvenciákkal történik. Ami a rezsimnek eddig menlevelet adott a saját Alaptörvénye szerint, hogy formálisan nem sért alkotmányt és jogot, az az alkotmányértelmezésnek az alkotmányos gyakorlat és az alkotmányosság szelleme felé való kibővítésével jogosan felülírható és a Szent Korona integritásának érdekében új kritikai alapra helyezhető. Ez az értelmezés az eddigi gondolatmenetből következően nem követeli meg a rezsim Alkotmánybíróságának állásfoglalását.

Ezt a felfogást a náciellenes és a legitimista jogszemlélet (Turi Béla, Egyed István, Griger Miklós, Makray Lajos és mások) a két világháború között bőven alátámasztotta. Ennek értelmében a Szent Korona-tan nem tűr semmilyen diktatórikus törekvést, illetve a politikai nemzet minden tagjának kötelességévé (alkotmányos kötelezettségévé) teszi az ellenállást, ennek büntetését pedig alkotmány- és törvényellenesnek minősíti. Az ellenállás joga tehát minden magyar állampolgárt megillet, mert mindenki személyében alkotóeleme a Szent Koronának és ezért mindenki személyében (jog)alanya az ellenállásnak. Diktatúrában a Szent Korona-tan szerinti funkcióját hanyagoló vagy azzal szembeforduló országgyűlésről mint népképviseleti szervről, amelyen keresztül a szuverén normális esetben a hatalmát gyakorolja, a hatalom visszaszáll a szuverénre, vagyis a népre és annak tagjaira. (Disclaimer: a posztunk jogértelmezés. A gondolatmenet nem ad menlevelet senki fellépéséhez; az ellenállás továbbra is mindenki egyéni belátásának dolga és mindenki személyes felelőssége marad, a rezsim elhanyagolható valószínűséggel fogja követni ezt a jogértelmezést az ellenálláshoz való hozzáállásában.)

Volner János szélsőjobbos (korábban Moszkvában képzett) politikus a Betyársereggel oszlatná fel a neki nem tetsző Kossuth téri tüntetést, ami körülbelül megmutatja a konzervatív és a szélsőjobbos hozzáállás közötti különbséget. A tüntetés nekem sem tetszik - se általában a parlament előtti tüntetés műfaja, se a céltalan tüntetésé, amelynek egyetlen szexepilje, hogy erőszakosabb a korábbiaknál -, de eszembe nem jutna az állami szervekkel versenyezve "saját" rohamcsapatokkal szétveretni azt. Volnernek eszébe jut, sőt el is büszkélkedik vele. De Volner egyebet is mond: ráütne azok kezére is, akik a Szent Koronát kihoznák "a Nemzet templomából".

A Szent Korona-tan a magyar államiság több mint ezeréves kontinuitását jelképező, egyébként európai analógiákat sem nélkülöző eszme, nem szélsőjobbos, nem kirekesztő, nem revizionista gondolat, hanem fejlődésre és plaszticitásra képes jogi konstrukció. A Szent Korona (hasonlóan pl. az angol "the Crown"-hoz) ebben az elvont - tehát nem a konkrét tárgyi - formájában a mai állammal azonos értelmű, viszont történeti legitimációt is biztosító közjogi fogalom, amelyben egyesül a magyar állam Szent Istvántól eredeztetett szakralitása és (ma már) a népfelség elve, és ekként a Korona letéteményese a szuverenitásnak. Konzervatív felfogás szerint a tárgynak, amely ennek a szuverenitásnak a szimbóluma, valóban a parlamentben a helye (sőt valójában az ülésteremben lenne), ami teljesen független attól, hogy az adott pillanatban államforma-e a királyság. A Szent Korona-tanból következő "Hungaria semper libera" ("Magyarország mindig szabad") értelmében az ország szuverenitásának elvesztése (idegen hatalmak általi megszállása) idejére provizórium keletkezik, és az ekkor születő törvények nagy része érvénytelen - innen indult ki az Orbán-rezsim is akkor, amikor az 1944. március 19-től kezdődő 45 éves időszak jogszabályalkotását elvileg érvénytelennek minősítette, amit csak az 1989-es új alkotmány korrigált visszamenőleg (részlegesen).

Nem állítom, hogy ez az eszme problémamentes lenne akár a modern demokratikus gondolkodás, akár a tényleges használata felől nézve. Csak az utóbbira korlátozódva, a törvényeinket ténylegesen nem a Szent Korona nevében hozzuk, a bíróságok nem a nevében ítélkeznek, tehát maga a rezsim nem veszi komolyan a tant. Ami nem meglepő, tekintve, hogy ez a rezsim csak paródiája bármilyen jogállamnak, gondolatai önmagáról éppen annyira szedett-vedettek, mint amennyire a vezetőinek erkölcsei és habitusa. A Volner nevűnek evidensen fogalma sincs arról, milyen viselkedést követelne meg Kossuth téri tüntetéssel szemben a Szent Korona. Elárulom: a szabadcsapatai nem része ennek. A Szent Korona rosszul áll a nyilas kezében, rosszabbul, mint a tüntetőében. De mivel egyik se tudja, mit jelent és mit veszítettünk azzal, hogy nem tudtuk átmenteni a valódi értelmét a mába, talán zárjuk is le ezt a kérdést úgy, hogy Volnernak sikerült bizonyítania a hűségét azok felé, akik ezt elvárták tőle.

Egy másik NER-alkalmazott, bizonyos Latorcai szerint, akit egy harmadik, bizonyos Hollik ismétel, bevonva a diskurzusba az utóbbi napokra bűvös szóvá emelkedett "tisztelet"-et is, a tüntetők nem tisztelik az alapvető értékeket, nem tisztelnek másokat, nem tisztelik a kereszténységet, „a nemzet karácsonyfáját, magát a karácsonyt, a kis Jézust sem”. Nos, azt hiszem, a kis Jézusnak nincs szüksége ilyen prókátorokra. Ha a tiszteletről beszélünk, a kormány évek óta folyamatosan erősödő, manipulációban, hazudozásban, lopásban és ki tudja még milyen gaztettekben megnyilvánuló tiszteletlensége a magyar választók és az őket képviselői pártok iránt kozmikus méretekben tágították ki a tiszteletlenségről való korábbi felfogásunkat -- lássuk be, gyakorlatilag naponta köpnek az arcunkba. Ehhez képest az, hogy Latorcai ebben az évben először a kis Jézussal kapcsolatos infantilis gügyögésben látta elérkezettnek az időt megnyilvánulni, persze keresztényellenesség címén ügyesen egy kalap alá vonva egy-két hülye tüntetőt a frissiben megint terrorcselekménnyel beköszönt muszlimokkal, sanda szófacsarás csak, a KDNP vadászatoktól az egyház-bizniszig terjedő költségvetésében a csilingelő Júdás pénz ellentételezése; János mehet haza karácsonyozni, ő aztán tudja, hogy kell. Ennél sokkal fontosabb, hogy a kereszténységgel való lebunkózás hagyománnyá válásának újabb jelét tapasztalhattuk tőle. A kereszténység úgy lett mára elvárás Magyarországon, hogy az egyházak semmit nem tesznek a hitélet erősítése érdekében (hadd ne térjek most ki az átlagos magyar püspök cselekedeteiben megmutatkozó erkölcsi és vallási integritására) és a politikusok között rekordszámban veszik a szájukra, úgyhogy az már a marxizmus-leninizmus hajdani pozíciójához teszi hasonlatossá a Megváltó Urunk egész művét. Well, give me a break, dear. (Szerkesztőnk kihúzott itt egy veretesebb ajánlást.)

A Szent Korona állameszméje, a kereszténység és az erkölcsök. Ma csak ennyit sikerült számba venni a rezsim áldozatai közül. De már ebből is kitelne egy helyre kis konzervatív kánon -- egy ellenzéki kánon, értelemszerűen.

A legújabb Eurostat összesítés szerint az életszínvonalat tekintve csak Bulgáriában rosszabb a helyzet, mint nálunk. Ott 54 százalékos az a mutató (a 100 százalék az EU vásárlóerő paritáson mért egy főre jutó tényleges fogyasztásának átlaga), míg Horvátországban szintén 62 százalék. Figyelemreméltó, hogy amíg Romániában 2015-ben – amikor Magyarország 63 százalékon állt – az AIC 58 százalékos volt, 2017-re már 68 százalékra nőtt. Kellően tudja értékelni az olvasó ezt a tényt a rendszerváltás korábbi stádiumainak és aspirációinak fényében?! Hogy Románia is megelőzött már minket? Nota bene, a mindent mindenkinél jobban tudó, mások által irigylendő, világ-köldöke  magyar nemzetet?  Pedig csak annyi történt, hogy megint kiderült, nincsenek csodák: a NER-t elérte minden központosító, korrupt, hazug, amatőr álmokat kergető rezsim sorsa; a nyugati adófizetőktől érkező hatalmas pénzforrások ellenére is hanyatló pályára került a gazdasági és társadalompolitikai teljesítménye. Nincs ebben semmi különös. Orbánnál okosabb embereknek - akik pl. a kommunisták között voltak - sem sikerült irracionális vágyakból és pszichotikus akaratból élhető országot csinálni.

Ha valaki Budapesten jár, de közben ismer nyugati és északkelet-európai városokat, pontosan tudja, hogy Budapest hanyatlik; a NER-lovagok elnyerte, többnyire rossz minőségű, ízléstelen beruházások mellett a régi lakókörnyezet hanyatlik, az infrastruktúra hanyatlik, a városi élet minősége sok évvel ezelőtti állapotokat tükröz. Aki a vidéket is ismeri Budapesthez képest, ott a leszakadás Európától - mivel eleve hatalmas behozni való volt az azonos nagyságú városokhoz és kistelepülésekhez viszonyítva -- már behozhatatlannak látszik ebben az évszázadban. Kelet-Magyarország néhány tucat néhány tenyérnyi irdatlan pénzen kistafírozott belvárosán kívül nem létezik a jövő számára.

A NER fokozódó erőszakossága nem véletlen. Torzítja a szemléletet az ellenzék eddigi inkompetenciája, amely az utóbbi néhány napban demokráciákban nem szokatlan akciózásba fordult, de akár a parlamenti, akár az utcai jeleneteket nézzük, ezek mindenről árulkodnak, csak politikai stratégiáról nem. A NER azonban ettől függetlenül megítélhető a jogszabályalkotása és alkalmazása terén: olyan rezsimről beszélünk, amely az egyre többek által belátott és még belátandó kudarcosságát nagy eséllyel vérrel fogja megpecsételni, mert nem tehet mást. Már több éve visszatérően elemzem ezen a blogon, hogy Orbánnak nincsen exit stratégiája, amellyel békében, belátva a kudarcait el tudná engedni a hatalmát. Különösen az orosz behatolás - pontosan még nem ismert, csak sejthető - mértékében vélhetően már a döntés sem egészen maradt az ő kezében. Félő, hogy Orbán politikája következtében Magyarország már rabjává vált a nyugati világot bomlasztó olyan konzorcium akaratának, amely akkor is meghatározza ennek az országnak a pályáját, ha adott esetben ez már a vezetői igényeivel sem találkozik.

Orbán és társasága vitán felül állóan a bűnözőké. Az övékénél sokkal nagyobb kaliberű érdekek hálójában, ami a rezsim "normalizálódását" akkor is valószínűtlenné tenné, ha a kudarc belátása megtörténne. Ettől azonban nem lesz okvetlenül nehezebben elzavarható a rezsim, mert most már világos, hogy ez utcai harcok nélkül semmiképpen sem fog menni. Mivel a magyar demokrácia nem demokrácia és nem tudja becsatornázni, politikai döntésekké transzformálni és levezetni a valós társadalmi akaratot, ez az akarat - ahogy folyamatosan erősödik - csak a demokrácián kívül tud majd megnyilvánulni. Fogják majd - hogy már el is kezdték - ezt az akaratot mindennek elhazudni, de annál rosszabb lesz majd a végkifejlet.